Magyar Nemzet, 1979. szeptember (35. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-23 / 223. szám
Magyar Nemzet A művészetek eszményei A reneszánsz Itáliában, a fejedelmek, a főpapok, a hadvezérek — a kor kiváltságosai és kisemberei egyaránt —, a kézművesek, a kereskedők, a diákok, mind időről időre ünnepi menetekbe sereglettek, látványosságokra, játékokra gyülekeztek. A trionfók a győzelmi bevonulásokhoz, a processziók az egyházi szertartásokhoz simultak, a maskarádék a vásári sokadalmakba, a kurtizánok mulatozásaiba ötvöződtek, a hetekenhónapokon át is húzódó ünnepségek lassan-lassan a mindennapokba olvadtak. Az udvarbeliek és az utca embere, a búslakodók és a szűkösködők, a pallérozottak és az írástudatlanok — a szellem kegyeltjei és kegyvesztettjei egyképpen — gyönyörködtek az álarcokon, az áltöltözeteken, a díszleteken, a dekorációkon, az ábrázolatokon, a pompás masinériákon, a korabeli szépművészetek e meglepetésein, a zenével és tánccal, lírai, epikai, mindenekelőtt drámai erényekkel ékes spektákulumokon. Mindezen művészetek akkor a bölcselet, a társadalom műveltségét is, morálját is sugallták. Mára megváltoztak az ünnepek, a művészet ünnepei. Mintha régi színességüket és szertelenségüket restellenék, burjánzó kedvüket, életszeretetüket elveszítették volna. Megmaradtak még a díszünnepségek, a díszelőadások, a díszhangversenyek, mindenfajta díszesemények. A Budapesti Művészeti Hetek ma kezdődnek meg díszhangversennyel az Erkel Színházban. Az ünnepi hetekben, vagyis hónapban lesz számos színházi vendégjáték és bemutató, mozgásszínházi találkozó és nemzetközi bábszemle, amatőrszínjátszó fesztivál és várfesztivál, zenei verseny és zenei világnap, korunk zenéjéből és klasszikusokból megannyi koncert, képzőművészeti és fotókiállítás, film és tévéjáték, miegyéb igazán bővében. Miért lenne más ez az ünnep, a művészet ünnepe? Hiszen változatos, hovatovább túláradó, szerencsés esetben: évadkezdő nekilendülése megélénkítheti az esztendőt is, a művészeti életet jó lenne látni majd teli nézőtereket, ahol a proszcéniumpáholytól, az első soroktól nem különböznek semmit sem a hátsó sorok, a kakasülők, mindegy, ki hol talál helyet, mert mindenki ugyanannak tapsol, mindenkinek ugyanaz tetszik. Jó lenne hallani majd lelkes nézőről, olyan nézőről, aki már nemcsak közönyös néző, hanem részvevő játékos is, végrevalahára, mert neki szól a játék, közkeletűbb kifejezéssel élve: róla szól a játék, és szóljon érte, akárcsak az élet. Jó lenne megsejteni majd közös eszméket, olyan eszméket, amelyek színielőadásokon és koncerteken, szobrok és festmények láttán, a filmvásznon vagy a képernyőn végtére kart karba öltenek, és a művészetek összefogásában — ne csupán hetekre! nem csak a művészeti hetekre! — nyilatkozzék meg takargatás nélkül, tisztán mai világszemléletünk, a művekben így tökéletesedjék a szellemiség a morál. „Bennünket itt maga az ünnep, mint a nép életének egy kiemelkedő mozzanata foglalkoztat, mint olyan, amelyben a nép erkölcsi és költői eszményei látható alakot öltenek” — írta Jakob Burkhardt Az olasz reneszánsz műveltsége című könyvében, az életet és a művészetet egyesítő, múltbeli örömnapokról szólva. Ami izgató valóban, az: az ideál. b. e. Bocsánat,A legsúlyosabb kijelentések egyike. Tapasztalatom szerint ezt a mondatot nehezebben mondja ki magáról valaki, mint azt, hogy megvénültem, akár az országút, csúnya vagyok, mint egy víziló, azonkívül apagyilkos és transzvesztita. A tévedhetetlenség, hétköznapjaink és a történelem tanúsága szerint, az emberiség egyik legmakacsabb hite. És ugyanakkor a legsajátosabb is, mert mint jelenség, kollektívnak mondható, de mint tudat, tökéletesen individuális. Hiszen senki sem mondja, hogy az emberi természet, tehát az emberiség