Magyar Nemzet, 1979. szeptember (35. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-23 / 223. szám

Magyar Nemzet A művészetek eszményei A reneszánsz Itáliában, a fejedelmek, a főpapok, a hadvezé­rek — a kor kiváltságosai és kisemberei egyaránt —, a kéz­művesek, a kereskedők, a diákok, mind időről időre ünnepi menetekbe sereglettek, látványosságokra, játékokra gyülekez­tek. A trionfók a győzelmi bevonulásokhoz, a processziók az egyházi szertartásokhoz simultak, a maskarádék a vásári soka­­dalmakba, a kurtizánok mulatozásaiba ötvöződtek, a heteken­­hónapokon át is húzódó ünnepségek lassan-lassan a minden­napokba olvadtak. Az udvarbeliek és az utca embere, a bús­­lakodók és a szűkösködők, a pallérozottak és az írástudatlanok — a szellem kegyeltjei és kegyvesztettjei egyképpen — gyö­nyörködtek az álarcokon, az áltöltözeteken, a díszleteken, a dekorációkon, az ábrázolatokon, a pompás masinériákon, a korabeli szépművészetek e meglepetésein, a zenével és tánc­cal, lírai, epikai, mindenekelőtt drámai erényekkel ékes spektá­kulumokon. Mindezen művészetek akkor a bölcselet, a társa­dalom műveltségét is, morálját is sugallták. Mára megváltoztak az ünnepek, a művészet ünnepei. Mintha régi színességüket és szertelenségüket restellenék, burjánzó kedvüket, életszeretetüket elveszítették volna. Megmaradtak még a díszünnepségek, a díszelőadások, a díszhangversenyek, mindenfajta díszesemények. A Budapesti Művészeti Hetek ma kezdődnek meg díszhang­versennyel az Erkel Színházban. Az ünnepi hetekben, vagyis hónapban lesz számos színházi vendégjáték és bemutató, moz­gás­színházi találkozó és nemzetközi bábszemle, amatőr­színjátszó fesztivál és várfesztivál, zenei verseny és zenei világ­nap, korunk zenéjéből és klasszikusokból megannyi koncert, képzőművészeti és fotókiállítás, film és tévéjáték, miegyéb igazán bővében. Miért lenne más ez az ünnep, a művészet ünnepe? Hiszen változatos, hovatovább túláradó, szerencsés esetben: évad­kezdő nekilendülése megélénkítheti az esztendőt is, a művészeti életet jó lenne látni majd teli nézőtereket, ahol a proszcénium­páholytól, az első soroktól nem különböznek semmit sem a hátsó sorok, a kakasülők, mindegy, ki hol talál helyet, mert mindenki ugyanannak tapsol, mindenkinek ugyanaz tetszik. Jó lenne hallani majd lelkes nézőről, olyan nézőről, aki már nemcsak közönyös néző, hanem részvevő játékos is, végre­­valahára, mert neki szól a játék, közkeletűbb kifejezéssel élve: róla szól a játék, és szóljon érte, akárcsak az élet. Jó lenne megsejteni majd közös eszméket, olyan eszméket, amelyek színielőadásokon és koncerteken, szobrok és festmé­nyek láttán, a filmvásznon vagy a képernyőn végtére kart kar­ba öltenek, és a művészetek összefogásában — ne csupán he­tekre! nem csak a művészeti hetekre! — nyilatkozzék meg takargatás nélkül, tisztán mai világszemléletünk, a művekben így tökéletesedjék a szellemiség a morál. „Bennünket itt maga az ünnep, mint a nép életének egy ki­emelkedő mozzanata foglalkoztat, mint olyan, amelyben a nép erkölcsi és költői eszményei látható alakot öltenek” — írta Jakob Burkhardt Az olasz reneszánsz műveltsége című köny­vében, az életet és a művészetet egyesítő, múltbeli