Magyar Nemzet, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-20 / 196. szám
Vasárnap, 1978. augusztus 20. Társközségek Zala Somogyban A táj megragadó. Hazánk egyik legszebb vidékén barangolok, Somogy országban ,— Zala falu felé. Színekben gazdag világ. Kéklő szőlők, széles tarlók, tarka mezők, gomba szagú erdők, önfeledt madárhal. Az útmentén napsütötte emberi települések, tiszta arcú házak. Ez a világ tárháza a népművészetnek, ihletője Rippl Rónainak, Rudnaynak, Vaszarinak, Iványi Grünwaldnak, Bernáth Aurélnak. A képzelet Csokonait is megidézi. Talán éppen erre vitte csavargó útja gyalogosan, poros, sáros dűlőutakon, amerre most Polski Fiatunk suhan a sima műúton. Gyalogos poéta és „interimális professzor” Csurgón egy hét diákos iskolában. A Kapos partján pengette lantját Tinódi Lantos Sebestyén, és históriákat foglalt versbe. Ezen a tájon élt „rózsás esti szelek gyenge fuvallati"-ban gyermeklány feleségével, Dukai Takács Zsuzsán, návai Berzsenyi Bániel, a niklai remete, a somogyi Diogenesz. És Somogy megyében van Zala. Büszkék is rá a somogyiak. Nekik van Zalájuk, de Zala megyének nincs Somogya. Luczu néni Tenyérnyi falu a Somogy megyei Zala. Területe alig kétezer hektár, négyszázötven a lélekszáma. Ebben a kis községben született 1827-ben Zichy Mihály, művészetünk legnagyobb grafikusa, a festészet költője. A szülőházára — a kúriára — magas fenyők vetnek kékesfekete árnyat.. A gesztenyefasor volt a művész kedvelt tartózkodási helye. Húszholdas park., Természetvédelmi területté nyilvánították. Az agonizáló épületet életre injekciózzák. Gyógyszere: az állam ötmillió forintja. Gyógyító munkáskezek állványoznak, téglát raknak, bontanak, toldanak, egyszóval építenek. A bar-‘ na cserépkályha darabjai az udvaron hevernek. A múzeumi tárgyakat átláthatatlan nagy ládákban lelakatolva őrzik. Megbízhatatlan emlékezetemben kutatok utánuk. Gyöngyházzal berakott grúz fegyverek, misztikus ikonok, a Párizsi Magyar Élet száz év előtti emlékkönyve, orosz feleségének, Alexandra Jezsoffnak a fényképe, sárgult, megcsontosodott levelek, rozsdás rajztollak. .. Idehaza ennyi maradt négy cár udvari festőjének hagyatékából. És itt van a jóságos Luczu néni, az egyetlen élő unoka. 87 éves. „Édes kicsi Luczukám!” — a levél 1907- ben kelt. Zörren a sárga papír. Reszket Luczu néni keze. De szemepárja vidám, szinte fiatalos. Járásra egy fokosszerű vékony botocska ösztönzi. Luczu néni gondos őrzője a családi képeknek. Évente repülőgépre száll, hogy meglátogassa Amerikában — a Washington melletti Arlingtonban — élő fiát, két nagy unokáját. Itthon egyedül van. Gondnoka az emlékmúzeumnak. A hatalmas ősparkból négyszögölnyi kertje sem maradt. De soha nem gondolt arra, hogy elhagyja Zalát, megtelepedjen a fiánál. „Nagyapám nagyon szerette ezt a helyet. Mindig mondta, hogy tartsuk meg, , őrizzük a szívünkkel . ..” A nagyapa 26 évvel halála előtt járt utoljára Zalán. — Szeretett volna hazajönni — mondja Lucza néni, de a magyar állam nem adott neki állást. Igen. Ez történelem. Élt Pesten Bécsben, Münchenben. 1874-től 1880-ig Párizsban 1822-től haláláig. 1906. március 1-ig Szentpéterváron Négy orosz cár udvari festője volt. Művei egy részét a moszkvai Tretyakov képtár őrzi. Tbilisziben utcát neveztek el róla. Ő készítette el az első illusztrációkat Rusztaveli híres elbeszélő költeményéhez, a Tigrisbőrös lovaghoz, amelyeket azután ..rokonszenve és meleg szeretete jeléül” a grúz népnek ajándékozott. A grúzok barátjukként tisztelték. Tbilisziből egy író és több újságíró is járt Zalái. Nevükremár nem emlékszik Lucza néni. De a napokban jelent meg a hír, hogy elkészült Guram Saradze neves irodalomtörténész munkája Zichy Mihály és a grúz kultúra