Magyar Nemzet, 1975. december (31. évfolyam, 282-305. szám)

1975-12-31 / 305. szám

4 A telev­ízió műsoráról Vivői Benyovszky! Ha kal­andfilm, hát legyen s kalandfila. Nem kérhető szá­mon tőle irodalmi, drámai, mű­vészi érték, bár láthatott már Gyesi csodát is a néző. Emlé­keztetőül nem árt felidézni a néhány esztendeje sugárzott olasz­ Homérosz-adaptációt, a tévésített Odüsszeiát, amely kalandfilmsorozat volt a javá­ból, de nem művészi értékek nélkül. Történelmi hitelességet, egy­általán semmiféle hétköznapi hitelességet se várjon a néző­i kalandfilmektől. Ez a mű­faj nem a história krónikása, nem is egy adott társadalmi építményé, még ha megtörtént eseményeket szabdal is soro­­zattá és élő vagy valaha élt sze­mélyek a szereplői. A valóság­hoz való hűség persze nincs kárára a kalandfilmeknek, sőt rendszerint hasznára válik a forgatós k­önyvírónak, ha ismeri a tényeket. Jól tudták ezt a Sterlitz-sorozat készítői is. Mert ugyan mi lehet fordulato­sabb és izgalmasabb, mint ma­ga az élet? A kalandfilmektől kalando­kat várjon az ember. Hihetet­leneket és szinte hihetetlene­ket, amelyek azonban, a főhős jellemét és nagyszerű tulaj­donságait ismerve, mégis ma­gától értetőd­őek, természete­sek. Benyovszky Móricnak, az igazinak, az élete nem nélkü­lözte a még ma is hihetetlen­nek tetsző kalandoikat, a me­rész vállalkozásokat, a hol sze­rencsés, hol balszerencsés for­dulatokat A romantika és a romantikát századunkban is tovább álmodó utókor sokat foglalkozott Benyovszky sze­mélyével. A legszavahihetőbb értesüléseket persze magától Benyovszkytól szerezheti be az érdeklődő. Mint a múlt száza­dok tevékeny életvitelű, mégis ráérős nagy emberei általában, ő is naplót, emlékiratot ha­gyott hátra életútjáról. A kalandos életű magyar grófnak a történetét feldolgozó tizenhárom részes csehszlovák —magyar tévésorozatból egy valami hiányzott nagyon. A kalandosság. Az, ami a film műfaját, és az egyszeri törté­netet is éltette volna. Azon csak egy kicsit finto­roghat a kritika, hogy sekélye­­sen megírt, közhelyes dialógu­sokkal ködösítette el a forgató­könyvíró és a dramaturg — Lénávai György és Aczél János — egy nem mindennapi szemé­lyiség kortársait messze meg­előző társadalmi, politikai nagyságát. Azon sem illenék túlságosan háborogni, hogy az operatőr, Marián Minárik gyer­meteg és giccses felvételek so­kaságával árasztotta el a film tizenhárom fejezetét. A beha­vazott makettek, a tükörfelü­leten sikló papírhajók, a virág­zó faágakkal keretezett, egy­másra talált szerelmesek vi­lága már Hollywoodban is rég lejárt. A technikai fejlődés és az ízlésbeli változás kinőtte már mindenütt a hamis film­­trükköket, a szirupos képszim­bólumokat. De ki bánja a ma­kettet, a tükörtengert, és a többi műtermi csinálmányt, ha segítségükkel él a kaland, és a történet izgalmával odaszögezi a nézőt a képernyő elé. A kaland azonban nem élt és az izgalom nem szögezett se­hová, mivelhogy nem volt miért, kiért izgulni. Igor Ciel rendező és magyar segítőtársa, Várkonyi Gábor számára már nem olyan könnyű mentséget találni, mint a forgatókönyvi írónak, a dramaturgnak, az operatőrnek. Jórészt rajtuk