örömnapok­ról szólva. Ami izgató valóban, az: az ideál. b. e. Bocsánat,A legsúlyosabb kijelentések egyike. Tapasztalatom szerint ezt a mondatot nehe­zebben mondja ki magáról valaki, mint­ azt, hogy megvé­nültem, akár az országút, csúnya vagyok, mint egy ví­ziló, azonkívül apagyilkos és transzvesztita. A tévedhetetlenség, hétköz­napjaink és a történelem ta­núsága szerint, az emberiség egyik legmakacsabb hite. És ugyanakkor a legsajátosabb is, mert mint jelenség, kol­lektívnak mondható, de mint tudat, tökéletesen individuá­lis. Hiszen senki sem mond­ja, hogy az emberi természet, tehát az emberiség egésze, jellege szerint, tévedhetetlen. Mindenki csupán önmagáról hiszi, hogy nem tévedhet. Pontosabban: ha téved is, nem illik bevallani. Mert a történelem illemtana és a je­lenkor társadalmi konvenciói szerint kevés nagyobb szé­gyen érheti az embert. Nagy történelmi katasztrófák nem kis részét idézte elő uralko­dók, hadvezérek, diktátorok, miniszterek képtelensége ar­ra, hogy szembenézzenek té­vedéseikkel. És hétköznapi életünk meg­antiv­ kis és na­gy bosszúságét idézi elő sok kis tévedhetetlen szilárd hite ön­­magában. Nabukodonozortél NgnAlooteg. Napóleontól Kis Pistái® és Nagy leuig tehát po­ész történ­elem a téved­­hetőtipnek­től zsúfolt galériá­in Soha e®vik sem ejtette ki még a száján eme szörnyűsé­get. Bocsánat, tévedtem ... Kezdjük a gyerekkornál. Alapelveink szerint a gyerek helyes nevelésének egyik legfontosabb feltétele a gyerekbe oltott hit, hogy a szülőnek mindig igaza van. Ne vitatkozz ... Ne feleselj... Tedd, amit mondok... Ne kérdezd, hanem csináld ... Ha én egyszer azt mondom, ak­kor ... — Ezek azok a mon­datok, melyekkel a legtöbb szülő irányítja gyermekét. El­képzelhetetlen, hogy a gyerek is kifejthesse véleményét, ne­tán néha igaza legyen, vagy egy rosszul bevált utasítás után a feltétlen tekintélyel­vet valló apa azt mér-'h: bo­csánat, fiam, nem vol t iga­zam. A gyereknek viszont lépten-nyomon bocsánatot kell kérnie. Amivel két dön­tő mozzanat rögződik benne. Az egyik: az okkal-oktalanul ismétlődő bocsánatkérések lel­ki helyzetének gyűlölete, mely később átterjed a tévedések bevallásának helyzetére is. A másik: az átkos hagyomány tovább plántálódik, mert aki a szülői tévedhetetlenség lég­körében nőtt fel, az maga is tévedhetetlen szülő lesz ké­sőbb. Az emberek többsége a fel­nőtt társadalmi életben is a tévedhetetlenség öntudatával vagy legalábbis látszatával teszi a dolgát. Természetesen helyzet és pozíció kérdése, hogy ezt mikor, hol és meny­nyire képes érvényesíteni. Lét­rejön egy hierarchia, mely szerint mindenkinek lefelé van igaza — tehát tévedhe­tetlen­­— fölfelé viszont ter­mészetesen a főnök vélemé­nye irányadó. Tehát minden­ki főnök szeretne lenni — és valahol, valamiképpen min­denki főnök is a maga mód­ján. Erre szokták mondani: tudod, mi nálunk a véle­ménycsere? A beosztott be­megy a főnökhöz a maga vé­leményével — és kijön a fő­nök véleményével... Igen, a „Bocsánat, tévedtem” kezdetű mondat ritkább, mint a fehér holló. E vallo­más fonákját a negyvenen tú­liak megélhették a „kultusz” éveiben, amikor annyian vol­tak kénytelenek „önkritikát gyakorolni”. A kényszerű