Magyar Nemzet, 1980. október (36. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-01 / 230. szám

4 A­ Televízió műsoráról HlllllllmilllllllllllllllllllllllllllllUHUIIIIIIUIIUll­llllll­IIIIIHWWIIIIULiUIIIUIUWIULUlllllUBM­ Hívó­jel Az igazat mondja-e a való­ság? Nem feltétlenül. Minden idők legnagyobb magyar vas­úti szerencsétlenségét az okoz­ta, hogy a forgalomirányító — idősödő ember — nem tudott „lépést tartani” korával, nem vált reflexévé a mozdulat, amellyel az új masinát ke­zelnie kellett volna. Mit mond el ez a valódi történet? Va­lódi történetet, egyszeri esetet, amint Kereszty András Élet és Irodalom-béli riportja — a tévéfilm alapanyaga — is csak ennyit tett, nem többet. Még nem bizonyos tehát, hogy az egyszeri történet, a valódi tör­ténet általánosító következte­tésekre érdemes, igaz történet­té is válhat. Nem bizonyos, hogy a vasúti katasztrófa okai­nak kibogozása egyszersmind társadalmi bajok felderítésére is alkalmatos. Nem bizonyos, hogy kideríthető belőle pél­dául, hogy az ötvenen felüli megfáradtak okolhatók a lap­pangó — avagy látványos — társadalmi csapásokért. Ha vi­szont valamifajta általánosítás nem kerekedik a valódi törté­netből, kár művet formálni belőle. Bőbeszédűen előadott hír lesz belőle, nem több. Szántó Erika forgatókönyvíró és Nemere László rendező mégis ezt cselekedte: drámát, tévédrámát formálva a riport­­nyi, majd bírósági hírnyi va­lóságból valamifajta általános érvényű igazság fogalmazvá­nyát adták Hívójel cím­ű tévé­filmjükben. A valóság azonban — a né­ző szerencséjére?, szerencsét­lenségére? — keményen ellen­állt ezúttal a drámává alakí­tás munkálatainak. A történet ugyanis a lelkes tevékenyke­dés ellenére is az maradt, ami volt: egyedi eset. Hangos szó­val győzte ugyan a Hívójel. Ha ennyi elegendő volna egy drámához, erőshangú tévédrá­mának is nevezhetnénk akár mindazt, amit a képernyőn láttunk. De feszültséggel, de tipizáló, készséggel, de az el­vonatkoztatás adományával — tehát a drámaiság valóban szükséges kellékeivel — nem állt nézői elébe. Mindenekelőtt a két központi­­ figura meg­formálását hibázták el a tévé­film életrehívói, író, rendező, színész egyaránt. Bencze Fe­renc véletlenül vétkes vas­utasa oly ügyefogyottnak, Ju­hász Jácint nyomozónak fel­csapott ügyésze oly izgágának mutatkozott már a játék kez­detén, de a történet egész fo­lyamatában is, hogy azonosul­ni velük, igazukért lelkesül­ni, sorsukért szurkolni nem engedhette egyikőjük sem a nézőket. Széniéi Sándor pó­ruljárt vasutas megmaradt Széniéi Sándor póruljárt vas­utasnak, noha szüntelenül ar­ról példázódtak körülötte, hogy ő a fejlődés sodrából kiesett, felesleges idős ember típusa. Dr. Pálos István lélek­­telenül buzgó ügyész megma­radt dr. Pálos István lélekte­­lenül buzgó ügyésznek, noha arra volt hivatott, hogy el­higgyék róla: szociografikus ér­zékenységű és társadalomj­ob­­bító szándékú ember, aki a közösség bajain akar segíteni azzal, hogy a reábízott „bűn­eset” szociológiai és társada­lomlélektani eredőit próbálja meg kideríteni. Egy gyengébben sikerült té­véfilm, amely még retteneté­vel — ötvennél több