Magyar Nemzet, 1980. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-11 / 109. szám
Magyar Nemzet Hány milliárd magány? Jo ! Számunk már csaknem négy és fél milliárd (jött híre a héten). Százas sorokba kellene állanunk, ha az egyenlítőn méternyire egymástól fölsorakoznánk. Sokan vagyunk tehát, túlságosan sokan? A népsűrűség négyzetkilométerenként mintegy harminc, ha tehát minden ember a másiktól egyenlő távolságra helyezkedhetne el, két-háromszáz méter választana el bennünket egymástól, ámbár ekkor sziklaormon, gleccseren, sivatagban is álldogálni kellene valakinek. Fél évszázaddal ezelőtt, 1930-ban egy zsebkönyv még csak 1864 millió lakosáról tudott a Földnek. Három évre rá József Attila már „kétezer millió embernek” sokaságáról írt, s még 1937-ben is: „Már két milliárd ember kötöz itt, hogy belőlem hű állatuk legyen." Keserű szavak ezek, segélykiáltás: „De világuktól délre költözik / a szép jóság s a szelíd érzelem." Korábbi verse sem bizakodóbb: „A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd. De szorgos szerveim, kik újjászületnek napról napra, már fölkészülnek, / hogy elnémuljanak.’’ Az emberiség sokasodása az emberbe fojtja-e a szót? Éhkoppon maradunk, ettől nem kell félni, mosolyog a tudósok egy része, legalábbis emiatt nem kell éhenhalnia senkinek, mondják. Elegendő a földterület, hogy kenyeret adjon ennyi embernek, akár még többnek is. Eszerint tehát még az a jóslat sem riasztó, hogy az ezredfordulóra hatmilliárdnál is több ember él majd a Földön. Mint a mesében: él, ha meg nem hal. Bizakodni ugyanis aligha elegendő, tenni kell valamit. S az emberiség, ha emberszámba veszik, megérdemli, hogy bizakodó jóslatok mellett gondról, bajról, feladatokról is tájékozódhasson. Hiszen nem csak azt a kérdést kell föltennie az emberiségnek, hogy lesz-e mindig elegendő mit enni, lesz-e tiszta víz, jó levegő, lesz-e mivel fűteni, világítani, termelni. Azt is meg kell kérdezni: lesz-e szellemi kenyere is elegendő az emberöltőnyi idő alatt csaknem megkétszereződő emberiségnek? Meg kell gondolni, hogy ha eljönne a kor, amikor a gyomrok nem üresek többé, nem marad-e üres a fej, a szív? Ötven esztendő alatt megkétszereződött az emberiség lélekszáma, de megkétszereződött-e tanítóinak száma is, megsokszorozódtak-e a könyvek, a műalkotások, gyarapodott-e a műveltség megkönnyebbedett-e a művelődés? Mondják, termőföld van elegendő. S erdő van-e, hogy kivágják fáit, belőlük papirost, a papirosból könyvet csináljanak? És milyen könyvet? Lesz-e akarat, hogy a könyvet elolvassák és megszívleljék? A sokasodó emberiség világán végigtekintve fölsóhajtott a költő, legyen „mind ember, mert ez egyre kevesebb ...” Szőkébbre fogta hát a tekintetét: „Kit kétezer millió embernek / sokaságából kiszemelnek..." Igen, akárhány lélek is az emberiség, kinek-kinek a maga feladatát kell teljesítenie, úgytekintve saját magára, mint akit kiszemeltek szép jóságra és igaz érzelemre. Minél többen vagyunk, annál nehezebb a feladat, de annál nagyobb a felelősség is, hogy eleget tegyünk az emberség, az emberiség megbízatásának. Az emberiségének, amelyet így szólított meg József Attila: „Nem rettenek születni érted, / te két milliárd párosult magaunk." Számunk ma már négy és fél milliárd. Közelebb jutottunk-e egymáshoz így, vagy eltávolodtunk? Ideje, hogy ha az emberek mennyiségéről érkezik hír, gondoljunk az emberek minőségére is. 7. 