ön­­kritikadömpingben ugyanis nem a „bocsánat tévedtem” hitele volt a fontos, hanem a rituális önmegalázás állapotá­ba szorult ember kiszolgálta­tottsága. Senki sem törődött a burjánzó önkritikák való­ságtartalmával, őszinteségé­vel, elég volt a szertartás üres formalitása, hiszen a cél így is eléretett: a megalázott ember kellőképpen megpu­hult mindennemű feladatra. Így lett a szép „Bocsánat, té­vedtem” kezdetű mondatból újabb köztudati trauma: min­dent inkább, csak tévedést nem bevallani! A tévedhetetlenség külön­böző címletű bankói és apró­pénzei nagy forgalmat bonyo­lítanak le mindennapi éle­tünkben. Már ott tartunk, hogy gyakran megesik, ha egy pénztáros többet számol, mi pedig ezt észrevesszük és szóvá tesszük — a legalább formális „Bocsánat, téved­tem” helyett némán és sér­tetten vágja vissza a külön­­bözetet. Ez volna az apró­pénz-kategória. De vannak olyan nagyban­kok, mint a valamikor bűnös elhamarkodottsággal le­csapolt Kis-Balaton ügye. Hány, de hány éve hallani már a szakemberektől, hogy a Balaton rohamos pusztulá­sával jár majd e természetes szűrőrendszer kikapcsolása. Most megszületett végre a döntés a Kis-Balaton felélesz­téséről, reméljük, még nem az utolsó utáni pillanatban. Örvendetesen bátor határozat, éppen szokatlansága miatt, hi­szen egy mocsár rekonstruk­ciója nem mindennapi ese­mény. De mondta itt valaki, hogy „Bocsánat, tévedtem”? Odáig azért nem megyünk! Szinte már előre látom, hogy a visszaállított mocsarat majd úgy fogjuk ünnepelni, díszes megnyitón, ollóval átvágott nemzetiszínű szalaggal, mint vadonatúj létesítményt. Vagy a komolyabb címletű bankók közül itt van az egyik legfrissebb, a Mártírok útjá­nak ügye. Az utat remekül megtervezték, aránylag gyor­san el is készült, megnyitása után kitűnően működött. Most azonban újra fel kell bontani, mert a gázcsöveket szakszerűtlenül helyezték el. Ugyanis a munkát kiadták egy téesz melléküzemágának. Itt sem mondta senki az ese­tet faggató riporternek: „Bo­csánat, tévedtem.” Senki. Nem sikerült, hát nem sikerült. Majd csinálunk újat. Mi is jut erről eszembe? Jim és John sétál az ut­cán, beszélgetnek, majd Jim egyszer csak fogja magát és szó nélkül eltűnik. Harminc év múlva találkoznak ugyan­azon a sarkon. — Hát te hol voltál? — kérdi John. — Afrikában — mondja Jim. — Tíz évig éltem egy őserdőben és gondolkoztam az élet értelméről. — Ez tíz év. És a többi húsz? — Másik tíz évig egy la­katlan szigeten éltem egye­dül és gondolkoztam az élet értelméről. — Ez húsz. Még mindig ma­rad tíz év. — Tíz évig pedig jógi vol­tam Indiában. Lótuszülésben gondolkoztam az élet értel­méről. — Na és? Az eredmény? — kérdi John. — Rájöttem, hogy az élet olyan, mint egy lavór! — Lavór? Hiszen ez mar­haság! — Gondolod? — legyint Jim. — Akkor nem olyan. A tanulság? Legfeljebb any­­nyi, hogy Jim ugyan el­pocsékolta a fél életét, temér­dek pénzét és energiáját. De ő a sajátját pocsékolta. Görgey Gábor tévedtem Kiállítás Káprázatos termek. Élet­nagyságú szputnyikok kö­zött jönnek-mennek a láto­gatók, átélhetik a rakéta­kilövések pillanatait, az űr­ben­­ kalandozhatnak színes diákon é s a magasságot földivé festik a végtelen sztyeppék örökszép dalai. Makettek közben. Jobbról