halottról­­sebesültről számolnak be a kezdő képsorok — és bírósági menetével sem tud valójában érdeklődést támasztani. Vol­taképpen kevés szót érdemel­ne, ha „valóságkövető” mű­fajával és „igazságosztó” tar­talmával nem jelezne egy új műfaji és tartalmi törekvést a televízióban. Egyre gyakrab­ban jelennek meg azonban a képernyőn olyan munkák, amelyek a mindennapok hite­lével, majd ennek a hitelnek a művészi kibontásával kör­nyező világunk igazságaira igyekeznek rádöbbenteni. Szin­te alig van olyan szélsőséges kriminalisztikai eset — önma­gát orvosnak hazudó nősze­mély, öngyilkosság látszatával gyilkoló férj —, amely ne vált volna a televízióban „társa­dalmi drámává”. Meghallgat­ta: úgy látszik, a tévé azt a sokak által hangoztatott jóta­­nácsot, hogy a máról kell el­sősorban beszélnie, tudomásul vette továbbá, hogy a közön­ség izgalmakra áhítozik. A kétféle követelmény — maiság és izgalmasság — elegyítése során azonban szükségszerűen semleges, legjobb esetben kö­zömbös munkák kerülnek ki a tévéműhelyekből. Az alkotók nem veszik tudomásul ugyan­is, hogy a maiság önmagában izgalmasabb, mint mindenfaj­ta különcség, az extremitások­­ból viszont nem kerekedhet semmifajta társadalmi igazság. Az igazmondás­­ugyanis nem a különösen egyedi, hanem a tipikusan általános földjén te­rem. Az igazság látszatával megjelenő példázat néha kö­zelebb áll a valótlansághoz, mint a tényleges valóság iga­zához. Nem az a baj tehát a valódiságból kinövő, művészi igényességű tévémunkákkal, hogy moralizálva-megdöbbent­­ve mulattató szándékuk elkal­lódik, mert a művészetté „emelés” során már sem nem moralizálnak, sem nem döb­bentenek, sem nem mulattat­nak, de az a fő bajuk, hogy hamis valóságot festenek. A Hívójel vontatottságát, döcögő drámaiságát, plasztikussá nem gyúrt hőseit még csak-csak el­viseli az ember. De azt a tit­kos tanítását, hogy a kataszt­rófák okozói az újhoz simulni nem tudó, megcsontosodott öt­venesek, lehetetlen igazság­ként kezelni. A romlás, a sze­rencsétlenség, a csapás mindig szövevényes okok következ­ménye. Kiváltói nem feltét­lenül a rossz reflexűek, az al­kalmazkodni nehezen tudók, az igyekvő lemaradottak; le­hetnek azok is, akik minden­áron a valódiságból akarják kikövetkeztetni az igazságot. Van egy fantasztikus ötlete ? Nemcsak a valóságot, de olykor a közönség leleményes­ségét is segítségül hívja a té­vé, hogy mindenki kedvére és hasznára való műsorokat si­­kerítsen. A nézősereg Bednai Nándor és Kállai István fel­hívására ontja is az ötleteket, fantasztikusakat és megvaló­­síthatókat, nevetségeseket és életrevalóakat, hogy azután a televízió szórakoztató gyárá­ban mindvalahány idea éppen olyan szürkévé és szokványos­sá kopjon, mint a régimódi szórakoztatóipar öreg-öreg vic­cei, tippjei. A postán és kép­magnón érkezett leleménymor­zsákat ugyanis — amelyeknek minden bája, humora, sőt szo­ciológiai jelentősége is abból származik, hogy természetes közegből erednek, akár a nép­mesék — szakavatott szerzők szedik rendbe, rímbe és rím­­telenségbe, ahogyan az a szó­rakoztatás nagyiparában szo­kás. Az ily módon uniformi­zált ötleteket a hagyományos