Magyar Nemzet, 1980. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-06 / 157. szám
Vasárnap, 1980 .július 6.« Pálóczi Horváth Ádám Budai scénája Horváth Ádám verset, prózát, dalszöveget tartalmazó Holmi köteteinek első három „Darab”-ja még életében megjelent az 1788—1798. évek között. A tervezett negyedik alapos késéssel, 1941-ben került ki a nyomdából a Csurgói Könyvtár sorozat XVIII. számaként. (Sajtó alá rendezte dr. Écsy Ö. István.) Helyszűke miatt nem jelenhetett meg a terjedelmes kézirat minden darabja, így például az 1797. évi írások között levő, A Rab és a mátkája című párbeszédes vers sem. Horváth Ádám A párbeszéd szereplőinek neve, a jelenet helye, ideje ismeretlen. Annál feltűnőbb a harmadik személyként említett Ferenc, akinek kiléte homályban marad ugyan, de jelzi, hogy a poéta megtörtént esemény nyomán fogott tollat. A feltevést Kazinczy Ferenc igazolja Horváthhoz küldött, 1814. július 3-án kelt levelében: „Az Er-Semlyéni Pap énelőttem nagyon kedvetelve mondogata el eggy éneket, mellynek első torain mindgyárt ki ismertem hogy azt Te csináltad. Legszebb volt az, hogy a Pap nem értette a mit fennten perorált, én pedig, a ki akkor hallám elsőben, értettem, magyaráztam, s azt mondtam neki, hogy hiszen az én reám van írva. Egy Budai scéna van az énekben. Kérlek barátom, küldd meg nekem azt is.” Horváth teljesíti barátja kívánságát, s Petrikeresztúron, 1814. augusztus 3-án kelt levelében elküldi darabját. Bőven szól arról, hogyan kerültek el oly messzire dalai: „én Ez Keserűi Plebanust ismertem Fráter Istvánnál 1807-ben, az sok énekeimet leírta; de gondolom, hogy az által írás semmivel sem eset szerentsésebben, mint az Aristoteles munkájáé, és én valóban köszönöm, hogy tőlem kéred az eredetit, noha biz’ ennek, a mechanizmusa miatt is, és más okból is, nehezebb értelműnek kellett lennie, mintsem azt a Pap magyarázatod nélkül megérthesse.” A rendkívül óvatos Horváth többet nem árul el „Budai scéné”-járól. Kazinczytól tudjuk meg, hogy annak főszereplője, a „Rab”, a magyar jakobinusok tragikus véget ért mozgalmának egyik jelentős személyisége, a kiváló jogtudós Hajnóczy József volt. A nyomra Kazinczy Fogságom naplója vezet, melybe 1795. május 31-én feljegyzi, hogy Budán, egy a rabok őrzésére rendelt közkatona az ő cellájába érve azt mondta: „Én voltam a viceispán (Hajnóczy) kedves embere, s minden dolgát elvégeztem, csak egy Kassai Ferencre nem tudok akadni, hogy annak is elmondjam, amit neki szent.” Rövidesen kiderül, hogy a keresett „Kassai” Kazinczyval azonos, elhangzik az üzenet: „No, tehát csak ennyi: az úr meg nem hal; kéri az urat, ha kiszabadul, menjen Sopronba, s vegye el az ő mátkáját. Nyugodtan fog menni hóhérkard alá, ha tudná, hogy az ő mátkáját az úr veszi el.” — Másnap, július 1-én ez áll Kazinczy naplójában: „Felejthetetlen nap vala a tegnapi, mert hogy engem Hajnócy óhajt a mátkájának férjül, annak becsét egész mértékben érzem, s kevélykedem vele.” Hajnóczy jegyességéről idézzük életrajzíróit (Benda Kálmán, Szinnyei József, Bónis szeretett ilyen ,,Scéna” — azaz jelenet — formában írni. Itt, az általános jelentésű cím után a szereplők valódi nevét elhallgatva, csak helyzetüket — „Rab” és „Mátka” — jelöli. Az örökrevaló elválás tragikumát tolmácsoló párbeszéd olyan drámai helyzetet jelez, ami színpadra állított tragédiákban