a berezovói erőmű, balról a „Tokamak—10” fúziós reak­tor, középen meg egy mini­napelem. Működik is. Egy százötven wattos izzó „he­lyettesíti” a Napot — az energiájával nem messze tőle táskarádió szól... Mondom: lenyűgöző lát­vány. A szovjet tudomány és technika csodái — még két hétig láthatók a Város­ligetben, a Körszínház szomszédságában. Ünnepi alkalomból — a magyar— szovjet műszaki-tudományos együttműködés harminca­dik évfordulóját tiszteli meg a szép bemutató. Miről szólnék idegenveze­tőként? Először talán az atomenergetikáról. S meg­mutatnám itt az asztalon is elférő óriásokat: a Szovjet­unióban nemrég elkezdték tíz nagy-nagy atomerőmű építését — a kurszki, a csernobilszki, a leningrádi erőművek teljesítménye az ötéves terv végére eléri a háromezer-négyezer mega­wattot ... Utána beszélni kellene arról, hogyan hasz­nosítják az űrkutatás ered­ményeit a népgazdaságban? Például az időjárásjelzés­ben. A műholdas meteoroló­gia lehetővé teszi, hogy ké­pet alkossunk a felhőzet, a hótakaró és a jégmezők elhelyezkedéséről, a Föld felszínének és a felhők fel­ső határának hőmérsékleté­ről, előre jelezzük a hurri­kánokat és tájfunokat, az esőzéseket, felderítsük az erdőtüzeket... Érdemes len­ne időzni a műszergyártás, az automatizálás, a számí­tástechnika boxaiban — a kiállítás elektronikai részle­gében a legegyszerűbb zseb­számológépektől a progra­mozható, mérnöki számítá­sokra is alkalmas készülé­kekig sok-sok típus látha­tó... Meg hát az alapkuta­tások. Fizika, kémia, bioló­gia — egészen Oparin mun­kásságáig. S végül el kelle­ne vezetni minden idegent a magyar—szovjet együtt­működést reprezentáló te­rembe is, mert mindenről az idegenvezető sem tud be­számolni. Kifelé jövet visszatekin­tünk. Az egyik táblán Brezsnyev szavai: „Hat évti­zeddel kevesebb, mint az ember átlagos életkora. Ennyi idő alatt azonban országunk évszázadoknak megfelelő utat tett meg.” Mennyire igaz! S mi min­denre képes az alkotó em­ber, a huszadik századi tu­domány, ha jó kezek vezér­lik. Séta közben hallani: erről beszélgetnek most leg­többen a Körszínház tájé­kán, az öreg Városligetben, a barnuló-sárgáló platánok alatt. t. g. BUDAPESTI MŰVÉSZETI HETEK — Még mindig olcsóbb, ha vacsoraidőben elmegyünk egy színházba! (Brenner György rajza) H­ullámvasúton FELFELÉ robogni jó. Za­ kivált a nagyobb városokban hatás közben, viszont eláll a lélegzet, összeszorul a gyo­mor, görcsbe rándul a kéz. Hasonlóan változik a közérze­tünk, ha tudatosan éljük át a demográfiai hullámzásokat. Türelmetlenek vagyunk. Ezt, azt okoljuk, hogy miért nem tudunk megkapaszkodni a magasban. Most ne idézzük fel a sajá­tos hullámvasút építésének minden állomását Talán csak arról emlékezzünk meg, hogy a munkálatokat a magasban kezdték. Egy korszak szülési kényszerét pedig a tartózko­dás évei követték. Nem egye­dül az erőszak ellenhatása­ként, hanem nagy társadalmi mozgások következménye­ként is. Eleve tudtuk, hogy ha az 50-es évek elején született gyerekhad felnövekszik és megházasodik, bizonyára töb­bel járul hozzá a természetes szaporodáshoz, mint az őket követő, kevés lelket számláló szülőképes korosztályok. Ám nem elégedhettünk meg az automatizmussal. Családpolitikánk