és az általuk irányított színésze­ken múlott, hogy egyetlen és legfőbb kellékétől fosztották meg a kalandfilmsorozatot: a lebilincselő kalandok hitelétől. Ha a filmbeli Benyovszky, Jo­­zef Adamovic elhiteti nézőivel, hogy olyan ügyes, erős, agya­fúrt, talpraesett és lovagias hős, aki Bécstől Verbőn, Krak­kón és Kamcsatkán át egészen Madagaszkárig viszi feddhetet­lenségét és világ- és ember­megváltó terveit, akkor min­den mást elfogad a történet­ben a közönség. Még Omad­el Tamást is. A Benyovszky-soro­­zat főhőse azonban — a megírt szereppel némiképpen ellentét­ben — akkor ügyefogyott, ami­kor ügyesnek kellene lennie, akkor szűk látókörű, amikor agyafúrtan kellene gondolkod­nia, akkor tétova, amikor a talpraesettet játszhatná, akkor komikus, amikor fenségesnek álcázzák a szavak. Lovagiassá­gát pedig a csokornyakkendő­­jében hordja, amely több órás kényszerű hidegvizes lubicko­lás után is a bécsi divatnak megfelelően habosodik. Omachel, mint elképzelés, nem idegen figura a kaland­­filmműfajban. A pozitív hős­höz jár egy negatív is, egy méltó ellenfél, akin győzedel­meskedve a jó és igaz nagy­sága katartikus megnyugvást ad a nézőnek. Omac­el Ta­mást azonban nem gondolták végig következetesen a kita­lálói. Jellemvonásai nem indo­kolták tetteit. Hol a bosszú fe­kete angyalaként száguldozott több részleten át, hol útszéli gazemberként, hol meg szívjó­ságtól fénylő jóbarátként. Né­hány fejezeten keresztül azt hi­hette a néző, Faust és Mefisztó kettősét játsszák ők Be­­nyovszkyval, Goethe után sza­badon, és Omad­ell Mefisztó akkor viszi majd a végleges halálba ellenfelét, ha a nép­boldogító terveinek megvalósu­lásakor megtalálja egyéni bol­dogságát is. A sorozat azonban még ennek az epioa-válto­­zatnak a következetes végigvi­­telére sem volt képes. A pár­harc-motívum elh­alván­yodott az utolsó képsorokra. Tisztá­zatlan és állóságos önfeláldozás lett belőle az egyik oldalon, ön­megadó bárgyúság a másikon, így azután nem csoda, ha azt kérdezhette a befejezéskor a logikusan gondolkodó néző ön­magától, mi szükség volt hát tizenkét estén át Omaehelre? Juhász Jácint tisztességgel igyekezett helytállni hálátlan szerepében, a nagyobb próba­tétel azonban csak most, a film befejezése után vár rá. Hosz­­szú időnek kell eltelnie és ki­váló tévéalakításokkal kell majd közönsége elé állnia, míg elfelejti mindenki, Omac­el Tamás is volt egyszer Juhász Jácint. A televízió karácsonyi aján­déknak szánta nézői számára a Vivát Benyovszky! utolsó ré­szeit. Valóban karácsonyi aján­dék volt a tizenharmadik rész, mert végére értünk végre en­nek a sorozatnak is. Benyovsz­ky Móricért, a Verbóról indult, kortársainál jóval előbbre látó és gondolkodó hontalan ma­gyarért, másként, meggyőzőb­ben és messzehangzóbban ér­demes vivátot kiáltania a tele­víziónak. Röviden a karácsonyi műsorokról A Benyovszky-filmnél érté­kesebb meglepetéseket is tar­togatott természetesen közön­ségének a televízió a karácso­nyi ünnepekre. A kicsinyeknek gyermekfilmeket, főként kül­földieket, az idei karácsony úgy látszik nem ösztönözte a televízió gyermekosztályát ön­álló gyermekfilmműsorok ösz­­szeállítására. A