stílu szerint adják elő közis­mert kabarészínészek közis­mert manírjaikkal. És szokvá­nyos konferálással fűzi össze az egyes jeleneteket a jópofa műsorvezető, ezúttal Cálvölgyi János. A voltaképpeni szerző­nek, a közönségnek tehát nem marad más feladata, mint lel­kesen tapsolni és illemtudóan indulni önnön megváltoztatott tréfáin. Akár egy jófajta régi kabaréban, akár egy nagy hí­rű régi orfeumban, ahol azonban a publikumot nem az­zal toborozták, hogy elhitették vele: ő maga a szerző. De az­zal csalogatták, hogy a közna­pokról viccelődtek, bájjal, hu­morral, szociológiai, sőt poli­tikai jelentőséggel. Akár a gúnyos népmesék. Lőcsei Gabriella Meghalt Szenczei László író, szerkesztő Szenczei László író, a Nagyvilág rovatvezetője, 71 éves korában meghalt. Gyu­­lafehérvárott született, Ko­lozsvárt és Brassóban kezdte újságírói pályáját. Első novel­lái és tanulmányai az Erdélyi Helikonban és a Korunkban jelentek meg, kolozsvári ki­­adásúak első szépirodalmi munkái. 1941-ben költözött Budapestre, 1943-ban Apáczai Csere Jánosról írt regénnyel. 1946-ban a magyar—román kérdést megvilágító történel­mi-politikai esszével jelentke­zett. Román és bolgár nyelv­ből fordított is. 1956-ban je­lent meg A várőr fia című ifjúsági regénye. Temetéséről később intézkednek. Magyar Nemzet ■Szerda, 1980 október 1. József Attila kései költészetével foglalkozott az akadémiai ülésszak A József Attila-ülésszak második napján,­ tegnap, a Magyar Tudományos Akadé­mia székházában folytatódott az előadások sora. Tolnai Gábor akadémikus elnöklete alatt Németh G. Béla egyete­mi tanár tartott előadást a kései József Attila „világké­pének és poétikájának né­hány főbb vonásá”-ról. Fel­kért hozzászóló volt Fodor András, a költő, valamint Szőke György, Bókay Antal, Bécsy Ágnes és Kemény Gá­bor. Az ülésszak ma folytatja munkáját. Könyvek a Bartók-centenáriumra A Bartók-centenárium meg­ünnepléséhez a zeneszerző éle­tét, munkásságát bemutató ki­adványok megjelentetésével járul hozzá a Zeneműkiadó. Az évfordulóhoz kapcsolódó és a közeljövőben, illetve a téli könyvvásárra megjelenő kiad­ványokról adott tájékoztatást kedden Sarlós László, a kiadó igazgatója. Az Orfeusz-sorozat újdonságaként már a napok­ban az üzletekbe kerül Kroó György Bartók-kalauz című műve, amely zenekari, színpa­di és kamara­műveihez szol­gál útmutatóul. Ezt a könyvet Bartók-hangle­mez jegyzék egé­szíti ki. Megjelenteti a kiadó Bónis Ferenc Bartók Béla éle­te képekben és dokumentu­mokban című könyvének át­dolgozott változatát. Újfalussy József levelekből, írásokból, dokumentumokból összeállított Bartók-breviáriuma immár harmadik alkalommal lát nap­világot. Két Bartók-kotta is megjelenik: az egyik az 1926- ban készült Szonáta, a másik az 1942-ben született Andante első publikációja lesz. Két hét múlva kerül forga­lomba Pándi Marianne hang­versenykalauzának negyedik, befejező kötete, a zongoramű­vek kalauza. Az új kötet töb­bek között Bach, Haydn, Mo­zart, Schumann, Bartók mű­veiről, valamint a legújabb ko­ri magyar és külföldi darabok­ról ad tájékoztatást. A könyv előszavaként Pernye András a zongoramuzsika