biztatta, támogatta a szülőket, hogy az addig szokásos egy-két gyer­mek helyett kettő-hármat ne­veljenek fel. Többen azt re­mélték, hogy e néhány esz­tendő alatt, míg a nagykor­osztályok benépesítik ottho­naikat, megvalósul a három­­gyerekes családtípus. S ha állandósul, és háromnál keve­sebbet nem illik, nem szokás világra hozni, a kiegyenlítő­dés felgyorsul, és a népesség is hipp-hopp megfiatalodik. A kis korosztályok pedig, ha családot alapítanak, három gyereknél alább nem is adják, sőt azt sem bánják, ha négy lesz. Egyszerű számtani mű­velet. Holott bölcs tanulmá­nyok, előrejelzések csak a jö­vő évezred kezdetére ígérik a hullámzás elülését, a népes­ség egészséges kormegoszlá­sát. A népes család érzelmi szük­séglete a három-négy gyerek utáni vágy ugyanis nem egyik napról a másikra érik meg társadalmi méretekben. Kivált olyan időkben, amikor a férj és apa, a feleség és anya szerepfelfogása még nem kitisztult és az úgyneve­zett mindennapi kultúra sem hatja át sokhelyütt a családi kapcsolatokat. Azért kezdtem az érzelmekkel, a jól értelme­zett családi szerepekkel, az együttélés tartalmával és stí­lusával, mert családot építeni nemcsak pénzkérdés. A szü­lők elhatározása, hogy még egy gyerekük legyen nem ha­sonlítható egy döntéshez, a ház, netán a nyaraló megna­­gyobbításáról. Jóval több ag­godalom hatja át. A létbizton­ság még nem párosult a há­zasság tartósságába vetett bi­zalommal. S addig nem is pá­rosul, amíg a társadalmi ta­pasztalat nem változik meg. Amíg a fiatal házasokat nem veszik körül boldog, szilárd és népes családok. A legfonto­sabb talán az emberi környe­zet. Ám ábrándok helyett szóljunk inkább gyakorlati dolgokról. TERMÉSZETESEN a fiatal házasok meg akarják terem­teni a családi élet kereteit — tehát lakás kell nekik — és hétköznapjaik megszervezésé­hez, gyermekük felnevelésé­hez, költségvetésük egyensú­lyához, bölcsődére, gyesre, óvodára és családi pótlékra számítanak. Felmérések sze­rint az eddig felsoroltak egy­ben feltételei a harmadik gye­rek vállalásának. Ma a há­romgyerekesek jutnak soron kívül lakáshoz, „csak” két és fél évet kell várniuk a kiuta­lásra­­, de jó lenne, ha a következő tervidőszakban a kétgyerekesek is nagyobb előnyt élvezhetnének. Annak ellenére ugyanis, hogy az 1975-ös születési rekord óta évről évre kevesebb gyerek jön a világra, a kiegyenlítődési folyamat mégis megkezdődött. A kétgyermekes család meg­honosodott. Két gyerekről pe­dig könnyebb átváltani három­ra, mint egykéről vagy egysé­ről. Lakásról, gyermekintézmé­nyekről és más társadalmi szolgáltatásokról, amelyek nélkül úgymond harmadik gyerekről szó sem lehet nem elegendő nagy általánosság­ban szólni. Igen sok ha min­dez megvan, de mégis kevés. A család terjeszkedésének — — ellene szól a zsúfoltság. A lakóházakban és szobákban, a bölcsődékben, óvodákban is­kola-napközikben és játszóte­reken, az utakon, a villamoso­kon a trolikon, és a buszokon. (A népes családok éppen a reggeli személyszállításért és a hét végi kiszabadulásért áhítoznak kocsira.) Úgy hiszem, ha gazdasági bajaink legnehezebbjén túl vagyunk, több tágas lakást építhetünk, és a bölcsődében, óvodában, napköziben tiszte­letben tarthatjuk az „ahány