1. Errare humanum est! Bevallom, régebben azok közé tartoztam, akik a napilapokat a sportoldalukra kihajtva csapják maguk elé, de jó ideje, amióta a sportban sincsenek már érdemleges események, minden újságban, folyóiratban a vitákat keresem. Ezeken aztán gyakorta elcsámcsogok, mert egy mai sajtóvita érdekessége fordított arányban áll a jelentőségével: minél kisszerűbb, annál mulatságosabb. Mostanra aztán, azt hiszem, eljutottam addig, hogy bízvást vitaügyi szakértőnek nyilváníthatom magam. Csak beleszagolok valamely vitába és már tudom is, mi lesz a végeredménye. Döntetlen. Ha tudományos igénnyel írnám ezt a kis dolgozatot, akkor persze most szépen osztályozni kezdeném a különböző vitafajtákat és beszélnék arról, hogy van közéleti indíttatású vita, van magán indíttatású vita, van mundér-becsületvédő vita, reklámvita és van egyszerűen grafomén vita. És mindenekelőtt látszatvita. Alfajokat is megjelölhetnék. Az akár évtizedekkel ezelőtt esett sérelem megtorlása például mindig közéleti színekben indul, mégis a magánosztályba sorolandó, annak ellenére, hogy csak képzett vitaszakember képes megállapítani, hogy honnan fúj a szél. Minthogy azonban nem tudományos igénnyel írom ezt a dolgozatot, csupán egy elvi jelentőségű megállapításra vetemedem. Megkeresem az összes vita legkisebb közös többszörösét, vagyis azt a fogalmat, azt a tulajdonságot, amelyik mindegyikre jellemző. A tévedés be nem ismerése. Ez az, és csakis ez, amiminden vitára és minden vitázóra jellemző. Tévedést a mi vitázóink még akkor sem ismernek el, s de, ha a dolog adatok és tények körül zajlik. A csúcs az, amikor egyesek, a nagyon bátrak és nagyon férfiasak odáig elmennek, hogy azt elismerik, hogy a másik is téved, tévedett, tévedni fog... Mindebből a legszigorúbb arisztotelészi logikával csak egy következik: nálunk mostanság csak a tévedhetetlenek vitatkoznak. A tévedés ódiuma azokra hárul, akik olvassák, nézik, hallgatják a vitákat. Azok a hülyék! Ostobák, tudatlanok stb. Szóval, hát én magam is. Mi tagadás eléggé megalázó helyzet. Az ember szeretne valahogyan kikecmeregni belőle. De mit tegyen? Vágjon valakinek az arcába egy félpár kesztyűt? De kiébe? És milyet? Melyik vitacsoportba soroljon be? Vagy egyszerűen csak írjon le valamilyen kapitális marhaságot, amibe mindenképp belekötnek? (Félő, hogy már számtalanszor megtette... és nem kötöttek bele... Miért?) Súlyos kérdések. A helyzet hovatovább nyomasztó lesz, mert az ember csak fogyasztja-fogyasztja a sok döntetlen vitát, nevetgél heherészik, de végén csak kialakul benne szépen a saját kisebbrendűségének a tudata, összetöpped szellemileg. Kínálkozik másik megoldás is, persze. Az ember hátat fordít a vitáknak, nem olvassa tovább őket, nem vált többé jegyet ezekre a pankrációs mérkőzésekre. Igaz, ilyenformán szórakozás nélkül marad, még ásítóbb unalom öleli körül, de talán megéli. És aztán az angyali magányban, a szemlélődés eltévült óráiban elkezdi figyelni az életet, mégpedig a vitákon kiélesedett tekintetével. S mit ad Isten, egyszercsak egy óriási fölfedezés