előtörténe­téről szóló tanulmánya olvas­ható. Ugyancsak a közeljövőben jelenik meg Maróthy János Zene és ember című műve, amely a zene történetén ke­resztül elvezeti az olvasót a zeneesztétikához, s egyben kritikáját adja a zenekutatás eddigi eredményeinek is. Három memoárkötet is meg­jelenik: Tito Gobbi: Életem című műve, Ottó Strasser a bécsi filharmonikusok között töltött éveiről szóló És ezért még fizetnek is ... című mun­kája és Rózsa Miklós, számos famzene szerzőjének könyve. ­ Budapesti Művészeti Hetek mai műsora Fővárosi Operettszínház — 19.00: A berlini Deutsches Theater ven­dégjátéka. Peter Hacks (Goethe nyomán): Plundesweileni vásár. Zeneakadémia — 19.30: A 18. Budapesti Nemzetközi Zenei Ver­seny díjkiosztója és a díjnyerte­sek hangversenye a Zenei Világ­nap alkalmából. Pesti Vigadó — 19.30: Korunk zenéje. A Kodály­­vonósnégyes és a Budapesti Ka­maraegyüttes hangversenye. Nem­zeti Galéria — Szabados Árpád grafikusművész kiállítása. A színházak szerdai műsora Erkel Színház: Cédrus (Haran­gozó bék­, 1. ea.. 7.) — Nemzeti Színház: Troilus és Cressida (7) — Népszínház—Várszínház: A lo­vakat lelövik, ugye? (7) — Ma­dách Színház: A meráni fiú (7) — Vígszínház: A 22-es csapdája (7) — Pesti Színház: Orfeusz alászáll (7) — Radnóti Miklós Színpad: Concerto (7) — Fővárosi Operett­­színház: Plundesweileni vásár (a Deutsches Theater vendégjátéka, 7) — József Attila Színház: Paj­zán históriák (7) — Thália Szín­ház: A Mester és Margarita (7) — Vidám Színpad: Maszlag (7) — Mikroszkóp Színpad: Bimm-Bumm Bömbölő (de. 10). Minek néz en­gem?, (fél 9) — Állami Bábszínház a Népköztársaság útján: Szent­ivánéji álom (du. 3.) — a Jókai téren: Csizmás kandúr, (de 10) — Egyetemi Színpad: Jean Vigo filmklub in. (fél 6.) Rövid tartalom és szereplőlista a Pesti Műsorban. ZENEI VILÁGNAP A zene évente visszatérő ** ünnepnapja — legalábbis így tervezte annak idején az Egyesült Nemzetek Kulturális Szervezete — egy percre meg­állítja a világ népeinek moz­galmas életét; arra emlékezteti az emberiséget, hogy minden­napi munkája fölött, mellett, mögött, vagy, ha úgy tetszik, mind e tevékenységei mélyén ott él, legősibb ösztöneire és kifinomult műízlésére egykép­pen hat a hangok megfogha­tatlan varázsa, amely létért folyó küzdelmét elviselhetővé teszi, amely nemesít és gyö­nyörűséggel tölt el: a muzsika. A világszervezet azonban nemcsak ilyen fenkölt eszmei tartalmat szánt október ün­neppé avatott első napjának, hanem azt is remélte, hogy a zenével kapcsolatban álló em­beriség gyakorlati síkon vizs­gálja felül eddig elért ered­ményeit és további céljai el­érésének módozatait. Vagyis nem széplelkű ábrándozásra kívánta a világ népeit ezzel az ünnepnappal rávenni, hanem arra, hogy a zene aktív és pasz­­szív művelésének legkedve­zőbb feltételeit, kulturális ha­gyományaiknak és anyagi le­hetőségeiknek figyelembevé­telével igyekezzenek megte­remteni. Nem mintha nehéz nemzetközi helyzet idején nem szorulna rá a világ annak fo­kozott tudatosítására, hogy a zene jegyében „testvér lészen minden ember”; hogy ez az a nyelv, amelyen megérti egy­mást a földkerekség minden