hely, annyi gyerek” betegsé­get megelőző, nevelhetőséget megerősítő elvét. Köztudomású, hogy az or­vosok és a pszichológusok ódzkodnak a bölcsődétől. Bi­zonyos életkörülmények és helyzetek közepette azonban elengedhetetlen. Ha majd több légköbméter és gondozás jut egy gyerekre, s akkor veszik fel őt, amikor már másfél-két évet édesanyjával töltött, ta­lán megengesztelődnek a böl­csőde ellenzői is. A bölcsődefejlesztést mind­inkább összhangba kell hoz­ni a valós igényekkel. Azt hi­szem, hogy jórészt a gyer­mekgondozási segély reálérté­kének csökkenése miatt ost­romolják mostanában oly so­kan a bölcsődék kapuit. E feszültséget kívánják enyhíteni a kommunista szombatok és más társadalmi megmozdulások. A már-már általános óvodai ellátást sem érhettük volna el társadalmi segítség nélkül. A népesedéspolitikai intéz­kedések legnagyobb eredmé­nyét változatlanul az anya- és csecsemővédelemben látom. Még emlékszem azokra az évekre, amikor kétszer annyi volt a terhességmegszakítás, mint a szülés. A múlt eszten­dőben a szülések száma volt a kétszerese a művi vetéléseké­nek. A szülőképes korú nők több mint egynegyede korsze­rű fogamzásgátlókkal él, amelynek választéka nőtt és minősége javult. A meddőség okait immáron mindkét há­zastársban keresik és ahol le­het, megszüntetik. A legtöbb életet azonban a javuló ter­hesgondozással és szülészeti ellátással nyertük. Kevesebb a koraszülés, és a magzati sé­rülés. Igen nagymértékben csökkent a csecsemőhalálozás. 1973-ban 34, 1978-ban 24 ez­relékes volt. Huszonnégy ez­relék! Orvosi tudással és hi­vatásérzettel, korszerű készü­lékekkel és műszerekkel eddig eljutottunk. (Fűzzük hozzá, hogy szülő- és újszülöttágy­­hiány a kelleténél kevesebb személyzet és más hátráltató körülmények közepette ju­tottunk el. Huszonnégy ezre­lék? Több fejlett országéhoz képest ez még mindig nagy veszteség. Új erőfeszítésekkel és eszközökkel még sok cse­csemőéletet menthetünk meg. POLITIKÁNK ismeretében nem kétlem, hogy a családvé­delmi kiadások költségei a VI. ötéves tervben is elsőbb­séget kapnak. Vajon így van-e azon családok költség­­vetésében is, ahol esztendőről esztendőre bevételi többlet ke­letkezik? Eszükbe jut-e, hogy abból akár egy harmadik gye­reket is felnevelhetnének? Ez értékválasztás dolga. Az egyé­ni döntésbe azonban az úgy­nevezett közvélemény hang­adói is beleszólnak. Minek van nagyobb becsülete a szü­lői szeretet vagy a beérkezett­­­ség megnyilvánulásainak? Sajnos ma sokan úgy gondol­koznak, hogy kevésbé fárad­ságos megcsodálni egy „sike­res élet” jelképeit, mint át­venni a teli bevásárlószatyrot, a kisgyerekeit a zebrán, vagy a lépcsőkön terelgető anyától. A háromgyerekes szülőkkel kötelezettsége van a tanács­nak (lásd új lakás, minőségi csere stb.) gondja van a mun­kahelyi vezetőnek (az anya többet hiányzik, s olykor pi­hennie is kell, netán örülni egy családos beutalónak.) A státuszjelképek, ha rikítóak is, de nem sírnak fel éjjel, nem hancúroznak a folyosón és nem zavarják a szomszédo­kat. Miért nem lehetne státusz­jelkép a gyerek? — hangzott el egyszer egy tanácskozáson. Most jutott eszembe, a vá­lasz. Mire az lehetne, addigra megszűnnek a státuszjelképek. Kovács Judit

Next