Magyar Nemzet, 1975. december (31. évfolyam, 282-305. szám)
1975-12-31 / 305. szám
4 A televízió műsoráról Vivői Benyovszky! Ha kalandfilm, hát legyen s kalandfila. Nem kérhető számon tőle irodalmi, drámai, művészi érték, bár láthatott már Gyesi csodát is a néző. Emlékeztetőül nem árt felidézni a néhány esztendeje sugárzott olasz Homérosz-adaptációt, a tévésített Odüsszeiát, amely kalandfilmsorozat volt a javából, de nem művészi értékek nélkül. Történelmi hitelességet, egyáltalán semmiféle hétköznapi hitelességet se várjon a nézői kalandfilmektől. Ez a műfaj nem a história krónikása, nem is egy adott társadalmi építményé, még ha megtörtént eseményeket szabdal is sorozattá és élő vagy valaha élt személyek a szereplői. A valósághoz való hűség persze nincs kárára a kalandfilmeknek, sőt rendszerint hasznára válik a forgatós könyvírónak, ha ismeri a tényeket. Jól tudták ezt a Sterlitz-sorozat készítői is. Mert ugyan mi lehet fordulatosabb és izgalmasabb, mint maga az élet? A kalandfilmektől kalandokat várjon az ember. Hihetetleneket és szinte hihetetleneket, amelyek azonban, a főhős jellemét és nagyszerű tulajdonságait ismerve, mégis magától értetődőek, természetesek. Benyovszky Móricnak, az igazinak, az élete nem nélkülözte a még ma is hihetetlennek tetsző kalandoikat, a merész vállalkozásokat, a hol szerencsés, hol balszerencsés fordulatokat A romantika és a romantikát századunkban is tovább álmodó utókor sokat foglalkozott Benyovszky személyével. A legszavahihetőbb értesüléseket persze magától Benyovszkytól szerezheti be az érdeklődő. Mint a múlt századok tevékeny életvitelű, mégis ráérős nagy emberei általában, ő is naplót, emlékiratot hagyott hátra életútjáról. A kalandos életű magyar grófnak a történetét feldolgozó tizenhárom részes csehszlovák —magyar tévésorozatból egy valami hiányzott nagyon. A kalandosság. Az, ami a film műfaját, és az egyszeri történetet is éltette volna. Azon csak egy kicsit fintoroghat a kritika, hogy sekélyesen megírt, közhelyes dialógusokkal ködösítette el a forgatókönyvíró és a dramaturg — Lénávai György és Aczél János — egy nem mindennapi személyiség kortársait messze megelőző társadalmi, politikai nagyságát. Azon sem illenék túlságosan háborogni, hogy az operatőr, Marián Minárik gyermeteg és giccses felvételek sokaságával árasztotta el a film tizenhárom fejezetét. A behavazott makettek, a tükörfelületen sikló papírhajók, a virágzó faágakkal keretezett, egymásra talált szerelmesek világa már Hollywoodban is rég lejárt. A technikai fejlődés és az ízlésbeli változás kinőtte már mindenütt a hamis filmtrükköket, a szirupos képszimbólumokat. De ki bánja a makettet, a tükörtengert, és a többi műtermi csinálmányt, ha segítségükkel él a kaland, és a történet izgalmával odaszögezi a nézőt a képernyő elé. A kaland azonban nem élt és az izgalom nem szögezett sehová, mivelhogy nem volt miért, kiért izgulni. Igor Ciel rendező és magyar segítőtársa, Várkonyi Gábor számára már nem olyan könnyű mentséget találni, mint a forgatókönyvi írónak, a dramaturgnak, az operatőrnek. Jórészt rajtuk és az általuk irányított színészeken múlott, hogy egyetlen és legfőbb kellékétől fosztották meg a kalandfilmsorozatot: a lebilincselő kalandok hitelétől. Ha a filmbeli Benyovszky, Jozef Adamovic elhiteti nézőivel, hogy olyan ügyes, erős, agyafúrt, talpraesett és lovagias hős, aki Bécstől Verbőn, Krakkón és Kamcsatkán át egészen Madagaszkárig viszi feddhetetlenségét és világ- és embermegváltó terveit, akkor minden mást elfogad a történetben a közönség. Még Omadel Tamást is. A Benyovszky-sorozat főhőse