tárul elő. Rájön, hogy nemcsak a vitákban nem téved senki, hanem nincs a mostani magyar életnek egyetlen olyan helye, mozzanata, fóruma, ahol valaki vagy valamilyen szerv, intézmény, akármi beismerne egyetlenegy tévedést. Az ember ilyenkor hátrahőköl és összevonja a szemöldökét. Körülnéz a saját portáján. S mit lát? A családjában sincs senki, aki beismerne egyetlenegy tévedést. A gyerekei, az óvodástól a főiskolásig mindannyian tévedhetetlenek. Mindennap a tévedhetetlenség gőgjével jönnek haza az iskolából. Nyilván erre tanítják őket. Úgy látszik, nemcsak a matematikát rakják elébük fix tételekben, hanem minden más tárgyuk is örökérvényű, megdönthetetlen axiómákból áll, amelyekkel csak azonosulni kell és ennélfogva a kétkedés, amely nemcsak az emberi gondolkodásnak, de bizony a jellemnek is alapeleme, ismeretlen előttük. Hogyan tudnának tehát egy tévedést beismerni ? Szörnyű kép ez! Rettentő fölületes a következtetés, ami ebből elsőleg levonható, hogy tudniillik ez az ország a zsenik országa, sőt, nemcsak, hogy fölületes, hanem egyáltalán nem is igaz, mert a tévedhetetlenség póza nem valami megnyerő határozottságban nyilvánul meg, hanem éppen ellenkezőleg végtelen bizonytalanságban, mindenféle határozott állásfoglalás kerülésében. Isennek egy oka van: a sok tévedhetetlenség közömbösíti egymást Ahol mindenkinek igaza van, ott senkinek sincs igaza. Ahol senki nem mer tévedni és egy tévedést beismerni, ott mondani sem mer senki semmit. Nemcsak a viták állnak döntetlenre. Minden döntetlenre áll. És magabiztosság sincs. Nincs bizony, mert a legnagyobb erő, férfiasság, bölcsesség, öntudat, amiből minden magabiztosság felépül, éppen az esetleges tévedések beismeréséhez kellene, illetve egy ilyen beismerés bizonyítaná ezek meglétét, és öntudatossá, magabízóvá, önmagában hinni tudó, magabiztos emberré tenné a beismerőt. Ezzel szemben most sok a lesütött szem, azhely csak akkor villan meg konokul, sarokba szorított vad módjára, amikor be kellene ismerni valamit. A jelenség keletkezéstörténetére nézvést megállapítható, hogy a mai nemzedékek legtöbbjének volt kitől és kiktől ellesni a tévedhetetlenséget. Némelyek több olyan rendszert is átéltek, amelyik a tévedhetetlenség mítoszára alapult. Csak az a csodálatos, hogy ezek a sokat megélt nemzedékek, amelyek látták ezeket a tévedhetetlen übermenscheket és erőszakrendszereiket összeomlani és a nevetségességbe fulladni, miért nem csömörlöttek meg ettől a barbár eszménytől? Honnan ez az elpusztíthatatlan tekintélytisztelet? Mert arról van szó voltaképpen. Kóros tekintélytisztelet nélkül nincs kóros tévedhetetlenség. Csak ebben a légkörben alakul ki a tévedhetetlenségnek és a tévedés be nem ismerésének kultusza. Egy egészségesen működő demokráciában a tévedés és beismerése természetes dolog sőt a beismerésnek még egy kis önérzetnövelő hatása is lehet, mert az e körülmények között élő előtt világos, hogy a beismerés nemhogy csökkenti, de növeli a saját úgynevezett tekintélyét, mivel csupán egy emberi dolgot teljesít. Van ugyanis, ahol még tudják, hogy „tévedni emberi dolog”. S azok nyilván azt is tudják, hogy a tévedése beismerése által csak nagyobb lesz az ember Itt az idő, nőjünk hát szár egy