Magyar Nemzet, 1980. április (36. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-29 / 99. szám

4 A RÁDIÓ MELLETT „Én kokok, te koksz, ő kok..." Ki itt ismerné az efféle — itt Karinthy­tól idézett — nyelvi játékokat? Vagy a visszafelé olvasott szavak vá­ratlanul fölfedett értelmének örömét, amikor például meg­tudom, hogy „rézevő fia Mór” az római fővezér, pénztár az rátz nép, s kurtára a rut­­uk (Babits nevéhez fűződő fölfe­dezések), és sok más vidám nyelvi leleményt, írók, köl­tők, humoristák, s a hozzájuk húzó nyelvművelők szórakoz­tató játékait? Ritkább eset, hogy a nyelvtudomány képvi­selői — a tény elismerésén túlmenően — méltányolják is a szavakkal való játék, nyel­vi ötletek, lelemények humo­rát. Annál nagyobb örömöt szerzett, hogy Grétsy László és Lőrincze Lajos a Magyar Nyelv Hete alkalmából a nyelvi humorról ejtett szót kitűnő, eleven előadásban, sok mulatságos — és tanul­ságos — példával, mintegy ezzel is jelezve, hogy az idé­zeteket inkább a mi kedélyes szórakoztatásunkra­­ szánták, mint holmi tudományos elem­zésre. Nem maradt el persze a komoly szó sem, de az is buzdításul inkább, hogy a nyelvi humor sok és sokféle példái nyomán fölfigyeljünk magára a nyelvre,­­amit na­ponta használunk anélkül, hogy törődnénk vele, ne elé­gedjünk meg a sablonná ko­pott kifejezésekkel, válogas­sunk a szavak közt, merjünk olykor — csínyján — játsza­ni is velük, ízlelgetni, külö­nös hangulatukat keresni, egyszóval próbáljuk meg sze­retni is nyelvünket. Grétsy és Lőrincze műsora irodalmi idézeteivel, költői humorá­val, szellemességével (Arany­tól és Petőfitől Kosztolányiig és Karinthyig), reméljük so­kak érdeklődését fölkeltette a nyelv iránt, s ha nem is lesz valahányból nyelvművelő jjjarpitől és óvjon!), de néhá­­nyuk talán igényesebb lesz, döb­bet ad majd arra, hogy­­a saját nyelvét művelje. S hogy mégis nyelvtudósok állították össze a műsort, s nem „könnyelmű” humoris­ták, az abból tűnt ki, hogy megálltak példáikkal a klasz­­szikusoknál. Pedig hát a mai költészet és próza is gazdag játékosságban, nyelvi humor­ban. Szívesen tallóznánk bennük a két kitűnő nyelvész segítségével. Meglehet, hogy készülnék egy új műsorra; ha mégsem, szívesen biztat­nám a szerkesztőt, Fehérvári Győzőt és Dékány Kálmán rendezőt, hogy vegyék rá őket a folytatásra az élő iro­dalomból, a mai nyelvhasz­nálatból vett példákkal. E mellett szólna az is, hogy elégig­ ritkán hallunk észre­vételt a kortárs irodalomról a nyelvészek szempontjából. A nyelvi humor témája meg­könnyítené a feladatot a Rá­dióban. Rádióbemondók a vendégségben Magában ez még nem vol­na ok, hogy megemlítsük az esetet, bár valószínűleg a ven­dégek kitűnően érezték ma­gudat a Fészek Művészklub­ban. Rácz György volt szívé­lyes házigazdájuk, több évti­zeden át a Rádió főrendező­je, s oly sok sikeres zenés műsor lelke-szervezője, aki gyakran tapasztalhatta, hogy a rádióbemondók, szép orgá­numuk mögött, többnyire művészi hajlamot, tehetséget rejtegetnek gondosan, ha ta­lán már álmokat nem is. Mi­lyen hát a rádióbemondók másik arca, melyet elrejt az örökös vízállásjelentés, mű­sorismertetés, hírmondás szürke fátyola, a mikrofon szigorú szolgálata? A föltett kérdés tulajdonképpen már kész ötlet, s az örök­ tevé­keny rendezőben, Rácz Györgyben egy talpraesett ötlet már annyi, mintha