azonban — a megírt szereppel némiképpen ellentétben — akkor ügyefogyott, amikor ügyesnek kellene lennie, akkor szűk látókörű, amikor agyafúrtan kellene gondolkodnia, akkor tétova, amikor a talpraesettet játszhatná, akkor komikus, amikor fenségesnek álcázzák a szavak. Lovagiasságát pedig a csokornyakkendőjében hordja, amely több órás kényszerű hidegvizes lubickolás után is a bécsi divatnak megfelelően habosodik. Omachel, mint elképzelés, nem idegen figura a kalandfilmműfajban. A pozitív hőshöz jár egy negatív is, egy méltó ellenfél, akin győzedelmeskedve a jó és igaz nagysága katartikus megnyugvást ad a nézőnek. Omacel Tamást azonban nem gondolták végig következetesen a kitalálói. Jellemvonásai nem indokolták tetteit. Hol a bosszú fekete angyalaként száguldozott több részleten át, hol útszéli gazemberként, hol meg szívjóságtól fénylő jóbarátként. Néhány fejezeten keresztül azt hihette a néző, Faust és Mefisztó kettősét játsszák ők Benyovszkyval, Goethe után szabadon, és Omadell Mefisztó akkor viszi majd a végleges halálba ellenfelét, ha a népboldogító terveinek megvalósulásakor megtalálja egyéni boldogságát is. A sorozat azonban még ennek az epioa-változatnak a következetes végigvitelére sem volt képes. A párharc-motívum elhalványodott az utolsó képsorokra. Tisztázatlan és állóságos önfeláldozás lett belőle az egyik oldalon, önmegadó bárgyúság a másikon, így azután nem csoda, ha azt kérdezhette a befejezéskor a logikusan gondolkodó néző önmagától, mi szükség volt hát tizenkét estén át Omaehelre? Juhász Jácint tisztességgel igyekezett helytállni hálátlan szerepében, a nagyobb próbatétel azonban csak most, a film befejezése után vár rá. Hoszszú időnek kell eltelnie és kiváló tévéalakításokkal kell majd közönsége elé állnia, míg elfelejti mindenki, Omacel Tamás is volt egyszer Juhász Jácint. A televízió karácsonyi ajándéknak szánta nézői számára a Vivát Benyovszky! utolsó részeit. Valóban karácsonyi ajándék volt a tizenharmadik rész, mert végére értünk végre ennek a sorozatnak is. Benyovszky Móricért, a Verbóról indult, kortársainál jóval előbbre látó és gondolkodó hontalan magyarért, másként, meggyőzőbben és messzehangzóbban érdemes vivátot kiáltania a televíziónak. Röviden a karácsonyi műsorokról A Benyovszky-filmnél értékesebb meglepetéseket is tartogatott természetesen közönségének a televízió a karácsonyi ünnepekre. A kicsinyeknek gyermekfilmeket, főként külföldieket, az idei karácsony úgy látszik nem ösztönözte a televízió gyermekosztályát önálló gyermekfilmműsorok öszszeállítására. A felnőtteknek felnőttfilmeket és más felnőtteknek való tévémulatságokat szánt a televízió. Miként a gyermekműsorok között, itt is szép számmal akadt ismétlés, de csupa olyan mű, amelyet nem lehet elégszer megnézni, végighallgatni. Hagyományos december huszonnegyedikei tévéprogram például Beethoven IX. szimfóniája, ezúttal a Berlini Filharmonikus Zenekar előadásában, Herbert von Karajan vezényletével. Chaplin is biztos siker az ünnepek akármelyikén. Vele különösen bőkezűen bánt a televízió: az 1925-ben készült Aranylázat és a néhány évvel korábbi Kutyaélet-et egymás után sugározta. A művészete felfelé ívelő korszakában levő Chaplinből azonban még két film sem sok egyszerre, szünet és filmtörténeti ismertető nélkül. A Sütő András elbeszéléséből forgatott Kis ember születik volt az egyetlen önálló hazai főműsor a televízió karácsonyán. A kísérletező kedvű rendező, Dömölky János, szavalókórus formában adatta elő a témájában is a bemutatás időpontjához illő történetet. A népdalok egyszerű szépségével csengő elbeszélés