felnőtteknek felnőttfilmeket és más felnőt­teknek való tévémulatságokat szánt a televízió. Miként a gyermekműsorok között, itt is szép számmal akadt ismétlés, de csupa olyan mű, amelyet nem lehet elégszer megnézni, végighallgatni. Hagyományos december hu­szonnegyedikei tévéprogram például Beethoven IX. szimfó­niája, ezúttal a Berlini Fil­harmonikus Zenekar előadásá­ban, Herbert von Karajan ve­zényletével. Chaplin is biztos siker az ünnepek akármelyi­kén. Vele különösen bőkezűen bánt a televízió: az 1925-ben készült Aranyláz­at és a né­hány évvel korábbi Kutya­­élet-et egymás után sugározta. A művészete felfelé ívelő kor­szakában levő Chaplinből azonban még két film sem sok egyszerre, szünet és filmtörté­neti ismertető nélkül. A Sütő András elbeszélésé­ből forgatott Kis ember szüle­tik volt az egyetlen önálló ha­zai főműsor a televízió kará­csonyán. A kísérletező kedvű rendező, Dömölky János, sza­valókórus formában adatta elő a témájában is a bemutatás időpontjához illő történetet. A népdalok egyszerű szépségével csengő elbeszélés azonban nem jól viselte el az oratorikus több­szólam­úságot. Egyszerűsége, tisztasága kallódott el a pó­diumon. Kár érte. Lőcsei Gabriella _________Masar Nemzet____________________ Irodalmi kincsesházak Petőfi szobra Pozsonyban Az alkonyatba belecsendült a pozsonyi Notre Dame kolos­tor aprócska harangja, amikor Petőfi Sándor 1843-ban átban­dukolt a Sétatéren. A kolostor építésekor — 1756-ban — még a középkori városárok szelte át a park helyét, de a költő már díszfák alatt kesereghetett — akkor bőven volt rá oka —, a májusi estében. Megnézhette az 1774—1776-ban emelt Rendi Színházat, a német nyelvűt, ahová — Delhányi Zsigmond aszódi iskolatárs emlékezése szerint — felvételre jelentke­zett, de magyaros kiejtése miatt Pokorny igazgató nem vette fel. Az egykori Sétatéren Most annyi szobor, emlékmű, díszkút ékesíti a teret, hogy sok lenne felsorolni, de a költő még nem láthatta a nimfát, az őzi­két, a Ganymedes-kutat, mert azok századunk szülöttei, a magas talapzaton álló, sodró lendülettel előtörő nőalak, a Győzelem szobra pedig csak 1950-ben került a Hviezdoslav térre, a város felszabadulásá­nak ötödik évfordulóján. És ott 611, szemben a színházzal, központi helyet foglalva el Pa­­vel Hviezdoslav, másként Or­szága Pál emlékszobra is. A szlovák költészet klasszi­kusa — sokszor a legnagyobb­nak mondják — 1849-ben szü­letet Felsőkubinban, abban az évben, amikor Petőfi elesett Segesvár mellett Kettőjük ösz­­szekapcsolása nem erőszakolt, mert Hviezdoslav Petőfi köve­tője költői hangjában is, de a hazaszeretet, a szabadságvágy, az uralkodó osztályok gyűlö­lete eszmeileg ugyancsak roko­­nítja őket. Elsőként fordított Petőfi-verset szlovákra, költe­ményt írt a példaképéről, ver­ses levélben kereste meg Adyt, de átültetett Arany János ver­seiből csakúgy, mint Madách műveiből. Petőfi és Hviezdoslav, ha kortársak lettek volna, bizto­san megértették volna egy­mást, csak a két világháború közötti kölcsönös nemzeti elfo­gultság okozhatott problémát. A magyar uralkodó osztályok nacionalizmusa a világszabad­ságot hirdető Petőfit is megha­misította és megpróbálta a so­vinizmus eszközéül felhasznál­ni. Ennek visszahatásaként tá­volították el a térről Petőfi szobrát az első világháború után, szinte a sors iróniájaként Mária Terézia szobrával együtt. Híd utcán át a hídra A szlovákiai magyar iroda­lom szép tollú krónikása, ki­tűnő ismerője, Szalatnai Rezső mondja el, hogy eredetileg a pozsonyi születésű Fadrusz Já­nos akarta márványba faragni forradalmár költőnk alakját. 