Magyar Nemzet, 1977. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-26 / 96. szám

4 A RÁDIÓ MELLEI! A cselekmény becsülete Elvont példázatokkal, helyü­ket csupán szimbólumként megálló történetekkel, a való­ságot pusztán egy erkölcsi té­tel illusztrációs anyagaként kezelő parabolákkal szünet nélkül elárasztanak bennünket a modern színművek, filmek, tévé- és rádiójátékok. Műélve­zetünk ennélfogva egyre ha­sonlatosabbá válik a kereszt­rejtvényfejtéshez. Hozzáte­szem rögtön: keresztrejtvény­ben is van jó, élvezetes, és van unalmas, idegesítő. Ha a műveik alkotói elég fogódzót kínáltak a megfejtéshez, ha logikus és meglepő a talány, melyhez utat kell vágnunk magunknak, szórakoztató agy­munka révén tudjuk meg, mi­re vonatkozott, mit jelentett mindez, amiről a műben szó esett, hogyan kell értelmez­nünk ezt a jelentést, miféle koordináta-rendszerbe illeszt­ve kapjuk ugyanazt az ered­ményt, amit az alkotó? Ter­mészetesen, ha már maga a feladvány zavaros, ha a kita­lálandó gondolatról kitalálása­kor kisül, hogy nem gondolat, csupán álcázott közhely — bosszúságunk fokozódik, saj­náljuk a mű megfejtésére for­dított energiánkat. De akár jó, akár sikerületlen műhöz kell a fenti módon közelítenünk, gyakran jut eszünkbe, hogy jólesne olykor másféle alkotá­sokkal is találkozni; olyanok­kal, amelyekben történik va­lami, nem különféle okokból életunt, halványan körvonala­zott alakok szenvelgése tölti ki a cselekmény helyét; olyan művekkel, melyekben önma­gukért beszélő tettek, elhatá­rozások, gesztusok közvetítik a mondanivalót s a változások­ról nem röpke utalásokból ér­tesülünk, hanem előttünk zaj­lik le a feszültséget keltő fo­lyamat. Nem remekmű, még csak nem is egyenletesen magas szintű írói teljesítmény, mégis ritka élményt jelentett a Rá­diószínház műsorában egy ná­lunk eleddig nem ismert angol író, Bill Naughton késő éjjel a Watling Streeten című hang­­játéka. (A sok árnyalatú, élet­teli, naturalista ízektől mégis mentes fordítás Papp Zoltánt dicséri.) Naughtonn, aki túlzot­tan, rutinos író aligha lehet, hiszen dramaturgiai ügyetlen­ségek sorát véti (amit meg­jelenít, azt még el is mondat­ja néhányszor; aránytalanul sok időt pazarol a környezet­­rajz megmunkálására, míg a lényeget kissé elnagyolja; adottnak tekint a hitelesség szempontjából fontos, magya­rázatra szoruló motívumokat), mindennek ellenére tud vala­mit, amivel hallgatóját egycsa­­pásra megnyeri ügyének. Kikívánkozó, közlésre való­ban érdemes közlendője van s ezt feszültséggel terhes, cselek­ményes történet által akarja és tudja kifejezni. Olyan törté­nettel, amelyben valami eldől: egy emberről kiderül, hogy mi-­­ féle­ jelleméről a tettei állíta­nak ki bizonyítványt s nem szárazon informatív fogások, önjellemző dikciók és elnyúj­tott monológok révén alkotha­tunk róla képet. Többszörös, egyszerre egzisztenciális és magas rendűen morális tétje van a sofőr (Sinkó László építi fel alakját sok találó megfi­gyelésből érdekessé és jelenté­kennyé), valamint a Malacpo­fának nevezett rendőr (öze La­jos tonnáit belőle finom iróniá­val határozott karaktert s a világon mindenütt ismert tí­pust) párviadalának. Épp küz­delmük konkrétsága