Magyar Nemzet, 1977. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-03 / 79. szám
KÖNYVSZEMLE Egy szál ingben Dobos László regényeA szlovákiai magyar közéletben és irodalomban már évekkel ezelőtt jelentős pozíciót foglalt el Dobos László, a Pozsonyban élő író. Munkássága szinte kezdettől fogva olyannak tetszett, hogy egyértelmű bizalommal és szeretettel fordultunk feléje, akár Fábry Zoltán, mikor fölfigyelt Dobos László nevére. Dobosnak köszönhető a pozsonyi Irodalmi Szemle létrejötte, a mai szlovákiai magyar irodalmi vérkeringés, s a termékeny kapcsolatok felvétele mind az egyetemes magyar irodalommal, mind a csehekkel s a szlovákokkal Dobos két regénye után ez a harmadik Duba Gyula mellé állítja, aki, mint ismeretes, szülőfalujáról, Hontfüzesgyarmatról írt kitűnő, irodalmi rangú szociográfiát. Dobos és Duba képviseli a mai szlovákiai magyar életforma hiteles irodalmi megjelenítését: az igazságosztás, okosság és lelkiismeret irányában. Valóban összetett jelenségekről van szó, melyek egyként esztétikai hatásúak és társadalmi igényűek. Ez a két szlovákiai magyar író önmaga erejéből emelkedett fel a magánkörű, semmit nem mondó, elvont világ, s egy nem-magyar életforma közléséből a sajgó nemzetiségi lét idegdúcai közé, hogy mindnyájunknak eleven magyar képeket örökítsen meg. Most Dobos László új regénye hitelesíti a meghatározást, melyet az író az Egy szál ingben egyik oldalán így közöl: „Jó lenne visszafelé sorolni az emlékeket, félredobni a napok rendjét, a hónapok és az évek szigorú egymásutánját. Szétszakítani idő és tér százféle kötelékét, úgy szólni, mint országok és világ nagy csavargói. Dalolva keseregni, fütytyentgetni a hegyek tetején, bekiáltani a völgyekbe, kocsmák zajába szövődve fittyet hányni császárra, királyra, égi és földi hatalmasságokra, könnyíteni magamban az idő súlyát-nehezékét.” Ezt az ars poeticát gyakorolja itt az író. Innen van, hogy Dobos harmadik regénye strázsája s gazdája a szlovákiai magyar realizmusnak, ha nem is egész skálán, de a legtöbbet ad belőle, amit ott az írók a második világháború óta valóságrajzban közöltek. Két árvíz — a csallóközi és a bodrogközi — közé ékelve jelenik meg e regényben a szlovákiai magyar nép, pontosan a falusiak, a parasztok, az író családi köre, szűkebb környezete, kivehetően Királyhelmec, ahonnan előjött a fiatal tanító, amikor már előjöhettek Szlovákiában magyar pedagógusok, hogy ne éppen iskolában, hanem egy országrészben végezze nevelői munkáját. Az események néha ellentétesek, de egymásba folynak, időben és térben szövetkezve, s egyetlen monológot mondva. Sok minden búvik meg a két árvízrajz között, szép és kis, nagyobb és vastag vonalú képek, mind biztos stílusrakással; a vízfestmény csordultig tele van ecsetkezelésével. Szépség és vád, nyomorúság és felneszező derű, aprólékos megfigyelése szülőknek és nagyszülőknek, rokonnak és boltosnak, iparosnak és csendőröknek, katonáknak és háborúnak. Mennyi vád, s mennyi emberség és kemény paraszti sors, s milyen mély lélegzetvétel ... Szerencsésen változik e vízfestményeken az egyéni s a közösségi ember alakja, az igazmondás egyensúlyát tapogatva. Csupán a pozsonyi szlovák értelmiségi fiatalság ismétlődő társas együttlétének rajza nem hiteles. Kissé csüggesztő, mert csak zárt szoba, ivászat és nézés, eléggé sablonos kiadásban. De közvetlen és megrendítően szenvedélyes, ahogyan családi körét prezentálja, áthasonítva a fényképet írói anyaggá. Szegény magyar parasztcsaládról esik szó, szegény férfiak és asszonyok szenvedéséről. Az apa bevonul katonai szolgálatra Masaryk seregébe, Horthy seregébe, viszik mindenfelé, hajlítják bakasorsban, némítják, szaggatják. S idehaza az anya a gyermekeivel a valóság furcsa melegében helytáll , nem