címen. S nemrégiben a művész újabb ismeretlen munkáira bukkantak. Hetven éve őriz egy folyóiratot Lucza néni. Abban olvasom : „.. . külön vonaton, udvari díszkísérettel, orosz cári tábornokokkal vitette holttestét vissza hazájába, egy világbirodalom leghatalmasabb ura.” Hamvai a Kerepesi Temetőben nyugszanak. Gazdag porták A falucska pulzusa lassan ver. Sürgős társadalmi beavatkozásra van szüksége. Már alig van élet benne. Olyan, mint egy üres kagyló. Nincs iskolája, nincs orvosa, nincs kultúrháza, mozija, nincs postája, nincs telefonja. Az ellátást egy ÁFÉSZ üzlet, a „kultúrát" egy kocsma jelenti. Az üzlet többször van zárva, mint nyitva. „Beteges a boltos” — mondja a téesz egyik tejhordó kocsisa. — A téesz központja Tabon van. — Újonnan épült házakat sem látni. A nagyközségi közös tanács elnöke szerint tíz éve nem kértek építési engedélyt a zalaiak. A házak szélesek, tiszták. Előkerttel és a ház mögötti terjedelmes háztájival. Az egyik portán kopogtatok. A ház gazdája nyugdíjas téesztag, a nagyközségi tanács tagja. — Takarmányért van oda, gépkocsival — mondja a felesége. Barátságos, beszédes aszszony. Készülnek a fiuk lakodalmára. Végleg magára marad a két öreg a nagy házban. A kertben a kelkáposzta mellett virágzó rózsák, az uborka mellett színes őszirózsák. „Negyven kacsát etetek — mondja az asszony —, és gondoskodni kell a 14 malacocskáról is”. — Nem szomorkodnak, hogy a fiuk Kaposvárra költözik? — kérdezem. — Hát mit csináljon itt? Nekünk öregeknek az a sorsunk, hogy magunkra maradjunk, meg hogy meglátogassuk a gyerekeket, és vigyünk nekik egy kis aprójószágot, meg kóstolót a disznótorból. — Mennyi az a kóstoló? Nevet. — Hát legalább egy fél disznó. Nekik nem gond a bevásárlás, a kert és a háztáji megad mindent. Szőlő is van. Igaz, kenyér kellene, és akkor vagy nyitva van a bolt, vagy nincs. Egy asszony éppen oda igyekszik. — Már megint zárva van! — sóhajt fel panaszosan. — Lassan már egy varrótűért is Tabra kell bemenni. Kora délután van. A nap lobog az égen. Az utcák, házak kihaltak. Csak az öreg kocsis rakodik. Cigarettával kínálom. — Tanító van ? — Most ment el az utolsó. Nő volt. Fiatal. Azt mondják az idén itt már nem lesz iskola. Nincs gyerek — tudja? — Hát mi van? — Itt-e? Nincs semmi. Még pap sincs. Visszamegyek Luczy nénihez. — Van egy postásunk. Ő itt lakik Zalán. De a postáért Tabra jár. Újságot is hoz. — Panasztalanul mondja. — Ma reggel is bentjártam Tabon bevásárolni. Jó a buszközlekedés. Házasságot kötöttek Nagyközségi közös tanács, Tab. Dr. Szabó Károly tanácselnökkel beszélgetek. Kérdések és feleletek illeszkednek egymásba, mint a fogaskerekek. De mint a fogaskerekek, olykor csikorognak is. — Tab járási székhely volt ugye? — Igen. Még a Balaton partjának egy része is a tabi járáshoz tartozott. 1969. január elseje óta nagyközség vagyunk. — Társközségekkel? — Hét társközségünk van. — Köztük Zala is? — Zala, Lulla, Bábonymegyer, Torvaly, Sérsekszőlős, Kapoly, Somogymeggyes. — Jól sikerült a házasság? — Kell hogy jó legyen. Mi nem egykönnyen adhatjuk be a válókeresetet. — Kapott-e hozományt a nagyközség? — Egy szál pendelyben jött valamennyi. — Akkor talán Tab adott valamit? — Hát, ... nemigen volt miből. — Akkor nem érdekházasság volt. — Szerelmi házasságnak sem nevezném. Megkötöttük, és igyekszünk szépen élni. — Mennyi a lakosság száma? — Tabnak ötezer, és a társközségeké is ötezer. — Tab erőteljes, lendületes fejlődést mutat. Mikortól számítják az iparosodás évét? — A fordulat éve 1969—70- ben volt. Letelepedett a Videoton számítástechnikai gyáregysége és a Budapesti Vegyi Gépgyár 3. sz. gyáregysége. A vegyi gépgyárban indul egy kétszázmillió forintos beruházás. A Videotonban százmillió