Magyar Nemzet, 1976. május (32. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-23 / 121. szám
Vasárnap, 1976. május 23. Magyar Nemzet Csokonai-emlékek Gesztelyen Négy levél az elpusztult kódexből Előző nap még a Hatvan utcai temetőben álltam Vitéz Mihály friss koszorúkkal körülvett vasgúlája előtt, s utána ott szorongtam a Csokonai-ert delejes áramú nézőterén , másnap délelőtt pedig már a miskolc-tapolcai park platánjai alól tártottam körbe szemem a fénylő dombokon, ahogy valamikor a debreceni költő. Persze, ő sokkal lassabban ért ide Debrecenből: mikor először járt Miskolcon, 1793 nyarán, az apostolok lován jött, 1801-ben már bizonyosan fogaton, hiszen éppen kínzó ízületi fájdalmaira keresett gyógyulást Tapolca és Diósgyőr hévizeiben. A márványtáblát, amely erre emlékeztet, a barlangfürdő kupolás előcsarnokában helyezték el Az emléktáblánál tartott takaros kis ünnepség után buszra szálltam, s elindultam a Miskolc melletti Gesztelyre. Ez azonban szinte külön regény. Egy kódex nyomában Első fejezete voltaképpen még 1936-ra nyúlik vissza, amikor a kiváló Csokonai-kutató, Gulyás József sárospataki főiskolai tanár Gesztelyen a Zmeskál-család levéltárában fölfedezett egy sárga bőrkötésű kis kódexet, tele Csokonai ismeretlen műveivel. A fölfedezésre akkor nem figyeltek föl igazán, pedig Csokonai legradikálisabb műveit tartalmazta. Pedig? Talán éppen ezért nem, hiszen a kéziratos gyűjteményből a köztársasági mozgalommal rokonszenvező radikális Csokonai képe rajzolódott ki. Olyan versek voltak benne, mint ez a nagyszerű, epigrammatikus kis töredék: Nézd el a hangos fitomélla, Nénnye, A* Tavasz hogy Jött, kiderűle Fénnyé, Fészke! és kedves fiait segíti Majd ki repíti: A’ Hazánk buzgó fia így cselekszik Durva vaksággal hevesen ----- veszekszik. Mert okos így lesz valahára és épp’ nyomorult nép. (Jelképesen alighanem a fiatal költőket fölkaroló, jakobinus Kazinczy iránt fejezte ki tiszteletét vele.) Nos, érmék a kódexnek a nyomában járok itt most Gesztelyen. Fél órába sem telt, hogy a busz a miskolci Búza térről e kis községbe kihozott. A végállomás éppen itt van a csillagbuzogányos református templom alatt. A parókiára tartok, mert Gulyás József még 1036- ban megírta, hogy a helybeli református lelkész, Kun Zoltán volt gondnoka a Zmeská-család gesztelyi levéltárának, ahol ez a rendkívül értékes Csokonai-emlék fönnmaradt. A szájhagyomány A lelkészlak azonban zárva. Így hát a szemközti szép új emeletes iskolába indulok. Nem is jöttem egészen rossz helyre. A tanári szobában fekete, eleven szemű, fiatal tanárnő fogad: — Csokonai-ügyben? A csikóbőrös kulacsot keresi? Itt írta Gesztelyen, hát persze, hogy itt! Mikor tanítom, magyarórán mindig meg is mondom a gyerekeimnek, hogy itt írta, nálunk. No, ez nem is indul roszszul! Azért ha csak ezt az egy érdekes helyi hagyományt jegyzem föl, akkor sem jöttem hiába. Hellyel kínál, s elmondja, hogy szemben, a régi református iskola helyén állt egy fogadó, s mikor Csokonai a Hegyalján járt, ott szállt meg, abban írta híres „Szerelemdal”-át a csikóbőrös kulacshoz. Megköszönöm az érdekes és figyelemre méltó helyi szájhagyományt, amelyről eddig még nem tudott a Csokonai-irodalom, s aztán elmondanám jövetelem voltaképpeni célját. Megtudom, hogy Kun Zoltán lelkész az 50-es évek elején meghalt. Hanem itt lakik nem messze Szolnoki Pista bácsi, aki belső embere volt a Zmeskálaknak. ő tud legtöbbet a család