hagyja, hogy szétessék s családi kör. Az anya a biztonság és nyugalom maga, fohászai, sóhajai, látástól vakulásig folyó napi munkája közepette. Az író, ki mindvégig első személyben mesél, a maga belső életét, ocsúdását, érzelmeit is rávetíti erre a Pozsonytól messze eső falusi létre. Azt képzeli, hogy dísztelen, mint a fölszántott mező, holott éppen a földbarna színekben s a kőszürkében fedeztet fel változatokat az olvasóval. Néhol talán sok szóval él, és szikárabb lehetne, mint Duba Gyula, aki a szófegyelem jó kezelője. Javára írhatjuk azonban egyensúlyérzékét. Dobos László mindent el tud mondani népéről, a politikai reményeket s a széthulló kéve sorsát, az 1945 utáni évek jogfosztottságát (alighanem elsőnek prózánkban) s a lassú feltörést, ráébredést az „ahogy lehet” feladataira s a konok szembenézést a sorssal. Ez társadalomrajzi és lélektani hitelesség, s bár a regény tablói úgy hatnak, mint hatalmas lengő vásznak, egymásba csapódva, fölemelkedve és visszazuhanva, emlékezetünkben az igazmondás marad meg leginkább. Megírja Mécs Lászlót is, amint helmeci plébánosként hosszan prédikál a bevonuló magyar csapatnak. Megírja magyarok, csehek, zsidók, szlovákok emlékezetes dolgait. Feledhetetlen képe az egy szál ingben félelem nélkül győzedelmeskedő kislányé, aki lerázza magáról a kamaszok erotikus támadását. De az egy szál ing szemmel, láthatóan nemcsak azé a Gizikéé, hanem az egész társadalomé, melyet érzékeltet. Egy szál ingnyi a bodrogközi magyar nép, emberi fogyatékosságaival, s erkölcsi tudatával a sors nehéz harcaiban. Érzéseiből párolog fel a gondolat, gondolataiból párolog fel az író érzése, hogy termni kell valamit e népért, mert elv és elmélet nem elég. Nincs semmi prófétikus mondata Dobosnak, csak ezek a vászonként lebegő valóságrajzok, a hétköznapok fojtó szaga és verejtékize. Egyforma minden nap, s ennyi az emberi élet, mely összefolyik, mint a vizek a Bodrogban, mely sebes áradásával félelmetes. A pontos kifejezés evokál, a henye szó ködösít és álcáz. Dobos stílusa jól evokál. Mindössze az altesti szavakat kifogásolom. Mikszáth vagy Móra e szavak nélkül teremtett magyar realizmust, s Móricz művészettel kerülte el a mosdatlan szót, holott senki nem írt többet magyarul az emberi testről és nemi életéről, mint ő. Dobosnak ajánlom, hogy e szükségtelen szeplőket károsodás nélkül nyugodtan elhagyhatja. Idegenkedésem e szavaktól éppen a realizmus erejéért jogos. Van két tévedése is: Znojmo (Znaim) városa nem Csehország déli részén található, hanem Dél-Morvaországban. Továbbá: a vallásos zsidó nem említi Jahve nevét („Istennek nevét hiába ne vedd!”), hanem más szót használ, pótlásként. „Vesztes seregek közkatonái nem járnak vissza a csaták színhelyére”.......Vesztes, háborút vesztett bakák emlékezetét örököltem” — írja Dobos regénye vége felé. De százszor veszthet csatát a baka, százszor támad fel népi alakjában s indul el egy új élet felé. Az író nem vigasztal, s nem jósol. De őszinte szavai olyanok, mint az árvízhozó természet: elfér bennük a végtelen sors s a végtelen kis magyarok rajza egyformán. Ez az egyszerű és természetes valóságlátás Dobos László regényének ereje és értéke. (Madách—Szépirodalmi) Feledy Gyula illusztrációja Bulgakov A fehér gárda című regényéhez — a kötet az Európa Könyvkiadó gondozásában jelenik meg Emberi dolgok Karél Capek könyveA nevezetes cseh írónak, Karél Capeknek nincs ilyen című könyve. Ezt a címet a magyar fordító vagy a válogató adta. Rövid s rövidke írásművek gyűjteménye a kötet, négy ilyen cseh tárca gyűjteményből összeválogatva. Nem kétséges, hogy a magyar olvasó élvezettel merül al Karel Capek látszólag nagyon egyszerű mondataiban, csak valamivel később veszi észre, hogy a kis dolgok megörökítése, a napi