mindig mély részvétet kelt. Különösen, ha ártatlanul elítéltről, vagy életét nemes eszmékért áldozó mártírról van szó. Szövegünk az utóbbit sejteti. György). „Hajnóczy 1794. május 18-án tartotta eljegyzését Gittel (Küttel) Sárival, egy soproni polgárcsalád lányával.” Az esküvőt szeptemberre tervezték. Hajnóczy „a Vízivárosban, a mai Döbrentei tér tájékán külön lakást vett ki. Aug. 7-én megérkeztek Bécsben vásárolt bútorai. Aug. 16-án már virágokat vett lakása csinosítására. Díszesen berendezi reménylett jövő boldogságának helyét, hová szeptember elején óhajtotta bevezetni szeretett hitvesét.” A soproni evangélikus egyház anyakönyvi bejegyzése szerint „Catarina Charlotta 1769. jún. 2."-án született. Apja: „Georg Sámuel. Küttel Med. doct. u. Physicus." Az anyának csak a leányával egyező keresztneve szerepel. Az Aszódon, 1750. szeptember 9-én született Hajnóczy és jegyese között közel húsz év volt a korkülönbség. Charlotta az eljegyzés idején érett felnőtt, 24 éves leány. A vőlegény: ügyvéd, királyi tanácsos, kamarai főtitkár, szerémi viceispán. Tisztségei társadalmi rangot ígértek. A kölcsönös vonzalom mellett a soproni gyógyszerész apa feltehető jó anyagi helyzete is biztosítani látszott a leendő házasság megalapozottságát. Mégis: tragikus véget ért ez a mátkaság. Névtelenül közreadott jogi munkáiban Hajnóczy síkraszállt a parasztság birtokjogáért, a sajtószabadságért, a nemesek törvényes jogaiért. Mi több: „igazgató” lett a magyar jakobinusok mozgalmában, Martinovics megbízásából. Mindez kitudódott a bécsi rendőrségi nyomozás során. Kegyetlen sors! Éppen aznap, amikor virágokkal díszítette fel leendő otthonukat, 1794. augusztus 16-án éjjel 11 órakor „iratai rendezése közben lepte meg az elfogatására kiküldött Pest-városi kapitány”. Több mint félévi raboskodás után Hajnóczy rossz sejtésektől gyötörve írja mátkájának: „Ő egész életén át lekötelezettnek érzi magát vele szemben, de nem kívánja meg ugyanezt tőle, ha sorsa rosszra fordulatot venne. Gondoskodik róla, hogy bútorait visszakapja és egyébként se károsodjék. Azt kívánja, nyújtsa kezét olyannak, aki meg tudja becsülni és boldogabb lesz, mint ő, a fogoly.” A perbe fogott magyar jakobinusok közül tizennyolcat ítéltek halálra. Május 20-án hajnalban kezdődtek a kivégzések, ekkor telt be Hajnóczy mártírsorsa is. Ő ,a nemesi és papi kiváltságok esküdt ellensége, az elnyomottak felszabadításának, a magyar függetlenségnek és a népszabadságnak lelkes híve úgy halt meg, ahogyan élt: a veszedelemtől, sorscsapástól és haláltól meg nem rettenve, elveihez ragaszkodva, az ártatlan áldozat méltóságával . . .” Hogyan viselte el a távoli Sopronban élő márka a budai börtönből hónapokon át várva várt hírek izgalmát? Az elkerülhetetlen tragikus vég lesújtó fájdalmát? Ezt senki sem jegyezte fel, még olyan vázlatos, képzelt jelenetben sem, mint amilyenben Horváth Ádám énekelte meg kettőjük végbúcsúját. Csak egy hosszú évtized múltával teljesítette vőlegénye végakaratát: olyannak nyújtotta kezét, aki méltó volt hozzá, aki megbecsülte. A nagy műveltségű, göttingai egyetemet végzett Gamauf Theofil Gottlieb (1772—1841) soproni evangélikus prédikátor neje lett. A „Budai scéna” hamar megjelent nyomtatásban, a Vácon kiadott Énekes Gyűjteményben (Második Darab Nro. 81.) „Egy halálra ítéltetett Ifjúnak jegyben levő