meg is valósult volna. Hiszen már „csak” meg kell szervezni, hozzájárulás, engedély után talpalni, összeállítani a mű­sort, bepróbálni a számokat, lelket verni a kétkedőkbe, szerénykedőkbe! Hogy úgy mondjam, ez a fáradhatatlan tevékenység, törhetetlen opti­mizmus Rácz György „másik arca”, melyet szerényen sike­res rendezései mögé rejtett. S ha a sikert illetően két­ségei most sem lehettek — ismerte jól régi barátai, kol­légái tehetségét —, a végén talán őt is meglepte az a ma­gas színvonal, mely nemcsak a műsor egészét jellemezte, hanem külön-külön is az egyes számokat, előadókat. S nemcsak, ott a Művészklub szűkebb, baráti közönsége előtt, a rádióhallgatók soka­sága is élvezettel hallgathat­ta a műsort hang­felvételről a múlt hét egyik délelőttjén, közben arra gondolva, hány esti főidőben elhangzó mű­sorral lehetne bármikor föl­cserélni, ha a Rádió műsor­­szerkesztése nem aggályos­kodna, hogy bemondóinak magánprodukcióival álljon elő. Ha volt a műsornak va­lami halvány amatőr jellege (s ebben sem áll egyedül a műsorfolyamban), az itt ab­ból eredt, hogy végül sem tudták eldönteni, sem a ren­dező, sem — néhány kivétel­lel — az előadók, hogy félig komoly, félig tréfás „ki mit tud”-ot játszanak-e, baráti körben, vagy „produkciót”, önálló műsort hoznak létre. De éppen ennek az eldön­tet­lensége, bizonytalansága, a nem hivalkodás, a természe­tesség adta meg e műsor sa­játos báját. És éppen a fent elmondot­tak miatt lenne hivalkodás, tolakodás a részünkről, ha a műsoron túlmenő érvénnyel, va­gy éppen az előadókat egy­mással szembeállítva dicsér­nénk vagy kritizálnánk az egyes számokat; elég annak a leszögezése, hogy egészében inkább elismerést érdemel­nek, s néhány esetben egye­nesen sajnálatos, hogy egyi­­k­ük-másikuk egykor nem rej­tett tehetségének sugallatát követte. De ez az a pont, ahol a kritikus meg kell áll­jon! Ehelyett — elismerése jeléül mást nem tehet —, mint följegyzi a Művészklub­ban pódiumra lépő vendége­ket; Körmendy Lászlót és Bán Györgyöt, akik rádiós múltjukból meséltek érdekes és humoros eseteket; Pármai Éva egy ritkán hallható Tóth Árpád-verset mondott el, Vadász Éva Moliere Tartuffe­­jéből Dorine-t elevenítette meg, Döbrentei Piroska Le­­hár-operettet énekelt, Ulbrich András a Filléres emlékeim című dalt Bródy Jánostól, olyan átéléssel,­­mintha maga volna a szerzője. Szalóczy Páltól egy néger spirituálét hallottunk, Péter Ferenctől egy szenvedélyes francia san­zont. Egressy István egy vi­dám Szeberényi-novellát mondott el könnyed s finom humorral. íme, mennyiféle arc az a „másik arc”, míg a stúdióban csak egyetlen ne­vük van: a Bemondó! S mi arra gondolunk, milyen jó lenne gyakrabban megpillan­tani embertársainknak ezt a fénylőbb, vidámabb, hívoga­­tóbb „másik arcát”! Hegedűs Zoltán Magyar Nemzet Eltemették Nádasdy Kálmánt Hétfőn az Operaház elő­csarnokában vettek végső bú­csút Nádasdy Kálmán há­romszoros Kossuth-díjas ki­váló művésztől, az Ope­raház egykori főrendező­jétől és igazgatójától, a Filmművészeti Főiskola egye­temi tanárától, volt rektorá­tól, a színházművészeti szö­vetség díszelnökétől pályatár­sai, tanítványai, tisztelői és családjának tagjai. Ravatalá­nál művészetpolitikai és mű­vészeti életünk kiemelkedő személyiségei és a főiskola hallgatói álltak díszőrséget. A Kulturális