emeli a történetet általánosabb érvé­nyűvé és — végsősoron­ — jel­képessé. (Hogy végsősoron, az igen fontos momentuma a rea­lista írói alapállásnak). Pós Sándor rendező és a többi sze­repet alakító Balázs Péter, Horváth Sándor, Kern­ András és Mádi Szabó Gábor, nagyfo­kú tudatossággal és gazdag in­vencióval aknázta ki a —saj­nos — ritkán adódó, rafinált keresztrejtvény felépítése he­lyett a valóság árnyalt ábrázo­lását követelő feladat minden lehetőségét. Nincs megoldás? Talán nincs is már a rá­diónak olyan riportere, aki valamilyen formában ne fog­lalkozott volna az egészség­ügy egyik legsúlyosabb gond­jával: az ápolónőhiánnyal. Is­merjük az e téren uralkodó katasztrofális és egyre ka­­tasztrofálisabb helyzetet; tud­juk, hogyan fest vidéken és hogyan a fővárosban, hogyan az orvosok és hogyan a nő­vérek szemszögéből, hallot­tunk az ápolónőképzés prob­lémáiról, a bérezés méltány­talanságairól, e munka szak­mává minősítésének akadá­lyairól,­­ az e körüli huza­vonáról; okos, meggyőző, bá­tor, kellően dokumentált ri­portok mutatták be az ápo­­lóniőrhiány egyes specális te­rületeinek (az elfekvő osztá­lyok, az intenzív megfigyelők, a műtők) különleges helytál­lást, tudást követelő, megfe­szített munkáját, vagy — mint most legutóbb, a Lá­nyok, asszonyok adásában — a csecsemő- és gyermekosztá­lyok egyre nagyobb áldozatot követelő tevékenységét. Minden tudósításból ugyan­azok a megoldásra váró gon­dok kerültek napvilágra. Ahol nincs nővérszállás, ahol úgy takarékoskodnak a bérfejlesz­tésre és jutalmazásra fordít­ható pénzzel, hogy jelentős hányada megmarad, ahol mindennek következménye­képp megnő a­­létszámhiány, ott embertelenül sok hárul azokra, akikben nagyobb a hivatástudat és több a türe­lem. Csa­khogy előbb-utóbb ők is beleroppantnak az ere­jüket meghaladó feladatba, el­hagyják a pályát, minek kö­vetkeztében a maradókra még nagyobb megterhelés zúdul, s így tovább, a jeled? szerint egész a végtelenségig. Miinél több figyelemfelkel­tő, veszélyt jelző, segélykérő műsort hallok erről az égető gondról, annál inkább ágas­kodik bennem a kérdés: va­jon miként lehetséges, hogy évek óta csak a helyzet egyenletes romlásáról hal­lunk, ám mindenki által szükségesnek ítélt, egyértel­műen tisztázott intézkedések­ről, melyek megfordíthatnák a folyamatot, annál kevésbé? Kiváncsi volnék rá, egy-egy konkrét esetben végül is ki és miféle érvekre hivatkozva dönti el, hogy — például — ne épüljön új nővérszállás, ne indítsanak újabb évfolya­mot a nővérképző iskolában, ne az ápolónőit bérfejleszté­sére fordítsák az erre elő­irányzott összeget? Ugyan ki­csoda az, a­ki szemben az egységes közvéleménnyel, egészségesekkel és betegek­kel, közvetlenül érintettekkel és „csak” a közös gondokban vallott felelősségérzetük jo­gán felszólalóikkal, egy-egy adott esetben, ha éppen dönt, ezt a területet minősíti fon­tosságban és sürgősségben minden egyéb után követke­zőnek? Azért szükséges ezt is ku­tatnunk, mert eddig bárki nyilatkozott (alsó-, felső- vagy középszinten) az említett gon­dokról, nemhogy belátta a „kérdésfelvetés” jogosságát, de még rá is licitált a kérde­zőre a problémák ismerteté­sében. Ha viszont így áll a