egésze, jellege szerint, tévedhetetlen. Mindenki csupán önmagáról hiszi, hogy nem tévedhet. Pontosabban: ha téved is, nem illik bevallani. Mert a történelem illemtana és a jelenkor társadalmi konvenciói szerint kevés nagyobb szégyen érheti az embert. Nagy történelmi katasztrófák nem kis részét idézte elő uralkodók, hadvezérek, diktátorok, miniszterek képtelensége arra, hogy szembenézzenek tévedéseikkel. És hétköznapi életünk megantiv kis és nagy bosszúságét idézi elő sok kis tévedhetetlen szilárd hite önmagában. Nabukodonozortél NgnAlooteg. Napóleontól Kis Pistái® és Nagy leuig tehát poész történelem a tévedhetőtipnektől zsúfolt galériáin Soha e®vik sem ejtette ki még a száján eme szörnyűséget. Bocsánat, tévedtem ... Kezdjük a gyerekkornál. Alapelveink szerint a gyerek helyes nevelésének egyik legfontosabb feltétele a gyerekbe oltott hit, hogy a szülőnek mindig igaza van. Ne vitatkozz ... Ne feleselj... Tedd, amit mondok... Ne kérdezd, hanem csináld ... Ha én egyszer azt mondom, akkor ... — Ezek azok a mondatok, melyekkel a legtöbb szülő irányítja gyermekét. Elképzelhetetlen, hogy a gyerek is kifejthesse véleményét, netán néha igaza legyen, vagy egy rosszul bevált utasítás után a feltétlen tekintélyelvet valló apa azt mér-'h: bocsánat, fiam, nem vol t igazam. A gyereknek viszont lépten-nyomon bocsánatot kell kérnie. Amivel két döntő mozzanat rögződik benne. Az egyik: az okkal-oktalanul ismétlődő bocsánatkérések lelki helyzetének gyűlölete, mely később átterjed a tévedések bevallásának helyzetére is. A másik: az átkos hagyomány tovább plántálódik, mert aki a szülői tévedhetetlenség légkörében nőtt fel, az maga is tévedhetetlen szülő lesz később. Az emberek többsége a felnőtt társadalmi életben is a tévedhetetlenség öntudatával vagy legalábbis látszatával teszi a dolgát. Természetesen helyzet és pozíció kérdése, hogy ezt mikor, hol és menynyire képes érvényesíteni. Létrejön egy hierarchia, mely szerint mindenkinek lefelé van igaza — tehát tévedhetetlen— fölfelé viszont természetesen a főnök véleménye irányadó. Tehát mindenki főnök szeretne lenni — és valahol, valamiképpen mindenki főnök is a maga módján. Erre szokták mondani: tudod, mi nálunk a véleménycsere? A beosztott bemegy a főnökhöz a maga véleményével — és kijön a főnök véleményével... Igen, a „Bocsánat, tévedtem” kezdetű mondat ritkább, mint a fehér holló. E vallomás fonákját a negyvenen túliak megélhették a „kultusz” éveiben, amikor annyian voltak kénytelenek „önkritikát gyakorolni”. A kényszerű önkritikadömpingben ugyanis nem a „bocsánat tévedtem” hitele volt a fontos, hanem a rituális önmegalázás állapotába szorult ember kiszolgáltatottsága. Senki sem törődött a burjánzó önkritikák valóságtartalmával, őszinteségével, elég volt a szertartás üres formalitása, hiszen a cél így is eléretett: a megalázott ember kellőképpen megpuhult mindennemű feladatra. Így lett a szép „Bocsánat, tévedtem” kezdetű mondatból újabb köztudati trauma: mindent inkább, csak tévedést nem bevallani! A tévedhetetlenség különböző címletű bankói és aprópénzei nagy forgalmat bonyolítanak le mindennapi életünkben. Már ott tartunk, hogy gyakran megesik, ha egy pénztáros többet számol, mi pedig ezt észrevesszük és szóvá tesszük — a legalább formális „Bocsánat, tévedtem” helyett némán és sértetten vágja vissza a különbözetet. Ez volna az aprópénz-kategória. De vannak olyan nagybankok, mint a valamikor bűnös elhamarkodottsággal lecsapolt Kis-Balaton ügye. Hány, de hány éve hallani már a szakemberektől, hogy a Balaton rohamos pusztulásával jár majd e természetes szűrőrendszer kikapcsolása. Most megszületett végre a döntés a Kis-Balaton felélesztéséről, reméljük, még nem az utolsó utáni pillanatban. Örvendetesen bátor határozat, éppen szokatlansága