kicsit, feleim! Csurka István Tejes siker A történet teljességgel szokványosan kezdődött: vásárlói reklamációval, melyből — a magyar kereskedelemtudomány mai állása szerint — éppen 12 egy tucat. Az alaphelyzet: május 3- án, a „hosszú ünnep" utolsó napján nem volt tej, friss tejtermék a szabadság-hegyi nagyközértben. „Soha nagyobb gondot!” kívánja a Kedves Vevő magának. Üres szatyrával hazafelé ballagván mégis eszébe jut: ha mindez megtörténhetett, akkor rádión, az írott sajtón keresztül miért hívták fel a figyelmét, hogy ne csináljon „háromnapos gondot” a bevásárlásból. szombaton friss áruval feltöltött üzletekbe mehet. Telefon. A Tejipari Szállítási Szolgáltató és Készletező Vállalat ügyeletes vezetője a vonal túlsó végén: „Nem értem a dolgot, utánanézek ...” A vevő megnyugszik. Sejti ugyan, hogy tej valószínűleg nem lesz, de ő megtette, amit megkövetel a becsület, nem hagyta szó nélkül a rajta esett sérelmet. (Ismeri már az „utánanézők” mottójú magyarázó- mentegetőző-viszszatámadó mondatokat, milliószor hallhatta már őket, eredményükkel azonban talán ha kétszer találkozott.) A történet — a fiaskóval végződött tejvásárlás és a reklamáló telefon után alig negyedórával rendhagyóvá vált. Az illetékes visszahívta a telefonon a Kedves Vevőt, utánanézett (!!) a tejügynek, s kiderítette, hogy a Közért késve adta fel a május 3-ra szóló tej- és tejtermékrendelést. Ő sem tudja, miért, de azt biztonsággal állíthatja, hogy a szállítókocsi azóta már elindult az üzlet felé. Csoda történt? Bízzunk benne, hogy nem: a Tejipari Szállítási Szolgáltató és Készletező Vállalat ügyeletese mindössze azt tette, amit tennie kell. Intézkedett. Hogy a telefonkönyvben még visszakereste a reklamáló nevét, hogy értesítette, indulhat a tejért, ez talán több, mint ami elvárható lett volna tőle. Megtette ezt is, kellemes meglepetést szerezvén a kereskedelem, szolgáltatás hibái miatt gyakorta háborgó vásárlónak. (Rádöbbentvén arra is: az évek, évtizedek során mennyire hozzászokott, hogy szolidan vagy vadul előadott reklamációinak nagyobb része pusztába suttogott szó lehet csupán). A „tejes-siker” tanulságaként írassék le mindössze ez: reméljük, hogy a jó példa is lehet ragadós ... —plt— — Nem biztos, hogy eszébe jutott valami, de legalább igyekezett... (Vasvári Anna rajza) Lovaglás ügy „ISTEN MENTSEN az olyan társadalomtól, amelynek tagjaiból hiányzik a morális sértések iránt való lovagiás érzék” — írja Clair Vilmos 1924-ben megjelent, tizedik javított kiadású párbajkódexében. A szerző ezt úgy értette, hogy vannak esetek, amikor a törvény kevés ahhoz, hogy igazságot tegyen, tehát a párbaj szükségszerű. Az elmúlt 35 esztendő elfeledtette ezt a bölcselkedést, félretettük a társadalmi hovatartozástól erősen függő bonyolult szabályzatokat, a jogra bízva általános érvényűen kimondatott: becsületsértő az aki mással szemben a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használ vagy egyéb ilyen cselekményt követ el. De tulajdonképpen ezzel sem lett kevesebb gondunk. Sőt. A nyomdafestéket gyakran összefüggésbe hozzuk a tűrőképességgel Mert például, ha valaki elüvölti magát, hogy Józsi meg... te ám azt a jó..., a kipontozott részek tartalma biztosan markánsabb, semhogy a hazai