Magyar Nemzet, 1980. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-29 / 99. szám
4 A RÁDIÓ MELLETT „Én kokok, te koksz, ő kok..." Ki itt ismerné az efféle — itt Karinthytól idézett — nyelvi játékokat? Vagy a visszafelé olvasott szavak váratlanul fölfedett értelmének örömét, amikor például megtudom, hogy „rézevő fia Mór” az római fővezér, pénztár az rátz nép, s kurtára a rutuk (Babits nevéhez fűződő fölfedezések), és sok más vidám nyelvi leleményt, írók, költők, humoristák, s a hozzájuk húzó nyelvművelők szórakoztató játékait? Ritkább eset, hogy a nyelvtudomány képviselői — a tény elismerésén túlmenően — méltányolják is a szavakkal való játék, nyelvi ötletek, lelemények humorát. Annál nagyobb örömöt szerzett, hogy Grétsy László és Lőrincze Lajos a Magyar Nyelv Hete alkalmából a nyelvi humorról ejtett szót kitűnő, eleven előadásban, sok mulatságos — és tanulságos — példával, mintegy ezzel is jelezve, hogy az idézeteket inkább a mi kedélyes szórakoztatásunkra szánták, mint holmi tudományos elemzésre. Nem maradt el persze a komoly szó sem, de az is buzdításul inkább, hogy a nyelvi humor sok és sokféle példái nyomán fölfigyeljünk magára a nyelvre,amit naponta használunk anélkül, hogy törődnénk vele, ne elégedjünk meg a sablonná kopott kifejezésekkel, válogassunk a szavak közt, merjünk olykor — csínyján — játszani is velük, ízlelgetni, különös hangulatukat keresni, egyszóval próbáljuk meg szeretni is nyelvünket. Grétsy és Lőrincze műsora irodalmi idézeteivel, költői humorával, szellemességével (Aranytól és Petőfitől Kosztolányiig és Karinthyig), reméljük sokak érdeklődését fölkeltette a nyelv iránt, s ha nem is lesz valahányból nyelvművelő jjjarpitől és óvjon!), de néhányuk talán igényesebb lesz, döbbet ad majd arra, hogya saját nyelvét művelje. S hogy mégis nyelvtudósok állították össze a műsort, s nem „könnyelmű” humoristák, az abból tűnt ki, hogy megálltak példáikkal a klaszszikusoknál. Pedig hát a mai költészet és próza is gazdag játékosságban, nyelvi humorban. Szívesen tallóznánk bennük a két kitűnő nyelvész segítségével. Meglehet, hogy készülnék egy új műsorra; ha mégsem, szívesen biztatnám a szerkesztőt, Fehérvári Győzőt és Dékány Kálmán rendezőt, hogy vegyék rá őket a folytatásra az élő irodalomból, a mai nyelvhasználatból vett példákkal. E mellett szólna az is, hogy elégig ritkán hallunk észrevételt a kortárs irodalomról a nyelvészek szempontjából. A nyelvi humor témája megkönnyítené a feladatot a Rádióban. Rádióbemondók a vendégségben Magában ez még nem volna ok, hogy megemlítsük az esetet, bár valószínűleg a vendégek kitűnően érezték magudat a Fészek Művészklubban. Rácz György volt szívélyes házigazdájuk, több évtizeden át a Rádió főrendezője, s oly sok sikeres zenés műsor lelke-szervezője, aki gyakran tapasztalhatta, hogy a rádióbemondók, szép orgánumuk mögött, többnyire művészi hajlamot, tehetséget rejtegetnek gondosan, ha talán már álmokat nem is. Milyen hát a rádióbemondók másik arca, melyet elrejt az örökös vízállásjelentés, műsorismertetés, hírmondás szürke fátyola, a mikrofon szigorú szolgálata? A föltett kérdés tulajdonképpen már kész ötlet, s az örök tevékeny rendezőben, Rácz Györgyben egy talpraesett ötlet már annyi, mintha meg