lakója; hogy életünket ember­hez méltóvá teszi a hangok művészete. Ezt a felismerést azonban egy sor gyakorlati — sőt: anyagi — vállalkozás, ter­vezés, tudományos és művé­szeti létesítmény, valamint a hozzájuk kapcsolódó művésze­ti iparágak fejlesztése kell, hogy kövesse ahhoz, hogy az eszme valósággá válhasson. A kettő — eszme és megvalósítás — összehangolása pedig orszá­gonként változó, de mindenütt egyképpen bonyolult tevé­kenység. Van, ahol dicső ha­gyományok várnak méltó foly­tatásra, ám hiányzik a megfe­lelő anyagi alap; másutt bő­velkednek műpártoló pénz­emberekben és intézmények­ben, ám szegények tehetségek­ben; ismét másutt a tekinté­lyes múlt hiánya vet gátat az igazi fejlődésnek. A zenei élet egészséges vérkeringése köny­­nyűszerrel megoldja mindeze­ket a helyi problémákat. A ze­nei világnap végső soron ezt az egészséges vérkeringést hi­vatott elősegíteni, nemcsak a zene, hanem a zenei élet nem­zetköziségét is hirdetve a mu­zsika minden barátja és mű­velője számára. Pándi Marianne A zene hatalmáról beszél Varga Tibor hegedűművész „A hegedű fővárosa” — ez a kitüntető cím 1965 óta Siont, a kis történelmi várost illeti a Rhone völgyében, Svájcban. Hírnevét a tizenhét éve megrendezett nyári zenei fesztiválnak köszönheti, ezt pedig Varga Tibornak, aki itt telepedett le, megszeretve a vidéket. A honatyák kérték meg a hegedűművészt, a vá­roska zenei életének fellendí­tésére , s az eredmény nem­zetközi hegedűverseny, egész nyáron át tartó koncertsoro­zat, tanulni vágyó fiatal művé­szeknek lehetőség a tovább­jutásra, neves mesterek irá­nyításával. Kortárs zeneszer­zők írnak műveket a sioni fesztiválra, a világ híres ta­nárai foglalkoznak a jelent­kezőkkel, nagy zenekarok jönnek vendégszerepelni a koncertekre. Voltak már itt a Varsói Filharmonikusok, a vesztfáliai szimfonikus ze­nekar, az idén pedig a Ma­gyar Filharmonikusok. Az állandó repertoáron szerepel­nek Bartók, Liszt, Kodály, Dohnányi művei s a tanárok között is találkozni magyar nevekkel. A Los Angelesben élő Pablo Casals-tanítvány, Rejtő Gábor a nyári zenei órák csellótanára. A nagybő­gőt Montag Lajos oktatja, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára. A fesztivál lelke és irányítója pedig Var­ga Tibor, akivel a hétnapos nemzetközi hegedűverseny díjkiosztó ünnepségén talál­koztam. Nem volt könnyű megvárni, míg kiszabadult a kíváncsi fiatalok közül. Jegyzeteibe be­­le-belepillantva felelt a ver­senyzők kérdéseire, sorolta a hibákat és tanácsolta a javí­tás módszerét, dicsért, s fő­leg biztatott. Magyarázta a muzsika, a művészet lényegét. Angolul, németül, franciául vagy magyarul, kinek milyen nyelven kellett. Mikor bemu­tatkoztam, az első üdvözlés után mindjárt azt panaszol­ta, hogy nincsenek magyar zenészek, nem jönnek a fia­talok az évről -évre küldött felhívásra. „Pedig Magyaror­szágnak mindig nagyon jó hegedűsei voltak.” Aztán már vidáman folytatta. „Ősszel megyek haza a fiammal, no­vember 9-én lesz a koncer­tem. Kettős öröm, mert 1953 óta nem voltam Magyarorszá­gon, s együtt játszhatom Gil­­bert-tel, a fiammal, ő vezény­li a hangversenyt. Ritkán van alkalmunk