nyomdafestékekhez affinitást mutatna. A szó meg — ahogy mondani szokták — elszáll. Ám vannak szavak, amelyek — a mondástól eltérően — nem képesek erre, sőt súlyuknál fogva szinte letaglózzák címzettjüket. Gyakran nem is a szavak súlya a döntő, inkább annak a személynek a lelki-idegi teherbírása, megkockáztatom intelligenciája, akire az utalások vonatkoznak. Józsi esetében is, mint általában, három következménnyel számolhatunk: vagy elengedi a füle mellett a „célzást”, mert napjában esetleg többször is kijár neki, mondjam azt, hogy ez a stílus, vagy Józsi mindent kibír, kivéve azt az egyet, ha az édesanyját valaki alaptalanul a szájára veszi, mert ilyenkor elborul az agya, fogja a sörösüveget vagy a fandlit és életre-halálra megkergeti a gazt. A harmadik eshetőség, hogy Józsi keres két, esetleg több, valódi vagy hamis tanút és párbaj nem lévén (Józsi az akkori szabvány szerint amúgy sem volna párbajképes) napjaink civilizáltabb formáját választva becsületsértésért perel, feljelent, vagyis ügyet csinál a dologból. Odaáll a tanácsi ügyintéző (legtöbbször a gyengébb nem képviselője) elé és teljes átéléssel, zamatosan megismétli, hogy neki azt mondták: Józsi meg... te ám azt a jó . .. A sokat megélt szakigazgatási hölgy pedig most egy pillanatra azért megdermed, néhány csuklás is igénybe veszi, mígnem visszanyeri hivatalos énjét, bíborvörösen papírra veti az elhangzottakat, s már előre rosszul van attól, hogy a következő menetben neki kell hangosan felmondani. TELJES BIZONYOSSÁGGAL állítható, aligha akad még egy ilyen, gyakoriságát és értelmezhetőségét illetően tág lehetőség felebarátaink törvény (tanács) elé citálására. Hiszen a nap minden órájában, percében elkövetjük, trágárságunk, otromba viselkedésünk, viszonzott és viszonzatlan ellenszenvünk valahol mind sérthetik, sértik önérzetünket, becsületünket. Ellenállóbbak lettünk hát? Talán. Mindenesetre hozzá kell szoknunk akarva-akaratlan ahhoz, hogy napjaink társalgási stílusa sok olyan elemet tartalmaz, amely hajdanán, legalábbis jobb körökben, egyértelmű volt a segédek megnevezésével. Azokban a „lovagias időkben”, az említett kódex szerint az elkövetett sértésért, tekintet nélkül a sértés minőségére, lovagias elégtételt adhattak egymásnak a felek, bocsánatkérés vagy párbaj révén. „Kisebb sértések elintézésére rendszerint a kardpárbaj szúrás nélkül alkalmaztatik, kevésbé veszélyes, mint a kardpárbaj szúrással...” S egy jótanács: „Glacekertyűt nem tanácsos használni, mert azok nagyon simák, s a kardmarkolat rajtuk könnyen megcsúszik.” Továbbá: „Általában az a szokás, hogy egyszerű sértés esetén a sértett fél csak a fegyvereket választja, a golyóváltás mennyiségét, s a távolságot a segédek határozzák meg. Gyalázás esetén úgy a fegyverválasztás, mint a golyóváltás számának meghatározása, de sőt az első lövés joga is a sértett felé, ha ugyan a távolság maximuma — 35 lépés — vétetik alkalmazásba. Ha a sértés anya, nagyanya, feleség, leány, nővér, elsőági unokatestvér vagy valamely köztiszteletben álló nőrokon ellen követtetett el, akkor az mint tettleges sértés legsúlyosabb esete bírálható el.” S egy lehetőség az akkori hírlapíróknak: „A felelős szerkesztő felléphet (párbajban) munkatársa helyett, ha