Mátkájától szomorú elválása” címmel. A kötet 1801, 1803 és 1823-ban újra megjelent, s Horváth párbeszédes verse, több más darabjával együtt mindegyikben benne van. Az 1803. évi kiadáshoz „Előszó” is járult. Ennek stílusa, nyelvünkről, dalainkról való lelkes hangvétele egyaránt Horváth Ádám szerzőségére vall. „A vers írásra, és főképpen a Daliokra, úgy látszik, mintha éppen csak szülte válna nyelvünket a szív és ész, olly könnyen, és kedvesen folyik, akárminémű rámára készíttessék. Ezt beszéllik Faludi Ferentznek, Ányos Pálnak, Rájnis Jósefnek, Virág Benedeknek, Kazinczy Ferencznek, Péteri Takáts Józsefnek, liléi Takáts Károlynak, V. Csokonai Mihálynak, és másoknak gyönyörű Versei. Hymfinek aranymunkátskája." — Ebből a névsorból tudjuk meg, hogy kiknek műveiből készült a válogatás. Egyébként sehol sem szerepel a szerzők neve. Tudatos szerkesztésre vall, hogy az „Egy halálra ítéltetett Ifjú ..után az elvesztett jegyest sirató versek következnek. Csokonai A Reményhez című verse az újabb kutatás szerint jakobinus sírató volt. Ezt a feltevést erősíti, hogy itt (1799. Második Darab, Nro. 5.) a „Vigasztalás” címet kapta. A „Rab és a mátkájá"-t sokan lemásolták kéziratos vers- és dalgyűjteményükbe. Azonos szöveggel, de változó felirattal. A sárospataki református Nagykönyvtárban őrzött Felvidító V. kötetében (61. o.) például ezzel a meglepő címmel: „A Frantzia Király halálos marsja. Kettős dali: XVI. Lajos és Antónia.” — A francia forradalom idején, 1793- ban lefejezett királyi pár — Mária Terézia leánya és férje — sorsa felett szabad volt keseregni. Az újságok is hoztak efféle verseket. Itt azonban a tartalomból kitűnik, hogy fedőcímről van szó. Antónia nem jegyese, hanem felesége volt Lajosnak. Maga is halálra ítélt, akinek már nem kellett férjet ajánlani. Horváth Ádám „Budai scéná”-ja 1813-ban bekerült az Ötödfélszáz énekek gyűjteményébe (32. sz.). „A szentenciázott (elítélt) vőlegény és a mátka” címmel. „Notó”-ja: a ,/Mennyi lélek! és be félek újra még ma hány vesz el” kezdetű vers dallama (26. sz.) „Leányaink azt igen szépen éneklik” — írja Horváth Kazinczynak Petrikeresztúr, 1814. augusztus 3-án kelt levelében. Nemcsak „Ér-Semlyén”-ben, hanem Göcsej szívében is felhangzott tehát a dal! A ,,Leányaink”? Kazinczy Klára, Horváth fogadott lánya, Tuboly Erzsébet és Rozi, a gráciáknak nevezett „igen szép két kisasszony” a szomszédos Nagylengyelből. Vajon tudták, miről szól a dal? Apjuk, Tuboly László, kit haladó gondolkodása miatt menesztett Ferenc császár megyei hivatalából, s Horváthnak bizalmas barátja volt, bizonyára tudta. A magyar jakobinus mozgalom vértanúit nagyon sokáig nem volt szabad elsiratni Horváth Ádám érdeme, hogy a rejtett cím védelme alatt máig megőrizte Hajnóczy József és mátkája tragédiájának emlékét a Kazinczy által Budai scéná”-nak nevezett darabjában. Péterffy Ida A RAB ÉS A MATRAJA Rab: Halni megyek? — Ah ne legyek áldozat, kemény egek! Mindenestül egy kegyestül elszakadni! rettegek!! Fogj meg Angyal! és karoddal, ah! ragadj el engemet. Adj reménylni, véled élni számkivettetésemet. Mátka: Drága Lélek! érted élek, hát butsuzol? édesem! Vasba verve, szív keserve közt nyög ah szerelmesem! Félre lánczok! — a halálnak ez hatalma hogy lehet? Elgyűrüzött, összefűzött egy jegyest, hogy elvehet. Rab: Lehetetlen !!! — ez kegyetlen áldozat