Magyar Nemzet, 1980. október (36. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-01 / 230. szám
4 A Televízió műsoráról HlllllllmilllllllllllllllllllllllllllllUHUIIIIIIUIIUllllllllIIIIIHWWIIIIULiUIIIUIUWIULUlllllUBM Hívójel Az igazat mondja-e a valóság? Nem feltétlenül. Minden idők legnagyobb magyar vasúti szerencsétlenségét az okozta, hogy a forgalomirányító — idősödő ember — nem tudott „lépést tartani” korával, nem vált reflexévé a mozdulat, amellyel az új masinát kezelnie kellett volna. Mit mond el ez a valódi történet? Valódi történetet, egyszeri esetet, amint Kereszty András Élet és Irodalom-béli riportja — a tévéfilm alapanyaga — is csak ennyit tett, nem többet. Még nem bizonyos tehát, hogy az egyszeri történet, a valódi történet általánosító következtetésekre érdemes, igaz történetté is válhat. Nem bizonyos, hogy a vasúti katasztrófa okainak kibogozása egyszersmind társadalmi bajok felderítésére is alkalmatos. Nem bizonyos, hogy kideríthető belőle például, hogy az ötvenen felüli megfáradtak okolhatók a lappangó — avagy látványos — társadalmi csapásokért. Ha viszont valamifajta általánosítás nem kerekedik a valódi történetből, kár művet formálni belőle. Bőbeszédűen előadott hír lesz belőle, nem több. Szántó Erika forgatókönyvíró és Nemere László rendező mégis ezt cselekedte: drámát, tévédrámát formálva a riportnyi, majd bírósági hírnyi valóságból valamifajta általános érvényű igazság fogalmazványát adták Hívójel című tévéfilmjükben. A valóság azonban — a néző szerencséjére?, szerencsétlenségére? — keményen ellenállt ezúttal a drámává alakítás munkálatainak. A történet ugyanis a lelkes tevékenykedés ellenére is az maradt, ami volt: egyedi eset. Hangos szóval győzte ugyan a Hívójel. Ha ennyi elegendő volna egy drámához, erőshangú tévédrámának is nevezhetnénk akár mindazt, amit a képernyőn láttunk. De feszültséggel, de tipizáló, készséggel, de az elvonatkoztatás adományával — tehát a drámaiság valóban szükséges kellékeivel — nem állt nézői elébe. Mindenekelőtt a két központi figura megformálását hibázták el a tévéfilm életrehívói, író, rendező, színész egyaránt. Bencze Ferenc véletlenül vétkes vasutasa oly ügyefogyottnak, Juhász Jácint nyomozónak felcsapott ügyésze oly izgágának mutatkozott már a játék kezdetén, de a történet egész folyamatában is, hogy azonosulni velük, igazukért lelkesülni, sorsukért szurkolni nem engedhette egyikőjük sem a nézőket. Széniéi Sándor póruljárt vasutas megmaradt Széniéi Sándor póruljárt vasutasnak, noha szüntelenül arról példázódtak körülötte, hogy ő a fejlődés sodrából kiesett, felesleges idős ember típusa. Dr. Pálos István lélektelenül buzgó ügyész megmaradt dr. Pálos István lélektelenül buzgó ügyésznek, noha arra volt hivatott, hogy elhiggyék róla: szociografikus érzékenységű és társadalomjobbító szándékú ember, aki a közösség bajain akar segíteni azzal, hogy a reábízott „bűneset” szociológiai és társadalomlélektani eredőit próbálja meg kideríteni. Egy gyengébben sikerült tévéfilm, amely még rettenetével — ötvennél több halottrólsebesültről számolnak be a kezdő képsorok — és bírósági menetével sem tud valójában érdeklődést támasztani. Voltaképpen kevés szót érdemelne, ha „valóságkövető” műfajával és „igazságosztó” tartalmával nem jelezne egy új műfaji és tartalmi törekvést a televízióban. Egyre gyakrabban jelennek meg azonban a képernyőn olyan munkák, amelyek a mindennapok hitelével, majd ennek a hitelnek a művészi kibontásával környező világunk igazságaira igyekeznek rádöbbenteni. Szinte alig van olyan szélsőséges kriminalisztikai