őt, mint a sérelmes cikk szerzőjét kiszolgáltatni nem akarja.” Ma, a kardot vagy a pisztolyt tökéletesen helyettesíti a sörösüveg, a segédek is tanúvá szürkültek. Bár egy tanú — több ízben kiderült — sok mindenre képes. A gyakran sportból űzött békétlenkedésnek nincs is köze a szűkebb értelemben vett becsületsértéshez, egy-egy lakóközösség marakodásvágyának, ösztönének kiélése. Még akkor is, ha az a bizonyos inkrimináló mondat egyvalakinek szól, valahogy így: „Ne rázd a fejemre a rongyot te vendég!” És jön a ház. A földszint meg az első emelet a sértett, a második és a harmadik emelet az elkövető mellett száll harcba. Belead mindenki apait-anyait, s mire a „por” befejeződik, anynyi jelző repült egymás fejéhez, amennyi két évre elegendő munkát adna az igazgatási osztály minden munkatársának A BECSÜLETSÉRTÉS tényállásával a jogszabály az emberi méltóságot sértő cselekményekkel szemben ad jogvédelmet. Azoknak, akik eljutnak odáig. De hát miként élhet ezzel például a metróban ülő csinos kismama, akire jól hallhatóan, a közelében álló „szakadtak” (megjelenésük alapján ítélve) megjegyzései, ajánlatai vonatkoznak. Arról nem is szólva, hogy, nemcsak mondják, mutatják is. Kiszáll a következő megállónál Esetleg átmegy a kocsi másik felébe. Előlép valaki, aki mózosra tanítja a suhancokat — ez azonban nem jellemző. Ennyi. Mit ér itt a jog? Mert ugye a személyit mégsem lehet elkérni feljelentés végett. . . Tűrünk és igyekszünk felejteni. Tulajdonképpen bizonyos helyeken, helyzetekben már eleve számítunk arra, hogy próbára teszik türelmünket. Becsületbeli ügyeink, legalábbis azok egyszerűbb formái, csupán az elmúlt év júliusa óta tartoznak tanácsi hatáskörbe azon egyszerű okból, hogy bíróságainkat ne terheljék hosszadalmas, ámde csip-csup veszekedésekkel. Akik örökölték, érthetően nem repesnek az örömtől, egyrészt mert többletet jelent, másodsorban olyan ügyek ezek, amelyekben ember legyen a talpán, aki igazságot tud tenni, hiszen nehezen bizonyíthatóak, harmadsorban pedig attól tartanak, hogy akiket eddig a bírósági procedúra viszszatartott, erőre kapnak és elözönlik a tanácsokat. A fővárosban egyébként több százra tehető az ilyen ügyek száma, eltérő arányban és stílusban lakóhelytől függően. Mondhatni, ez utóbbi meghatározó: a körgangos vircsaft vaskosabb és sűrűbb a Józsefvárosban, árnyaltabb és ritkább az első kerületben. A legfőbb szűrő egyelőre az a százforintos illetékbélyeg, amelyet apróbálkozóknak le kell róniuk. És, ha jól számolok, az még mindig megér vagy három üveg bort. MARADNA MÉG a kiegyezés, de hát ahol egyszer belemelegednek ... Józsefvárosban például54 esetből csupán ötször sikerült, pedig nem a hivatal készségével volt a baj. Az ügyintézéssel megbízott nők békítő igyekezete még nem pótolja a bíróságok tapasztalt férfi ülnökeinek a tekintélyét. És esetenként abból is vita támad, hogy ha X leköpi Z-t, az most minősített eset-e vagy sem. A Minisztertanács Tanácsi Hivatalának a napokban közzétett elvi állásfoglalása egyebek mellett kimondja: a becsületsértést megvalósító kifejezéseket a határozat indoklásában meg kell jelölni akkor is, ha azok egyébként „nyomdafestéket nem tűrő” tartalmúak. Szó szerint, mint a klaszszikusokat. Szőnyi Gábor