kivántatott. A Bíró szó mint utolsó végezet ki mondatott: Oh Te fényes ég! ki édes éltemet pihegteted, Véremet ne add tserére; szülj belőle életet. Mátka: Véredet? — de hát magad Te vértelen hová leszel? Nem lehet, nem, ha Jegyesem elvesz, én velem veszel; Mérgesebbek a hús égnek ostori, s tűz árjai, Ha kettőnknek öszve zengnek egybe-fort panasszal. Rab: Csendesedj — ne haborogj — ne vonj fejedre is tüzet, És Ferenczem — én helyettem a ki fog veled kezet; Majd ha terhe bé keverve testemet, Te sír verem, Rakva leszek új növéssel, ez mag új magot terem. — Mátka: Menj tehát Te, hív s nemes de özvegyet hagyott Jegyes! Menybe lészen új s egésszen égi kintsed oh kegyes! S bár ha véredet kezére bírta egy erős — tegye, Nints hatalma, hogy jutalmadat kezedbűl elvegye. Míig.'íi! Nemzet A gyermekek helyzete a 80-as években ELŐSZÖR vettem részt az UNICEF kormányzótanácsának ülésén, amelynek alelnökévé választottak. A 30 tagú testület két héten át ülésezett New Yorkban. Az ülésnek különös jelentőséget adott, hogy az ENSZ közgyűlése az UNICEF-re bízta a gyermekévben megfogalmazott nemzetközi feladatok végrehajtását s a nemzeti programok további figyelemmel kísérését. Az UNICEF programjainak középpontjában továbbra is az alapvető szolgáltatások állnak a fejlődő országokban. Így az egészségügyi segítség, a családok és a családtervezés támogatása, az élelmezési feltételek javítása, az ivóvízellátás és a városinyomortelepeken élő családok és gyermekek különleges problémáinak enyhítése. Az elmúlt években kiterjedt az UNICEF munkája a felszabadító mozgalmak fennhatósága alatt álló területeken élő gyermekek és anyák támogatására is. A világon jelenleg mintegy 800 millió ember él az UNICEF főigazgatója megfogalmazása szerint az „abszolút nyomor rabságában”, s mintegy 1000 millió ember éhezik. A Föld lakóinak csaknem egynegyede tehát az emberi életfeltételek minimuma nélkül tengődik. A riasztó élelmezési helyzet egyik jellemzője az is, hogy több mint 40 fejlődő ország képtelen" megtermelni, és megvásárolni a lakosság ellátásához szükséges élelmiszereket. Annak ellenére, hogy a 70-es években több fejlődő ország tett nagy lépéseket az ipari fejlődés meggyorsítására, többségük helyzete romlott, s nőtt a szakadék a „közepesen fejlett fejlődők” és a többiek között. Az ENSZ statisztikái szerint a legsúlyosabb helyzetbe 40—50 ország került. Ezekben az országokban az egy lakosra számított termelés a 70-es években évi 1,7 százalékkal nőtt. Az életszínvonal „stagnált” vagy csökkent. A legszegényebb országokat sújtotta legnagyobb mértékben az olajárak emelkedése is. A legelmaradottabb „fejlődők” egyre inkább csak a nemzetközi élelmiszer- és pénzsegélyek, kölcsönök és adományok segítségével tudnak fennmaradni. Az infláció is hatalmas méreteket ölt 1979-ben az inflációs ráta a fejlődő országokban 32 százalékos volt. Különösen súlyos helyzetbe került Sri Lanka, Uganda, Zaire lakossága, de még a gazdaságilag fejlettebb Brazíliában és Nigériában is romlott a tömegek gazdasági helyzete, PARADOX szociális helyzet alakult ki földünkön. Miközben a szegényebb fejlődő országok a XX. század utolsó évtizedeiben hasonló jövedelemszintet értek el, mint Nyugat-Európa a XVIII. században, a csecsemő- és gyermekhalandóságuk olyan, mint a nyugat-európai országokénak és az USA-é volt az első világháború után. E fejlődés oka az egészségügyi viszonyok bizonyos javulása, számos járványos betegség, például a feketehimlő, kolera, pestis megszüntetése vagy visszaszorítása volt. A világ legszegényebb országaiban a születéskor várható átlagos életkor az 1960-as 42 évről 1977-re 50-re nőtt. A fejlődő országok viszonyai között rendkívül súlyos helyzetben vannak a gyermekek. A percenként születő 100 gyerek közül 15, egy éven belül meghal. 