1902-ben levélben értesítette a pozsonyi elöljáróságot, hogy ezt saját költségén teszi meg, de a következő évben meghalt, a terv terv maradt. Fadrusz ál­mát egyik tanítványa, Radnai Béla váltotta valóra; az 1911- ben leleplezett emlékmű éppen úgy közadakozásból született, mint a pesti Petőfi-szobor. A felszabadulásig — többszö­ri kezdeményezés és ígéret elle­nére — nem került vissza Pe­tőfi szobra a helyére. A szocia­lista Szlovákiára várt a feladat, hogy méltó módon újra felál­lítsák, ha nem is a régi helyén, mert ott 1937 óta Hviezdoslav emlékműve foglal helyet A mai helyének azonban több kö­ze van Petőfihez, mint a haj­dani Sétatérnek. Ha meg akar­juk tekinteni, kisebb kirándu­lást kell tennünk, de megéri. A Hviezdoslav térről a rö­vidke Híd utcán át kijutni a Duna-partra, ott aztán ki-ki válogathat, hogy sétahajóval kel-e át a Csallóköz csücské­be, autóbuszra száll-e vagy ép­pen gyalog megy át az egyetlen pilléres karcsú acélhídon. Az utóbbit ajánlom, már csak azért is, mert visszatekintve a hídról, mögöttünk és fölöttünk őrködik a vár hatalmas szi­luettje, látszik a magyar kirá­lyok koronázó temploma, a Szent Márton-dóm. Amikor Petőfi ment át oda, még külön falu volt, Ligetfalunak hívták, az utóbbi időben vált a város kerületévé, azóta Pozsonyliget­­falu. Napóleon ágyúi innen ostromolták a várat, lőtték a Váralját, az ágyúgolyók röp­pályáját követve felejthetetlen kilátás nyílik Pozsonyra. Nehéz azonban szabadulni a szigeti élménytől is, ami akar­­va-akaratlan a Margitszigetet juttatja a Budapestről jött lá­togató eszébe. Ezernyi színű ró­zsakertje tavasszal vagy nyá­ron éppen úgy pompázik, mint az itthoni szigeten, s a platá­nok, vadgesztenyék, európai és trópusi díszfák már kétszáz éve törnek a magasba. Petőfi 70— 80 évesnek látta ezeket, mert Mária Terézia alatt ültették. Ez Közép-Európa legkorábbi nyilvános parkjainak egyike. Itt állt a színház A park keleti sarkában egy templom nélküli gótikus torony hívja fel magára a figyelmet, odább Trebitsch Olga énekes­nő szobra, majd a szlovák ro­mantika forradalmi szárnyának költője, Jankó Kral (1822— 1876) emlékműve, aki éppen akkor tanult (1842—1844) az it­teni líceumban, amikor Petőfi Pozsonyban járt; természete­sen nem találkoztak. A minta­szerűen rendezett virágágyak és pehelypuha pázsit között, a Jankó Kral-park központjában Petőfi életnagyságú, fehér márványból faragott hószín szobra áll. Petőfi 1843 május 5—10 kö­zött érkezett meg Pozsonyba, 12-én már biztosan ott volt; azt tervezte — immár nem első íz­ben —, hogy felcsap a színész­nek. Az akkori magyar szín­ház, az aréna Petőfi mostani szobra közelében állott a szi­geten. Eleinte igen gyarló fa­­tákolmány volt Fekete Gábor