eset — önmagát orvosnak hazudó nőszemély, öngyilkosság látszatával gyilkoló férj —, amely ne vált volna a televízióban „társadalmi drámává”. Meghallgatta: úgy látszik, a tévé azt a sokak által hangoztatott jótanácsot, hogy a máról kell elsősorban beszélnie, tudomásul vette továbbá, hogy a közönség izgalmakra áhítozik. A kétféle követelmény — maiság és izgalmasság — elegyítése során azonban szükségszerűen semleges, legjobb esetben közömbös munkák kerülnek ki a tévéműhelyekből. Az alkotók nem veszik tudomásul ugyanis, hogy a maiság önmagában izgalmasabb, mint mindenfajta különcség, az extremitásokból viszont nem kerekedhet semmifajta társadalmi igazság. Az igazmondásugyanis nem a különösen egyedi, hanem a tipikusan általános földjén terem. Az igazság látszatával megjelenő példázat néha közelebb áll a valótlansághoz, mint a tényleges valóság igazához. Nem az a baj tehát a valódiságból kinövő, művészi igényességű tévémunkákkal, hogy moralizálva-megdöbbentve mulattató szándékuk elkallódik, mert a művészetté „emelés” során már sem nem moralizálnak, sem nem döbbentenek, sem nem mulattatnak, de az a fő bajuk, hogy hamis valóságot festenek. A Hívójel vontatottságát, döcögő drámaiságát, plasztikussá nem gyúrt hőseit még csak-csak elviseli az ember. De azt a titkos tanítását, hogy a katasztrófák okozói az újhoz simulni nem tudó, megcsontosodott ötvenesek, lehetetlen igazságként kezelni. A romlás, a szerencsétlenség, a csapás mindig szövevényes okok következménye. Kiváltói nem feltétlenül a rossz reflexűek, az alkalmazkodni nehezen tudók, az igyekvő lemaradottak; lehetnek azok is, akik mindenáron a valódiságból akarják kikövetkeztetni az igazságot. Van egy fantasztikus ötlete ? Nemcsak a valóságot, de olykor a közönség leleményességét is segítségül hívja a tévé, hogy mindenki kedvére és hasznára való műsorokat sikerítsen. A nézősereg Bednai Nándor és Kállai István felhívására ontja is az ötleteket, fantasztikusakat és megvalósíthatókat, nevetségeseket és életrevalóakat, hogy azután a televízió szórakoztató gyárában mindvalahány idea éppen olyan szürkévé és szokványossá kopjon, mint a régimódi szórakoztatóipar öreg-öreg viccei, tippjei. A postán és képmagnón érkezett leleménymorzsákat ugyanis — amelyeknek minden bája, humora, sőt szociológiai jelentősége is abból származik, hogy természetes közegből erednek, akár a népmesék — szakavatott szerzők szedik rendbe, rímbe és rímtelenségbe, ahogyan az a szórakoztatás nagyiparában szokás. Az ily módon uniformizált ötleteket a hagyományos stílu szerint adják elő közismert kabarészínészek közismert manírjaikkal. És szokványos konferálással fűzi össze az egyes jeleneteket a jópofa műsorvezető, ezúttal Cálvölgyi János. A voltaképpeni szerzőnek, a közönségnek tehát nem marad más feladata, mint lelkesen tapsolni és illemtudóan indulni önnön megváltoztatott tréfáin. Akár egy jófajta régi kabaréban, akár egy nagy hírű régi orfeumban, ahol azonban a publikumot nem azzal toborozták, hogy elhitették vele: ő maga a szerző. De azzal csalogatták, hogy a köznapokról viccelődtek, bájjal, humorral, szociológiai, sőt politikai jelentőséggel. Akár a gúnyos népmesék. Lőcsei Gabriella Meghalt Szenczei László író, szerkesztő Szenczei László író, a Nagyvilág rovatvezetője, 71 éves korában meghalt. Gyulafehérvárott született, Kolozsvárt és Brassóban kezdte újságírói pályáját. Első novellái és tanulmányai az Erdélyi Helikonban és a Korunkban jelentek meg, kolozsvári kiadásúak első szépirodalmi munkái. 1941-ben költözött Budapestre, 1943-ban Apáczai Csere Jánosról írt regénnyel. 