75 gyermekkorában nem jut orvoshoz, 25 gyermek rosszul táplált. Már csecsemőkorában is. A fejlődő világban sok helyütt a tiszta vizet adó kutaknál naponta 10—12 órát állnak sorban az emberek. A betegségek 80 százalékát a fertőzött víz okozza. A jó ivóvíz a csecsemő- és gyermekhalandóságot a felére csökkentené. A nyolcvanas éveket a tiszta ivóvíz évtizedének deklarálták. Ez igen sok feladat megoldását követeli meg. Így a helyi vízellátási hálózat megszervezését, 500 000 vízgazdálkodási szakember kiképzését. Segíteni kell a vízkutatásban, -tárolásban és -szállításban. Évente 5 milliárd dollár külső támogatásra lenne szükség. Igen súlyos helyzetben van a gyermekegészségügy is. 400 millió gyermek nem jut egészségügyi ellátáshoz. Az intézmények a városokban vannak. A modern orvosi ellátás meg,jelenése nagy területeken elsorvasztotta a hagyományos „kuruzslást”, amely primitív volt ugyan, de némi segítséget adott. Az egészségügyi ellátás és az élelmezés megjavítása is szorosan összekapcsolódik : 100 millió öt éven aluli gyermek szenved proteinhiányban, s közülük 10 millió éhen hal. Az UNICEF kormányzótanácsának ülése ebben az évben a nemzetközi gyermekév tapasztalatainak általános értékelése mellett három speciális kérdéscsoporttal foglalkozott: az elemi oktatással, a nők helyzetével és a fogyatékos, csökkent képességű gyermekek problémáival. Figyelemre méltó változások történtek a fejlődő országok közoktatásában. 1960—75 között az elemi iskolába beíratottak száma 120 millióról 245 millióra nőtt. 2000-ig azonban további 400 millió gyermek számára kellene iskolákat nyitni. Erősödik a törekvés a felnőtt lakosság körében is, hogy megtanuljon írni-olvasni. Legalább annyira, hogy a gazdaság modernebb szektoraiban dolgozhassák. Miközben az analfabéták aránya a földön csökkenőben van, abszolút számuk az 1970-es 742 millióról 2000-re csaknem 1 milliárdra nő. Különösen súlyos helyzetben vannak a nők. A fejlődő országokban 1977-es adatok szerint a férfiak körében 48 százalék, a nők körében 68 százalék volt az analfabéták aránya. AZ UNICEF programjai a tömegoktatásban: segítik az iskolai oktatás reformját, beleértve a tananyagok átalakítását, támogatják a pedagógusképzést és javítják az iskolák felszereltségét, valamint a tanulók életkörülményeit. A tantervekbena falusi iskolai oktatást összekapcsolják az elemi agro- és zootechnikai ismeretek terjesztésével. A felnőttoktatás centrumában a fiatal anyák állnak. Nemcsak írni-olvasni tanítják őket, hanem a helyes csecsemőtáplálásra, az alapvető táplálkozási, háztartási és higiéniai ismeretekre is. 1980 júliusában Koppenhágában nagy jelentőségű világkonferencia ül össze, hogy megvizsgálja, miként alakult a nők helyzete az elmúlt öt évben. Az UNICEF a nő és a gyermek — tehát az anyák helyzete — szemszögéből vizsgálta és értékelte a változásokat. Bár fokozódott a nők társadalmi