forintos fejlesztés. Itt gyártják majd az R-5-ös számítógépet, az indítástól a végtermékig. Van még néhány más üzemünk is. Az iparban foglalkoztatottak száma a helyiekkel és a bejárókkal 2500 fő. Sokan letelepednek Tabon. — Hogyan épül ki a rózsadombi területrész? — Az ötéves tervciklus alatt száz önálló családi ház épült, szuterénnel, garázzsal. Felépül 180 OTP-s több szintes társasház és 60 tanácsi lakás. — A társközségekben mi épül? — Például Zalán megépült a Bóta pusztához vezető köves út. Százötvenezer forintba került. Négy éve. — Azóta történt-e ott ezenkívül valami más is? Azt tudom, a Somogy megyei Múzeumigazgatóság átvette az Zichy-emlékmúzeumot, és most teljes felújítást kap. — Ott semmi. Még az alsótagozatos iskolát is meg kellett szüntetni, mert az iskoláskorú gyermekek létszáma tíz alá esett. — Elhalnak a kisfalvak? — A fiatalság kiáramlik. A városok zsúfoltak, mégis odavágynak. pedig jól élnek a falun. — Igen. Van disznó, van kert, szőlő, baromfiudvar ... De van-e kultúrház, van-e úgynevezett falusi értelmiség amely a szellemi táplálékot adja? — Somogymeggyesen egy kocsma volt a mozi is, a kultúrház is. Lebontottuk, és a helyén egymillió forintért művelődési házat építettünk. — S a többi társközségben? — Hát igen, lassan mindenhonnan kivonul a szellemi erő. Kiköltözött a tanács, a felsőtagozatos iskola, a pedagógusokkal együtt és a téeszközpont. A nyolc községnek két téesze van. A tabi Béke és a kapolyi Haladás. A kivonulás hatása erősen érződik a népművelésben. — Orvos sincs? — Amikor volt, az is lóháton járt a betegeihez a járhatatlan utak miatt. A nagyközség gondoskodik a társközségek minden szükségletéről, ötszáz férőhelyes művelődési házunk van, jól ellátott kereskedelmi központunk, jó az egészségügyi ellátás és naponta három-öt pár autóbusz hozza-viszi az utasokat. A társközségeknek nem fáj a szíve látván, hogy Tabon sorban épülnek a több szintes házak, és oda még annyi pénz sem jut, hogy párszázméteres utat csináljanak? — A fejlesztési alapba a társközségek nincsenek betervezve. Nekik saját alapjukk van. Mi mégis gondoskodunk róluk. Egy kis „umbuldával” és sok társadalmi munkával. Például a kapolyiak járdát akartak. Azt mondtam: kaptok sódert, cementet, betonkeverő gépet, a többi a ti dolgotok. Meg is építették a Rákóczi úti járdát. — Bízik a társközségek jövőjében? — Nekem bíznom kell, és őszintén bízom is. Hiszek a demográfiai helyzet változásában is, mert egyelőre a halálozások száma nagyobb, mint a születéseké. Legalább egy vaskos születési anyakönyvet kaphattak volna nászajándékba. Gál Zoltán Olyan kongó visszihanggall üresek a tokaji tanácsi háza folyosói ezen a késő délutáni órán, amilyenek csak ők tudnak lenni. A magyar vidék hivatalházainak folyosói. Nincs az a zenebona, ami — minőségében — bírókra kelhetne, vetekedhetne ennek a több százados csendnek, boltozatok védte hangosságával. Nem baj — gondolom — legalábbis most nem. Csak ilyen módon lehet képes befogadni nobilis vendégeit, hazánk történelmének nagy családjaiból érkeznek látogatók ezen az estén. Kölcseynek igaza volt A falak tehát felkészültek a fogadásra. A táj is. Miskolcig esőben autózunk, Szerencsnél kibújik a nap a felhők mögül, és győztes vezérként messzire űzi a már amúgy is vékonypénzű szürke ellenséget. Bánk bánnal van randevúnk Tokajban a szabadtéren. Jó lenne szárazon megúszni a találkozást. Az útjelző táblák figyelmeztetnek először: „Mád... Tárcái... Tokaj ...” És a dombokról, kerek halmokról az üdezöld kacsokkal integetnek a köszöntő szőlőtőkék, vesszők. Ettől kezdve Kölcseyvel is együtt autózunk. A Himnuszt idézzük: „... Tokaj szőlővesszemn nektárt csepegtettél.” A tanácselnök — aki már az esti előadásra