Minisztérium nevében Molnár Ferenc ál­lamtitkár mondott búcsúzót. — A színház-, a zene- és a filmművészet számos hazai és európai műhelye gyászol­ja Nádasdy Kálmánt, s gyá­szolnak mindazok a művé­szetértők, akik szellemének gazdagságából részesültek. Sokoldalúan művelt személyi­ség, nagyszerű művész, kitű­nő tanár, iskolát teremtő, szervező-vezető egyéniség volt. Nemzedékeket kapcsolt össze életében, s a magyar művészet haladó mozgalmait egyesítette szellemében. Szin­te nincs a magyar zenének és színházművészetnek olyan jelentős alkotója, aki közvet­­lenül­ közvetve tanítványának ne mondhatná magát. — A hivatás biztos tuda­ta vonzotta őt az operához: a törekvés, hogy tehetségét a művészetek, az opera és a színház világában adhassa to­vább a közönségnek. Egyik ösztönzője és megalkotója lett a Zeneművészeti Főisko­la opera rendezői tanszaká­nak. Tudta, hogy nem elég a tehetséget csak fölfedezni, nevelni s szárnyalni is taní­tani kell. Élete utolsó évtize­deit szinte kizárólag a taní­tásnak, új művésznemzedé­kek nevelésének szentelte. Az Állami Operaház nevé­ben Mihály András igazgató emlékezett a magyar zene­történet legnagyobb zenei műfordítójára és költőjére, aki Kodály tanítványaként sajátította el a zene legmé­lyebb törvényszerűségeit, s ráadásként az emberséget, a nép szeretetét, a magyarsá­got. A tanártársak és a ta­nítványok nevében Ádám Ottó, a főiskola rektorhelyet­­tese méltatta Nádasdy Kál­mán példamutató és tisztele­tet parancsoló művészi-peda­gógiai erényeit, s emlékezte­tett a hétköznapok tiszteleté­re, a munka örömére nevelő, fényt és melegséget sugárzó egyéniségére. Az operaházi búcsúztató után Nádasdy Kálmánt több száz főnyi gyászoló tömeg je­lenlétében a Farkasréti teme­tő díszsírhelyén helyezték örök nyugalomra. NAPLÓ | A bécsi Stadtparkban, hét­főn felavatták Lehár Ferenc emlékművét, Franz Anton Coufal szobrász alkotását, a zeneszerző születésének 110. évfordulójára. Az emlékmű­vet dr. Rudolf Kirchschläger szövetségi elnök leplezte le, a főváros nevében Leopold Gratz polgármester vette át.­­ Pályázati kiállítás nyílt meg hétfőn, a képzőművészeti főis­kola termében. A mintegy száz művet a főiskola hallgatói készítették, s valamennyi József Attilát ábrázolja. Ki­osztották a pályázat díjait is: a legsikeresebb művekért járó jutalmakat Fukász Jenő, Pa­­raszkay György és Eszik Lajos kapta.­ A mexikói Guanajuatóban tegnap megkezdődött a nem­zetközi Cervantes fesztivál. Húsz ország színházi együtte­sei, táncosai, zenészei, éneke­sei vesznek részt benne, kö­zöttük Szergej Obrazcov báb­színháza, a kubai és a ma­gyar balett is.­­ Az idén tizenhetedszer ren­dezik meg a Moszkvai csilla­gok nevű kulturális fesztivált, amelyre mintegy harmincezer látogatót várnak. Április 2­ 9 Az újjáépített Vigadó nagy­termében május 12-én hétfőn este az Országos Rendező Iro­da rendezésében kerül sor az első könnyűzenei programra, a Benkó Dixieland hangver­senyére. A tradicionális zene keresztmetszetét bemutató elő­adáson közreműködik: Bán Teodóra, Keveházi Gábor, Kozák András és Gonda Já­nos. A műsort Szádvári Gab­riella vezeti.A Munchdorsh mongol rende­ző tavalyi Othello-bemutatója után az Ulánbátori Drámai Színházban az idén a Ham­letet állította először mongol színpadra •1* Petrovácz István Szombatra péntek című, a Móra kiadónál megjelent ifjúsági regénye fia­tal olvasóit a második világháború utolsó napjainak történetével is­merteti meg. A személyes hang­vételű, líraian megírt kötet má­sodik kiadásban jelenn meg, Reich Károly illusztrációival, a felszabadulás 33. évfordulója tisz­teletére.