együtt zenélni, de nagyon jól megértjük egy­mást, tökéletes az összhang, ha együtt szereplünk.” Magá-­­ról csak annyit árul el, hogy a Detmoldi Kamarazenekarral járja Európát és a világot, tanít Angliában, Svájcban, Ném­etországban. Talán ő az egyetlen a fesztivál rendezői közül, akin nem látszik a fá­radtság. S a rövid beszélgetés alatt sem magáról, hanem a zenéről beszél. — A zene, a művészet mesterség, s nem tűri a selej­­tet. Örömet szerezni pedig csak akkor lehet ezzel a mes­terséggel, ha az ember a le­hető legtökéletesebben elsajá­tította, ha egy koncerten, vagy bármilyen előadáson úgy tud játszani, hogy a hallgatóság megfeledkezik minden másról, érzi a zene világának lénye­gét. Bármilyen kicsi megin­gás, bizonytalanság elég ah­hoz, hogy ez a nehezen létre­hozott világ eltűnjön.. A jog zenész olyan, mint a jó autó­buszvezető,­ talán kicsit vul­gárisan hangzik a hasonlat, de így van. Ha megbízik ben­ne az utas, gondtalanul néze­geti a vidéket, jól érzi magát, de az első megingás után, ha a bizalmat elveszti, már nem tud másra gondolni, csak arra, hogy szerencsésen az út végé­re érjen. S a zenész dolga, hogy gondtalan utasokat ve­zessen végig a zene világán. A jó zenész pedig végig józan marad, mert ha ő is elkezdi élvezni a vidéket, akkor ki vezet?’ Wagnerről mesélik, hogy az első Tristan-előadás előtt maga tanította be a ze­nekart és az énekeseket s a próbán az egyik énekes oly­annyira elérzékenyült a saját áriáján, hogy sírva fakadt. A mester dühösen rákiáltott: „A maga dolga az, hogy éne­keljen, a könnyeket hagyja meg a közönségnek”. — Kemény munka a mu­zsika, a jó interpretáció ko­moly erőfeszítés. S az igazi művészet csak a kotta meg­tanulása után kezdődik, mi­kor kialakul a mű, a tech­nikai problémák fölé emel­kedve élni kezd az ember agyában, egész testében. Be­szélnek mindenféle iskoláról — oroszról, románról, magyar­ról. Ezek mind csak technikai megkülönböztetések. A lényeg az, hogy az eredményt, a pro­dukciót a világ minden nem­zete, mindenféle és fajta em­bere élvezze, értse és haszno­sítsa. Ez a zene nagy hatal­ma, eljut mindenkihez, min­denhová, ahol szeretik. Búcsúzik is, hiszen nagy­szerű koncert várja. Novem­berben pedig a magyar kö­zönség várja Budapesten. Honthy Kinga VÁRJUK ÖNT: BMV 80 K/2-es pavilonjában A főbejárat mellett NAPLÓ Október 1 A nemzetközi Pablo Casa­s­­gordonkaverseny döntő fordu­lói hétfőn fejeződtek be a Ze­neművészeti Főiskolán. A nagy érdeklődéssel kísért, igen ma­gas színvonalú versenyben a francia Yvan Chiffoleau­­nyer­te az első díját. A zsűri a má­sodik díjat, valamint a Zene­műkiadó különdíját az angol Alexander Baillienek ítélte oda. Harmadik díjat az NSZK- beli Ulrike Schäfer nyerte. A fővárosi tanács különdíjával jutalmazta a zsűri az Egyesült Államokból érkezett Michelle Djokicot. Az ünnepélyes díj­kiosztás ma este lesz a főis­kola nagytermében. Utána gá­lahangversenyen mutatkoznak be a győztesei­:. . A Pannónia Filmstúdió pé­csi műtermének első önálló művét Varga Csaba írta és rendezte Mondok nektek vala­mit címmel. A húszperces film a jelek, gesztusok, az arcjáték kifejezőerejével fog­lalkozik, s az Iskolatelevízió megrendelésére készült. * Hincz Gyula kiállítását a Vigadó Galériában október 8-án Bereczky Lorártd nyitja meg.