Magyar Nemzet, 1980. július (36. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-06 / 157. szám

Vasárnap, 1980­ .július 6.« Pálóczi Horváth Ádám Budai scénája Horváth Ádám verset, pró­zát, dalszöveget tartalmazó Holmi köteteinek első három „Darab”-ja még életében meg­jelent az 1788—1798. évek kö­zött. A tervezett negyedik ala­pos késéssel, 194­1-ben került ki a nyomdából a Csurgói Könyvtár sorozat XVIII. szá­maként. (Sajtó alá rendezte dr. Écsy Ö. István.) Helyszű­ke miatt nem jelenhetett meg a terjedelmes kézirat minden darabja, így például az 1797. évi írások között levő, A Rab és a mátkája című párbeszé­des vers sem. Horváth Ádám A párbeszéd szereplőinek neve, a jelenet helye, ideje ismeretlen. Annál feltűnőbb a harmadik személyként emlí­tett Ferenc, akinek kiléte ho­mályban marad ugyan, de jel­zi, hogy a poéta megtörtént esemény nyomán fogott tollat. A fel­tevést Kazinczy Ferenc igazol­ja Horváthhoz küldött, 1814. július 3-án kelt levelében: „Az Er-Semlyéni Pap énelőttem nagyon kedvetelve mondogata el eggy éneket, mellynek első torain mindgyárt ki ismertem hogy azt Te csináltad. Leg­szebb volt az, hogy a Pap nem értette a mit fennten perorált, én pedig, a ki akkor hallám elsőben, értettem, magyaráz­tam, s azt mondtam neki, hogy hiszen az én reám van írva. E­gy Budai scéna van az ének­ben. Kérlek barátom, küldd meg nekem azt is.” Horváth teljesíti barátja kí­vánságát, s Petrikeresztúron, 1814. augusztus 3-án kelt leve­lében elküldi darabját. Bőven szól arról, hogyan kerültek el oly messzire dalai: „én Ez Keserűi Plebanust ismertem Fráter Istvánnál 1807-ben, az sok énekeimet le­írta; de gon­dolom, hogy az által írás sem­mivel sem eset szerentséseb­­ben, mint az Aristoteles mun­­kájáé, és én valóban köszönöm, hogy tőlem kéred az eredetit, noha biz’ ennek, a mechaniz­musa miatt is, és más okból is, nehezebb értelműnek kel­lett lennie, mint­sem azt a Pap magyarázatod nélkül meg­érthesse.­­” A rendkívül óvatos Horváth többet nem árul el „Budai scéné”-járól. Kazinczytól tud­juk meg, hogy annak főszerep­lője, a „Rab”, a magyar jako­binusok tragikus véget ért mozgalmának egyik jelentős személyisége, a kiváló jogtu­dós Hajnóczy József volt. A nyomra Kazinczy Fogságom naplója vezet, melybe 1795. május 31-én feljegyzi, hogy Budán, egy a rabok őrzés­ére rendelt közkatona az ő cellá­jába érve azt mondta: „Én voltam a viceispán (Hajnóczy) kedves embere, s minden dol­gát elvégeztem, csak egy Kas­sai Ferencre nem tudok akad­ni, hogy annak is elmondjam, amit neki szent.” Rövidesen kiderül, hogy a keresett „Kas­sai” Kazinczyval azonos, el­hangzik az üzenet: „No, tehát csak ennyi: az úr meg nem hal; kéri az urat, ha kiszaba­dul, menjen Sopronba, s ve­gye el az ő mátkáját. Nyugod­tan fog menni hóhérkard alá, ha tudná, hogy az ő mátkáját az úr veszi el.” — Másnap, július 1-én ez áll Kazinczy naplójában: „Felejthetetlen nap vala a teg­napi, mert hogy engem Hajnó­­cy óhajt a mátkájának férjül, annak becsét egész mértékben érzem, s kevélykedem vele.” Hajnóczy jegyességéről idéz­zük életrajzíróit (Benda Kál­mán, Szinnyei József, Bónis szeretett ilyen ,,Scéna” — az­az jelenet — formában írni. Itt, az általános jelentésű cím után a szereplők valódi nevét elhallgatva, csak helyzetüket — „Rab” és „Mátka” — jelöli. Az örökrevaló elválás tragiku­mát tolmácsoló párbeszéd olyan drámai helyzetet jelez, ami színpadra állított