is valósult volna. Hiszen már „csak” meg kell szervezni, hozzájárulás, engedély után talpalni, összeállítani a műsort, bepróbálni a számokat, lelket verni a kétkedőkbe, szerénykedőkbe! Hogy úgy mondjam, ez a fáradhatatlan tevékenység, törhetetlen optimizmus Rácz György „másik arca”, melyet szerényen sikeres rendezései mögé rejtett. S ha a sikert illetően kétségei most sem lehettek — ismerte jól régi barátai, kollégái tehetségét —, a végén talán őt is meglepte az a magas színvonal, mely nemcsak a műsor egészét jellemezte, hanem külön-külön is az egyes számokat, előadókat. S nemcsak, ott a Művészklub szűkebb, baráti közönsége előtt, a rádióhallgatók sokasága is élvezettel hallgathatta a műsort hangfelvételről a múlt hét egyik délelőttjén, közben arra gondolva, hány esti főidőben elhangzó műsorral lehetne bármikor fölcserélni, ha a Rádió műsorszerkesztése nem aggályoskodna, hogy bemondóinak magánprodukcióival álljon elő. Ha volt a műsornak valami halvány amatőr jellege (s ebben sem áll egyedül a műsorfolyamban), az itt abból eredt, hogy végül sem tudták eldönteni, sem a rendező, sem — néhány kivétellel — az előadók, hogy félig komoly, félig tréfás „ki mit tud”-ot játszanak-e, baráti körben, vagy „produkciót”, önálló műsort hoznak létre. De éppen ennek az eldöntetlensége, bizonytalansága, a nem hivalkodás, a természetesség adta meg e műsor sajátos báját. És éppen a fent elmondottak miatt lenne hivalkodás, tolakodás a részünkről, ha a műsoron túlmenő érvénnyel, vagy éppen az előadókat egymással szembeállítva dicsérnénk vagy kritizálnánk az egyes számokat; elég annak a leszögezése, hogy egészében inkább elismerést érdemelnek, s néhány esetben egyenesen sajnálatos, hogy egyikük-másikuk egykor nem rejtett tehetségének sugallatát követte. De ez az a pont, ahol a kritikus meg kell álljon! Ehelyett — elismerése jeléül mást nem tehet —, mint följegyzi a Művészklubban pódiumra lépő vendégeket; Körmendy Lászlót és Bán Györgyöt, akik rádiós múltjukból meséltek érdekes és humoros eseteket; Pármai Éva egy ritkán hallható Tóth Árpád-verset mondott el, Vadász Éva Moliere Tartuffejéből Dorine-t elevenítette meg, Döbrentei Piroska Lehár-operettet énekelt, Ulbrich András a Filléres emlékeim című dalt Bródy Jánostól, olyan átéléssel,mintha maga volna a szerzője. Szalóczy Páltól egy néger spirituálét hallottunk, Péter Ferenctől egy szenvedélyes francia sanzont. Egressy István egy vidám Szeberényi-novellát mondott el könnyed s finom humorral. íme, mennyiféle arc az a „másik arc”, míg a stúdióban csak egyetlen nevük van: a Bemondó! S mi arra gondolunk, milyen jó lenne gyakrabban megpillantani embertársainknak ezt a fénylőbb, vidámabb, hívogatóbb „másik arcát”! Hegedűs Zoltán Magyar Nemzet Eltemették Nádasdy Kálmánt Hétfőn az Operaház előcsarnokában vettek végső búcsút Nádasdy Kálmán háromszoros Kossuth-díjas kiváló művésztől, az Operaház egykori főrendezőjétől és igazgatójától, a Filmművészeti Főiskola egyetemi tanárától, volt rektorától, a színházművészeti szövetség díszelnökétől pályatársai, tanítványai, tisztelői és családjának tagjai. Ravatalánál művészetpolitikai és művészeti életünk kiemelkedő személyiségei és a főiskola hallgatói álltak díszőrséget. A Kulturális