igazgató arénája, de az össze­hívott országgyűlés alkalmá­ból 7000 forintos költséggel egy tágasabbat, előkelőbbet építte­tett. Petőfi talán olvasta azt a hirdetést, amelyet a színigaz­gató a Regélőben tett közzé, kérve azokat a „színész urakat, kik az éppen megnyitandó or­szággyűlésre egybegyülekvő nagyműveltségű közönség igé­nyeinek megfelelni magukban hivatást és erőt éreznek", szí­veskedjenek őt felkeresni. Pe­tőfi — minden jel szerint —, hivatást és erőt érzett magá­ban, de elkésett. Fekete igazgatónak ugyanis versenytársai támadtak, még két másik társulat is Pozsony­ba törekedett. Huszárvágással akként oldotta meg, hogy szer­ződtette valamennyieket. Ami­kor Petőfi jelentkezett nála, akkor már mintegy félszáz szí­nésze és külön zenekara is volt, Petőfi hírneve pedig színész­ként nem volt akkora, hogy még vele is szaporítsa felduz­zadt társulatát. Később, június második felében mégis alkal­mazta, talán Egressy Gábor (esetleg Szuper Károly vagy mindkettő) tanácsára, de Pe­tőfi tényleges fellépésére Po­zsonyban ne­­ került sor­, mert időközben anyagi támogatást és műfordítási lehetőséget ka­pott Pestről. Június végén el­hagyta az országgyűlés váro­sát és a ligetfalusi arénát. Sehol sem lakott Nem lett tehát pozsonyi szí­nész, de a színházhoz azért igen sok köze volt, meg-megláto­­gatta színész ismerőseit, koráb­bi kollégáit, bizonyára az előbb említett Szuper Károlyt is, aki­vel együtt játszott Kecskemé­ten, még azon év tavaszán is. Szuper egyébként naplósze­­rűen utólag megírta a költővel kapcsolatos emlékeit; emléke­zése bizonytalan, a maga sze­mélyét előtérbe állítva szépít, durva kronológiai hibákat ejt. Nem ő az egyetlen, aki utóla­gosan a zseni fényözönében szeretett volna tündökölni. Jel­lemző példa erre Szuper pozso­nyi „naplója”. A kezdete: „Jú­lius 2. Petőfi újra itt van." Pe­tőfi már nem volt ott, július 21-én írja Szeberényi Lajos­nak, hogy három hete Pesten van, feltehetően Egressy Gá­borral egy hajón utazott Pestre június végén. Szuper emléke­zete egy hónapot tévedett Szuper szerint Gogora, a di­rektor kiosztotta Petőfinek a Tisztújítás egyik szerepét. „De egy úrfi szintén vágyott, mint műkedvelő ugyanezen szerepet eljátszani s ennek felléptétől több hasznot remélvén, az igaz­gató elvette szegény Petőfitől a szerepet s az úrfinak adta. Ez szegény Petőfit olyan despe­­rációba hozta, hogy a Dunába akart ugrani." Természetesen a jó Szuper lebeszélte róla a „szegény” Petőfit és tanácsolta, hogy menjen Pestre. A való­ságban Nagy Ignác hívta, nem­csak ígérte, hanem adott is ne­ki két regényt fordításra, tisz­tes honoráriummal. Legalább öt-hat egykorú visszaemlékezés szerzője állít­ja, hogy abban az időben együtt lakott Petőfivel. Lehet­séges, de ezek az „együttlaká­sok" legfeljebb egy-két napig tartottak. Bizonyára Kalmár József emlékezése a megbízha­tó, amikor azt írja, hogy Pe­tőfi 1843-ban „Pozsonyban se­hol sem lakott”, alkalmi szál­lásai akadtak, néha még az sem. Ilyenkor kénytelen-kellet­len megelégedett a Egerfalusi park padjaival vagy az aréna nézőterével. Ilyen életrajzi em­lékek közt is kötik őt Pozsony­­ligetfaluhoz, ahol most már­vány szobra áll. Ezek az élmé­nyek teszik érthetővé a Távol­ból című közismert versének keserves sorait. Puruczki Béla Szerda, 1975. december 3. NAPLÓT December 31 A békéscsabai Jókai Színház január 4-én mutatja be Bárány Tamás Város esti fényben cí­mű színművét.