miatt, hiszen egy mocsár rekonstrukciója nem mindennapi esemény. De mondta itt valaki, hogy „Bocsánat, tévedtem”? Odáig azért nem megyünk! Szinte már előre látom, hogy a visszaállított mocsarat majd úgy fogjuk ünnepelni, díszes megnyitón, ollóval átvágott nemzetiszínű szalaggal, mint vadonatúj létesítményt. Vagy a komolyabb címletű bankók közül itt van az egyik legfrissebb, a Mártírok útjának ügye. Az utat remekül megtervezték, aránylag gyorsan el is készült, megnyitása után kitűnően működött. Most azonban újra fel kell bontani, mert a gázcsöveket szakszerűtlenül helyezték el. Ugyanis a munkát kiadták egy téesz melléküzemágának. Itt sem mondta senki az esetet faggató riporternek: „Bocsánat, tévedtem.” Senki. Nem sikerült, hát nem sikerült. Majd csinálunk újat. Mi is jut erről eszembe? Jim és John sétál az utcán, beszélgetnek, majd Jim egyszer csak fogja magát és szó nélkül eltűnik. Harminc év múlva találkoznak ugyanazon a sarkon. — Hát te hol voltál? — kérdi John. — Afrikában — mondja Jim. — Tíz évig éltem egy őserdőben és gondolkoztam az élet értelméről. — Ez tíz év. És a többi húsz? — Másik tíz évig egy lakatlan szigeten éltem egyedül és gondolkoztam az élet értelméről. — Ez húsz. Még mindig marad tíz év. — Tíz évig pedig jógi voltam Indiában. Lótuszülésben gondolkoztam az élet értelméről. — Na és? Az eredmény? — kérdi John. — Rájöttem, hogy az élet olyan, mint egy lavór! — Lavór? Hiszen ez marhaság! — Gondolod? — legyint Jim. — Akkor nem olyan. A tanulság? Legfeljebb anynyi, hogy Jim ugyan elpocsékolta a fél életét, temérdek pénzét és energiáját. De ő a sajátját pocsékolta. Görgey Gábor tévedtem Kiállítás Káprázatos termek. Életnagyságú szputnyikok között jönnek-mennek a látogatók, átélhetik a rakétakilövések pillanatait, az űrben kalandozhatnak színes diákon é s a magasságot földivé festik a végtelen sztyeppék örökszép dalai. Makettek közben. Jobbról a berezovói erőmű, balról a „Tokamak—10” fúziós reaktor, középen meg egy mininapelem. Működik is. Egy százötven wattos izzó „helyettesíti” a Napot — az energiájával nem messze tőle táskarádió szól... Mondom: lenyűgöző látvány. A szovjet tudomány és technika csodái — még két hétig láthatók a Városligetben, a Körszínház szomszédságában. Ünnepi alkalomból — a magyar— szovjet műszaki-tudományos együttműködés harmincadik évfordulóját tiszteli meg a szép bemutató. Miről szólnék idegenvezetőként? Először talán az atomenergetikáról. S megmutatnám itt az asztalon is elférő óriásokat: a Szovjetunióban nemrég elkezdték tíz nagy-nagy atomerőmű építését — a kurszki, a csernobilszki, a leningrádi erőművek teljesítménye az ötéves terv végére eléri a háromezer-négyezer megawattot ... Utána beszélni kellene arról, hogyan hasznosítják az űrkutatás eredményeit a népgazdaságban? Például az időjárásjelzésben. A műholdas meteorológia lehetővé teszi, hogy képet alkossunk a felhőzet, a hótakaró és a jégmezők elhelyezkedéséről, a Föld felszínének és a felhők felső határának hőmérsékletéről, előre jelezzük a hurrikánokat és tájfunokat, az esőzéseket, felderítsük az erdőtüzeket... Érdemes lenne időzni a műszergyártás, az automatizálás, a számítástechnika boxaiban — a kiállítás elektronikai részlegében a legegyszerűbb zsebszámológépektől a programozható, mérnöki számításokra is alkalmas készülékekig sok-sok típus látható... Meg hát az alapkutatások. Fizika, kémia, biológia — egészen Oparin munkásságáig. S végül el kellene vezetni minden idegent a magyar—szovjet együttműködést reprezentáló terembe is, mert mindenről az idegenvezető sem tud beszámolni. Kifelé jövet visszatekintünk. Az egyik táblán Brezsnyev szavai: „Hat évtizeddel kevesebb, mint az ember átlagos életkora. Ennyi idő alatt azonban országunk évszázadoknak megfelelő utat tett meg.” Mennyire