1946-ban a magyar—román kérdést megvilágító történelmi-politikai esszével jelentkezett. Román és bolgár nyelvből fordított is. 1956-ban jelent meg A várőr fia című ifjúsági regénye. Temetéséről később intézkednek. Magyar Nemzet ■Szerda, 1980 október 1. József Attila kései költészetével foglalkozott az akadémiai ülésszak A József Attila-ülésszak második napján, tegnap, a Magyar Tudományos Akadémia székházában folytatódott az előadások sora. Tolnai Gábor akadémikus elnöklete alatt Németh G. Béla egyetemi tanár tartott előadást a kései József Attila „világképének és poétikájának néhány főbb vonásá”-ról. Felkért hozzászóló volt Fodor András, a költő, valamint Szőke György, Bókay Antal, Bécsy Ágnes és Kemény Gábor. Az ülésszak ma folytatja munkáját. Könyvek a Bartók-centenáriumra A Bartók-centenárium megünnepléséhez a zeneszerző életét, munkásságát bemutató kiadványok megjelentetésével járul hozzá a Zeneműkiadó. Az évfordulóhoz kapcsolódó és a közeljövőben, illetve a téli könyvvásárra megjelenő kiadványokról adott tájékoztatást kedden Sarlós László, a kiadó igazgatója. Az Orfeusz-sorozat újdonságaként már a napokban az üzletekbe kerül Kroó György Bartók-kalauz című műve, amely zenekari, színpadi és kamaraműveihez szolgál útmutatóul. Ezt a könyvet Bartók-hanglemez jegyzék egészíti ki. Megjelenteti a kiadó Bónis Ferenc Bartók Béla élete képekben és dokumentumokban című könyvének átdolgozott változatát. Újfalussy József levelekből, írásokból, dokumentumokból összeállított Bartók-breviáriuma immár harmadik alkalommal lát napvilágot. Két Bartók-kotta is megjelenik: az egyik az 1926- ban készült Szonáta, a másik az 1942-ben született Andante első publikációja lesz. Két hét múlva kerül forgalomba Pándi Marianne hangversenykalauzának negyedik, befejező kötete, a zongoraművek kalauza. Az új kötet többek között Bach, Haydn, Mozart, Schumann, Bartók műveiről, valamint a legújabb kori magyar és külföldi darabokról ad tájékoztatást. A könyv előszavaként Pernye András a zongoramuzsika előtörténetéről szóló tanulmánya olvasható. Ugyancsak a közeljövőben jelenik meg Maróthy János Zene és ember című műve, amely a zene történetén keresztül elvezeti az olvasót a zeneesztétikához, s egyben kritikáját adja a zenekutatás eddigi eredményeinek is. Három memoárkötet is megjelenik: Tito Gobbi: Életem című műve, Ottó Strasser a bécsi filharmonikusok között töltött éveiről szóló És ezért még fizetnek is ... című munkája és Rózsa Miklós, számos famzene szerzőjének könyve. Budapesti Művészeti Hetek mai műsora Fővárosi Operettszínház — 19.00: A berlini Deutsches Theater vendégjátéka. Peter Hacks (Goethe nyomán): Plundesweileni vásár. Zeneakadémia — 19.30: A 18. Budapesti Nemzetközi Zenei Verseny díjkiosztója és a díjnyertesek hangversenye a Zenei Világnap alkalmából. Pesti Vigadó — 19.30: Korunk zenéje. A Kodályvonósnégyes és a Budapesti Kamaraegyüttes hangversenye. Nemzeti Galéria — Szabados Árpád grafikusművész kiállítása. A színházak szerdai műsora Erkel Színház: Cédrus (Harangozó bék, 1. ea.. 7.) — Nemzeti Színház: Troilus és Cressida (7) — Népszínház—Várszínház: A lovakat lelövik, ugye? (7) — Madách Színház: A meráni fiú (7) — Vígszínház: A 22-es csapdája (7) — Pesti Színház: Orfeusz alászáll (7) — Radnóti Miklós Színpad: Concerto (7) — Fővárosi Operettszínház: Plundesweileni vásár (a Deutsches Theater vendégjátéka, 7) — József Attila Színház: Pajzán históriák (7) — Thália Színház: A Mester és Margarita (7) — Vidám Színpad: Maszlag (7) — Mikroszkóp Színpad: Bimm-Bumm Bömbölő (de. 10). Minek