tragé­diákban mindig mély részvétet kelt. Különösen, ha ártatlanul elítéltről,­­ vagy életét nemes eszmékért áldozó mártírról van szó. Szövegünk az utóbbit sej­teti. György). „Hajnóczy 1794. má­jus 18-án tartotta eljegyzését Gittel (Küttel) Sárival, egy soproni polgárcsalád lányá­val.” Az esküvőt szeptemberre tervezték. Hajnóczy „a Vízi­városban, a mai Döbrentei tér tájékán külön lakást vett ki. Aug. 7-én megérkeztek Bécs­­ben vásárolt bútorai. Aug. 16-án már virágokat vett laká­sa csinosítására. Díszesen be­rendezi reménylett jövő bol­dogságának helyét, hová szep­tember elején óhajtotta beve­zetni szeretett hitvesét.” A soproni evangélikus egy­ház anyakönyvi bejegyzése szerint „Catarina Charlotta 1769. jún. 2."-án született. Apja: „Georg Sámuel. Küttel Med. doct. u. Physicus." Az anyának csak a­­ leányával egyező keresztneve szerepel. Az Aszódon, 1750. szeptember 9-én született Hajnóczy és je­gyese között közel húsz év volt a korkülönbség. Charlotta az eljegyzés idején érett felnőtt, 24 éves leány. A vőlegény: ügyvéd, királyi tanácsos, ka­marai főtitkár, szerémi vice­ispán. Tisztségei társadalmi rangot ígértek. A kölcsönös vonzalom mellett a soproni gyógyszerész apa feltehető jó anyagi helyzete is biztosítani látszott a leendő házasság megalapozottságát. Mégis: tra­gikus véget ért ez a mátkaság. Névtelenül közreadott jogi munkáiban Hajnóczy síkra­­szállt a parasztság birtok­­jogáért, a sajtószabadságért, a nemesek törvényes jogaiért. Mi több: „igazgató” lett a ma­gyar jakobinusok mozgalmá­ban, Martinovics megbízásá­ból. Mindez kitudódott a bécsi rendőrségi nyomozás során. Kegyetlen sors! Éppen aznap, amikor virágokkal díszítette fel leendő otthonukat, 1794. augusztus 16-án éjjel 11 óra­kor „iratai rendezése közben lepte meg az elfogatására ki­küldött Pest-városi kapitány”. Több mint félévi raboskodás után Hajnóczy rossz sejtések­től gyötörve írja mátkájának: „Ő egész életén át lekötelezett­nek érzi magát vele szemben, de nem kívánja meg ugyanezt tőle, ha sorsa rosszra fordula­tot venne. Gondoskodik róla, hogy bútorait visszakapja és egyébként se károsodjék. Azt kívánja, nyújtsa kezét olyan­nak, aki meg tudja becsülni és boldogabb lesz, mint ő, a fogoly.” A perbe fogott magyar jako­binusok közül tizennyolcat ítéltek halálra. Május 20-án hajnalban kezdődtek a kivég­zések, ekkor telt be Hajnóczy mártírsorsa is. Ő ,­a nemesi és papi kivált­ságok esküdt ellensége, az el­nyomottak felszabadításának, a magyar függetlenségnek és a népszabadságnak lelkes híve úgy halt meg, ahogyan élt: a veszedelemtől, sorscsapástól és haláltól meg nem rettenve, elveihez ragasz­kodva, az ártat­lan áldozat méltóságával . . .” Hogyan viselte el a távoli Sopronban élő márka a budai börtönből hónapokon át várva várt hírek izgalmát? Az elke­rülhetetlen tragikus vég lesújtó fájdalmát? Ezt senki sem je­gyezte fel, még olyan vázlatos, képzelt jelenetben sem, mint amilyenben Horváth Ádám énekelte meg kettőjük vég­búcsúját. Csak egy hosszú év­tized múltával teljesítette vő­legénye végakaratát: olyannak nyújtotta kezét, aki méltó volt hozzá, aki megbecsülte. A nagy műveltségű, göttingai egyetemet végzett Gamauf Theofil Gottlieb (1772—1841) soproni evangélikus prédiká­tor neje lett. A „Budai scéna” hamar megjelent nyomtatásban, a Vácon kiadott Énekes Gyűjte­ményben (Második Darab Nro. 81.) „Egy halálra ítéltetett If­júnak jegyben levő