dolog, alig értehető, miért nem mozdul ki a helyzet a holtpontról ? Megoldás nem­csak van, de milliószor meg­vitatott, jogosnak elismert megoldások sokasága áll ren­delkezésre. Ahhoz azonban, hogy ezek valóra is váljanak, úgy látszik nem vezet más út: konkrét ügyekben nyilvános­ság előtt tisztázni a döntése­kért viselt felelősséget. Nyerges András SZÍNHÁZI ESTÉK MISKOLCON Hekabé­n Elektra „Az istenekről nem tudha­tom sem azt, hogy vannak, sem azt, hogy nincsenek .. Ezekkel a szavakkal kezdi az istenekről szóló tanítását a bölcselő Prótagorasz, az élet­rajzi hagyományok szerint Euripidész mestere és barátja. Kétezerötszáz évvel ezelőtt a görög szofisták szembefordul­tak az állami ideológiával. Euripidész munkássága mint­egy összefoglalja ezeket a ko­rabeli szellemi törekvéseket, nemcsak az új gondolatokkal, hanem a klasszikus tragédia­forma fellazításával is, volta­képpen az athéni demokrácia, a vallás és az erkölcs válsá­gát jelzi. Euripidész számára, a mitológia csupán tragikus történetek tára, a hősök szen­vedése értelmetlen, az isteni beavatkozás már semmit sem indokol meg, semmit sem old meg és semmit sem igazol, hi­szen az ember felelős csele­kedeteiért, az ember teremti meg tulajdon erkölcsét, ismét Prótagorasz szavával élve. ..minden dolog mértéke az ember”. Az erőszakról szól e szel­lemben a két Euripidész-drá­­ma — a Miskolci Nemzeti Színház előadásában. Iszonyú tettekről, amelyek levetették már az értelem rabláit. Az erőszak történeteit be­széli el a Hekabé — Szűcs János finoman ironikus, hatá­sos és aprólékos rendezésében. A három gyilkosság ezúttal szinte arányos fejezetekre ta­golja a trójai királynő tragé­diáját, mintegy e véres mun­kák hasonlóságát is sugallva, tekintet nélkül indítékaikra. Esztelen népakarat, kultikus szokás, zsarnok szeszély kö­veteli Polüxené halálát — Fe­hér Ildikó szabatosan, ám színtelenül alakítja a sorsát méltósággal vállaló trójai ki­rálylányt. A görög vezér — Verebes István arcátlan, Unott, cinikus Odüsszeusza — pedig kielégíti a többség óhaját, ámbár maga sem hisz az ál­dozat szükségességében. Ha­szonvágy, hűtlenség, csalárd­ság okozza Polüdorosz halálát — a trójai királyfi szelleme­ként. Milviusz Andrea szöveg­­mondása iskolás, mozgása vi­szont segíti a játék enyhén szürrealista hangulatát. Az ő elveszejtéséért fizet Polümész­­ter — Fehér Tibor mohó, két­színű, fájdalmában kevéssé meggyőző thrák királya — szemevilágával és fiainak éle­tével. A trójai királyfi és a trójai királyleány sorsa már egyaránt megpecsételődött. Hekabé bosszúja viszont — Kovács Mária szinte poklokat jár meg a szerencsétlen ki­rálynő alakjában — a szülői szenvedésben most fogan meg, most ölt alakot,­­ a trójai nők cinkos bábáskodásával most születik meg a kárhozatos tett­ben. A túl­világi teraszon szemlélődő árnyaktól messze, végül is véres tetemek felett borzadnak az élők, vér mocs­kol mindent, vérbe borul a horizont is — a vendégterve­ző Vayer Tamás egyszerű, vi­lágosan és ritmikusan osztott színpadán. Az erőszak születését jelení­ti meg az Elektra, sejtjeiben véve szemügyre a jogos-jogta­lan bosszút — Illés István sodró, zaklatott, mégis tartóz­kodó rendezésében. Lázas