néz engem?, (fél 9) — Állami Bábszínház a Népköztársaság útján: Szentivánéji álom (du. 3.) — a Jókai téren: Csizmás kandúr, (de 10) — Egyetemi Színpad: Jean Vigo filmklub in. (fél 6.) Rövid tartalom és szereplőlista a Pesti Műsorban. ZENEI VILÁGNAP A zene évente visszatérő ** ünnepnapja — legalábbis így tervezte annak idején az Egyesült Nemzetek Kulturális Szervezete — egy percre megállítja a világ népeinek mozgalmas életét; arra emlékezteti az emberiséget, hogy mindennapi munkája fölött, mellett, mögött, vagy, ha úgy tetszik, mind e tevékenységei mélyén ott él, legősibb ösztöneire és kifinomult műízlésére egyképpen hat a hangok megfoghatatlan varázsa, amely létért folyó küzdelmét elviselhetővé teszi, amely nemesít és gyönyörűséggel tölt el: a muzsika. A világszervezet azonban nemcsak ilyen fenkölt eszmei tartalmat szánt október ünneppé avatott első napjának, hanem azt is remélte, hogy a zenével kapcsolatban álló emberiség gyakorlati síkon vizsgálja felül eddig elért eredményeit és további céljai elérésének módozatait. Vagyis nem széplelkű ábrándozásra kívánta a világ népeit ezzel az ünnepnappal rávenni, hanem arra, hogy a zene aktív és paszszív művelésének legkedvezőbb feltételeit, kulturális hagyományaiknak és anyagi lehetőségeiknek figyelembevételével igyekezzenek megteremteni. Nem mintha nehéz nemzetközi helyzet idején nem szorulna rá a világ annak fokozott tudatosítására, hogy a zene jegyében „testvér lészen minden ember”; hogy ez az a nyelv, amelyen megérti egymást a földkerekség minden lakója; hogy életünket emberhez méltóvá teszi a hangok művészete. Ezt a felismerést azonban egy sor gyakorlati — sőt: anyagi — vállalkozás, tervezés, tudományos és művészeti létesítmény, valamint a hozzájuk kapcsolódó művészeti iparágak fejlesztése kell, hogy kövesse ahhoz, hogy az eszme valósággá válhasson. A kettő — eszme és megvalósítás — összehangolása pedig országonként változó, de mindenütt egyképpen bonyolult tevékenység. Van, ahol dicső hagyományok várnak méltó folytatásra, ám hiányzik a megfelelő anyagi alap; másutt bővelkednek műpártoló pénzemberekben és intézményekben, ám szegények tehetségekben; ismét másutt a tekintélyes múlt hiánya vet gátat az igazi fejlődésnek. A zenei élet egészséges vérkeringése könynyűszerrel megoldja mindezeket a helyi problémákat. A zenei világnap végső soron ezt az egészséges vérkeringést hivatott elősegíteni, nemcsak a zene, hanem a zenei élet nemzetköziségét is hirdetve a muzsika minden barátja és művelője számára. Pándi Marianne A zene hatalmáról beszél Varga Tibor hegedűművész „A hegedű fővárosa” — ez a kitüntető cím 1965 óta Siont, a kis történelmi várost illeti a Rhone völgyében, Svájcban. Hírnevét a tizenhét éve megrendezett nyári zenei fesztiválnak köszönheti, ezt pedig Varga Tibornak, aki itt telepedett le, megszeretve a vidéket. A honatyák kérték meg a hegedűművészt, a városka zenei életének fellendítésére , s az eredmény nemzetközi hegedűverseny, egész nyáron át tartó koncertsorozat, tanulni vágyó fiatal művészeknek lehetőség a továbbjutásra, neves mesterek irányításával. Kortárs zeneszerzők írnak műveket a sioni fesztiválra, a világ híres tanárai foglalkoznak a jelentkezőkkel, nagy zenekarok jönnek vendégszerepelni a koncertekre. Voltak már itt a Varsói Filharmonikusok, a vesztfáliai szimfonikus zenekar, az idén pedig a Magyar Filharmonikusok. Az állandó repertoáron szerepelnek Bartók, Liszt, Kodály, Dohnányi művei s a tanárok között is találkozni magyar nevekkel. A Los Angelesben élő Pablo Casals-tanítvány, Rejtő Gábor a nyári zenei