Mátkájá­tól szomorú el­válása” cím­mel. A kötet 1801, 1803 és 1823-ban újra megjelent, s Horváth párbeszédes verse, több más darabjával együtt mindegyikben benne van. Az 1803. évi kiadáshoz „Elő­szó” is járult. Ennek stílusa, nyel­vünkről, dalainkról való lel­kes hangvétele egyaránt Hor­váth Ádám szerzőségére vall. „A vers írásra, és főképpen a Daliokra, úgy látszik, mintha éppen csak szülte válna nyel­vünket a szív és ész, olly könnyen, és kedvesen folyik, akárminémű rámára készíttes­sék. Ezt beszéllik Faludi Fe­­rentznek, Ányos Pálnak, Ráj­­nis Jósefnek, Virág Benedek­nek, Kazinczy Ferencznek, Pé­teri Takáts Józsefnek, liléi Ta­­káts Károlynak­, V. Csokonai Mihálynak, és másoknak gyö­nyörű Versei. Hymfinek arany­­munkátskája." — Ebből a név­sorból tudjuk meg, hogy kik­nek műveiből készült a válo­gatás. Egyébként sehol sem szerepel a szerzők neve. Tudatos szerkesztésre vall, hogy az „Egy halálra ítéltetett Ifjú ..után az elvesztett je­gyest sirató versek következ­nek. Csokonai A Reményhez című verse az újabb kutatás szerin­t jakobinus sírató volt. Ezt a feltevést erősíti, hogy itt (1799. Második Darab, Nro. 5.) a „Vigasztalás” címet kapta. A „Rab és a mátkájá"-t so­kan lemásolták kéziratos vers- és dalgyűjteményükbe. Azonos szöveggel, de változó felirattal. A sárospataki református Nagykönyvtárban őrzött Fel­vidító V. kötetében (61. o.) például ezzel a meglepő cím­mel: „A Frantzia Király halá­los marsja. Kettős dali: XVI. Lajos és Antónia.” — A fran­cia forradalom idején, 1793- ban lefejezett királyi pár — Mária Terézia leánya­ és férje — sorsa felett szabad volt ke­seregni. Az újságok is hoztak efféle verseket. Itt azonban a tartalomból kitűnik, hogy fe­dőcímről van szó. Antónia nem jegyese, hanem felesége volt Lajosnak. Maga is halálra ítélt, akinek már nem kellett férjet ajánlani. Horváth Ádám „Budai scé­­ná”-ja 1813-ban bekerült az Ötödfélszáz énekek gyűjtemé­nyébe (32. sz.). „A szentenciá­­zott (elítélt) vőlegény és a mátka” címmel. „Notó”-ja: a ,/Mennyi lélek! és be félek újra még ma hány vesz el” kezdetű vers dallama (26. sz.) „Leányaink azt igen szépen éneklik” — írja Horváth Ka­­zinczynak Petrikeresztúr, 1814. augusztus 3-án kelt levelében. Nemcsak „Ér-Semlyén”-ben, hanem Göcsej szívében is fel­hangzott tehát a dal! A ,,Leá­nyaink”? Kazinczy Klára, Horváth fogadott lánya, Tu­­boly Erzsébet és Rozi, a grá­ciáknak nevezett „igen szép két kisasszony” a szomszédos Nagylengyelből. Vajon tudták, miről szól a dal? Apjuk, Tuboly László, kit haladó gon­dolkodása miatt menesztett Ferenc császár megyei hiva­talából, s Horváthnak bizalmas barátja volt, bizonyára tudta. A magyar jakobinus mozga­lom vértanúit nagyon sokáig nem volt szabad elsiratni Horváth Ádám érdeme, hogy a rejtett cím védelme alatt máig megőrizte Hajnóczy Jó­zsef és mátkája tragédiájának emlékét a Kazinczy által Budai scéná”-nak nevezett da­rabjában. Péterffy Ida A RAB ÉS A MATRAJA Rab: Halni megyek? — Ah ne legyek áldozat, kemény egek! Mindenestül egy kegyestül el­szakadni! rettegek!! Fogj meg Angyal! és karoddal, ah! ragadj el engemet. Adj reménylni, véled élni számkivettetésemet. Mátka: Drága Lélek! érted élek, hát butsuzol? édesem! Vasba verve, szív keserve közt nyög­ ah szerelmesem! Félre lánczok! — a halálnak ez hatalma hogy lehet? Elgyűrüzött, össze­fűzött egy jegyest, hogy el­vehet. Rab: Lehetetlen !!! — ez kegyetlen áldozat