lel­ki betegség ül itt az embere­ken, mindenekelőtt az apjuk halálát az új királyon és any­jukon megtorló Elektrán és Oresztészen. Ez a kór megfer­tőzi a légkört is; vihar előtti némaság, halk zajok, madár­­fajok, távoli égzengések, csön­dek váltakoznak. A mükénéi szüzek — Kricskovics Antal koreográfiájára szuggesztíven mozgó kar tagjai — együtt serkennek fel, táncolnak, lan­kadnak el a gyilkos testvér­párral. A fivér az erőtlen. A kitűnő Blaskó Péter Oresztésze bizalmatlan, önállótlan, hatá­rozatlan. Vállalkozik a bosz­­szúra, ám alig bírja annak terhét. Reszket, undorodik, máris mentegetőzik az iste­nekkel. Újra nekigyűrkőzik, ám csaknem beleroppan tetté­be. A nővér az erősebb. Mar­tin Márta Elektrája napról napra tüzeli haragját, Oresz­­tész jöttekor szinte az önkí­vületig korbácsolja fel szen­vedélyét, türelmetlenségében már-már életét venné el, el­­vakultságában taszítja kés alá anyját — Demeter Hedvig öreg, hiú, gyönge Klütaimnésztiáját —, csak későn ocsúdik, józano­­dik ki, eszmél vétkére. Nincs isten, aki megbocsátana. Jó úton jár a társulat. Az évad egyenletes színvonalán kívül is, e két Euripidész-elő­adás ezt tanúsítja példás egy­ségével, gondolati igazával, szokott lélektani realizmusá­val, ezúttal esztétikus látvány­­nyal is. Úgy látszik, a pon­tosan, lényeglátóan, időszerűen értelmező rendezők és mind az ifjabb, mind az idősebb nem­zedékből toborzott gondolkodó színészek lassan növekvő csa­pata már tartós szövetségre lépett. NAPLÓ [ Április 26 Ajkán, április 28-án nyílik meg Udvardi Erzsébet festő­művész kiállítása a városi mű­velődési központban. ♦ Az ifjú zongoristák első nemzetközi Liszt-találkozója Sopronban a Liszt Ferenc-szo­­bor koszorúzásával, majd záró­­hangversennyel ért véget va­sárnap. A versenyen Szép ma­gyar siker született. A legfia­talabbak korcsoportjában Szé­kely István, a IS—21 évesek korcsoportjában pedig Néme­­thy Attila végzett az első he­lyen.­ A Szép Magyar Beszéd-ver­seny országos döntője vasárnap befejeződött Győrött. A váro­si tanács dísztermében rende­zett ünnepségen tizenöt gim­náziumi és szakközépiskolai tanulónak, valamint tizenöt szakmunkásképző intézeti nö­vendéknek Péchy Blanka, a díj alapítója adta át a Kazin­czy-érmeket. Barátai közölték vasárnap Peti Sán­dorné dr. Ligeti Magda ha­lálát. Ez a hír azonban több fi­gyelmet érdemel, mert dr. Ligeti Magda nemcsak a kiváló színész özvegye volt, és nem is csupán, amint nemrégiben egy Folyóirat­­szemlében is szó esett róla: Rad­nóti Miklós egyik legrégibb ba­rátja, s talán legelső, értő olva­sója. Érdemsei vannak, mint új utakat kereső idegorvosnak, mint a korszerű szexológia egyik ha­zai úttörőjének is. Egyik legér­dekesebb — a szexuális nevelés és az iskola kapcsolatát is érintő — könyve a felszabadulás után je­lent meg, nagy vihart kavarva. A szerző egy időre el is némult. Több szempontját mostanában napvilágot látott tanulmányok re­habilitálják. Ligeti Magda ered­ményes munkát végzett az alko­holizmus elleni küzdelemben is; ennek alapvetésében a külső, szo­ciális és a belső, alkati ténye­zők összmunkáját tartotta szem előtt. Az elmúlt években beteg­sége megakadályozta abban, hogy