Minisztérium nevében Molnár Ferenc államtitkár mondott búcsúzót. — A színház-, a zene- és a filmművészet számos hazai és európai műhelye gyászolja Nádasdy Kálmánt, s gyászolnak mindazok a művészetértők, akik szellemének gazdagságából részesültek. Sokoldalúan művelt személyiség, nagyszerű művész, kitűnő tanár, iskolát teremtő, szervező-vezető egyéniség volt. Nemzedékeket kapcsolt össze életében, s a magyar művészet haladó mozgalmait egyesítette szellemében. Szinte nincs a magyar zenének és színházművészetnek olyan jelentős alkotója, aki közvetlenül közvetve tanítványának ne mondhatná magát. — A hivatás biztos tudata vonzotta őt az operához: a törekvés, hogy tehetségét a művészetek, az opera és a színház világában adhassa tovább a közönségnek. Egyik ösztönzője és megalkotója lett a Zeneművészeti Főiskola opera rendezői tanszakának. Tudta, hogy nem elég a tehetséget csak fölfedezni, nevelni s szárnyalni is tanítani kell. Élete utolsó évtizedeit szinte kizárólag a tanításnak, új művésznemzedékek nevelésének szentelte. Az Állami Operaház nevében Mihály András igazgató emlékezett a magyar zenetörténet legnagyobb zenei műfordítójára és költőjére, aki Kodály tanítványaként sajátította el a zene legmélyebb törvényszerűségeit, s ráadásként az emberséget, a nép szeretetét, a magyarságot. A tanártársak és a tanítványok nevében Ádám Ottó, a főiskola rektorhelyettese méltatta Nádasdy Kálmán példamutató és tiszteletet parancsoló művészi-pedagógiai erényeit, s emlékeztetett a hétköznapok tiszteletére, a munka örömére nevelő, fényt és melegséget sugárzó egyéniségére. Az operaházi búcsúztató után Nádasdy Kálmánt több száz főnyi gyászoló tömeg jelenlétében a Farkasréti temető díszsírhelyén helyezték örök nyugalomra. NAPLÓ | A bécsi Stadtparkban, hétfőn felavatták Lehár Ferenc emlékművét, Franz Anton Coufal szobrász alkotását, a zeneszerző születésének 110. évfordulójára. Az emlékművet dr. Rudolf Kirchschläger szövetségi elnök leplezte le, a főváros nevében Leopold Gratz polgármester vette át. Pályázati kiállítás nyílt meg hétfőn, a képzőművészeti főiskola termében. A mintegy száz művet a főiskola hallgatói készítették, s valamennyi József Attilát ábrázolja. Kiosztották a pályázat díjait is: a legsikeresebb művekért járó jutalmakat Fukász Jenő, Paraszkay György és Eszik Lajos kapta. A mexikói Guanajuatóban tegnap megkezdődött a nemzetközi Cervantes fesztivál. Húsz ország színházi együttesei, táncosai, zenészei, énekesei vesznek részt benne, közöttük Szergej Obrazcov bábszínháza, a kubai és a magyar balett is. Az idén tizenhetedszer rendezik meg a Moszkvai csillagok nevű kulturális fesztivált, amelyre mintegy harmincezer látogatót várnak. Április 2 9 Az újjáépített Vigadó nagytermében május 12-én hétfőn este az Országos Rendező Iroda rendezésében kerül sor az első könnyűzenei programra, a Benkó Dixieland hangversenyére. A tradicionális zene keresztmetszetét bemutató előadáson közreműködik: Bán Teodóra, Keveházi Gábor, Kozák András és Gonda János. A műsort Szádvári Gabriella vezeti.A Munchdorsh mongol rendező tavalyi Othello-bemutatója után az Ulánbátori Drámai Színházban az idén a Hamletet állította először mongol színpadra •1* Petrovácz István Szombatra péntek című, a Móra