kivántatott. A Bíró szó mint utolsó végezet ki mondatott: Oh Te fényes ég! ki édes éltemet pihegteted, Véremet ne add tserére; szülj belőle életet. Mátka: Véredet? — de hát magad Te vértelen hová leszel? Nem lehet, nem, ha Jegyesem el­vesz, én velem vesz­el; Mérgesebbek a hús égnek ostori, s tűz árjai, Ha kettőnknek öszve zengnek egybe-fort panasszal. Rab: Csendesedj — ne haborogj — ne vonj fejedre is tüzet, És Ferenczem — én helyettem a ki fog veled kezet; Majd ha terhe bé keverve testemet, Te sír verem, Rakva leszek új növéssel, ez mag új magot terem. — Mátka: Menj tehát Te, hív s nemes de özvegyet­ hagyott Jegyes! Menybe lészen új s egésszen égi kintsed oh kegyes! S bár ha véredet kezére bírta egy erős — tegye, Nints hatalma, hogy jutalmadat kezedbűl el­vegye. Míig.'íi! Nemzet A gyermekek helyzete a 80-as években ELŐSZÖR vettem részt az UNICEF kormányzótanácsá­nak ülésén, amelynek alelnö­­kévé választottak. A 30 tagú testület két héten át ülésezett New Yorkban. Az ülésnek kü­lönös jelentőséget adott, hogy az ENSZ közgyűlése az UNI­­CEF-re bízta a gyermekév­ben megfogalmazott nemzet­közi feladatok végrehajtását s a nemzeti programok további figyelemmel kísérését. Az UNICEF programjainak középpontjában továbbra is az alapvető szolgáltatások állnak a fejlődő országokban. Így az egészségügyi segítség, a csalá­dok és a családtervezés támo­gatása, az élelmezési feltételek javítása, az ivóvízellátás és a városi­­nyomortelepeken élő családok és gyermekek külön­leges problémáinak enyhítése. Az elmúlt években kiterjedt az UNICEF munkája a felsza­badító mozgalmak fennhatósá­ga alatt álló területeken élő gyermekek és anyák támoga­tására is. A világon jelenleg mintegy 800 millió ember él az UNICEF főigazgatója meg­fogalmazása szerint az „abszo­lút nyomor rabságában”, s mintegy 1000 millió ember éhezik. A Föld lakóinak csak­nem egynegyede tehát az em­beri életfeltételek minimuma nélkül tengődik. A riasztó élel­mezési helyzet egyik jellemző­je az is, hogy több mint 40 fejlődő ország képtelen" meg­termelni, és megvásárolni a lakosság ellátásához szükséges élelmiszereket. Annak ellenére, hogy a 70-es években több fejlődő ország tett nagy­ lépéseket az ipari fejlődés meggyorsítására, több­ségük helyzete romlott, s nőtt a szakadék a „közepesen fej­lett fejlődők” és a többiek kö­zött. Az ENSZ statisztikái sze­rint a legsúlyosabb helyzetbe 40—50 ország került. Ezekben az országokban az egy lakos­ra számított termelés a 70-es években évi 1,7 százalékkal nőtt. Az életszínvonal „stag­nált” vagy csökkent. A legsze­gényebb országokat sújtotta legnagyobb mértékben az olaj­árak emelkedése is. A legelmaradottabb „fejlő­dők” egyre inkább csak a nemzetközi élelmiszer- és pénzsegélyek, kölcsönök és adományok­ segítségével tud­nak fennmaradni. Az infláció is hatalmas méreteket ölt 1979-ben az inflációs ráta a fejlődő országokban 32 száza­lékos volt. Különösen súlyos helyzetbe került Sri Lanka, Uganda, Zaire lakossága, de még a gazdaságilag fejlettebb Brazíliában és Nigériában is romlott a tömegek gazdasági helyzete, PARADOX szociális helyzet alakult ki földünkön. Miköz­ben a szegényebb fejlődő or­szágok a XX. század utolsó évtizedeiben hasonló jövede­lemszintet értek el, mint Nyu­­gat-Európa a XVIII. század­ban, a csecsemő- és gyermek­­halandóságuk olyan, mint a nyugat-európai országokénak és az USA-é volt az első vi­lágháború után. E fejlődés oka az egészségügyi viszonyok bi­zonyos javulása, számos jár­ványos betegség, például a fe­ketehimlő, kolera, pestis meg­szüntetése vagy visszaszorítá­sa volt. A világ legszegényebb országaiban a születéskor vár­ható átlagos életkor az 1960-as 42 évről 1977-re 50-re nőtt. A fejlődő országok viszonyai között rendkívül súlyos hely­zetben vannak a gyermekek. A percenként születő 100 gye­rek közül 15, egy éven belül meghal. 