továbbfejlessze az egészségügyi felvilágosítás ,,finom­ technikája” terén való kezdeményeit. Gyógyí­­tómunkája, elvi bátorsága, em­berséges személyisége azonban élni fog, és nemcsak közvetlen barátai emlékezetében. (a.) Mann Vomzet A mi Moliére-ünk Tiszteletlen ez a játék. A Napkirály pártfogolját, a ti­zenhetedik századi francia színháztörténet jeles egyénisé­gét, a világirodalom legna­gyobb komédiaíróját merészeli egy kalap alá venni, azaz: egy spektákulumban bemutatni holmi ismeretlen tréfaszerzők­kel. De hiszen Moliére úr ma­ga sem átallott tanulni a vásá­ri komédia, a farce és a com­­media dell’arte jószerivel név­telen mestereitől. „Moliére — zseni, kötöznivaló, nyughatat­lan, éleselméjű, tiszteletlen” — bizonygatja a sete-suta előjá­ték is. Megbocsátható tehát a me­részség. Annál inkább, mivel a mai vándorkomédiások sem házalhatnak afféle nyársat­­nyelt művészettel. A társulat pedig szeptember óta tájról tájra járt, bér székhelyére csak mostanában érkezett meg e mulatsággal. A miskol­ciak jól látják — nemkülön­ben a vendég Csiszár Imre rendező, ezúttal a műsor ösz­­szeállítója és a játéktér ter­vezője is —■, hogy a utazószín­ház sohasem vetekedhet egyenlő eséllyel a megtelepe­dett színházzal. A poggyász­ban olyan játékot kell vinni, amelynek díszletei könnyűek, tartósak, egyszerűek, ám va­riálhatnak, a játék pedig le­gyen olyan, amely jól­­tűri a rögtönzéseket is a mindig más-más méretű, gyakran jár­hatatlan járásokkal körülvett vagy rosszul bevilágítható színpadokon. A komédia kivált alkalmas az effajta improvizációra. Sza­bad itt a móka, harsány a jó­kedv, a közönséggel összeka­csintanak a komédiások: Bús Erika, Csapó János, Hunyad­­kürti István, M. Szilágyi La­jos, Martin Márta, Matus György, Péva Ibolya, Újlaki Dénes és Zala Szilárd. Élü­kön Blaskó Péterrel, aki hol maga Moliére, hol a csintalan üstfoltozó, hol a talpraesett Sganarelle, illetve annak nem létező testvérbátyja, a hara­gos doktor Fregoli, hol pedig ama botcsinálta doktor. Sok­szoros, bravúros és szellemes színeváltozása alkalom arra, hogy színészi talentuma ismét ragyogjon. A játék pedig ta­núság arra, hogy nemcsak a díszkiadások méltóságteljes Moliére-je a mi Moliére-ünk. Bogácsi Erzsébet .Kedd, 1977. április 16. Meghalt Nagy István Hetvenhárom éves korában vasárnap elhunyt Nagy István állami díjas romániai magyar író.* A budapesti Nemzeti Szín­ház nemrégiben újította fel — a negyven év előtti, s a cenzú­ra miatt csak néhány előadást megért ősbemutató után — Nagy István Özönvíz előtt cí­mű drámáját. Önéletrajzi re­gényének legutóbbi, negyedik kötetében a kolozsvári „Lánc­alja” fia őszintén leírja, hogy milyen furcsa volt számára, aki nemrégiben még Doftana börtönében raboskodott, „ott feszíteni a díszpáholyban”. Realista szellemű színművét — mint addig írt kisregényeit és elbeszéléseit is — részben fa­­nyalgó kritika fogadta még er­délyi magyar kritikusok részé­ről is. Gaál Gábor — Nagy István ha talán nem is legelső, de legigazibb mestere, leg­őszintébb kritikusa — védel­mezte meg egy nevezetessé tett cikkében (Drámabírálat Transzilvániában) azt az írót, aki olyan embereik életéről, sorsáról adott hírt, akikről