kiadónál megjelent ifjúsági regénye fiatal olvasóit a második világháború utolsó napjainak történetével ismerteti meg. A személyes hangvételű, líraian megírt kötet második kiadásban jelenn meg, Reich Károly illusztrációival, a felszabadulás 33. évfordulója tiszteletére. Zürich közelében, Kilchbergben meghalt a kilencvenhét éves Katja Mann, Thomas Marin özvegye. Leánykori nevén: Katharina Prinssheim 1905-ben ment feleségül az akkor harmincéves íróhoz. .Kedd, 1980. április 29. KÖNYVESPOLC ■iffiiiiHiittiiiHiiitiNiiniitiiimiiiíiiniiniiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiaitiiiiiiiiiiiiiiiitniiiiiimiiuinniiiiittiiiiiiiiiuiiui'iiiiiiiiiiíiiiiiimuitiniiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiniiiuiiiiiiinminiiiimiiiiiiiiiiuiiiiiiiíiiiiiiiRmniiHiiiuiniiHiuiiiniiHHniiiiHigniiiininmiiHi Forradalomról forradalomra Kende János könyve Max Adlernek, az osztrák szociáldemokrácia kiemelkedő ideológusának volt egy, munkásmozgalmuk 1934-es veresége után elhangzott mondása: „Sötét tárnában egy csigalépcsőn halad az emberiség a világosság felé. Némely lépcsőfokon reménytelen a sötétség. De pár lépcsővel odább, a következő fordulónál ráébred, hogy mégis felfelé megy, a fény felé.” A magyar munkásmozgalom is hasonló történelmi spirálvonalon haladt. Az 1918—19-es forradalmak idején felragyogott a napja — utána megint sötétség borult rá. Sajátos hazai közegünkben a munkásmozgalom úgy izmosodott felnőtté, úgy vált a hatalom hordozójává és felelősévé, hogy előzőleg nemigen volt alkalma sem a demokrácia, sem a forradalmiság iskoláját kijárni. A hatalom 1918—19-ben jóformán az ölébe hullott. A forradalmak nagy, meghatározó élménye volt a századelő nemzedékének és Kende János könyve a bizonyíték rá, hogy az maradt a ma élők és az ifjak számára is. Örvendetes jelenség, hogy fiatal történészek gárdája lelkes, folyamatos és céltudatos munkával újabb tényeket és eddig homályban maradt összefüggéseket hoz a felszínre. A szerzőnek — mint írja — célja volt ,,egy olyan objektív, hiteles kép” kialakítása a forradalmakról, amely tényekkel méltatja a forradalmakat vezető munkásság történelmi tettének nagyságát. Mentegeti magát, hogy a korlátozott terjedelem folytán alig hasznosíthatta önálló kutatásainak az eredményeit, beépíteni ilyesmit csak a nemzetiségi kérdés és a szakszervezetek szerepének az ábrázolásakor volt módja. De szerénysége túlzott. Kende munkájában — a korábban megjelent hasonló tárgyú művekhez viszonyítva — jelentékeny új kutatási eredmények lelhetők fel. Árnyalt képet kapunk a kötetből a kommunista párt és a szakszervezetek kapcsolatáról, a vitákról, amelyek a KMP-ben a szakszervezetek egységéről folytak. Kun Béla az egység mellett volt, álláspontja győzött. Ennek a politikának volt köszönhető, hogy egyes nagy szakszervezetek — így a vasasok — elfogadták, hogy kommunista tagjaik legyenek. Még az MSZMP-vel kiélezett küzdelmek idején, 1919 elején sem következett be a kommunisták általános kizárása a szakszervezetekből. Sőt, nem akadályozták meg azt sem, hogy Kun Béla és mások részt vehessenek a jobboldali szakszervezeti vezetők által szervezett előadássorozaton; olvashatjuk ezenközben a fiatal Révai túlzó nézeteit (a szakszervezetek a