­ Zürich közelében, Kilch­­bergben meghalt a kilencven­­hét­ éves Katja Mann, Thomas Marin özvegye. Leánykori ne­vén: Katharina Prinssheim 1905-ben ment feleségül az akkor harmincéves íróhoz. .K­e­d­d, 198­0. április 2­9. KÖNYVESPOLC ■iffiiiiHiittiiiHiiitiNiiniitiiimiiiíiiniiniiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiaitiiiiiiiiiiiiiiiitniiiiiimiiuinniiiiittiiiiiiiiiuiiui'iiiiiiiiiiíiiiiiimuitiniiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiniiiuiiiiiiinminiiiimiiiiiiiiiiuiiiiiiiíiiiiiiiRmniiHiiiuiniiHiuiiiniiHHniiiiHigniiiininmiiHi Forradalomról forradalomra Kende János könyve Max Adlernek, az osztrák szociáldemokrácia kiemelkedő ideológusának volt egy, mun­kásmozgalmuk 1934-es veresé­ge után elhangzott mondása: „Sötét tárnában egy csigalép­csőn halad az emberiség a vi­lágosság felé. Némely lépcső­fokon reménytelen a sötétség. De pár lépcsővel odább, a kö­vetkező fordulónál ráébred, hogy mégis felfelé megy, a fény felé.” A magyar munkásmozgalom is hasonló történelmi spirálvo­­nalon haladt. Az 1918—19-es forradalmak idején felragyo­gott a napja — utána megint sötétség borult rá. Sajátos ha­zai közegünkben a munkás­­mozgalom úgy izmosodott fel­nőtté, úgy vált a hatalom hor­dozójává és felelősévé, hogy előzőleg nemigen volt alkalma sem a demokrácia, sem a for­­radalmiság iskoláját kijárni. A hatalom 1918—19-ben jófor­mán az ölébe hullott. A for­radalmak nagy, meghatározó élménye volt a századelő nem­zedékének és Kende­ János könyve a bizonyíték rá, hogy az maradt a ma élők és az ifjak számára is. Örvendetes jelenség, hogy fiatal történé­szek gárdája lelkes, folyamatos és céltudatos munkával újabb tényeket és eddig homályban maradt összefüggéseket hoz a felszínre. A szerzőnek — mint írja — célja volt ,,egy olyan objektív, hiteles kép” kialakí­tása a forradalmakról, amely tényekkel méltatja a forradal­makat vezető munkásság tör­ténelmi tettének nagyságát. Mentegeti magát, hogy a kor­látozott terjedelem folytán alig hasznosíthatta önálló ku­tatásainak az eredményeit, beépíteni ilyesmit csak­ a nem­zetiségi kérdés és a szakszer­vezetek szerepének az ábrázo­lásakor volt módja. De sze­rénysége túlzott. Kende mun­kájában — a korábban megje­lent hasonló tárgyú művek­hez viszonyítva — jelenté­keny új kutatási eredmények lelhetők fel. Árnyalt képet kapunk a kö­tetből a kommunista párt és a szakszervezetek kapcsolatá­ról, a vitákról, amelyek a KMP-ben a szakszervezetek egységéről folytak. Kun Béla az egység mellett volt, állás­pontja győzött. Ennek a poli­tikának volt köszönhető, hogy egyes nagy szakszervezetek — így a vasasok — elfogadták, hogy kommunista tagjaik le­gyenek. Még az MSZMP-vel kiélezett küzdelmek idején, 1919 elején sem következett be a kommunisták általános ki­zárása a szakszervezetekből. Sőt, nem akadályozták meg azt sem, hogy Kun Béla és mások részt vehessenek a jobboldali szakszervezeti ve­zetők által szervezett előadás­­sorozaton; olvashatjuk ezen­közben a fiatal Révai túlzó nézeteit (a szakszervezetek