öltözötten, a lakásáról igyekszik vissza a színpad felé — nem bizakodó. A „nektárt” illetően még talán. De ami az esti Bánk bán opera előadását illeti... Saját termesztésű borából tört három pohárba, a történelmi ihletettségű néma falak között, hivatali szobájában. Nektár. Máig ható erővel. Kölcseynek igaza volt A tanácselnöknek, Leskó Istvánnak viszont igaza van. Amiért a magyar borok „királyát” — annyi hányattatás után is — rangjához méltó minőségben töltögetheti, kínálhatja. A második kortyintás után kiderül: nem véletlenül. Tanult szakmája ugyanis a szőlő , kertészmérnöki diplomája van. Harminchat éve. Hivatásos gondozója volt — állami gazdaság igazgatójaként — a hegyaljai szőlőknek, boroknak sok éven át. A tanácselnökséget mindössze két éve gyakorolja. A tokaji bor „feltámadásában” szilárdan hisz. Az esti előadás sikerében már kevésbé. — Nagy fa nekünk ez a „Bánk bán”. És kicsi a fejszénk. A karmester derűs A beszélgetés és szelíd poharazgatás harmadik részvevője az I. István gimnázium zenekarának karmestere, Záborszky József. Ő nyugodt. Bár együttérzőn hallgatja a tanácselnöki panaszokat a mostoha időjárásról, a szabadtéri előadások nagyfokú bizonytalansági tényezőiről, a közönséget jelentő szőlőművesőknek az idei nyárutóra jutott megnövekedett feladatairól, változatlanul egyenlő hőfokon marad, derűs a hangulata. Az elmúlt években jó néhányszor találkoztunk az ország különböző pontjain: Budapesten, a Zeneakadémia nagytermében (Ferencsik János vezényelte a Záborszky által életre hívott és tanított zenekart. Érdekes, akkor nem volt nyugodt, drukkolt.) Székesfehérvárott, a Vörösmarty Színházban, ahol az ő saját szerzeményű kantátájának díszbemutatóján vettem részt írásban emlékeztem meg majdnem valamennyi találkozásunkról. Ismeretségünk azonban jóval „ősibb”, az emlékezet a múlt ifjúság tájaira repít, amikor nem újságcikket, csak dolgozatot írtam az Ajtós, Dürer sori Szent István gimnázium különböző emeletein, az osztálytermek mindig egyforma padjaiban. Nyolc éven keresztül. Mégis. Csak most tudom meg róla, hogy valamelyik szomszéd tanteremben. Szabó tanár úr felügyeletével ő is megpróbálta kifejezni, írásban rögzíteni, ifjonti hévvel fogalmazott mondatokban, mit jelent nekünk Katona József drámája és Erkel Ferenc operája — a Bánk bán. Két esztendővel előttem, 1938-ban érettségizett. De négy esztendővel előttem, 1918-ban született — Tokajban. Ahá! Nézem a műsorfüzetet: „Tokaji Nyár ’78” augusztus 14-én, 16-án, 18-án a Kossuth téren, este 7 órai kezdettel bemutatjuk Erkel Ferenc: Bánk bán című 3 felvonásos operáját.’’ Ki nyer ma? 1975-ben kezdte a Parasztbecsülettel. A következő évben a Háry János, aztán tavaly a János vitéz. Telt, zsúfolt „ház” minden előadáson eddig. Kezdem érteni a rendíthetetlen nyugalmát, a derűjét. Szeptemberben kezdi 25. (jubileumi) évadját az X. István gimnázium ének- és zenetanáraként Ha jól számolok (a matematikában mindig gyenge voltam), az idén 60 éves. De ez nem zavarja. Fáradhatatlanul szervez és tervez. És vezényel. A tokaji Kossuth teret már öt órakor lezárta a rendőrség a forgalom elől. Ezeregyszáz szék — ennyi fér el — várja a közönséget. Kinek lesz igaza: a „kétéves” tanácselnöknek, vagy a „huszonöt éves” karmesternek? „Ki nyer ma? Zenés vetélkedő.” Ez azután igazán az, a javából. A „mini” színpadon egy tehetséges fiatalember — a műsorfüzet szerint — Horváth László szellemesen megoldott, mozgatható, könnyű vártere, annak Dunára néző tornáca, a Tisza partja, a királyi vár gyászba öltözött nagyterme — mindez elfér (és elfogadhatónak látszik) a koncepcióban. A zárt és kis tér este hét órára zsúfolásig megtelik emberrel. Az időjárás kegyes. A reflektorok megvilágították