igaz! S mi mindenre képes az alkotó ember, a huszadik századi tudomány, ha jó kezek vezérlik. Séta közben hallani: erről beszélgetnek most legtöbben a Körszínház tájékán, az öreg Városligetben, a barnuló-sárgáló platánok alatt. t. g. BUDAPESTI MŰVÉSZETI HETEK — Még mindig olcsóbb, ha vacsoraidőben elmegyünk egy színházba! (Brenner György rajza) Hullámvasúton FELFELÉ robogni jó. Za kivált a nagyobb városokban hatás közben, viszont eláll a lélegzet, összeszorul a gyomor, görcsbe rándul a kéz. Hasonlóan változik a közérzetünk, ha tudatosan éljük át a demográfiai hullámzásokat. Türelmetlenek vagyunk. Ezt, azt okoljuk, hogy miért nem tudunk megkapaszkodni a magasban. Most ne idézzük fel a sajátos hullámvasút építésének minden állomását Talán csak arról emlékezzünk meg, hogy a munkálatokat a magasban kezdték. Egy korszak szülési kényszerét pedig a tartózkodás évei követték. Nem egyedül az erőszak ellenhatásaként, hanem nagy társadalmi mozgások következményeként is. Eleve tudtuk, hogy ha az 50-es évek elején született gyerekhad felnövekszik és megházasodik, bizonyára többel járul hozzá a természetes szaporodáshoz, mint az őket követő, kevés lelket számláló szülőképes korosztályok. Ám nem elégedhettünk meg az automatizmussal. Családpolitikánk biztatta, támogatta a szülőket, hogy az addig szokásos egy-két gyermek helyett kettő-hármat neveljenek fel. Többen azt remélték, hogy e néhány esztendő alatt, míg a nagykorosztályok benépesítik otthonaikat, megvalósul a háromgyerekes családtípus. S ha állandósul, és háromnál kevesebbet nem illik, nem szokás világra hozni, a kiegyenlítődés felgyorsul, és a népesség is hipp-hopp megfiatalodik. A kis korosztályok pedig, ha családot alapítanak, három gyereknél alább nem is adják, sőt azt sem bánják, ha négy lesz. Egyszerű számtani művelet. Holott bölcs tanulmányok, előrejelzések csak a jövő évezred kezdetére ígérik a hullámzás elülését, a népesség egészséges kormegoszlását. A népes család érzelmi szükséglete a három-négy gyerek utáni vágy ugyanis nem egyik napról a másikra érik meg társadalmi méretekben. Kivált olyan időkben, amikor a férj és apa, a feleség és anya szerepfelfogása még nem kitisztult és az úgynevezett mindennapi kultúra sem hatja át sokhelyütt a családi kapcsolatokat. Azért kezdtem az érzelmekkel, a jól értelmezett családi szerepekkel, az együttélés tartalmával és stílusával, mert családot építeni nemcsak pénzkérdés. A szülők elhatározása, hogy még egy gyerekük legyen nem hasonlítható egy döntéshez, a ház, netán a nyaraló megnagyobbításáról. Jóval több aggodalom hatja át. A létbiztonság még nem párosult a házasság tartósságába vetett bizalommal. S addig nem is párosul, amíg a társadalmi tapasztalat nem változik meg. Amíg a fiatal házasokat nem veszik körül boldog, szilárd és népes családok. A legfontosabb talán az emberi környezet. Ám ábrándok helyett szóljunk inkább gyakorlati dolgokról. TERMÉSZETESEN a fiatal házasok meg akarják teremteni a családi élet kereteit — tehát lakás kell nekik — és hétköznapjaik megszervezéséhez, gyermekük felneveléséhez, költségvetésük egyensúlyához, bölcsődére, gyesre, óvodára és családi pótlékra számítanak. Felmérések szerint az eddig felsoroltak egyben feltételei a harmadik gyerek vállalásának. Ma a háromgyerekesek jutnak soron kívül lakáshoz, „csak” két és fél évet kell várniuk a kiutalásra, de jó lenne, ha a következő tervidőszakban a kétgyerekesek is nagyobb előnyt élvezhetnének. Annak ellenére ugyanis, hogy az 1975-ös születési rekord óta évről évre kevesebb gyerek jön a világra, a kiegyenlítődési folyamat mégis megkezdődött. A kétgyermekes család meghonosodott. Két gyerekről pedig könnyebb átváltani háromra, mint egykéről vagy egyséről. Lakásról, gyermekintézményekről és más társadalmi