szocializmusban „szükségleteket számontartó hivatalok” lesznek), csakúgy, mint a másik végletes álláspontot, amely szerint a párt csak az állami szuverenitást képviselő szakszervezetek kormányzó pártja lesz. Az ügy jelentőségéhez képest szól a szerző a nemzetinemzetiségi kérdésről, kiindulva a szociáldemokrata párt századeleji nemzetiségi politikájából, az autonómia-i-integritás probléma különböző változatain át az etnikai határok gondolatáig, a nemzetiségek elszakadásáig. Lehetőségeihez mérten részletesen ismerteti a szociáldemokrata pártok 1919 februári berni értekezletét, ahol a Kunfit Buchinger vezette magyar küldöttség határozati javaslatban tiltakozott az „erőszakos annexiós” ellen és követelte, hogy a békekonferencia csak népszavazás, az önrendelkezési jog alkalmazása után döntsön egyes országrészek hovatartozásáról. Konstruktív felfogásban meggyőző érvelést olvashatunk Károlyi Mihály 1919. március 21-i sokat vitatott lemondó nyilatkozatáról. A tapintatos és tárgyilagos ábrázolás remélhetőleg végérvényesen „helyére teszi” e kérdést. A kulcsprobléma itt az, hogy Károlyi őszinte híveit — elsősorban az annyira és igazságtalanul elmarasztalt Kunfit — a pártfegyelem tartotta vissza attól, hogy az SzDP és a KMP egyesüléséről Károlyinak kellő időben beszámoljanak. A kiváló jellemű Károlyi — vélt sérelme ellenére — végig lojális maradt a diktatúra vezetőihez. Számos kérdésben és főleg néhány személlyel kapcsolatban új beállítással, eddig fel nem tárt vonásokkal ismerkedhetünk meg, így nem tudhdtünk eddig arról, hogy Korvin Ottó — noha nem volt anarchista — 1918. szeptember végén a hírhedt Lukachich tábornok elleni merénylettel bízta meg Lengyel Józsefet (a merényletre sohasem került sor). Szende Pálról, Somló Dezsőről, Bauer Ervinről sok újat tudunk meg. Árnyalt képet kapunk egyebek közt Landler Jenőről, aki 1919. április 14-én a szakszervezeti kérdésben a szociáldemokrata álláspontot támogatta. 1918 őszén a szakszervezetek vezetői irányító helyekre kerültek és kormányzati pozícióik felhasználásával igyekeztek „reformista elképzeléseiket” megvalósítani, szociálpolitikai intézkedésekkel, kollektív szerződésekkel stb. „enyhíteni” a kapitalista kizsákmányolást. Kérdés azonban, hogy helyeselhető-e — miként a szerző teszi — a munkásság igényeinek a felcsigázása a Károlyiidőszakban. Az akkori követelések irreálisaknak látszanak, hátrányos következményeik március 21. után mutatkoztak meg. A 133 napos, sok nehézséggel, áruhiánnyal küszködő munkáskormánynak gondokat okozott, hogy a munkásság felfokozott igényeket támasztott, a leszerelő katonák magas végkielégítést követeltek — mindez nem erősítette a munkáshatalom alapjait. S az is szóvá tehető, hogy a szerző bizonyos személyeket — itt elsősorban a Tanácskongreszszus 1919 júniusi vitájára gondolunk — oly módon állít be, amin történettudományunk a legutóbbi időben már, szerencsére, túljutott. Kende János könyve érdekes, tudományosan megalapozott, jól tájékoztató olvasmány, igen szemléletes, gazdag és változatos a képanyaga. Beleülik az értékes ,,Magyar História” sorozatba. (Gondolat) Köves Rózsa Esztergom multja és jelene Két honismereti kiadvány „Magyarország történelmi városainak sorában jelentős helyet foglal el a festői Dunakanyarban fekvő Esztergom, amely a magyar nemzet, a magyar állam bölcsője volt. A városhoz hazánk történelmének számtalan emléke fűződik. A történelem vihara sokszor végigsöpört e szép tájon, de lakói mindig tanúbizonyságot tettek életakaratukról.. . Esztergom ezeréves fennállása, történelme és a szocialista népgazdaságban betöltött szerepe arra kötelez bennünket, hogy méltó módon ünnepeljük meg e ritka évfordulót...” Ez az idézet az 1973-ban kiadott Milleneumi Műsorfüzet bevezetőjéből való, de mintegy mottója lehetne annak a két honismeret jellegű kiadványnak, amelyet most olvastunk. Az egyik háromesztendei munka után valamivel korábban jelent meg a városi tanács kiadásában, s a városnak felszabadulása utáni időszakát mutatja be tanulmányok és biblográfia formájában (Gyarmati Lajos és Nagyfalusi Tibor szerkesztésében) több mint 250 oldalon. A másik szerényebb, de ugyancsak fontos munka, amely most jelent meg. Bárdos István könyvszerű áttekintése Komárom—Esztergom — két világháború közötti — közművelődési életéről. A kettő jól kiegészíti egymást, s alapja lehetne egy olyan monográfiának, amely tudományos módon örökíti meg ennek a hazánk múltjában valóban nagy szerepet betöltött városnak az egész — nem minden ellentmondás nélküli — történetét. Mind e két munka ugyanis lényegében alapos és jól dokumentált, szakszerű feldolgozása az eseményeknek. Bárdos arra mutat rá, hogy az érseki városnak, a közművelődés terén legalábbis, még a két világhábaközött is voltak haladó hagyományai, a tanulmánykötet pedig azt az izgalmas társadalmi átalakulást vetíti elénk, amely az ipartelepítés következményeként ment végbe törvényszerűen Esztergomban. Ez persze országos jelenség, de Esztergom esetében különösen érdekes folyamat volt,amelyet a párt általános politikája, valamint az állam és az egyház kapcsolatinak a végleges rendezése nagymértékben elősegített. (amos) Istenek és népek címmel jelent meg — második, átdolgozott kiadásban — Hahn István egyetemi tanár könyve a Minerva kiadó gondozásában. A kötet népszerű formában, ismeretterjesztő céllal, de tudományos alapossággal tekinti át az egyes világvallások keletkezésének történetét, rámutat összefüggéseikre, hasonlóságaikra, felhasználva a tudomány legújabb kutatási eredményeit. A legfőbb vallási irányzatok és a világvallások ismertetését a társadalmi viszonyok alakulásának részletes bemutatása kíséri a könyvben, így az olvasó világos képet kaphat a vallásnak egy-egy kor társadalmában betöltött szerepéről. Ugyancsak az RTVMinerva kiadójának gondozásában jelent meg a legkisebbeknek számképes orosz nyelvkönyv Jóságos bohócok címmel, amely sok-sok színes rajzzal és mesével — az Iskolatelevízió nyelvleckéihez kapcsolódva — az orosz, nyelv alapjait ismerteti meg a gyerekekkel. A BUDAPESTI IDEGENFORGALMI VÁLLALAT felvételt hirdet az 1980—81. évi idegenvezetői tanfolyamra Jelentkezési feltételek: nyelvtudás társalgási fokon két vagy több nyelvet beszélők előnyben középiskolai végzettség bejelentett állandó budapesti lakás önéletrajz és egyéb igazolványkép is szükséges Jelentkezési határidő: 1980. május 31. A JMimijest ^^yiOURIST IDEGENVEZETŐI OSZTÁLYÁN Bp. V., Roosevelt tér 5. 1366 Telefon: 172-131, 181 658