meg a kastély háború utáni sorsáról, őt szokták fölkeresni a család tagjai ma is, mikor hazalátogatnak. Figyelmeztetnek, hogy el ne felejtsem fölkeresni a falu legidősebb emberét, Kocsár látván aranydiplomás nyugalmazott tanítót se, aki valamikor Gesztely történetét megírta. Ha valaki, ő tud Csokonai gesztelyi dolgairól. Az elpusztult irattár Útközben szemügyre veszem a kétoszlopos bejáratú református templomot, amely már Csokonai ittjártakor is megvolt. Mert hiszen a költő nemcsak a helyi anekdotában járt itt, hanem a valóságban is: levelei tanúsítják, hogy többször volt vendége Gesztelyen egyik legbizalmasabb barátjának, bizáki Puky Istvánnak, akivel Patakon együtt diákoskodott s aki maga is föltehetően részese volt a magyar jakobinus mozgalomnak. Ő másolta le a Csokonai legtitkosabb, legmerészebb műveit. — A Pukyaknak itt volt birtokuk, itt is van a családi sírhelyük a temetőben — mondja Szolnoki István bácsi, aki túl van már a hetvenen. A kis fakilinCKY gerendás szobában szívesen elmondja, amit tud. Hogy miféle rokonságban voltak a Zmeskálok a Pukyakscal Zmeskál Zoltánná Kóczán Márta 1957-ben halt meg, az ő édesapja Kóczán Miklós volt, annak az apja pedig Kóczán József reformétur pap. Kóczán József felesége Puky lány volt, Puky Franciska, így szállhatott hát az értékes másolatgyűjtemény a Puky-család birtokából az Árva megyei származású Zmeskálok tulajdonába. Puky István feleségét, Darvas Annát „szép Nanette” néven Csokonai többször is megörökítette. A kis könyv sorsáról azonban nem sok jót tud mondani Szolnoki bácsi sem: 1945 novemberében , két hétig állt a front a falu mellett, a kastély irattára megsemmisült. Megmondja azonban a címét az egyetlen leszármazottnak, aki esetleg tud még valami bővebbet. Aztán megmagyarázza, hogy jutok el a község másik végébe Kocsár István tanító úrhoz, aki még őt is tanította hajdanán. Takaros tiszta kertes házak között baktatok fel az Árpád utcáig. A tanító urat ágyban találom — a napokban elesett. Kilencven esztendős, de a szelleme friss. — Hogyne tudnék róla! Csokonai itt járt Lavottával. A két bohém jó barátságban volt, mindaddig, amíg Csokonai el nem kezdte deklamálni a maga költeményeit. Lavotta meg muzsikált volna, zavarta hát a verdelés. Ő rászólt: „Már megint deklamálsz?” Ő meg cincogott a hegedűjével. Az meg Csokonait zavarta. Ilyenkor össze-összezördültek. Ami ezután következik, az már nem tartozik Lavotta és Csokonai gesztelyi találkozásához: ennek főszereplője már maga a költő. — A templommal szemben volt egy regálé, urasági kocsma. S ahogy az abban az időben szokásban volt, cégérül egy csomó gyaluforgács lógott az ajtó felett. Csokonai itt mulatott megint Pukyéknál, megfordult a kúriától nem meszsze levő kocsmában is, s hát egyszer csak azt mondja Pukynak: „Nem jó az a cégtér, nem való az oda!” „Hát aztán mért nem jó?” „Nem asztalos műhely ez, hogy forgács lógjon rajta!” „Hát mi volna oda való?” „Egy szép nagy kulacs!” — Puky csináltatott is a kovácsműhelyben egy szép nagy vaskulacsot cégérnek. De jó nagyot: az átmérője lehetett 30—40 centiméter is. Saját szememmel is láttam még. — S hát most hol lehet az a cégér? — kérdem némi hitetlenkedéssel. — A sárospataki múzeumban. Eljött Harsányi István teológiai tanár. A professzor kérte Kóczán Miklóstól, hogy nem adná-e a múzeumnak. „Vigye el papom” — mondta Kóczán Miklós. Elvitte, elhelyezték a sárospataki múzeumban. Mai napig is ott