szolgáltatásokról, amelyek nélkül úgymond harmadik gyerekről szó sem lehet nem elegendő nagy általánosságban szólni. Igen sok ha mindez megvan, de mégis kevés. A család terjeszkedésének — — ellene szól a zsúfoltság. A lakóházakban és szobákban, a bölcsődékben, óvodákban iskola-napközikben és játszótereken, az utakon, a villamosokon a trolikon, és a buszokon. (A népes családok éppen a reggeli személyszállításért és a hét végi kiszabadulásért áhítoznak kocsira.) Úgy hiszem, ha gazdasági bajaink legnehezebbjén túl vagyunk, több tágas lakást építhetünk, és a bölcsődében, óvodában, napköziben tiszteletben tarthatjuk az „ahány hely, annyi gyerek” betegséget megelőző, nevelhetőséget megerősítő elvét. Köztudomású, hogy az orvosok és a pszichológusok ódzkodnak a bölcsődétől. Bizonyos életkörülmények és helyzetek közepette azonban elengedhetetlen. Ha majd több légköbméter és gondozás jut egy gyerekre, s akkor veszik fel őt, amikor már másfél-két évet édesanyjával töltött, talán megengesztelődnek a bölcsőde ellenzői is. A bölcsődefejlesztést mindinkább összhangba kell hozni a valós igényekkel. Azt hiszem, hogy jórészt a gyermekgondozási segély reálértékének csökkenése miatt ostromolják mostanában oly sokan a bölcsődék kapuit. E feszültséget kívánják enyhíteni a kommunista szombatok és más társadalmi megmozdulások. A már-már általános óvodai ellátást sem érhettük volna el társadalmi segítség nélkül. A népesedéspolitikai intézkedések legnagyobb eredményét változatlanul az anya- és csecsemővédelemben látom. Még emlékszem azokra az évekre, amikor kétszer annyi volt a terhességmegszakítás, mint a szülés. A múlt esztendőben a szülések száma volt a kétszerese a művi vetélésekének. A szülőképes korú nők több mint egynegyede korszerű fogamzásgátlókkal él, amelynek választéka nőtt és minősége javult. A meddőség okait immáron mindkét házastársban keresik és ahol lehet, megszüntetik. A legtöbb életet azonban a javuló terhesgondozással és szülészeti ellátással nyertük. Kevesebb a koraszülés, és a magzati sérülés. Igen nagymértékben csökkent a csecsemőhalálozás. 1973-ban 34, 1978-ban 24 ezrelékes volt. Huszonnégy ezrelék! Orvosi tudással és hivatásérzettel, korszerű készülékekkel és műszerekkel eddig eljutottunk. (Fűzzük hozzá, hogy szülő- és újszülöttágyhiány a kelleténél kevesebb személyzet és más hátráltató körülmények közepette jutottunk el. Huszonnégy ezrelék? Több fejlett országéhoz képest ez még mindig nagy veszteség. Új erőfeszítésekkel és eszközökkel még sok csecsemőéletet menthetünk meg. POLITIKÁNK ismeretében nem kétlem, hogy a családvédelmi kiadások költségei a VI. ötéves tervben is elsőbbséget kapnak. Vajon így van-e azon családok költségvetésében is, ahol esztendőről esztendőre bevételi többlet keletkezik? Eszükbe jut-e, hogy abból akár egy harmadik gyereket is felnevelhetnének? Ez értékválasztás dolga. Az egyéni döntésbe azonban az úgynevezett közvélemény hangadói is beleszólnak. Minek van nagyobb becsülete a szülői szeretet vagy a beérkezettség megnyilvánulásainak? Sajnos ma sokan úgy gondolkoznak, hogy kevésbé fáradságos megcsodálni egy „sikeres élet” jelképeit, mint átvenni a teli bevásárlószatyrot, a kisgyerekeit a zebrán, vagy a lépcsőkön terelgető anyától. A háromgyerekes szülőkkel kötelezettsége van a tanácsnak (lásd új lakás, minőségi csere stb.) gondja van a munkahelyi vezetőnek (az anya többet hiányzik, s olykor pihennie is kell, netán örülni egy családos beutalónak.) A státuszjelképek, ha rikítóak is, de nem sírnak fel éjjel, nem hancúroznak a folyosón és nem zavarják a szomszédokat. Miért nem lehetne státuszjelkép a gyerek? — hangzott el egyszer egy tanácskozáson. Most jutott eszembe, a válasz. Mire az lehetne, addigra megszűnnek a státuszjelképek. Kovács Judit