­­ A Műgyűjtők és Műbará­tok Köre decemberi találkozó­ja külön eseménnyel is ked­veskedett. Ladomerszky Mar­git, a színésznő, mint képző­művész is bemutatkozott. La­domerszky Margit ugyanis képzőművészettel is alkotóan foglalkozik. Mint ezen a talál­kozón kiderült, voltaképpen az akart lenni, mielőtt a színi pá­lyára lépett. Festőiskolába irat­kozott be előbb, amikor azon­ban észrevette, hogy a többiek többet tudnak nála, visszahő­költ. Tizennégy éves volt ak­kor. „De azóta nem volt olyan csüggedt órám, amin a rajzo­lás, a mintázás át ne segített volna" — mondta. S ez meg is látszik bravúros mozgásvázla­­tain, szép fémdomborításain, melyek közül egy madonna különösen kiválik. Jól látja és jól jellemzi figuráit, rajzban éppúgy, mint amikor színpa­don formálja meg őket. A ki­állításon Apró Margit, Bognár István, Wester Erzsébet, Csúcs Ferenc és Csontos István gra­fikái, festményei és ötvös­munkái is megérdemelt sikert arattak. NEBÁNTSVIRÁG a Fővárosi Operettszínházban. Pontosan kilenc évtizede ze­nés színházaink pénztárának egyik megmentője a Nebánts­­virág, H­ervének, Offenbach mellett a másik jelenté­keny francia operettszerző­nek népszerű darabja. Eb­ben az operettben ugyan­is mindaz együtt van, amit a közönség szívesen fogad: ér­telmes, épkézláb történet, elő­re nem várt, frappáns helyze­tek, valódi típusok, és minde­nekelőtt simulékony, szelleme­sen meghangszerelt muzsika. Ha a színház ráunt már a bé­csi érzelgősségre — és úgy lát­ja, hogy a közönség is megun­ta már —, akkor előveszi a Nebántsvirágot, csaknem min­dig a siker biztos tudatában. Így tett most a Fővárosi Operettszínház is: egy koráb­bi, kevésbé sikerült Hervé-fel­­újítás, a Lili után elővette a N­ebántsvirágot. Nem adták ki társszerzőknek és operett-taka­rítóvállalatnak leporolásra a darabot, nem tűzdelték meg időszerű kiszólásokkal, még csak narrátort sem vettek igénybe, mint egy másfél évti­zeddel korábbi előadáson. Egy­szerűen előadták a darabot, Zágon István és Darvas Szi­lárd magyarításában, mester­kedés nélkül. Nem állítható, hogy az operettirodalom min­den darabja átdolgozás nélkül is élvezhető, de ahol a porolás a produkció hamvát-patináját is letörli, ott jobb megmaradni az eredeti szövegnél és törté­netnél. A Nebántsvirág mostani fel­újítását Mikolay László ren­dezte, szerényen, rokonszenve­sen, nem terhelve meg fölösle­ges ötletekkel a cselekményt Inkább élni, játszani hagyta a színészeket akiknek különbö­ző játékmódját sikerült egysé­ges stílusba fognia. Csinády István díszletei most inkább fáradtságról, és kevés eredeti képzeletről tanúskodnak, pedig ez a perszifláló, üde operett jobban megkívánná az ironi­záló, groteszk színpadképeket. A franciás szellem Horányi Mária jelmezeiben is csak nyo­mokban fedezhető fel. Seéky József koreográfiája viszont egyszerűségében is sokat kife­jez a játék humorából és han­gulatából A