75 gyermekkorában nem jut orvoshoz, 25 gyermek rosszul táplált. Már csecsemő­korában is. A fejlődő világban sok he­lyütt a tiszta vizet adó kutak­nál naponta 10—12 órát állnak sorban az emberek. A beteg­ségek 80 százalékát a fertőzött víz okozza. A jó ivóvíz a cse­csemő- és gyermekhalandósá­got a felére csökkentené. A nyolcvanas éveket a tiszta ivó­víz évtizedének deklarálták. Ez igen sok feladat megoldá­sát követeli meg. Így a helyi vízellátási hálózat megszerve­zését, 500 000 vízgazdálkodási szakember kiképzését. Segíteni kell a vízkutatásban, -tárolás­ban és -szállításban. Évente 5 milliárd dollár külső támo­gatásra lenne szükség. Igen súlyos helyzetben van a gyermekegészségügy is. 400 millió gyermek nem jut egész­ségügyi ellátáshoz. Az intéz­mények a városokban vannak. A modern orvosi ellátás meg­,­jelenése nagy területeken el­sorvasztotta a hagyományos „kuruzslást”, amely primitív volt ugyan, de némi segítséget adott. Az egészségügyi ellátás és az élelmezés megjavítása is szorosan összekapcsolódik : 100 millió öt éven aluli gyer­mek szenved proteinhiányban, s közülük 10 millió éhen hal. Az UNICEF kormányzótaná­csának ülése ebben az évben a nemzetközi gyermekév ta­pasztalatainak általános érté­kelése mellett három speciális kérdéscsoporttal foglalkozott: az elemi oktatással, a nők helyzetével és a fogyatékos, csökkent képességű gyermekek problémáival. Figyelemre méltó változások történtek a fejlődő országok közoktatásában. 1960—75 kö­zött az elemi iskolába beíra­tottak száma 120 millióról 245 millióra nőtt. 2000-ig azonban további 400 millió gyermek számára kellene iskolákat nyitni. Erősödik a törekvés a fel­nőtt lakosság körében is, hogy megtanuljon írni-olvas­­ni. Legalább annyira, hogy a gazdaság modernebb szekto­raiban dolgozhassák. Miközben az analfabéták aránya a föl­dön csökkenőben van, abszolút számuk az 1970-es 742 millió­ról 2000-re csaknem 1 mil­­liárdra nő. Különösen súlyos helyzetben vannak a nők. A fejlődő országokban 1977-es adatok szerint a férfiak köré­ben 48 százalék, a nők köré­ben 68 százalék volt az anal­fabéták aránya. AZ UNICEF programjai a tömegoktatásban: segítik az iskolai oktatás reformját, bele­értve a tananyagok átalakítá­sát, támogatják a pedagógus­­képzést és javítják az iskolák felszereltségét, valamint a ta­nulók életkörülményeit. A tan­tervekben­­a falusi iskolai ok­tatást összekapcsolják az ele­mi agro- és zootechnikai is­meretek terjesztésével. A fel­nőttoktatás centrumában a fia­tal anyák állnak. Nemcsak írni-olvasni tanítják őket, ha­nem a helyes csecsemőtáplá­lásra, az alapvető táplálkozási, háztartási és higiéniai ismere­tekre is. 1980 júliusában Koppenhá­gában nagy jelentőségű világ­konferencia ül össze, hogy megvizsgálja, miként alakult a nők helyzete az elmúlt öt évben. Az UNICEF a nő és a gyermek — tehát az anyák helyzete — szemszögé­ből vizsgálta és értékelte a változásokat. Bár fokozódott a nők társadalmi aktivitása