újsághasáb milyen boszorkányos mesterség szülötte. Nagyon értett ehhez a Lidové noviny prágai szerkesztőségében bölcsen szemlélődő író, aki körülbelül mindent tudott az emberekről, s mestersége tündöklő biztonságával válogatta össze modelljeit és szólamaikat, az arcokat és figurákat, s festőművész bátyjával együtt le is rajzolta őket sorban. Kiket? A kőműveseket, szobafestőket, mázolókat, szerelőket, a „valamibe” belelépő járókelőt, a férfit, akit megugat a kutya, a siránkozót, a magát sajnáltatót, a kétbalkezes emberkét, aztán a cseh típust, aki szeret bárminő ostobaság kedvéért egyletet alapítani, a vízkeresőt, a buzgót, aki reformálni akar szüntelen, meg az ínyencet, a gyűjtögetőt, a kertészkedőt, s ahány válfaja akad a városi embereknek még ezen felül. Milyen változatos is az emberi sors, mennyi emberi ügy és eset jelenik meg szemeink előtt! Az író a tanú rá, hogy efféle dolgaink száma százegy, ha nem ezeregy, van hát megírni való típus bőségesen. Az író ismeri az emberi jellemet, tud arról, mennyire más a férfi és mennyire nem azonos vele a nő, ahogyan Karinthy Frigyes is tudta ezt Budapesten. Karinthy észjárása különben is hasonlatos a prágai nézőéhez. Mindketten az igazságot keresték s nyilvánvalósággál és együgyű okoskodással elvezették az olvasót ahhoz a ponthoz, ahol már nem volt biztos benne, komolyan vegye-e a mondatot, vagy fogja fel szemfényvesztő gúnynak, szatírának, mely feje tetejére állítja a valóságot, s mindazonáltal igazságosztás is. Néha egy jelző erejével üt olyan nagyot, hogy csak úgy porzik, néha elhallgat, s az ember eltűnődik, mert komoly esetről van szó. Mindenesetre a Capek-írások bizonyos fölény megnyilvánulásai, az író szembefordul a polgári, főként a kispolgári renddel, lázad és összeesküvésbe szövi olvasóját. „Az irónia az emberek közt fennálló különbségekből fakad” — írja egy helyütt. S ezen nem szabad társadalmi osztálykülönbséget érteni, csupán sellemkülönbséget, s minden egyéb ártatlanságot, ami az élőket egymástól elválasztja. Hogyan kell betegeskedni, hogyan illik viselkedni szabómesternél és orvosnál, vasárnap délután, amikor a hétköznap láthatatlan családok ünnepi feketében kivonulnak, s mitévő legyen a halandó, aki el tud aludni és álmai is vannak? Nos, az író mindenre válaszol, higgadtan, bölcsen, zavartalanul. S a könyv végén kiderül, hogy ezek a régi írások, melyeket a cseh író jobbára még a húszas években írt, ma is szórakoztatóak, ma is igazak, mert nincs bennük szemernyi hazugság sem, semmiféle divathoz kötött frázis. Capek örök emberi tulajdonságokat és jellemvonásokat láttat. Ó, az író komolyan szól hozzánk, amikor a bányászról ír, aki lemegy eltemetett bajtársai megmentésére a mélybe, s ott reked ő is a beomlott tárnában; komolyan szól, amikor a süllyedő Titanic kapitányának három szavát idézi, az utolsó szókat, amit még kiejthetett, a búcsút legénységének. S itt olvasható (bár nem tartozik ilyen kötetbe, hanem a politikai írások közé) utolsó cikke, a megrázó üdvözletek, melyben az 1938 őszén Hitler kezére játszott Csehszlovákia reprezentáns írója búcsúzik attól az európai Nyugattól, mely hazáját létrehozta, majd biztatta s faképnél hagyta. Ez volt egyébként Capek legfájdalmasabb írása. A szöveget Mayer Judit tolmácsolta magyarul, választékosan, ötletesen, ízes magyarsággal. A kitűnő válogatás Hosszú Ferenc munkája. (Madách—Európa) A HÉT KÖNYVEI SZÉPIRODALMI KIADÓ: Juhász Béla: Irodalom és valóság Dékány Kálmán: Valutás Granasztói Pál: Llane Tamási Áron: Ábel MAGVETŐ KIADÓ: Annus József: Pányván Kiss Irén: Szélcsend Kolozsvári Grandpierre Emil: A csilagszemű Szép versek 1976 Nemere István: A Triton-gyilkosságok GONDOLAT KIADÓ: A szecesszió (Szerk.: Pók Lajos) I. kötet. Brit moralisták a XVIII. században