órák csellótanára. A nagybőgőt Montag Lajos oktatja, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára. A fesztivál lelke és irányítója pedig Varga Tibor, akivel a hétnapos nemzetközi hegedűverseny díjkiosztó ünnepségén találkoztam. Nem volt könnyű megvárni, míg kiszabadult a kíváncsi fiatalok közül. Jegyzeteibe bele-belepillantva felelt a versenyzők kérdéseire, sorolta a hibákat és tanácsolta a javítás módszerét, dicsért, s főleg biztatott. Magyarázta a muzsika, a művészet lényegét. Angolul, németül, franciául vagy magyarul, kinek milyen nyelven kellett. Mikor bemutatkoztam, az első üdvözlés után mindjárt azt panaszolta, hogy nincsenek magyar zenészek, nem jönnek a fiatalok az évről -évre küldött felhívásra. „Pedig Magyarországnak mindig nagyon jó hegedűsei voltak.” Aztán már vidáman folytatta. „Ősszel megyek haza a fiammal, november 9-én lesz a koncertem. Kettős öröm, mert 1953 óta nem voltam Magyarországon, s együtt játszhatom Gilbert-tel, a fiammal, ő vezényli a hangversenyt. Ritkán van alkalmunk együtt zenélni, de nagyon jól megértjük egymást, tökéletes az összhang, ha együtt szereplünk.” Magá-ról csak annyit árul el, hogy a Detmoldi Kamarazenekarral járja Európát és a világot, tanít Angliában, Svájcban, Németországban. Talán ő az egyetlen a fesztivál rendezői közül, akin nem látszik a fáradtság. S a rövid beszélgetés alatt sem magáról, hanem a zenéről beszél. — A zene, a művészet mesterség, s nem tűri a selejtet. Örömet szerezni pedig csak akkor lehet ezzel a mesterséggel, ha az ember a lehető legtökéletesebben elsajátította, ha egy koncerten, vagy bármilyen előadáson úgy tud játszani, hogy a hallgatóság megfeledkezik minden másról, érzi a zene világának lényegét. Bármilyen kicsi megingás, bizonytalanság elég ahhoz, hogy ez a nehezen létrehozott világ eltűnjön.. A jog zenész olyan, mint a jó autóbuszvezető, talán kicsit vulgárisan hangzik a hasonlat, de így van. Ha megbízik benne az utas, gondtalanul nézegeti a vidéket, jól érzi magát, de az első megingás után, ha a bizalmat elveszti, már nem tud másra gondolni, csak arra, hogy szerencsésen az út végére érjen. S a zenész dolga, hogy gondtalan utasokat vezessen végig a zene világán. A jó zenész pedig végig józan marad, mert ha ő is elkezdi élvezni a vidéket, akkor ki vezet?’ Wagnerről mesélik, hogy az első Tristan-előadás előtt maga tanította be a zenekart és az énekeseket s a próbán az egyik énekes olyannyira elérzékenyült a saját áriáján, hogy sírva fakadt. A mester dühösen rákiáltott: „A maga dolga az, hogy énekeljen, a könnyeket hagyja meg a közönségnek”. — Kemény munka a muzsika, a jó interpretáció komoly erőfeszítés. S az igazi művészet csak a kotta megtanulása után kezdődik, mikor kialakul a mű, a technikai problémák fölé emelkedve élni kezd az ember agyában, egész testében. Beszélnek mindenféle iskoláról — oroszról, románról, magyarról. Ezek mind csak technikai megkülönböztetések. A lényeg az, hogy az eredményt, a produkciót a világ minden nemzete, mindenféle és fajta embere élvezze, értse és hasznosítsa. Ez a zene nagy hatalma, eljut mindenkihez, mindenhová, ahol szeretik. Búcsúzik is, hiszen nagyszerű koncert várja. Novemberben pedig a magyar közönség várja Budapesten. Honthy Kinga VÁRJUK ÖNT: BMV 80 K/2-es pavilonjában A főbejárat mellett NAPLÓ Október 1 A nemzetközi Pablo Casasgordonkaverseny döntő fordulói hétfőn fejeződtek be a Zeneművészeti Főiskolán. A nagy érdeklődéssel kísért, igen magas színvonalú versenyben a francia Yvan Chiffoleaunyerte az első díját. A zsűri a második díjat, valamint a