van. Érdekes dokumentum ez a Csokonai ittjártának — fejezi be a történetet Kocsár tanító úr. A történetet, hogy Csokonai kérésére kovácsoltatta a kocsmacégért Puky István, Olajos Pál református lelkésztől hallotta, akinek édesapja 16 pap volt itt negyvenöt esztendeig. Azt is megtudom még, hogy az egykori uradalmi kocsmának „nagy bat” volt később a neve, s Klein József és fiai vették árendába. Nem akarom fárasztani tovább a nagy időt élt tanító urat, de azért még megkérdezem búcsúzás közben, hogy arról nem tud-e valamit, hogy a nevezetes vaskulacsról — vagy legalábbis a vaskulaccsal jelölt kocsmában — írta volna a költő a „Szeretetdal”-t a csikóbőrös kulacshoz? — Beszélték a faluban. A levéltárról, a kis bőrkötésű könyvről azonban ő is ugyanazt mondja mint Szolnoki István: a háború alatt az egész irattár és könyvtár elpusztult Ami a kódexből megmaradt A „Gesztelyi-kódex”. Csokonai radikális műveinek egyetlen ismert forrása úgy látszik, örökre elveszett. Helyette azonban itt van egy érdekes helyi történet, egy Csokonaivers keletkezésének figyelemre méltó magyarázatával. Míg a Miskolcra visszaforduló buszra várok, azon tűnődöm, hogy a csikóbőrös kulacsról írt vers a kiadásokban 1802-es évszámmal szerepel, s általában a Dunántúlon írt versek közé sorolja a szakirodalom, bár semmi biztos támpontunk nincs ehhez. Irni kellene Patakra a múzeumnak a kulacsos cégér ügyében... S ekkor belém villan: minek írnék én Patakra, hiszen ezt a vaskulacsot én láttam. Pesten! Az Irodalmi Múzeumban. Baróti Dezső egyszer bevezetett a készülő Csokonai-emlékkiállítás műhelyébe. Megmutatta büszkeségeit: a Patakról szerzett korabeli bútorokat, emléktárgyakat, köztük egy kétfejű sasos protestáns toronygombot (a reformátusokat kötelezték, hogy a Habsburg-jelvényt oda tegyék a csillag alá) s egy nagy vas cégért: egy hatalmas fém kulacsot. — Ezt Csokonai kérésére csináltatta Puky — s állítólag erről írta a „Szeretemdá”-t. Most utólag megvallom: némi kétkedéssel hallgattam ezt akkor. Puky csináltatta — de hogy került ez a kopott, rozsdás cégér a pataki múzeumba?! S ki, mi bizonyítja a származását? Gesztelyről visszatérve most mér tudom. Az eredetét is: az érdekes helyi hagyományt is. A kulacs megvan: bárki megnézheti, most már nem a Petőfi Irodalmi Múzeum Csokonai-kiállításán, hanem a sárospataki kollégium múzeumában. Ha Puky István értékes másolatgyűjteménye egyelőre nem is került elő, egy érdekes helyi történettel gyarapodott Csokonairól való tudásunk. S ezzel be is fejeződhetnék a két év előtti történet, ha a közben eltelt idő nem szolgált volna meglepetéssel. Az elmúlt hetekben Gulyás József hagyatékából előbukkant négy olyan levél, amelyeket a jeles Csokonai-kutató annak idején a ma már nem létező Gesztelyi-kódexből másolt ki. A mindeddig ismeretlen levelek egyike Csokonaitól ered, a többiek pedig hozzászóló bizalmas baráti írások, s így a költő életének nem egy rejtélyéről lebbentik föl a fátylat. Az annyit keresett Gesztelyi-kódex tehát mégsem veszett el egészen. Ez a szerencsés fölfedezés ad ennek a cikknek örvendetes időszerűséget. Szilágyi Ferenc Templomok és temetők Legalább tíz éve hű olvasója vagyok a Nemzeti Múzeum egyik kiadványának, amelyet Régészeti Füzetek címmel minden esztendőben közread az Adattár. Ezek a kis füzetek tömören és híven mindig beszámolnak a megelőző év régészeti kutatásairól, s nemcsak a tervszerű ásatásokról, vagy műemlékvédelmi munkálatokról tájékoztatnak, de azt is megtudni belőlük, hogy a régészek hol és mikor végeztek leletmentést. A lelkiismeretes alapossággal megszerkesztett füzetek adatai mégsem tekinthetők teljesnek és ez nem a közreadó hibája. Arról sem ő, sem a magyar régészet nem tehet, hogy a hazánk területén véletlenül előbukkanó leletekről hiányosak az ismereteink. Az illetékes szakemberek egyöntetűen vallják, hogy a földmunkák és építkezések alkalmával előkerülő leleteknek csupán töredékéről szereznek tudomást. A leletek jelentősebb része, meglehet 70—80 százaléka, ebek harmincadjára kerül. És ezekről semmiféle adatunk nincsen. Történelmünk tömegsírjai A két legutóbb közreadott füzetben összesen 403 adat van. Száraznak látszó leírások ezek a szűkszavú beszámolók, mégis régvolt korokról, emberekről vallanak, emberekről, akik hittek, szerettek, templomokat, házakat emeltek, dolgoztak, öleltek és csatáztak. És meghaltak. Minden adat életteli akkor is, ha hajdanvolt kultúrákról elmúlt népekről kegyelettel vagy sebtében elhantolt emberekről, fölégetett templomokról, vagy falvakról szó. Két éve láttam honfoglaló eleink szétdúlt temetőjét a rakamazi Strázsadombon. Az esetről annak idején a Magyar Nemzet is beszámolt. Az esemény, és a jelentős lelet ismertetése 36 sorban is elfért. Pedig micsoda munka van mögötte! Csak az tudja, aki látta, hogy a magyar régésznek olykor milyen körülmények között kell dolgoznia. De a nagy, tervszerű ásatásokról szóló beszámolók is szűkszavúak, noha a pusztaszeri monostorba szabolcsi földvár, vagy éppenséggel Somogyvár föltárásával a régészek olyan titkokat feszegetnek, amelyekhez a történettudomány eddig nem fért hozzá, és újabb ismereteket csakis az ő munkájuk által nyerhetünk. A földúlt, orvul megásott és megrabolt pálos kolostort is láttam Pilisszentlélek fölött. S mindegyre eszembe jut, miközben e füzeteket lapozgatom. Történelmünk tömegsírjai, fölégetett falvai, azok is, amelyeket fölleltünk és nagy munkával föltártunk, de amazok is, amelyeket hiába keresünk. A Mohács alatti Földvár, vagy itt Óbuda fölött a rejtélyes Fejéregyház. Népünk, nemzetünk maradék történeti emlékeit a szó valódi értelmében a föld alól kell előkeresni; törmelékfalakból, földúlt sírokból rakjuk össze, hogy megérthető legyen, ami elmúlt. Hogyan sáfárkodunk előbukkanó emlékeinkkel amelyek mégiscsak önismeretünk tartozékai? Amiről a régészetnek nincsen tudomása, arról fölösleges töprenkedni. Még csak fölbecsülni sem lehet azt, amivel a léha közöny, vagy éppenséggel az újmódi harácsolás évről évre megrabol bennünket. Becses és jeles őskori, római kori emlékeink pusztulásáról nem készítettem leltárt, csupán a népvándorlás korától a magyar középkor végéig terjedő hat-hét évszázad adatait mustráltam. S nem is a teljesség igényével: kitermelés puszította el az avar temetőt. Iregszemcsén, a szőlőhegyen, útépítés alkalmával több száz, késő avar korból való sír pusztult el. Pedig másképpen is lehetne, mint például Kábán. Ott a Vörös Csillag Tsz dögösi határrészében a halastó földmunkálatainál ugyancsak avar kori temetőre bukkantak. A föltárt, mintegy száz sírból bizánci arany fülbevalók, övezetek, edények, gyöngyök, vaskések kerültek elő. Föltártak itt két fölszerszámozott lovassírt is, és ezek a leletek bízvást adalékot adnak az oly áttekinthetetlen avarkérdés megértéséhez. Kiskörén, a középkori Pekere térségében a földgépek különböző népvándorlás kori