azonban nem jól viselte el az oratorikus többszólamúságot. Egyszerűsége, tisztasága kallódott el a pódiumon. Kár érte. Lőcsei Gabriella _________Masar Nemzet____________________ Irodalmi kincsesházak Petőfi szobra Pozsonyban Az alkonyatba belecsendült a pozsonyi Notre Dame kolostor aprócska harangja, amikor Petőfi Sándor 1843-ban átbandukolt a Sétatéren. A kolostor építésekor — 1756-ban — még a középkori városárok szelte át a park helyét, de a költő már díszfák alatt kesereghetett — akkor bőven volt rá oka —, a májusi estében. Megnézhette az 1774—1776-ban emelt Rendi Színházat, a német nyelvűt, ahová — Delhányi Zsigmond aszódi iskolatárs emlékezése szerint — felvételre jelentkezett, de magyaros kiejtése miatt Pokorny igazgató nem vette fel. Az egykori Sétatéren Most annyi szobor, emlékmű, díszkút ékesíti a teret, hogy sok lenne felsorolni, de a költő még nem láthatta a nimfát, az őzikét, a Ganymedes-kutat, mert azok századunk szülöttei, a magas talapzaton álló, sodró lendülettel előtörő nőalak, a Győzelem szobra pedig csak 1950-ben került a Hviezdoslav térre, a város felszabadulásának ötödik évfordulóján. És ott 611, szemben a színházzal, központi helyet foglalva el Pavel Hviezdoslav, másként Országa Pál emlékszobra is. A szlovák költészet klasszikusa — sokszor a legnagyobbnak mondják — 1849-ben születet Felsőkubinban, abban az évben, amikor Petőfi elesett Segesvár mellett Kettőjük öszszekapcsolása nem erőszakolt, mert Hviezdoslav Petőfi követője költői hangjában is, de a hazaszeretet, a szabadságvágy, az uralkodó osztályok gyűlölete eszmeileg ugyancsak rokonítja őket. Elsőként fordított Petőfi-verset szlovákra, költeményt írt a példaképéről, verses levélben kereste meg Adyt, de átültetett Arany János verseiből csakúgy, mint Madách műveiből. Petőfi és Hviezdoslav, ha kortársak lettek volna, biztosan megértették volna egymást, csak a két világháború közötti kölcsönös nemzeti elfogultság okozhatott problémát. A magyar uralkodó osztályok nacionalizmusa a világszabadságot hirdető Petőfit is meghamisította és megpróbálta a sovinizmus eszközéül felhasználni. Ennek visszahatásaként távolították el a térről Petőfi szobrát az első világháború után, szinte a sors iróniájaként Mária Terézia szobrával együtt. Híd utcán át a hídra A szlovákiai magyar irodalom szép tollú krónikása, kitűnő ismerője, Szalatnai Rezső mondja el, hogy eredetileg a pozsonyi születésű Fadrusz János akarta márványba faragni forradalmár költőnk alakját. 1902-ben levélben értesítette a pozsonyi elöljáróságot, hogy ezt saját költségén teszi meg, de a következő évben meghalt, a terv terv maradt. Fadrusz álmát egyik tanítványa, Radnai Béla váltotta valóra; az 1911- ben leleplezett emlékmű éppen úgy közadakozásból született, mint a pesti Petőfi-szobor. A felszabadulásig — többszöri kezdeményezés és ígéret ellenére — nem került vissza Petőfi szobra a helyére. A szocialista Szlovákiára várt a feladat, hogy méltó módon újra felállítsák, ha nem is a régi helyén, mert ott 1937 óta Hviezdoslav emlékműve foglal helyet A mai helyének azonban több köze van Petőfihez, mint a hajdani Sétatérnek. Ha meg akarjuk tekinteni, kisebb kirándulást kell tennünk, de megéri. A Hviezdoslav térről a rövidke Híd utcán át kijutni a Duna-partra, ott aztán ki-ki válogathat, hogy sétahajóval kel-e át a Csallóköz csücskébe, autóbuszra száll-e vagy éppen gyalog megy át az egyetlen pilléres karcsú acélhídon. Az utóbbit ajánlom, már csak azért is, mert visszatekintve a hídról, mögöttünk és fölöttünk őrködik a vár hatalmas sziluettje, látszik a magyar királyok koronázó temploma, a