Zeneműkiadó különdíját az angol Alexander Baillienek ítélte oda. Harmadik díjat az NSZK- beli Ulrike Schäfer nyerte. A fővárosi tanács különdíjával jutalmazta a zsűri az Egyesült Államokból érkezett Michelle Djokicot. Az ünnepélyes díjkiosztás ma este lesz a főiskola nagytermében. Utána gálahangversenyen mutatkoznak be a győztesei:. . A Pannónia Filmstúdió pécsi műtermének első önálló művét Varga Csaba írta és rendezte Mondok nektek valamit címmel. A húszperces film a jelek, gesztusok, az arcjáték kifejezőerejével foglalkozik, s az Iskolatelevízió megrendelésére készült. * Hincz Gyula kiállítását a Vigadó Galériában október 8-án Bereczky Lorártd nyitja meg.+ Bényi László festőművész Halászok című képével elnyerte a Szicíliában minden évben megrendezett Modern művészetek elnevezésű kiállítás első díját. A Magyar PEN -Club első ízben rendez afrikai irodalmi estet. A Fészek Klubban október 2-án Gergely Ágnes bevezető előadása után Alpha Diallo tanzániai író — József Attila Verseinek utáni nyelvre fordítója — a magyar—afrikai irodalmi, kapcsolatokról beszél. Az esten több afrikai irodalmi írta és részlete hangzik el magyarul, s fellép a Guinea! Táncegyüttes. (.. Nyolcvanadik életévét töltötte be a minap fővárosunk épületeinek szerelmese és legjobb tudója, drr.' Zák Máriás Gy. ' Sándor. Nevét leginkább azok arcot írtunk, akik gyakorta vesztk kézbe a „Magyarorszási~MűVészeti Emlékei” monográfia Budapest-kötetét, melyet Genthon Istvánnal közösen jegyzett. Szülővárosából, Brassóból, 1920-ban jött Budapestre. A háború előtt egy ideig az ő gondja volt a rászoruló fővárosi művészek és írók segélyezése is. Neve ott áll azon a felszabadulás utáni emlékplaketten, amelyen a Városháza újjáépítőinek és első érdemes tisztségviselőinek nevét örökítették meg. Lestyán Sándorral közösen írta, s már 1945 májusában orosz és angol nyelven megjelentette a 2000 éves Budapest történetét áttekintő szép kiadványt. Nem kis érdeme, hogy 1945 októberében megjelent a régi ,,Budapest” című történelmi, művészeti, irodalmi és társadalmi folyóirat első száma is, melynek egyik alapító-szerkesztője volt. Aligha van lakosa fővárosunknak, aki ennyire ,,bejárta” volna. Sok anekdota fűződik személyéhez, sajátos életmódjához, gavalléros kalandjaihoz. Napjainkra megritkult régi barátainak köre, de délben és este, a rádió időjelzéseihez pontosan igazodó órában fehér botos, nagykabátos, kissé botorkáló, tétova figurája mindig föltűnik a Váci utcán. Megőrizte hűségét a város házaihoz, de már nem faggathatja köveiket: a szép öregkor mostoha volt hozzá, megfosztotta a szeme világától. Ha valami mégis kárpótolhatja — az csak a szép emlékezések derengése. (v. d. sz.) Az Inosztrannaja Lityeratura című szovjet világirodalmi folyóirat legújabb számában több magyar vonatkozású cikk van. Szécsi Margitot a magyar irodalom egyik kiváló ismerője, Jelena Malihina mutatja be és a költőnő több versének orosz fordítását is közli. Larisza Vaszilieva két erdélyi magyar költőről ír, Méliusz Józseftől és Kányádi Sándorról. A folyóirat hírt ad a kiváló fordító, Makai Imre kitüntetéséről és Szabó Magda színművének, A meráni fiúnak a bemutatójáról is. Prokop Péter festőművész cserkuti tárlata a nagy érdeklődésre való tekintettel a tervezettnél két héttel később, október 15-én zárul. 4. Gőzmozdonyok Csehszlovákiában címmel rendez vendégkiállítást a prágai Nemzeti Technikai Múzeum a budapesti Közlekedési Múzeumban október 3-tól. A Vándor-kórus egykori tagjai október 4-én 14 órakor koszorút helyeznek el Vándor Sándor sírján a Mező Imre úti temetőben.