ad­dig még a szocialista igényű irodalom sem igen vett tudo­mást. Az egykori asztalosmunkás — akinek édesapja elpusztult a világháborúban, akinek csa­ládfenntartó édesanyját korán megrokkantotta a nehéz mun­ka és aki már 1920-ban, tizenhat éves korában talált kapcsola­tot a munkásmozgalomhoz — önéletrajzi művében légiónyi olyan élményt, dokumentumot tár az olvasó elé, amelyek az ő hányatott és aktív, ke­gyetlenül nehéz és végül is győzelmes életéhez kapcsolód­nak. Ugyanakkor ez a mű — amelynek jellege és jelentősé­ge Kassák Lajos alkotásához, az Egy ember életé­hez mér­hető — egyben kor- és körké­pe is a tegnap világának. Hite­les rajza olyan vonatkozások­nak is, amelyeket azóta elso­dort már egy történelmi és társadalmi „özönvíz”, de olya­noknak is, amelyek megérdem­lik, hogy emléküket megőriz­zük. Mint legjobb szépirodal­mi alkotásaiban is — a Külvá­­ros­ban, az Oltyánok unokái­ban, vagy a Vékony az ajtó cí­mű kötet remek elbeszélései­ben — az önéletrajz négy kötete monumentumot állít (a Nagy István stílusára és sze­mélyiségére oly jellemző pá­toszmentes tárgyiassággal) azoknak a kolozsvári, galaci, temesvári, bukaresti munkás­­forradalmároknak, akik sztráj­kokat mertek szervezni, ami­kor egész hadosztályokat moz­gósítottak ellenük, azoknak az illegális harcosoknak, akik minden áldozatot vállaltak — a kegyetlen üldözés és gyak­ran a társak gyanakvásának tüzében —■, hogy szebb világot segítsenek építeni a dolgozó embereknek. Az 1943-as szárszói találko­zóról csak kevés szóval vall Nagy István. Pedig — és ez már több, mint irodalomtörté­neti, ez történeti tény — ő volt az, aki ezen a nevezetes összejövetelen a legkövetkeze­tesebben képviselte az anti­fasiszta népfront szellemét. A kora ifjúságától kommunista író a második világháború alatt — a maga lehetőségei kö­zött, a maga „frontján” — ak­koriban a széles osztályszövet­ség gondolatát képviselte a ná­ci hódítók ellen, a független, demokratikus Magyarországért és a független, demokratikus Romániáért is. A felszabadult Romániában Nagy István a legkülönbözőbb magas tisztségek viselője lett. Maga vallotta meg, hogy iro­dalmi munkásságának néha már ártott is az a sok funkció, amit vállalnia kellett. Kivéte­les tehetségének és küzdel­mekben megedzett életerejé­nek bizonyítéka, hogy amikor a közélettől — legalábbis an­nak „portálj­á”-tól egy kicsit hátrahúzódhatott, olyan re­mekművet tett le az asztalra, mint a legnemesebb értelme­zésű közéletiséget reprezentá­ló életírása. Nem tudjuk, be tudta-e fe­jezni az ötödik kötetet. Olvas­tuk nyilatkozatát, hogy írja, és nagyon reméljük, hogy egyszer majd elolvashatjuk azt is, amit a Szemben az árral című negyedik kötet megjelenése után vetett papírra. De mind­az, amit már ismerünk tőle — életének műveiből, műveinek életéből — azt bizonyítják, hogy Nagy István nem a sors, hanem önmaga tehetsége és akaratereje által kiválasztott krónikása és „bárd”-ja volt egy megalázott, de „győzni fo­gó” osztálynak. A. G. Két Guernica Guernica 1937. április 26-án reggel még ugyanolyan kis­város volt, min­t bármelyik más a Baszkföldön. A polgár­­háború lángjai körbekapdos­­ták már, testébe azonban még nem martak. Korszerű