Lucien Goldmaam: A rejtőzködő isten Ráth-Végh István: Hatalom és pénz Dr. Szerdahelyi István: Bábeltől a világnyelvig STATISZTIKAI KIADÓ: Magyar statisztikai zsebkönyv 1977 Mű és érték A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve Czeberényi Zoltán, nyitrai *■" magyar főiskolai tanár, aki nemrég a Győry Dezsőről írott monográfiával hívta fel a figyelmet magára, gyűjteményt válogatott összes bevezető tanulmányt írt a csehszlovákiai magyar kritika legutóbbi negyedszázadáról, Mű és érték címen. Múlik az idő. A Szlovákiában kibontakozott mai magyar irodalom három korszakra oszlik. Érdemes tudni Budapesten mind a három korszakról. Sajnos, az egyetemes magyar irodalomtörténet kötelező figyelme a szlovákiai magyar irodalom iránt kezdettől fogva sokkal kisebb, mint például az erdélyi magyar literatúra irányában, hasonlatos a budapesti könyvkritika is, így hát nem csoda, hogy a szélesebb magyar olvasói érdeklődés tulajdonképpen soha nem szítódott fel szlovákiai magyar könyvek iránt. Győry Dezsőről, miközben Pozsonytól Kassáig egyre zengőbben, s tisztultabban emelkedett a lírája, senki nem tudott Budapesten, csak ide költözve vált ismertté, költészetét lehántva, más műfajiak romantikus történeti regényeivel. S hányan némultak el igazságtalanul s értelmetlenül. Nem kétséges, hogy az egész szlovákiai magyar irodalmi termés még fölfednivaló. Nem árt tehát elmondani, hogyan sarjadt új növésű magyar irodalom Csehszlovákiában az első világháború után, humusznak érezve a múlt gazdag és bőséges irodalmi hagyományait, akár Pozsonyt nézve Balassitól és Pázmánytól Gyóniig, akár Kassát Kazinczyval és Batsányival, akár Lévát Reviczkyvel, s a többi kisvárost kis arany aurájával, amely nem esett le, ha Adyt fölébe emeltük is mindenkinek. Ez az új irodalom, melyet a kisebbségi szellem emberi-erkölcsi erénye ragyogott körül, hangsúlyozta a kisebbségi magyar társadalmi valóságot, s annak rejtett, s megtépázott erejéből táplálkozott. Zűrzavar s avantgardista szemfényvesztés helyett tüstént realizmust követeltünk, az egyetlen alkotó módszert és modort, ha magánügy helyett valóban irodalmat akarunk, mely olvasóközönségre is igényt tart. A jelennek s a szlovákiai magyar emberségnek legjobb hangjait és álmait kötöttük össze egy népért immár nem síró, hanem dolgozni kívánó értelmiségi fiatalsággal együtt, festeni és rögzíteni valódi írói eszközökkel a látványt és élményt. Igazak és éltetők voltak főként Győry versei, de Mécs László kezdete is, s a Prágában veszteglő Vozári Dezső poézise is, s mennyi reményt jelzett közelre és távolra Darkó István novelláival, sőt a magyar népi tematikát kerülő Egri Viktor rutinos képei is. Hatalmas zene támadt, egyéni és közösségi visszhanggal azt vállaltuk, akik Pozsony- ban maradtunk a második világháború, s a szlovák fasizmus nem könnyű éveiben, s ettől az erkölcsi és társadalmi elkötelezettségtől ocsúdott kis falujában Fábry Zoltán, hogy egy védőiratban megörökítse a szlovákoknak önmagukról lehányt, s a magyarokra dobott fasizmus vádjának visszautasítását. Kemény harc volt az irodalmi szó magyar nyelven Szlovákia hegyei alatt, s Fábry nagy esszéjén túl volna még erről bőségesen mutatni- és mondanivalója az egész magyar irodalmi eszmélkedésnek és értékelésnek. Sajnos, Szeberényi Zoltán úgy tárgyalja antológiája bevezetőjében a harmadik, vagyis a mostani irodalmi korszakot, hogy semmi összefüggést nem sejtet vele és benne az előző két korszakkal. A gondolkodó olvasó ugyan észleli, hogy ez az 1950-es évektől kezdődő új korszak nem visszhangja a valóságnak, nem sarjad a mai szlovákiai magyarságból, hanem éppen ellenkezőleg: a levegőből, légüres térségekből, divatosnak jelzett modorosságokból merít és utánoz, fittyet hányva éppen a