Szent Márton-dóm. Amikor Petőfi ment át oda, még külön falu volt, Ligetfalunak hívták, az utóbbi időben vált a város kerületévé, azóta Pozsonyligetfalu. Napóleon ágyúi innen ostromolták a várat, lőtték a Váralját, az ágyúgolyók röppályáját követve felejthetetlen kilátás nyílik Pozsonyra. Nehéz azonban szabadulni a szigeti élménytől is, ami akarva-akaratlan a Margitszigetet juttatja a Budapestről jött látogató eszébe. Ezernyi színű rózsakertje tavasszal vagy nyáron éppen úgy pompázik, mint az itthoni szigeten, s a platánok, vadgesztenyék, európai és trópusi díszfák már kétszáz éve törnek a magasba. Petőfi 70— 80 évesnek látta ezeket, mert Mária Terézia alatt ültették. Ez Közép-Európa legkorábbi nyilvános parkjainak egyike. Itt állt a színház A park keleti sarkában egy templom nélküli gótikus torony hívja fel magára a figyelmet, odább Trebitsch Olga énekesnő szobra, majd a szlovák romantika forradalmi szárnyának költője, Jankó Kral (1822— 1876) emlékműve, aki éppen akkor tanult (1842—1844) az itteni líceumban, amikor Petőfi Pozsonyban járt; természetesen nem találkoztak. A mintaszerűen rendezett virágágyak és pehelypuha pázsit között, a Jankó Kral-park központjában Petőfi életnagyságú, fehér márványból faragott hószín szobra áll. Petőfi 1843 május 5—10 között érkezett meg Pozsonyba, 12-én már biztosan ott volt; azt tervezte — immár nem első ízben —, hogy felcsap a színésznek. Az akkori magyar színház, az aréna Petőfi mostani szobra közelében állott a szigeten. Eleinte igen gyarló fatákolmány volt Fekete Gábor igazgató arénája, de az összehívott országgyűlés alkalmából 7000 forintos költséggel egy tágasabbat, előkelőbbet építtetett. Petőfi talán olvasta azt a hirdetést, amelyet a színigazgató a Regélőben tett közzé, kérve azokat a „színész urakat, kik az éppen megnyitandó országgyűlésre egybegyülekvő nagyműveltségű közönség igényeinek megfelelni magukban hivatást és erőt éreznek", szíveskedjenek őt felkeresni. Petőfi — minden jel szerint —, hivatást és erőt érzett magában, de elkésett. Fekete igazgatónak ugyanis versenytársai támadtak, még két másik társulat is Pozsonyba törekedett. Huszárvágással akként oldotta meg, hogy szerződtette valamennyieket. Amikor Petőfi jelentkezett nála, akkor már mintegy félszáz színésze és külön zenekara is volt, Petőfi hírneve pedig színészként nem volt akkora, hogy még vele is szaporítsa felduzzadt társulatát. Később, június második felében mégis alkalmazta, talán Egressy Gábor (esetleg Szuper Károly vagy mindkettő) tanácsára, de Petőfi tényleges fellépésére Pozsonyban ne került sor, mert időközben anyagi támogatást és műfordítási lehetőséget kapott Pestről. Június végén elhagyta az országgyűlés városát és a ligetfalusi arénát. Sehol sem lakott Nem lett tehát pozsonyi színész, de a színházhoz azért igen sok köze volt, meg-meglátogatta színész ismerőseit, korábbi kollégáit, bizonyára az előbb említett Szuper Károlyt is, akivel együtt játszott Kecskeméten, még azon év tavaszán is. Szuper egyébként naplószerűen utólag megírta a költővel kapcsolatos emlékeit; emlékezése bizonytalan, a maga személyét előtérbe állítva szépít, durva kronológiai hibákat ejt. Nem ő az egyetlen, aki utólagosan a zseni fényözönében szeretett volna tündökölni. Jellemző példa erre Szuper pozsonyi „naplója”. A kezdete: „Július 2. Petőfi újra itt van." Petőfi már nem volt ott, július 21-én írja Szeberényi Lajosnak, hogy három hete Pesten van, feltehetően Egressy Gáborral egy hajón utazott Pestre június végén. Szuper emlékezete egy hónapot tévedett Szuper szerint Gogora, a direktor kiosztotta