és több országban bizonyos javu­lás is mutatkozik a körülmé­nyeikben, e változás azonban egyelőre igen felszínes, sok esetben pedig formális. Az alapvető problémák nem ol­dódtak meg. A gyermekek helyzetének javítása elképzel­hetetlen a család és különösen a nők társadalmi és életfelté­teleinek megváltoztatása nél­kül. Igaz, hogy az UNICEF évek óta foglalkozik a nők oktatásával a fejlődő orszá­gokban, s általános alapképzés mellett egészségügyi védőnő- és bábaképzéssel is. Ez azon­ban nem elég. Afrikában a nők, akik az egész lakosság 50 százalékát alkotják, az összes fizikai munka 80 százalékát végzik el, miközben a hivatalos statisz­tikák szerint a nők 28 százalé­kát tartják nyilván „dolgozó­ként”. A családi gazdaságban a nők állítják elő, gyűjtik be , és értékesítik a mezőgazdasági termelés 70 százalékát. A ke­reső nők 50 százaléka sok or­szágban olyan alacsony bért kap, ami a hivatalos „nyomor­szint” alatt van. A fejlődő világ különböző térségeiben a nőkkel szemben alkalmazott megkülönböztető intézkedések igen sokrétűek. Nehéz az elmaradott tradicio­nális társadalmak értékrend­jének megváltoztatása, még az olyan országokban is, ahol for­radalmi átalakulás zajlik. A harmadik kiemelt téma a fogyatékos, csökkent képessé­gű gyermekek helyzetének és problémáinak vizsgálata volt. Különleges jelentőséget adott a témának az a tény, hogy az ENSZ az 1981-es esztendőt a csökkent képességűek évének nyilvánította. A világon min­den tizedik gyermek valami­lyen formában „csökkent ké­pességűnek” tekinthető. Ez azonban az UNICEF szerint csak a hivatalosan elismert minimumot jelenti. A konkrét elemzés arra utal, hogy ará­nyuk a fejlődő országokban jóval nagyobb. S­ok­ 120 millió fogyatékos gyereknek nincs semmiféle rehabilitációs lehe­tősége. A családok többségé­ben a legelemibb kezelési f­el­­­tételek sincsenek meg. Az ok­tatási és egészségügyi intéz­mények pedig nincsenek fel­készítve a rehabilitációval járó különleges feladatokra. Az UNICEF és az Egészségügyi Világszervezet, s a Rehabili­­tation International együttmű­ködésével megindult akciók ezért különösen nagy jelentő­ségűek, bár természetesen rendkívül korlátozottak. A kormányzótanács ülésén nagy elismeréssel nyilatkoztak a szocialista országok eredmé­nyeiről a fogyatékos, csökkent képességű gyermekek gondo­zásában és a társadalom gon­doskodásáról. Különösen a Szovjetunió ez irányú gyakor­latát állították­ példaként a vi­lág sok más országa elé. Ki­emelték a vitában azt is, hogy a gondoskodás a fogyatékosok­ról, az elesettekről a közgon­dolkodás fejlettségének, a tár­sadalom szolidaritásának is mércéje. AZ UNICEF-NEK a követ­kező években jelentős nehéz­ségekkel kell szembenéznie. A különböző szükségprogramok nagymértékben igénybe veszik anyagi eszközeit és munkatár­sait. Nő a rendes segélyprog­ramok költsége is. Az infláció súlyosan érinti az ENSZ gyer­mekalapját. Bevételeinek reál­értékét erősen csökkenti az áremelkedés. A rossz gazdasá­gi helyzet egyébként sem ked­vez az önkéntes adományokból származó bevételek növelésé­nek. A világon ma sok tízmil­lió ember támogatja aktívan a gyermekalapot. Az új világ­­gazdasági helyzet megköveteli a támogatás erősítését, az­ UNICEF társadalmi bázisának szélesítését. Dr. Simai Mihály KÖLLŐ MIKLÓS pantomimművész találkozik a közönséggel július 7-én az Jókai Klub (XII., Hollós út 5.) HÉTFŐN HÉTKOR portrészínpadán .

Next