temetkezést dúltak föl A szarmata temetőt úgyszólván teljesen. De honfoglaló eleink emlékének sincsen nagy becsülete. Tamásinál, a Rácvölgyben utat építettek. A földgyaluk itt fél tucatnál több honfoglalás kori sírt pusztítottak el, akárcsak Somogyban, a törökkoppányi partoldalon. Még a régészeti szempontból oly fontos Zala váron is megtörténhetett, hogy a Várszigeten gépi erővel végzett erdőirtási és telepítési munkálatokkal megbolygatták a föltáratlan területet. Izsákon, a balázspusztai részen, a magas kordonos szőlőtelep rekonstrukciója alkalmával magányos honfoglalás kori sírra ástak. S míg Nagy Endre agronómus értesítette a kecskeméti múzeumot, addig a sírt földúlták. Szerencsére az ott lelt palmetta díszítésű csontosnyereg egy részét sikerült megmenteni, de a sír mellékleteit — egyebek között a lószerszámhoz tartozó öntött, szív alakú ezüstvereteket, kisméretű sima tarsolylemezt — már utólag kellett összegyűjteni. Kincskereső orvrégészek Lássuk hát milyen sorsra jut előkerülő Árpád-kori leleteink egy része? Fertőrákoson földgyaluval dúltak szét egy kisebb települést, itt már leletmentésre nem is volt lehetőség. . Győrött, a Pósa-dombon gépesített homokkitermeléssel megsemmisítettek egy Árpád-kori temetőt. Helvécia-Matkón, ugyancsak homokkitermelés alkalmával, a Templomdomb nevű részen elpusztították a rétegesen vert, agyag alapozású középkori templomot, s a körötte lévő sírokat. Türjén, a szenttamási dűlőn is a gépesített homokbányászás hívta föl a figyelmet, arra az Árpád-kori templomromra, ahol a régészek számtalan kincskereső nyomát észlelhették. Egyébként addigra a templom téglafalát is kibányászták. A dorozsmai Hármashatárban csatornaásáskor Árpádkori települést és késő avar temetőt semmisítettek meg, akárcsak Újlőrincfalván, ahol XI. századi temetőt dúltak föl, a Laskó-gát vízfelfogó csatornájának építésekor. Veresegyházán is, az ivácsi határban földmunkával ugyancsak elpusztítottak Árpád-kori sírokat, s itt a kincskereső amatőr régészek megtalálták és meg is ásták a hajdani település XIII. századi templomát. Csemőn, a Gerjehalmon álló XII. századi templom maradványait kibányászták, és az Árpád-kori települést a temetővel együtt szétdúlták. Az Akadémia Régészeti Intézete által kutatott pilisszentkereszti cisztercita kolostor területén is jártak már a kincskereső orvrégészek. Nagyrábé mellett, Rétszentmiklóspusztán a temetődombbal együtt számtalan XII. századi sírt egyengetett el a földgyalu. Sárszentágotán is elpusztult a XI. századi temető jelentős része. A tápiószőlősi Tégláshalmon teljesen megsemmisítették a XII—XIV. századi falu maradványait, s hasonló sorsra jutott a hozzá tartozó temető is. A vésztői Mágori-halmon Csőti monostor templomát kutatják a régészek. Az államalapítás idejéből származó nemzetségi monostor helyén sok-sok értékes tárgyi emléket leltek eddig is, noha ásatási beszámolójukban azt is elmondják, hogy az épületmaradványok jelentősebb része „a szőlőalászántások alkalmával teljesen elpusztult”. Tégláson a Laposrétnél, az M4-es főút építésekor, nagyszabású középkori temetőt tettek tönkre a földgyaluk. Dámócon homokbányát nyitottak a Temetődombon és számlálhatatlan XI—XVIII. századi sír pusztult el. Csupán két aranyozott ezüst kontyfű, néhány gyöngyszem és nyolc darab különböző ezüstpénz jutott a múzeumba. Papkeszin, az óvoda alapozásakor, ugyancsak földúlták a település középkori temetőjét. Vácott, földmunkák