Petőfinek a Tisztújítás egyik szerepét. „De egy úrfi szintén vágyott, mint műkedvelő ugyanezen szerepet eljátszani s ennek felléptétől több hasznot remélvén, az igazgató elvette szegény Petőfitől a szerepet s az úrfinak adta. Ez szegény Petőfit olyan desperációba hozta, hogy a Dunába akart ugrani." Természetesen a jó Szuper lebeszélte róla a „szegény” Petőfit és tanácsolta, hogy menjen Pestre. A valóságban Nagy Ignác hívta, nemcsak ígérte, hanem adott is neki két regényt fordításra, tisztes honoráriummal. Legalább öt-hat egykorú visszaemlékezés szerzője állítja, hogy abban az időben együtt lakott Petőfivel. Lehetséges, de ezek az „együttlakások" legfeljebb egy-két napig tartottak. Bizonyára Kalmár József emlékezése a megbízható, amikor azt írja, hogy Petőfi 1843-ban „Pozsonyban sehol sem lakott”, alkalmi szállásai akadtak, néha még az sem. Ilyenkor kénytelen-kelletlen megelégedett a Egerfalusi park padjaival vagy az aréna nézőterével. Ilyen életrajzi emlékek közt is kötik őt Pozsonyligetfaluhoz, ahol most márvány szobra áll. Ezek az élmények teszik érthetővé a Távolból című közismert versének keserves sorait. Puruczki Béla Szerda, 1975. december 3. NAPLÓT December 31 A békéscsabai Jókai Színház január 4-én mutatja be Bárány Tamás Város esti fényben című színművét. A Műgyűjtők és Műbarátok Köre decemberi találkozója külön eseménnyel is kedveskedett. Ladomerszky Margit, a színésznő, mint képzőművész is bemutatkozott. Ladomerszky Margit ugyanis képzőművészettel is alkotóan foglalkozik. Mint ezen a találkozón kiderült, voltaképpen az akart lenni, mielőtt a színi pályára lépett. Festőiskolába iratkozott be előbb, amikor azonban észrevette, hogy a többiek többet tudnak nála, visszahőkölt. Tizennégy éves volt akkor. „De azóta nem volt olyan csüggedt órám, amin a rajzolás, a mintázás át ne segített volna" — mondta. S ez meg is látszik bravúros mozgásvázlatain, szép fémdomborításain, melyek közül egy madonna különösen kiválik. Jól látja és jól jellemzi figuráit, rajzban éppúgy, mint amikor színpadon formálja meg őket. A kiállításon Apró Margit, Bognár István, Wester Erzsébet, Csúcs Ferenc és Csontos István grafikái, festményei és ötvösmunkái is megérdemelt sikert arattak. NEBÁNTSVIRÁG a Fővárosi Operettszínházban. Pontosan kilenc évtizede zenés színházaink pénztárának egyik megmentője a Nebántsvirág, Hervének, Offenbach mellett a másik jelentékeny francia operettszerzőnek népszerű darabja. Ebben az operettben ugyanis mindaz együtt van, amit a közönség szívesen fogad: értelmes, épkézláb történet, előre nem várt, frappáns helyzetek, valódi típusok, és mindenekelőtt simulékony, szellemesen meghangszerelt muzsika. Ha a színház ráunt már a bécsi érzelgősségre — és úgy látja, hogy a közönség is megunta már —, akkor előveszi a Nebántsvirágot, csaknem mindig a siker biztos tudatában. Így tett most a Fővárosi Operettszínház is: egy korábbi, kevésbé sikerült Hervé-felújítás, a Lili után elővette a Nebántsvirágot. Nem adták ki társszerzőknek és operett-takarítóvállalatnak leporolásra a darabot, nem tűzdelték meg időszerű kiszólásokkal, még csak narrátort sem vettek igénybe, mint egy másfél évtizeddel korábbi előadáson. Egyszerűen előadták a darabot, Zágon István és Darvas Szilárd magyarításában, mesterkedés nélkül. Nem állítható, hogy az operettirodalom minden darabja átdolgozás nélkül is élvezhető, de ahol a porolás a produkció hamvát-patináját is letörli, ott jobb megmaradni az eredeti szövegnél és történetnél. A Nebántsvirág mostani felújítását Mikolay László rendezte, szerényen, rokonszenvesen, nem terhelve meg