szocializmus századában emberi és nemzeti közösségnek, valódi fájdalomnak és igaz derűnek. És mindezt egy új írástudó gárda cselekszi, a hirtelen megnyíló magyar pedagógiai pályák vonzási körébe kerülve, Szlovákia távoli, nem is városi vidékeiről. Szeberényi nem jelzi, hogyan, s miért tűnt el — három kivételével — az egész magyar írói rend az országrészből. S hogyan állottak össze új költők, s új írók, érvényesülni vágyó fiatalok, akik nevüket sem tudták nagy elődeiknek, s nem érzékelték az érzékeltető költői szókat, csak az utánzás változatait. Nem érezték, hogy a költőt az teszi, ha anyanyelve használatában előbb művésszé válik s csak aztán kezd el írni. Mutatni akarták, hogy ők is tudnak. Fábry Zoltán, aki akkor vált nemzeti pedagógussá, kétségbeesve kiáltotta: „Kevesebb verset, több költészetet!” De süket fülekre talált. A harmadik korszak íme: a szlovákiai magyar antirealizmus kora. Színpadi zsengéből államdíjas darab lett, szavakból összeragasztott blöffökből vers jött létre, s komolyabb szerepre méltó esztéták méltatást kanyarítottak mindehhez, ugyancsak korszerű kritikai parafrázisokkal élve, s elkábítva az ifjú kísérletezőket. Nagy vétke az irodalmi próbálkozás és se fülese farka irodalom a szerkesztőknek, akik megjelentették a bizonytalan irodalmi megközelítéseket. Fábry keményen közbe is szólt, nevezetes Antisematizmus című esszéjével, de hiába. Figyelmeztettek erre mások is, próbálják meg elmondani magyarul, ami a szívükben rejlik, azzal a szépséggel és erővel, amit a vers vagy próza kelt az olvasóban. Ezeket a tanácsokat poétikai korlátoltságnak érezték az ifjú írók, s gúnyosan vagy ingerült ellenvetéssel válaszoltak. Éveken át folyt a vita a versírás mibenlétéről. Szeberényi kötete ezt is ábrázolja. Ha Fábry, Sass némely más kritikus írásműveit nézem, úgy rémlik: a kíséret jobb, mint amit kísér. Főként, ha még az említett két írástudóhoz odaszámítjuk Turczel Lajos gondos és okos fejtegetéseit. Közel ötven kritikai írás — 24 szerző — talált helyet ebben a kötetben. Játékok, modorok, moderneskedő számítástechnikai beállítások között az egyszerű, ép és őszinte értékelések tűnnek ki, mint másutt is. Akárhogy vizsgáljuk a behelyettesítő szavakat, ma már senki nem hiszi el, hogy a vágsellyei paraszt-miniatűrök írója jelentős, sőt nagy író volt, s íróként kell emlékeznünk a derék lévai munkásfiúra, aki ugyan nem írt semmit, de közreműködött a magyar munkásfiatalság szellemi színvonalának fölemelésében. Kritikát a mindenkori formához, nyelvi erőhöz és tartalmi értékhez kell mérni. Ha ezt tesszük, mi sem avul el benne, sőt maradandó írásművé válik, akár a vers vagy a próza jó darabja. Példaként említhető Fábry Zoltán, aki 1950 után józan, egyszerű, igaz és tanító erejű cikkeket írt, nevelt és meggondoltan vont felelősségre. S elutasította az álmodern írást. A mai szlovákiai magyar irodalom, mint szívvel-lélekkel jelezhető, kusza és körülményes ösvényei után most kezd maradandó értéket felmutatni. Nem tudom eléggé hangoztatni, hogy ezt a maradandóságot az időszerű és reális mondanivaló jelenti. A kritikának ezt a szükségszerűséget, ezt a döntő jelentőséget kell észlelnie és elmondania írástudói becsülettel, mindenfajta homály, divat s öntetszelgő beállítottság nélkül. A kritikai ízlés demokráciája elsősorban őszinteséget, igazságot, pontosságot jelent. Nincs mindenkinek azonos élménye és emléke, de a jó és rossz írásmű között éppen a kritikusnak kell bátor és teljes különbséget hangoztatnia. A kritikák válogatott bibliográfiáját Alabán Ferenc állította össze. ( Madách—Szépirodalmi) Csehszlovákiai könyvszemlénkét Szalatnai Rezső irta. Kéziratait a halála előtti napon postán kaptuk meg. Ezek a könyvkritikák föltehetően Szalatnai Rezső utolsó írásai.