+ Bényi László festőművész Halászok című képével el­nyerte a Szicíliában minden évben megrendezett Modern művészetek elnevezésű kiál­lítás első díját. A Magyar PEN -Club első ízben rendez afrikai irodal­mi estet. A Fészek Klubban október 2-án Gergely Ágnes bevezető előadása után Alpha Diallo tanzániai író — József Attila Verseinek utáni nyelvre fordítója — a magyar—afrikai irodalmi, kap­csolatokról beszél. Az esten több afrikai irodalmi írta és részlete hangzik el magya­rul, s fellép a Guinea! Tánc­­együttes. (.. Nyolcvanadik életévét töltötte be a minap fővárosunk épületei­nek szerelmese és legjobb tudója, drr.' Zák Máriás Gy. ' Sándor. Nevét leginkább azok a­rcot írtunk, akik gya­korta­­ vesztk kézbe a „Magyaror­­szási~Mű­Vészeti Emlékei” monog­ráfia Budapest-kötetét, melyet G­enthon Istvánnal közösen jegy­zett. Szülővárosából, Brassóból, 1920-ban jött Budapestre. A hábo­rú előtt egy ideig az ő gondja volt a rászoruló fővárosi művé­szek és írók segélyezése is. Neve ott áll azon a felszabadulás utáni emlékplaketten, amelyen a Város­háza újjáépítőinek és első érde­mes tisztségviselőinek nevét örö­kítették meg. Lestyán Sándorral közösen írta, s már 1945 májusá­ban orosz és angol nyelven meg­jelentette a 2000 éves Budapest történetét áttekintő szép kiad­ványt. Nem kis érdeme, hogy 1945 októberében megjelent a ré­gi ,,Budapest” című történelmi, művészeti, irodalmi és társadalmi folyóirat első száma is, melynek egyik alapító-szerkesztője volt. Aligha van lakosa fővárosunknak, aki ennyire ,,bejárta” volna. Sok anekdota fűződik személyéhez, sajátos életmódjához, gavalléros kalandjaihoz. Napjainkra megrit­kult régi barátainak köre, de dél­ben és este, a rádió időjelzései­hez pontosan igazodó órában fe­hér botos, nagykabátos, kissé bo­torkáló, tétova figurája mindig föltűnik a Váci utcán. Megőrizte hűségét a város házaihoz, de már nem faggathatja köveiket: a szép öregkor mostoha volt hozzá, meg­fosztotta a szeme világától. Ha valami mégis kárpótolhatja — az csak a szép emlékezések deren­gése. (v. d. sz.) Az Inosztrannaja Lityera­­tura című szovjet világirodal­mi folyóirat legújabb számá­ban több magyar vonatkozá­sú cikk van. Szécsi Margitot a magyar irodalom egyik ki­váló ismerője, Jelen­a Malihi­­na mutatja be és a költőnő több versének orosz fordítá­sát is közli. Larisza Vaszilie­­va két erdélyi magyar költő­ről ír, Méliusz Józseftől és Kányádi Sándorról. A folyó­irat hírt ad a kiváló fordító, Makai Imre kitüntetéséről és Szabó Magda színművének, A meráni fiúnak a bemuta­tójáról is.­ Prokop Péter festőművész cserkuti tárlata a nagy ér­deklődésre való tekintettel a tervezettnél két héttel ké­sőbb, október 15-én zárul. 4. Gőzmozdonyok Csehszlo­vákiában címmel rendez ven­dégkiállítást a prágai Nem­zeti Technikai Múzeum a budapesti Közlekedési Mú­zeumban október 3-tól.­­ A Vándor-kórus egykori tag­jai október 4-én 14 órakor koszorút helyeznek el Vándor Sándor sírján a Mező Imre úti temetőben.

Next