a szocializmusban „szükséglete­ket számontartó hivatalok” lesznek), csakúgy, mint a má­sik végletes álláspontot, amely szerint a párt csak az állami szuverenitást képviselő szak­­szervezetek kormányzó pártja lesz. Az ügy jelentőségéhez ké­pest szól a szerző a nemzeti­­nemzetiségi kérdésről, kiindul­va a szociáldemokrata párt századeleji nemzetiségi politi­kájából, az autonómia-i-in­­tegritás probléma különböző változatain át az etnikai hatá­rok gondolatáig, a nemzetisé­gek elszakadásáig. Lehetősé­geihez mérten részletesen is­merteti a szociáldemokrata pártok 1919 februári berni értekezletét, ahol a Kunfit Buchinger vezette magyar kül­döttség határozati javaslatban tiltakozott az „erőszakos an­nexiós” ellen és követelte, hogy a békekonferencia csak népszavazás, az önrendelkezé­si jog alkalmazása után dönt­sön egyes országrészek hova­tartozásáról. Konstruktív felfogásban meg­győző érvelést olvashatunk Károlyi Mihály 1919. március 21-i sokat vitatott lemondó nyilatkozatáról. A tapintatos és tárgyilagos ábrázolás re­mélhetőleg végérvényesen „he­lyére teszi” e kérdést. A kulcs­­probléma itt az, hogy Károlyi őszinte híveit — elsősorban az annyira és igazságtalanul el­marasztalt Kunfit — a párt­­fegyelem tartotta vissza attól, hogy az SzDP és a KMP egyesüléséről Károlyinak kellő időben beszámoljanak. A ki­váló jellemű Károlyi — vélt sérelme ellenére — végig lojá­lis maradt a diktatúra veze­tőihez. Számos kérdésben és főleg néhány személlyel kapcsolat­ban új beállítással, eddig fel nem tárt vonásokkal ismer­kedhetünk meg, így nem tudhd­tünk eddig arról, hogy Korvin Ottó — noha nem volt anar­chista — 1918. szeptember vé­gén a hírhedt Lukachich tá­bornok elleni merénylettel bízta meg Lengyel Józsefet (a merényletre sohasem került sor). Szende Pálról, Somló De­zsőről, Bauer Ervinről sok újat tudunk meg. Árnyalt képet kapunk egyebek közt Landler Jenőről, aki 1919. április 14-én a szakszervezeti kérdésben a szociáldemokrata álláspontot támogatta. 1918 őszén a szakszervezetek vezetői irányító helyekre ke­rültek és kormányzati pozícióik felhasználásával igyekeztek „reformista elképzeléseiket” megvalósítani, szociálpolitikai intézkedésekkel, kollektív szer­ződésekkel stb. „enyhíteni” a kapitalista kizsákmányolást. Kérdés azonban, hogy helye­selhető-e — miként a szerző teszi — a munkásság igényei­nek a felcsigázása a Károlyi­időszakban. Az akkori követe­lések irreálisaknak látszanak, hátrányos következményeik március 21. után mutatkoztak meg. A 133 napos, sok nehéz­séggel, áruhiánnyal küszködő munkáskormánynak gondokat okozott, hogy a munkásság felfokozott igényeket támasz­tott, a leszerelő katonák ma­gas végkielégítést követeltek — mindez nem erősítette a munkáshatalom alapjait. S az is szóvá tehető, hogy a szerző bizonyos személyeket — itt elsősorban a Tanácskongresz­­szus 1919 júniusi vitájára gon­dolunk — oly módon állít be, amin történettudományunk a legutóbbi időben már, szeren­csére, túljutott. Kende János könyve érde­kes, tudományosan megalapo­zott, jól tájékoztató olvas­mány, igen szemléletes, gaz­dag és változatos a képanyaga. Beleülik az értékes ,,Magyar História” sorozatba. (Gondolat) Köves Rózsa Esztergom mu­ltja és jelene Két honismereti kiadvány „Magyarország történelmi városainak sorában jelentős helyet foglal