kife­jezéssel élve, Guernica sok­­minden volt, csak nem hadi­­célpont. És mégis, délre rom­má lett a város. Német bom­bázóik szálltak fölébe — a hír­hedt Condor-légió Stukái — a francóista-fasiszta hadveze­tés kérésére, s bombák ezreit hullatták ártatlan házaira. Nem volt előlük menekvés az utcákon, tereken futók, lapu­­lók számára sem, a pilóták, s a lövészek géppuskasorozatok­­kal öldösték halomra az em­bereket Guernica neve e negyven esztendeje volt napon szim­bólummá lett A vandaliz­musé, a gyilkosságé, az ártat­lanok mészárlásáé. A terror­­bom­bázásoké. A terroré. Guernicát azonban nemcsak e tragikus preedens­ volta vés­te belé az emberiség kollektív emlékezetébe. Halottainak halhatatlanságához, nevének szimbólummá kristályosodá­sához egy kép is hozzájárult Picasso Guernicája, amelyet a tragédia hírére festett, s amelyet a párizsi világkiállí­táson, a bemutató spanyol pa­vilonjában ismert meg a vi­lág. Guernica neve azóta már nemcsak e bankár módon el­pusztított várost jelenti. Ha­nem „a” Guernicát is. Pi­casso vásznát, századunk mű­vészetének egyik legfontosabb tettét, főművét. S benne ko­runkat, veszedelmes-véres kö­zelmúltját világunknak. Pi­­casso ugyanis nem egyedül Guernica drámáját festette meg képén. Mindenkiét. Hisz maga figyelmeztette a szűk­keblűen értelmezőket: „Nem, a bika nem fasizmus, hanem brutalitás és sötétség... A Guernica ... szimbolikus, al­legorikus. Ezért használom a ló, a bika, stb alakját.. . ezért használom a szimbolizmust.” Guernicájának ilyenjén ér­telmezése azonban nem fe­ledtetheti, hogy Picasso nem az általánosságban vett hu­mánum nevében egy általá­nosságban érzett rosszindulat ellenére festette meg hatal­mas képét, hanem nagyon is konkrét érzelmek szólítására. Figyelmeztetése nem is a gon­dolkozóknak 6701, hanem a túlbuzgóknak, akik nem lát­ják be, hogy az egyszeri fel­háborodás és tragédiaérzés egy nagy művész munkájá­ban nem önmaga­ tükörképét hozza létre, hanem a jelen­ség jelképi megformálását ih­leti. Egyszerre konkrét-agita­­tív és szimbolikus-elgondol­­koztató tartalmat, s ennek megfelelő komplex megfogal­mazást iniciál. A Guernica ma New York­ban van, a Modern Művé­szetek Múzeumában. Mestere oda menekítette, amikor a világháborúban előretörő fa­sizmus nyilvánvalóan meg­semmisítéssel fenyegette az antifasiszta harc e szimbólu­mát. A kép azonban nem a New York-i múzeumé — Pi­casso sokszor elmondta, s végrendeletében is kikötötte: művének jogos tulajdonosa a demokratikus Spanyolország népe. Haza kell térnie majd, ha országában újra megválto­zik a helyzet, s megszületik a diktatúra helyett a dem­ok­­rácia. Guernica bombáztatója. Spanyolország egykori diktá­tora, Franco tábornok másfél esztendeje halott. Országá­ban feloszlatták fasiszta szer­vezetét, a falange-ot, legali­zálták a kommunista pártot, s negyven esztendővel a guer­­nicai terrorbombázás után vá­lasztásokra készülődnek. Mind több szó — hivatalos szó — esik a Guernica hazatéréséről is, talán nincs túl messze a nap, amikor a hosszú út után valamelyik spanyol múzeum­ban csomagolják ki, s teszik a helyére Picasso remekét­ ­.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék