Magyar Nemzet, 1980. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-13 / 163. szám
Vasárnap, 1980. július 13. ! ANYANYELVÜNK Szerkeszti RÁCZ ENDRE „a mai nyelvben a mai idők szavát..." Kodolányi János, Szabó Lőrincnek közeli, jó barátja írta meg visszaemlékezéseiben, milyen vitáik voltak a korszerű írói nyelvről a közös szerkesztői szobában. A vita során a rokon nyelvekben is jártas regényíró a közös nyelvi— nyelvtani — örökség alapjáról idegenszerű nyelvi újításokat vetett a költő szemére: „Buzgó germanista volt, keresztül-kasul ismerte a germán nyelv ősi formáitól fogva a mai német nyelvig a változatok, tájnyelvek minden fajtáját. Válogatott tehát, mit lehetne a magyarban meghonosítani — szerinte "átültetni" —, hogy a magyar nyelvet modernebbé, vagyis kozmopolitábbá, a világ nemzetközi gondolkodási és érzésvilágához közelebb állóvá tenni. Ezt ő gazdagodásnak mondta és képzelte." Mire a költő e jellemző szavakkal válaszolt szerkesztőtársának: „azt akarod megvalósítani, ami lehetetlen, ahelyett, hogy magad körül néznél, kinyitnád a füledet, s meghallanád a mai nyelvben a mai idők szavát”. Szabó Lőrinc a mai időkre figyelt, nyitott szemmel és nyitott füllel: költői tárgyaiban s költői nyelvében is egyike volt legnagyobb újítóinknak. Petőfiről jegyezték föl, hogy mikor Etelka — a Cipruslombok Etelkéje — temetéséről jött, a pestiutcán mellette elrejtő ifjú szépség után önkéntelenül megfordult. — Látod, milyen az ember — mondotta barátjának — némi megdöbbenéssel. De Csak prózában tudta (merte?) ezt így megfogalmazni : költészetében, a szerelemről szólva, többnyire megmaradt a légies, írár-már biedermeieres eszményítésnél. • Szabó Lőrinc lírában is meg merte fogalmazni azt, amit Petőfi száz évvel korábban csak prózában: szembe mert nézni ember voltunk minden gyarlóságával és minden nagyságával: gyarlóságával, esendőségével a szerelemben, a hatalomvágyban, a pénzhajszában, s nagyságával: a világ titkainak kifürkészésében, a tudományokban. S mindezt költészetté tudta emelni. Petőfi nagy költőtársa (aki különben a modern líránk legnagyobb úttörője is volt „Őszikéi”-vel), 1881-ben „A reggel” címmel verses paródiát írt, ezzel a lapalji jegyzettel: „Gáncsolják a költőket, hogy a természetet még mindig a régi tudatlan módon írják le, nem úgy, mint a tudomány haladása kívánná. ahol egy kísérlet.” S a paródiának szánt versben ilyen sorokat olvashatunk: Égő gáztakarója körét meglátom a Napnak ... Már körül a gyárak kéményeiből viszi nagy fel Könnyű korom terhét a nekifűlt levegő. Vas sínen a gőzgép nagy terhet vonva közelget... Mily szép most minden, kezdik kilehelni a fák is előnyöket, és széngázt színi be lombjaikon ... Amit a költő paródiának számít, azt mi megkapóan modern költészetként élvezzük. Mert közben a tudományos világképpel együtt a költői világkép is nagyot fordult, majd annyié, mint amikor az arisztotelészi geocentrikus világkép átfordult a kopernikuszi heliocentrikusba. E Ennek az új világképnek volt egyik legnagyobb költői megfogalmazója Szabó Lőrinc. S hogy teljesítményét mérni tudjuk, elég, ha Aranyra hivatkozunk, aki még idegennek érezte a természettudomány fogalmait és szavait a költészetről. Szabó Lőrinc a legtisztább költészetté tudta emelni a legtisztább tudományt. Szabó Lőrincre magára is illenek Tóth Árpádról írt sorai (hiszen lírikus , lévén: a Baudelaire-, Villon-tanulmányokban is többé-kevésbé önmagát elemezte): „ez a költő inkább a természettudományokhoz húzott, és a misztikum végtelenébe is valahogy a tudás partjáról nézett”. A Tücsökzene egyik versében ezt írja: „ a szabadban ... oly mámora zsúfolt a létnek, mintha rám, belém, hullt volna mindaz az iszonyú fény, amit egy év az űrbe szétszitál, a százbillió tonna napsugár. A „százbillió tonna napsugár” itt nem stilisztikai fogásként alkalmazott üres „túlzás”; a költő könyvespolcán ott van az a német természettudományi munka, amelyből az adatot költészete számára kibányászta, s művészien értékesítette. Egyik versében a „lélek ventillátorai” forognak, érzékeiben „mint a dinamit” aluszik az új kalandok álma, s a nők, az „eleven batárnak” hívják, mágnesezik magukhoz (Sikolts, gejzír, tavasz, égbetörő!). Másutt meg így vall a szerelemről: bennem, ideghuzalokon, ezek alagútjaiban dübörög s emléke sikoltó megafon (Vezényszó, tűzvész). (Ez az 1925-i vers még József Attila Ódájában is visszhangokat vert.) Vagy később: ... Szerelem, villamosság? Tán arany-gáz-atom, tán hó-sugár-mag ... (Tücsökzene, CCCL.) S ilyet is leírt, már 1925- ben, ártatlan dolgok közt is szívesen élnék (vasban atom, fűben klórofil) . (Ima, a nők ellen) Csokonai után egy költőnk, akit mélyen érdekelnek a Létezés törvényei, a Mindenség, a Kozmosz titkai. 1948-ban, amikor még hol tartottunk az űrhajózástól, verset írt Asztronauták címmel: Meglesz! Megvan!... Ahogy én Blériet-t, úgy nézik majd fiaink, s követik, már ők, azokat, kik, álmodva, míg magát öli az ember, űrhajót építenek, most még papíron ..., ott érkeznek vissza, ellipsziseik bolygóiként, s látom, törik a híg vonzás érc-rácsát... Úgy írt, „tárgyilagos, sőt matematikai alapon, ahogy ma költőhöz illik” — mint a költő barát, Illyés Gyula jellemezte. Mindennél jobban tisztelte az egzakt tudományok fölfedezéseit, mérhető igazságait, s mohó szomjúsággal igyekezett őket költészetébe beiktatni. Csokonai után újra egy magyar költő, akit a mikroszkóp ámulatba ejt (Kodolányi János emlékezése is érdekes példáját említi ennek, de a költő versei is tanúskodnak róla) —, s aki a levegőt legyőző, a gravitáció terheit ledobó, Kozmoszba vágyó emberrel együtt lelkesedik, rajong. Eszmei illúziótlanságában, a Kozmosz országútjára kitett ember egzisztencialista reménytelenségében kereste az egyetlen biztos archimédészi pontot. S ezt — korához méltóan — a természettudományokban vélte megtalálni. A tudomány szigorú tisztelete új költői nyelvet követelt tőle. Semmit sem gyűlölt annyira, mint az üres dagályosságot, az irodalmiaskodó szépelgést. Idegen volt tőle az üres pátosz, a szentimentalista lágyság (általában az olcsó érzelmesség: még az impresszionisták és parnaszszisták olvadó színhatásai, nyelvi zenéje is intellektuális, racionalista szűrőn át szivárgott lírájába). „Az emelkedett hang nem sikerült neki...” — írta Villonról, s ez önvallomásnak is beillik. A természettudományos élmény adta tollára az anyag, a létezés teljességét sugalló jelzőket, összetételeidet is, amelyek mind az öt érzékelést igyekeznek egyszerre befogni, s mint bonyolult szerves vegyületek molekulasorai, úgy kapcsolódnak egybe. (Ilyen például a „a tó nagyítóüveghúsa", a „Nyíló récék kereszthálózata’', a fénytörés színörvényei”, a „récehálózat” a „rettentő Végtelen”-t ünneplő nagy versében, A földvári mólón-ban.) Sokat lehetne még írni és számtalan példát lehetne idézni erről a valóban „matematikai alapon” tárgyilagos költészetről, költői nyelvről. Befejezésül azonban ismét Illyés Gyulát kell idéznünk, aki a költő halálhírének első döbbenetében így próbálta helyét meghatározni költészetünkben: az „Arany halálától a mai napig tartó kor” egyik legnagyobb költője volt. Költői nyelve, stílusa is megerősíti ezt. Ideje volna, hogy most már ne csak a Parnasszuson kapja meg őt megillető helyét, hanem a tudományos világképre nevelő iskolai oktatásban is. Szilágyi Ferenc Ha eltűnik az alany Kerüljük a szóismétlést! — cseng fülünkbe régi magyartanárunk intő szava. Kerüljük is, mikor lehet. De jócskán akad arra is példa, hogy éppen a túlzott szűkszavúság, a szóismétléstől való félelem következtében eltűnik az alany vagy más fontos mondatrész, s a szöveg értelme elhomályosul. Ha két egymást követő mondatban ugyanarról a személyről vagy dologról írunk, a másodikban már nem kell megnevezni, az olvasó vagy a hallgató oda fogja érteni, például „Kölcsey 1933-ban beszédet mondott az országgyűlésen a magyar nyelv ügyében. Megkérdezte a "tekintetes rendektől", hogy meddig kell még várni nyelvünk felszabadítására.” Nem okoz félreértést az alany hiánya a második mondatban, hiszen mindenki tudja, hogy ismét a Himnusz költőjéről van szó. Ha azonban az azonos alanyú mondatok a szövegben távol kerülnek egymástól, már fenyeget a félreértés veszélye. Egy fiatal író művéből idézünk: „Ismerte magát annyira, hogy tudta: ez a görcsös szorítás el fog múlni, majd mélyre rejti fájdalmát, amíg távol lesz.” Ebben az öt tagmondatból álló összetett mondatban három alany is van. Maga a harmadik személyű elbeszélő, ő az első két tagmondat alanya, ő az, aki ismerte magát és tudta. A harmadik, tagmondat alanya a görcsös szorítás. Mivel a negyedik tagmondatban nincs kitéve az alany, csak némi töprengés árán jövünk rá arra, hogy nem az előző mondat alanya, a görcsös szorítás rejti mélyre fájdalmát, hanem ismét a harmadik személyű elbeszélő. Az ötödik tagmondat ismét megzavarja az olvasót: ki lesz távol? Maga az elbeszélő, vagy a mondatban eddig nem említett harmadik személy? Egy kétsoros mondatban kétszer állított meg bennünket a túlzott szűkszavúság okozt a homály. Hasonló homály terjeng egy ifjúsági regény következő soraiban: „Az a kutya nagyon megszorongatta a torkát, míg sikerült leteperni, és Kalasnyikov bajonettjével elnémítani. A többiek már azt hitték, odaveszett.” Nem világos, kiről is hitték a többiek, hogy odaveszett. A kutyának nevezett portugálról? A harmadik személyű elbeszélőről, netán Kalasnyikovról? A szóismétlés csakugyan kerülendő pongyolaság. De még inkább kerülnünk kell a zavaró sokértelműséget, amelyet az alany eltűnése okoz. Huszár Ágnes Magyar Nemzet KÖNYVESPOLC Ml!ll»!ll!lln!:!li!!«MIHII«i:!!ll!!ll!;!!llll!lll»lfHIII!IÍI!l||li[l!llll!ll!l!!ffl^ A sátán labdái Szabó Gyula „történelmi tudósítása Kevés írót fogadtak az elmúlt negyed században nagyobb várakozással a romániai magyar irodalomban Szabó Gyulánál. A csaknem két évtizede hozzánk is eljutott első regénye, a Gondos atyafiság igazolta e várakozást. Ennek alapján a hatvanas évek közepén sokan tőle — és nem az azóta magas rangot elért Sütő Andrástól — várták a nagy epikai műveket. Akkoriban a Gondos atyafiság inkább vitatható elemének a móriczi hagyományhoz való túlzottan szoros kötődést tartottam. Elsősorban a sodró és erőteljes — helyi ízekben gazdag — nyelv, a széles alapozású realista elbeszélés ragadott magával. Szabó Gyula a hagyományos formában a régi paraszti élet változásait, az életmód és erkölcs korábbi formáinak fölbomlását, az egyén és közösség viszonyának időszerű és égetően fontos kérdéseit vizsgálta. Mindabból, amit a Gondos atyafiságról elmondhatunk, szinte semmi sem érvényes Szabó Gyula új, kétkötetes munkájával kapcsolatban. A sátán labdáinak a szerzője mintha sohasem találkozott volna Móricz szellemével, s a személyes tapasztalatokból ismert világ helyett a történelmi múltat idézi meg, gyakorlati kérdések helyett elvont és általános tanulságokat keres, egy társadalmi réteg sajátos és időszerű gondjai helyett a kis Erdélyország sorsának külső-belső tényezői közti összefüggéseket elemzi. Egyetlen dolog maradt változatlan: az író tehetséges ezt azért kel hangsúlyosan kiemelnem, mert Szabó Gyula szándéka ezúttal bizony nem valósult meg teljes sikerrel. Ismeretes, hogy Móricz az Erdély-trilógia írásakor alaposan tanulmányozta Bethlen Gábor korának történeti forrásait, s azokból néhány részletet szó szerint is átvett. Hasonló szándékból indult ki Szabó Gyula is, amikor az erdélyi történelem egy későbbi — tragikus — időszakának, II. Rákóczi György korának a földolgozására vállalkozott. Móricz az erdélyi fejedelemség virágkoráról, Szabó Gyula a romlásról írt. Az alapvető különbség azonban nem a témaválasztásban van, hanem a földolgozás írói módszerében. Móricz minden adatot, elemet a maga regényíró céljának rendelt alá; a forrásokat talán még nálánál is alaposabban kifaggató Szabó Gyula viszont a részleteket, önálló tényeket állítja előtérbe. Célja — magától értetődőn — a kor hiteles fölidézése volt, s ehhez — az újabb irodalmi irányzatok szellemében — dokumentumszerűségre törekedett. Levelek, egykori följegyzések, leírások sokaságát, korabeli művek sorát szerkesztette egybe, de olyan sok részletet juttatott szóhoz, hogy ettől műve nehezen követhető és széteső lett. Az író nem számolt a befogadás nehézségeivel, azzal, hogy az olvasó figyelme nem mindig tudja követni a dokumentumok gyakran kanyargós gondolatmenetét, írói segítség nélkül nem tudja elválasztani a lényegest a jelentéktelentől. Mintha túlbecsülte volna az egykori írások tőlünk távol álló gondolkodásmódjának és számunkra szokatlan nyelvének összetartó erejét, a hangulati hasonlóság és az alapvető gondok azonossága mögött azonban fölfoghatatlanul sok irányba futnak az egykori „írók” gondolatai, tömérdek fölösleges hordalékot görgetve magukkal. Ráadásul — bármilyen erőteljesek, megkapóak is önmagukban az idézett dokumentumok — a szerzők többsége nem volt író — a szó művészi értelmében —, azaz nem rendelkezett a szerkeszteni tudás képességével, a találó nyelvi kifejezés adottságával. Közlendőjüket egy meghatározott személynek, vagy esetleg önmaguknak, szűkebb környezetüknek szánták, s nem a szélesebb nyilvánosságnak. Az olvasó figyelme ezért fárad el túl gyorsan, érdeklődése ezért szakad meg egy-egy hosszadalmas részletnél. A szöveg — hogy némi iróniával használjam a modern irodalomtudomány kedvelt kifejezését — igen nehezen befogadható. Czakó Gyula maga nem re- igénynek — azaz bizonyos műfaji szabályok szerint fölépített irodalmi alkotásnak —, hanem „történelmi tudósításnak” nevezi művét. Találóan és becsülettel. Becsülettel abban az értelemben is, hogy a tudósítás lényege a tények szépítés, magyarázkodás és vádaskodás nélküli közzététele. Az író itt a „régieket” akarja megidézni és megszólaltatni, hogy olyannak mutassák meg önmagukat és világukat, amilyen volt, illetve amilyennek ők látták. Természetesen tudja, hogy minden ember és minden kor a maga saját fölfogásának megfelelően látja önmagát, s nem ismeri — ismerheti — a jövőt, a helyes cselekedetek és tévedések következményeivel. Az olvasó történelmi tudása (nem tudása) itt tehát még nagyobb szerepet kap, mint a hagyományos történelmi regényben, s ebben a vonatkozásban Szabó Gyula magyarázatait, ismertetéseit a legnagyobb dicsérettel kell említenünk, mert tömörek és találóak. Éppen ezért sajnálatos, hogy az író nem ad több segítséget a mű befogadásához, nem könnyíti meg a kanyarok bejárását és az összegezést. Aki viszont veszi magának a fáradságot, és megbirkózik a szöveggel, páratlanul érdekes képet kap. Részletesen megismerheti ..Erdély nagy romlásának” személyi, társadalmi és politikai okait, elgondolkodhat számos tényezőn, amelyek II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjáratához, annak kudarcain ez a könyv — bár szöveget úgyszólván nem tartalmaz — elbeszél, ötven esztendő magyar történetét beszéli el; fotók sora vetíti elénk a múltat s azokat a múltbéli figurákat, akik tevékenységükkel, szellemükkel alapvetően befolyásolták az ország sorsát — mivel hatalom volt a kezükben. És itt, azt hiszem, rábukkantunk a megfelelő szóra: hatalom, s ezzel egyidőben arra a fő elemre, amely Bojár Sándor fotóalbumát érdekessé, meghökkentővé, sőt megrendítővé teszi. Egyfajta hatalmat mutat be ez a könyv, külsőségeiben, ugyanakkor mélységében , olyan hatalmat, amely virágzott protokollal fonta körül, s ünnepelte önmagát, ily módon igyekezvén hamis lényeget kifejezni, mígnem elérkezett a bukás pillanata, elmúlt az idő, s most történelmi távolságból visszatekintve, értékelve és újraértékelve, a külső protokolláris forma alól előbukkan e letűnt hatalomnak a csontváza, amely mindig figyelmeztet: ha másra nem, az elmúlásra. Ebből eredően az, amit Bojár elmond, időtlen, tehát időtálló. Boldizsár Iván, aki a könyv előszavát írta, így méltatja Bojár fotóművészetét: „■■■jó riporter, mert kitűnő szeme van, észreveszi azt, ami történik, és észreveszi azt is, amikor az események csak rákacsintanak”. Boldizsár itt egy példát említ, mégpedig azt, hogy 1938-ban Bojár kötelességszerűen s mintegy véletlenül a pesti megyeházán lefényképezett egy jelentéktelen embert, egy alispánt, Endre Lászlót. Ugyanezt az Endre Lászlót lefényképezte néhány évvel később az akasztófa közelében, amikor is mint nyilas háborús bűnösön végrehajtótták rajta a nép ítéletét. Ez a példa olyannyira frappánsan fejezi ki Bojár könyvének lényegét, hogy Boldizsár Iván utólagos engedelmével magam is hivatkozom rá, így kelnek életre és így múlnak ki a figurák, kisstílűek és nagyszabásúak; így ébred fel a történelem. Kormányok, miniszterek, elnökök, hercegek, diktátorok sorakoznak fel diszmóhoz és az ezt követő török beavatkozáshoz, az ezzel járó szenvedésekhez, a személyes életforma és az országos politika fölfordulásaihoz vezettek. Szabó Gyula világossá teszi, hogyan sikkadtak el a kor és az előző nemzedékek nagy szellemeinek gondolatai, hogyan kaptak döntő szerepet tévedések, ostobaságok, a belső és külső viszonyok változásainak föl nem ismerései vagy félreértései. Egy kis nép sorsa egyfelől vezetőinek személyes érdekeitől (gyakran roszszul fölfogott érdekétől) függ egyfelől, míg másfelől teljesen kiszolgáltatott a nálánál nagyobb hatalmak — adott esetben elsősorban a török —, világpolitikai törekvéseinek és pillanatnyi érdekének. Mindenkinek látnia kellene, hogy az ország érdeke és ingatag sorsa egybeesik az övével, de csak a kevesek tudják túltenni magukat napi gondjaik megoldásán — még akkor is, ha az esetleges megoldás az ország érdekei ellen hat. Hiába kis ország a „tudósítás” színtere, a mindennapi életben rengeteg különböző irányú erő érvényesül, és siklat ki szinte észrevétlenül jó szándékot, segít kicsinek látszó, de súlyos következményű tévedéseket. A múltban fölvetett kérdések végiggondolására számtalan lehetőség kínálkozik, s ez gondolati feszültséget ad Szabó Gyula művének. A tanulságok egyaránt vonatkoznak a földolgozott történelmi anyagra és a földolgozás módszerére. Mert a szándék és tehetség szintjén mindent megtalálunk A sátán labdáiban, ami egy korszerű, nagy mű létrejöttéhez kell. Külön öröm — az egyértelműen nem dicsérhető eredmény mellett is —, hogy az író ezúttal merész vállalkozó kedvről, útkereső szándékról adott tanúbizonyságot. (Kriterion) Taxner-Tóth Ernő gyárban vagy frakkban és cilinderben; sorsdöntő pillanatoknak vagyunk tanúi, fogadásoknak és szerződés-aláírásoknak, protokolláriseseményeknek, amelyek később jelentőséget nyertek. A könyv első része ott végződik, ahol a második része kezdődik, a felrobbantott Duna-hidaknál, a rommá lőtt fővárosnál. Ez a díszmagyaros korszak vége, logikus befejezése, ugyanakkor az újnak a kezdete is. , Néhány arc és kép az 1945 előtti időkből: Horthy Miklós, Teleki Pál, vitézzé avatás, Gömbös Gyula temetése, Ciano olasz külügyminiszter, Schuschnigg osztrák kancellár, a walesi herceg, Thomas Mann, Szent-Györgyi Albert, Pacelli bíboros, a Darányikormány, az Imrédy-kormány, a Teleki-kormány. Milch tábornok, Göring helyettese, a Szálasi-vezérkar ... És 1945 után az újjászületés, a megújuló ország, a VIT Budapesten, József Attila Kossuth-díjának jelképes átadása; felavatják a Népstadiont; a későbbi történelmi fordulók; a kialakuló állandóság jelzései és kiteljesedése; aztán korunk közéletének képei; a mai országgyűlés ; a ma ismert arcok ... Itt ér véget a könyv. És folytatódik a történet... A szerző méltatásáról anynyit: egy élet teljesítményét látjuk itt összesűrítve, jól megszerkesztve. Kitűnő teljesítmény. (Corvina Kiadó.) k. a. Fél évszázad pillanatai Bojár Sándor fotóalbuma ÚJ KÖNYVEK AKADÉMIIAI KIADÓ: Spinoza: Politikai tanulmány és levelezés. MAGVETŐ KIADÓ: Alvah Bessie: Újra Spanyolország. Enyedi György: Falvaink sorsa. Halász Zoltán: A kancellár esténként a császárnál teázik. Sheila Hocken: Emma meg én. Katona Imre: Mi a különbség? Koltai Tamás: Cselekvő színház. Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségtől Szent István államáig. Lőrincze Lajos: Emberközpontú nyelvművelés. Marosán György: Az úton végig kell menni. Nagy Ignác: Uracsok, arszlán nők. Ottlik Géza: Iskola a határon. Tóth Tibor: Ellentét vagy kölesért össég? 13