el a festői Duna­kanyarban fekvő Esztergom, amely a magyar nemzet, a ma­gyar állam bölcsője volt. A vá­roshoz hazánk történelmének számtalan emléke fűződik. A történelem vihara sokszor végigsöpört e szép tájon, de la­­kói mindig tanúbizonyságot tettek életakaratukról.. . Esz­tergom ezeréves fennállása, történelme és a szocialista népgazdaságban betöltött sze­repe arra kötelez bennünket, hogy méltó módon ünnepeljük meg e ritka évfordulót...” Ez az idézet az 1973-ban ki­adott Milleneumi Műsorfüzet bevezetőjéből való, de mintegy mottója lehetne annak a két honismeret jellegű kiadvány­nak, amelyet most olvastunk. Az egyik háromesztendei mun­ka után valamivel korábban jelent meg a városi tanács ki­adásában, s a városnak fel­­szabadulása utáni időszakát mutatja be tanulmányok és biblográfia formájában (Gyar­mati Lajos és Nagyfalusi Ti­bor szerkesztésében) több mint 250 oldalon. A másik szeré­nyebb, de ugyancsak fontos munka, amely most jelent meg. Bárdos István könyvszerű át­tekintése Komárom—Eszter­­gom — két világháború közöt­ti — közművelődési életéről. A kettő jól kiegészíti egy­mást, s alapja lehetne egy olyan monográfiának, amely tudományos módon örökíti meg ennek a hazánk múltjá­ban valóban nagy szerepet be­töltött városnak az egész — nem minden ellentmondás nélküli — történetét. Mind e két munka ugyanis lényegében alapos és jól dokumentált, szakszerű feldolgozása az ese­ményeknek. Bárdos arra mu­tat rá, hogy az érseki város­nak, a közművelődés terén le­galábbis, még a két világhába­­között is voltak haladó hagyo­mányai, a tanulmánykötet pe­dig azt az izgalmas társadalmi átalakulást vetíti elénk, amely az ipartelepítés következmé­nyeként ment végbe törvény­szerűen Esztergomban. Ez persze országos jelenség, de Esztergom esetében külö­nösen érdekes folyamat volt,­­amelyet a párt általános poli­tikája, valamint az állam és az egyház kapcsolatinak a végle­ges rendezése nagymértékben elősegített. (amos) Istenek és népek címmel jelent meg — második, átdolgozott ki­adásban — Hahn István egyetemi tanár könyve a Minerva kiadó gondozásában. A kötet népszerű formában, ismeretterjesztő céllal, de tudományos alapossággal te­kinti át az egyes világvallások keletkezésének történetét, rámu­tat összefüggéseikre, hasonlósá­gaikra, felhasználva a tudomány legújabb kutatási eredményeit. A legfőbb vallási irányzatok és a világvallások ismertetését a tár­­sadalmi viszonyok alakulásának részletes bemutatása kíséri a könyvben, így az olvasó világos képet kaphat a vallásnak egy-egy kor társadalmában betöltött sze­­repéről. Ugyancsak az R­TV­­Mi­nerva kiadójának gondozásában jelent meg a legkisebbeknek szám­képes orosz nyelvkönyv Jó­ságos bohócok címmel, amely sok-sok színes rajzzal és mesével — az Iskolatelevízió nyelvleckéi­hez kapcsolódva — az orosz, nyelv alapjait ismerteti meg a gyere­kekkel. A BUDAPESTI IDEGENFORGALMI VÁLLALAT felvételt hirdet az 1980—81. évi idegenvezetői tanfolyamra Jelentkezési feltételek: nyelvtudás társalgási fokon két vagy több nyelvet beszélők előnyben középiskolai végzettség bejelentett állandó budapesti lakás önéletrajz és egy­éb igazolványkép is szükséges Jelentkezési határidő: 1980. május 31. A JMimijest ^^yiOURIST IDEGENVEZETŐI OSZTÁLYÁN Bp. V., Roosevelt tér 5. 1366 Telefon: 172-131, 181 658

Next