fölösleges ötletekkel a cselekményt Inkább élni, játszani hagyta a színészeket akiknek különböző játékmódját sikerült egységes stílusba fognia. Csinády István díszletei most inkább fáradtságról, és kevés eredeti képzeletről tanúskodnak, pedig ez a perszifláló, üde operett jobban megkívánná az ironizáló, groteszk színpadképeket. A franciás szellem Horányi Mária jelmezeiben is csak nyomokban fedezhető fel. Seéky József koreográfiája viszont egyszerűségében is sokat kifejez a játék humorából és hangulatából A Nebántsvirág második felvonása tudvalévően arról szól, hogy a hisztériás rohama miatt az utolsó felvonásbeli fellépést lemondó primadonna szerepébe a szöveget és zenét jól ismerő zárdanövendék ugrik be. Nos, a Fővárosi Operettszínház második előadásán ez a beugrás nemcsak a cselekmény szerint történt meg: a váratlanul megbetegedett Lehoczky Zsuzsa szerepét a másik szereposztás Nebántsvirága, Kovács Zsuzsa vette át, pedig neki csak később lett volna premierje. A fiatal, tehetséges színésznő olyan kitűnően alakította, olyan csípős humorral, szeméremmel és kacérsággal fűszerezte Denise szerepét, hogy talpraesettsége feledtette a beugrás zavarát és kockázatát. Németh Sándor az ájtatos egyházi orgonista és ledér operettek szerzője kettős életét hatásosan jellemezte, a már jól ismert énekesi, színészi, táncos erények birtokában, túlzásokba soha nem tévedve. Férfias jelenség a színpadon a hódító tiszt szerepében Farkas Bálint, kedves a humora is, csak hangja nem közelíti meg két partnere éneklésének színvonalát. Remekül tombol, dúl, fújtat és rendez dühödt jeleneteket színpadi primadonnaként a színház kiváló és mindig csalhatatlan színpadi érzékű művésznője, Galambos Erzsi, és vásottan rakoncátlan, elragadóan szemtelen csitrit alakít Várhegyi Teréz. KissIlona kedves iróniával megformált Fejedelemasszonya, Pagonyi János harcias kedvű őrnagya, Benkóczi Zoltán részeges őrmestere érdemel elismerést. És külön remeklés a kapusnővér epizódszerepében Rajnay Ellié, aki kimondta a bűvös színházi közhelyet: „A hintó előállott”, és máris nevetés zúgott végig a nézőtéren. Ezen az előadáson Bíró Attila vezényelte a zenekart, ám ez a remek Hervé-muzsika sokkal feszesebb ritmusú és franciásabban frivol, mint ahogyan tőle hallható volt. (gábor) Oldrich Danek Negyven gazfickó és egy maszületett bárány” című drámáját január 10-én, szombaton mutatja be a Szegedi Nemzeti Színház. A ötvenkettedik születésnapja után alig két héttel, december 23-án tragikus körülmények között meghalt Andaházi Margit Jászai-díjas színésznő. A rendkívül tehetségesnek ígérkező, huszonkét éves leány 1945-ben a rövid életű Budai Színház tagjaként, Tapolczai Gyula társulatában kezdte színpadi pályáját. Néhány évig Budapesten játszott, majd 1949-től — időnként a fővárosban is fellépve — vidéki színházak tagja volt, a győri Kisfaludy Színházé, a debreceni Csokonai Színházé, a szolnoki Szigligeti Színházé. Vezető, nagy szerepeit ezekben a színházakban Kantar Natasát játszotta az Éneli menedékhelyben. Dorinát a Tartuffeben, Nyilas Misit a Légy jó mindhaláligban. Júliát a Shakespeare-tragédiában. Elizát a Pygmalionban. Pék Máriát a Rozsdatemetőben. Rebeccát a Salemi boszorkányokban. Ivanovnát a Cseresznyéskertben. Ebből a hézagos szerepfelsorolásból is kitűnik, milyen gazdag tehetségű művész volt Andaházi Margit s az évek során hogyan mélyültek el, hogyan erősödtek meg drámai készségei, hogyan színesedtek jellemző erői. Halottaság van öt nappal halála után, december 28-án találták meg ezt a szép ívű színpadi nálvát befutott, szerencsétlen életű színésznőt.