Nebántsvirág második fel­vonása tudvalévően arról szól, hogy a hisztériás rohama miatt az utolsó felvonásbeli fellépést lemondó primadonna szerepé­be a szöveget és zenét jól is­merő zárdanövendék ugrik be. Nos, a Fővárosi Operettszín­ház második előadásán ez a beugrás nemcsak a cse­lekmény szerint történt meg: a váratlanul megbetege­dett Lehoczky Zsuzsa szerepét a másik szereposztás Nebánts­­virága, Kovács Zsuzsa vette át, pedig neki csak később lett volna premierje. A fiatal, te­hetséges színésznő olyan kitű­nően alakította, olyan csípős humorral, szeméremmel és ka­­cérsággal fűszerezte Denise szerepét, hogy talpraesettsége feledtette a beugrás zavarát és kockázatát. Németh Sándor az ájtatos egyházi orgonista és le­dér operettek szerzője kettős életét hatásosan jellemezte, a már jól ismert énekesi, színé­szi, táncos erények birtoká­ban, túlzásokba soha nem té­vedve. Férfias jelenség a szín­padon a hódító tiszt szerepében Farkas Bálint, kedves a hu­mora is, csak hangja nem kö­zelíti meg két partnere ének­lésének színvonalát. Remekül tombol, dúl, fújtat és rendez dühödt jeleneteket színpadi primadonnaként a színház kiváló és mindig csal­hatatlan színpadi érzékű mű­vésznője, Galambos Erzsi, és vásottan rakoncátlan, elraga­dóan szemtelen csitrit alakít Várhegyi Teréz. Kiss­­Ilona kedves iróniával megformált Fejedelemasszonya, Pagonyi János harcias kedvű őrnagya, Benkóczi Zoltán részeges őr­mestere érdemel elismerést. És külön remeklés a kapusnő­vér epizódszerepében Rajnay Ellié, aki kimondta a bűvös színházi közhelyet: „A hintó előállott”, és máris nevetés zúgott végig a nézőtéren. Ezen az előadáson Bíró At­tila vezényelte a zenekart, ám ez a remek Hervé-muzsika sokkal feszesebb ritmusú és franciásabban frivol, mint ahogyan tőle hallható volt. (gábor) Oldrich Danek Negyven gazfickó és egy maszületett bárány” című drámáját január 10-én, szombaton mutatja be a Szegedi Nemzeti Színház. A ötvenkettedik születésnapja után alig két héttel, december 23-án tragikus körülmények között meghalt Andaházi Mar­git Jászai-díjas színésznő. A rendkívül tehetségesnek ígér­kező, huszonkét éves leány 1945-ben a rövid életű Budai Színház tagjaként, Tapolczai Gyula társulatában kezdte színpadi pályáját. Néhány évig Budapesten játszott, majd 1949-től — időnként a fővá­rosban is fellépve — vidéki színházak tagja volt, a győri Kisfaludy Színházé, a debre­ceni Csokonai Színházé, a szol­noki Szigligeti Színházé. Ve­zető, nagy szerepeit ezekben a színházakban Kanta­r Natasát játszotta az Én­eli menedék­helyben. Dorinát a Tartuffe­­ben, Nyilas Misit a Légy jó mindhaláligban. Júliát a Shakespeare-tragédiában. Eli­zát a Pygmalionban. Pék Má­riát a Rozsdatemetőben. Re­­beccát a Salemi boszorkányok­ban. Ivanovnát a Cseresznyés­­kertben. Ebből a hézagos sze­repfelsorolásból is kitűnik, milyen gazdag tehetségű mű­vész volt Andaházi Margit s az évek során hogyan mélyül­tek el, hogyan erősödtek meg drámai készségei, hogyan szí­nesedtek jellemző erői. Halot­­taság van öt nappal halála után, december 28-án­ találták meg ezt a szép ívű színpadi nálvát befutott,­ szerencsétlen életű színésznőt.

Next