aktivitása és több országban bizonyos javulás is mutatkozik a körülményeikben, e változás azonban egyelőre igen felszínes, sok esetben pedig formális. Az alapvető problémák nem oldódtak meg. A gyermekek helyzetének javítása elképzelhetetlen a család és különösen a nők társadalmi és életfeltételeinek megváltoztatása nélkül. Igaz, hogy az UNICEF évek óta foglalkozik a nők oktatásával a fejlődő országokban, s általános alapképzés mellett egészségügyi védőnő- és bábaképzéssel is. Ez azonban nem elég. Afrikában a nők, akik az egész lakosság 50 százalékát alkotják, az összes fizikai munka 80 százalékát végzik el, miközben a hivatalos statisztikák szerint a nők 28 százalékát tartják nyilván „dolgozóként”. A családi gazdaságban a nők állítják elő, gyűjtik be , és értékesítik a mezőgazdasági termelés 70 százalékát. A kereső nők 50 százaléka sok országban olyan alacsony bért kap, ami a hivatalos „nyomorszint” alatt van. A fejlődő világ különböző térségeiben a nőkkel szemben alkalmazott megkülönböztető intézkedések igen sokrétűek. Nehéz az elmaradott tradicionális társadalmak értékrendjének megváltoztatása, még az olyan országokban is, ahol forradalmi átalakulás zajlik. A harmadik kiemelt téma a fogyatékos, csökkent képességű gyermekek helyzetének és problémáinak vizsgálata volt. Különleges jelentőséget adott a témának az a tény, hogy az ENSZ az 1981-es esztendőt a csökkent képességűek évének nyilvánította. A világon minden tizedik gyermek valamilyen formában „csökkent képességűnek” tekinthető. Ez azonban az UNICEF szerint csak a hivatalosan elismert minimumot jelenti. A konkrét elemzés arra utal, hogy arányuk a fejlődő országokban jóval nagyobb. Sok 120 millió fogyatékos gyereknek nincs semmiféle rehabilitációs lehetősége. A családok többségében a legelemibb kezelési feltételek sincsenek meg. Az oktatási és egészségügyi intézmények pedig nincsenek felkészítve a rehabilitációval járó különleges feladatokra. Az UNICEF és az Egészségügyi Világszervezet, s a Rehabilitation International együttműködésével megindult akciók ezért különösen nagy jelentőségűek, bár természetesen rendkívül korlátozottak. A kormányzótanács ülésén nagy elismeréssel nyilatkoztak a szocialista országok eredményeiről a fogyatékos, csökkent képességű gyermekek gondozásában és a társadalom gondoskodásáról. Különösen a Szovjetunió ez irányú gyakorlatát állították példaként a világ sok más országa elé. Kiemelték a vitában azt is, hogy a gondoskodás a fogyatékosokról, az elesettekről a közgondolkodás fejlettségének, a társadalom szolidaritásának is mércéje. AZ UNICEF-NEK a következő években jelentős nehézségekkel kell szembenéznie. A különböző szükségprogramok nagymértékben igénybe veszik anyagi eszközeit és munkatársait. Nő a rendes segélyprogramok költsége is. Az infláció súlyosan érinti az ENSZ gyermekalapját. Bevételeinek reálértékét erősen csökkenti az áremelkedés. A rossz gazdasági helyzet egyébként sem kedvez az önkéntes adományokból származó bevételek növelésének. A világon ma sok tízmillió ember támogatja aktívan a gyermekalapot. Az új világgazdasági helyzet megköveteli a támogatás erősítését, az UNICEF társadalmi bázisának szélesítését. Dr. Simai Mihály KÖLLŐ MIKLÓS pantomimművész találkozik a közönséggel július 7-én az Jókai Klub (XII., Hollós út 5.) HÉTFŐN HÉTKOR portrészínpadán .