alkalmával két-két középkori kőből, illetve téglából épített kutat semmisítettek meg. Tiszavasvárin csatornaépítés közben cserépedénybe rejtett éremlelet került elő. A Ferdinánd dénárokat valószínűleg az 1560-as években ásták el, amikor a török megszállta a tájat. Sajnos, az éremegyüttesnek csupán egy részét sikerült megmenteni. Hová lettek a hiányzó darabok? Erről nem szól a beszámoló. Szerény kárpótlás Sorolható tovább is, de túlságosan egyhangú ez az elszomorító számadás. Történelmi emlékezetünk óta hányszor rabolták meg hazánkat, hányszor égették föl falvainkat és városainkat? Ami föld alá került, ami betemetődött, arra való, hogy föltárjuk, és akár véletlenül kerül elő, akár tervszerű kutatás hozza napvilágra, csak szerény kárpótlás mindazért, ami odaveszett. Tájainkon egymásra omolva hever a föld alatt történelmi múltunk. Talán nincs is még Európában ilyen föld, ahol annyi minden elpusztult, és annyi minden elfelejtődött. Védelmükre hiába alkotunk szigorú törvényeket, ha az a másik, a bensőnkből vezérlő, nem akar megszületni. Kiss Károly Avarok és magyarok Szegény avarok! Még holtakban sincs hazájuk. Nem tudjuk például hogy a Komárom megyei Bajnán hány avar sír pusztult el. A dunaújvárosi lakótelep építésekor föllelt avar temetőrészben is azt láthatta a régész, hogy a „44 sírt az újkori szisztematikus rablóásatás fosztotta ki.” Lászlófalván, a Borbási Állami Gazdaság területén, a hajdani csárda mellett, csatornaásáskor ugyancsak avar kori sírokat dúlt szét a markológép. Hasonlóképpen a szilisz homokbányájában, ahol a gépi Emléktáblák kerestetnek Glédában álló kartonok a fővárosi Emlékmű Felügyelőség polcain; adatok Budapest több száz köztéri szobráról, emléktáblájáról domborművéről, helyük, történetük, leírásuk. Sajnos az emléktáblák közül jó néhány már csak ezeken a kartonokon van meg. Az eltűnt emléktáblák és domborművek felkutatása foglalkoztatja Ferencsik Imréné művészeti főelőadót. — A város fejlődése során sok kis öreg ház helyén épül, magasodik új lakónegyed. De nem szabad elfeledni, hogy számos régi ház otthona volt Budapest sok nagy művészének, politikusának, a munkásmozgalom neves vagy névtelen harcosának. Az ő életük, munkájuk, küzdelmük is hozzájárult mai életünkhöz, építésünkhöz, eredményeinkhez. Emléküket utcanevek és domborművek, emléktáblák őrzik. A szanálás idején azonban nem csak régi házak tűnnek el, sajnos, régi utcanevek is, és velük együtt emléktáblák. A főváros emléktábláit az Emlékmű Felügyelőség tartja nyilván, de sok esetben mi már csak eltűnésükről értesülünk. — Elveszett az újpesti Borda József utcában a költő emléktáblája, elveszett a kőbányai Kápolna utca 3. faláról a tábla, amely a KMP kőbányai szervezetére emlékeztetett. Az óbudai szanáláskor eltűnt az 1838-as árvíz három emléktáblája is, noha a bontást engedélyezőknek és elvégzőknek is kötelessége lett volna a megőrzés, de legalábbis a bejelentés az Emlékmű Felügyelőségnél. Óbuda lakosai jobban szeretik városrészüket, ők gyakran jelentik levélben vagy telefonon, ha egy-egy tábla eltűnik. Csakhogy ilyenkor rendszerint már késő, a táblát nem leljük sehol . Szeretnénk nyilvántartásba venni minden új emlékművet vagy táblát, bárki helyezze is el ezeket. Kérjük és várjuk a tájékoztatást. Az intézményekkel és a város lokálpatrióta lakosaival együttműködve tudjuk csak emlékeinket nem csupán nyilvántartani hanem számontartani is. (f. r.) 11