a teret szemből lezáró domboldalon a templom hófehér falait. A torony ablakában a fekete zászló a pápát gyászolta. Díszlet. Igazi. Illik az előadásra készülő drámához. A vesszes se bánja Nyolcvanöt ifjú muzsikus — vonósok, fúvósok, lányok és fiúk — hangszerén szólal meg nemzeti operánk, Erkel Ferenc zenéje Záborszky József karmester pálcájának intésére. Ettől kezdve már nem szól más, csak a muzsika. A „vetélkedő” győztese megvan. És ami a szép — a vesztes se bánja. És ami még szebb: az egyetlen ember, aki még mindig nagyon drukkol, „rettentően ideges”, az Zsurzs Éva Kossuth-díjas, aki ezt a tokaji Bánk bán-előadást a színpadra rendezte. Erre a kicsire. Az első felvonás után hat, a második után nyolc, az előadás után tizenkét vastapsot számolok. És bár az opera tragikus története nem az első magyar királyról, Istvánról, hanem az „arany-hullás” II. Endréről és német, meráni feleségérül, Gertrudisról szóló krónika, azért a közelgő ünnep, augusztus 20-a hangulata is jelen van a tokaji Kossuth téren ez estén. Vadas Kiss László tenorja kristálytisztán szólt (szövegmondásáért külön köszönet!), Katona Lajos Tiborca a régi (mégis úgy tördelte a kezét a színfalak mögött, színre lépése előtt, mintha először énekelné), Domahidy László Biberach kalandor lovagja és Sebestyén Sándor II. Endre királya egyaránt a régi rutint és — ami még fontosabb — a megőrzött hangbéli képességet igazolta. A fiatalok közül elsősorban Tokodi Ilona (Melinda) és a Peturt éneklő Berczelly István szerzett nagyon forró perceket az egyre inkább hűvösödő hegyaljai estén. Tihanyi Éva (Gertrud) és Szigeti László (Ottó) szerepében bizonyította tehetségét. * Nehogy bárki is félreértse: nem akart ez a megemlékezés bármiféle kritika igényével fellépni. Éppen csak regisztrál. Például azt, hogy egy Szent István gimnáziumban végzett öregdiák karmester pálcájának hívására napjainkban is legalább száz mostani „István-gimnazista” — zenész, énekes — vonul a muzsika zászlaja alá évenként Tokajba, vagy az ország bármelyik vidékére. Az előadás után a lelkész úr vendégei vagyunk. A szamorodni vetekszik a tanácselnökével. (Állam és egyház.) Előbb Peturt idézzük: „Gondold meg, és igyál...”, majd meggondoljuk — iszünk, és Istvánt, meg gimnáziumának zenészeit köszöntjük. Isten éltesse őket sokáig! Csillag István A tokaji Bánk bán Az I. István Gimnázium előadása Magyar Nemzet Környezetvédelmi beruházások a Jászberényi Hűtőgépgyárban Jelentős költséggel új környezetvédelmi beruházások kezdődtek a Jászberényi Hűtőgépgyárban, ahol speciális önálló osztály irányítja a víz, a levegő tisztaságának védelmét, a környezeti ártalmak megszüntetését. A gyárból évente tetemes mennyiségű, veszélyes méreggel fertőzött víz kerül a Zagyvába, ezért elsőként az ipari szennyvíztisztító rendszert építik meg. A termelési folyamatok bővülésével a vegyi hulladékok és egyéb hulladékanyagok tömege is növekszik. Ezek biztonságos elhelyezésére, illetve megsemmisítésére vegyihulladék-tárolót létesítettek. A mérgező vegyi hulladékoknak külön méregtemetőt alakítanak ki. A hulladékégetésből származó légszennyezés teljes megszüntetése érdekében olyan hazai és külföldi technológia alapján működő, modern berendezést helyeznek üzembe, amely teljesen kiszűri a korábban légtérbe került ártalmakat. A BUDAPESTI KÖZLEKEDÉSI VÁLLALAT felvesz és kiképez 20. életévüket betöltött férfiakat HÉV-járművezetőnek Feltétel: általános iskolai végzettség, büntetlen előélet. Várja továbbá, olyan nők és férfiak jelentkezését, akik kedvet éreznek HÉV-vonatkisérői munkakör betöltésére. Feltétel: általános iskolai végzettség. Jelentkezni lehet: Felvételi Irodánkon, Budapest, VII., Kertész u. 10. Telefon: 422-130 1489. mell. 7