Magyar Nemzet, 1980. december (36. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-07 / 287. szám

KÖNYVSZEMLE Kettes kolbász Csur­ka István tárcáiA Magyar Nemzet olvasói­nak aligha kell bemutat­nunk Csurka István tárcáit, hiszen a lap hosszú esztendők óta kéthetenként, vasárnapi „szerkesztőségi oldalán” követ­kezetesen közli rövidke, négy gépelt oldal terjedelmű írásait. A tárca — mint műfaj — ran­gos. Jól tudjuk, hiszen oly gyakran hivatkozunk rá, hogy a múltban a legkiválóbb írók is művelték; említsük itt meg példaként Csehovot és Kosz­tolányit. Ám ez a műfaj a je­lenben elveszíteni látszott rang­ját, mivel leggyakrabban nem kiváló írók művelték, így az­tán, ha nem is egy csapásra, le­fokozódott, beleveszett a be­tűrengetegbe, zsenge hajtásait benőtte vagy körülnőtte a gyom, így aztán olykor már azt sem lehetett tudni, egyál­talán tárcáról van-e szó, amely nem tömegkommunikációs miacsoda, hanem végsősoron is irodalom. Hajdan tanítottak nekem műfajelméletet, s ez az elmé­let odáig jutott, hogy a tár­ca fogalmát a következőkép­pen definiálta: „Tárca az, ami vonal alatt jelenik meg.” Eszerint a tördelés módja, a vonalalattiság jelentené a mű­fajt, mintha azt mondanánk: tábornok az, aki piros csíkos nadrágot visel. Nos, Csurka tárcái valóban vonal alatt jelennek­­meg, s ahogy említettem, vasárnap, a lap úgynevezett szerkesztőségi oldalán. Mint bennfentes, el­árulhatom azt is, hogy a va­sárnapi szerkesztőségi oldal olyan törekvés megtestesülése, amely már önmagában is szín­vonalat és rangot feltételez, erre az oldalra elvileg csak ki­emelkedő írások kerülhetnek, olyanok, melyek stílusukban és tartalmukban tudást, értel­met, gondolatot hordoznak, egyszóval bizonyítják, hogy a mindennapok újságírásában van elmélyült tudás, gondolat,­­ értelem. I­tt, ezen az oldalon helyez­kednek, jobban mondva he­lyezkedtek el azok a Csurka­­írások, amelyeket most a Szép­irodalmi Kiadó kötetbe gyűjt­ve közreadott. Ezek a tárcák — mert most valóban tárcák­ról van szó — a Magyar Nem­zet reprezentatív oídalának, ha nem is legreprezentatívabb — Csurka önnönmagát óvja et­től —, de kétségkívül legérde­kesebb, legelgondolkoztatóbb írásai. Jómagam Csurka va­sárnapjain habozás nélkül ezen az oldalon nyitom ki a lapot; a tárcát olvasom el legelőször, azután jön csak a kül- és belpolitika, a kultúra, a sport, és a többi. Azért vá­lasztom ezt az olvasási-időren­di formát, mert a tárca révén más lesz a látásmódom, egy időre rá­ragad Csurka szem­lélete, s így, ha nem is derű­sebb, de áttekinthetőbb lesz a világ. Ami netán máskor fon­tosnak látszik, a fontoskodás képét ölti fel, az okosnak lát­szó okoskodóvá válik; másként hangzanak a hírek Csurka szellemi légkörében, a történé­sek sajátos értelmezést nyer­nek, s szavamra nem lehet eldönteni, a tárca groteszk-e, vagy a körülötte elhelyezkedő tömegkommunikációs anyag? A csudát nem lehet eldönteni! Üssük csak fel bárhol Csurka kötetét, olvassunk bele és rá­jövünk: bármilyen tekervényes utakon jár is — a humor, az rónia útján —, mindig az igazságig, az egyszerű, kézen­fekvő igazságig jut el. Tévedés azt hinni, hogy görbetükröt tart elénk, inkább szépen csi­szoltat — görbe hát az, ami­nek fényét visszaveri. A kötetben 1977-ig megje­lent tárcáit gyűjtötte össze, s bár köztudott, hogy a napila­pok cikkei nem három eszten­dő alatt, hanem olykor né­hány nap elteltével avíttá vál­nak, a Kettes kolbász 1980- ban is időszerű. Sőt, így együtt a tárcák egy önálló mű, egy kitérő nélküli gondolatsor, egy állandó törekvés, egy masz­­szív szellemi építmény egé­szévé állnak össze, s így vál­toznak időtlenné, tehát mara­dandóvá. Az egészben már nem csupán a kurrtor, a szel­lem, hanem a következetesen végiggondolt gondolat is szem­betűnik; ezek a tárcák egy életműhöz tartoznak, amely­nek a nagyszabású tehetségen túl a tisztesség és okosság a jellemzője. A tisztesség szó talán kiegé­szítésre szorul: Csurka nem általában tisztességes, ha­nem önmagával szemben, s az emberi értelemmel szemben. Talán ez a magyarázata an­nak, hogy sehol sem lehet raj­tacsípni felületességen, köny­­nyelműségen;­ humora soha­sem viccelődés, minden eset­ben tartalmi alapja van, nem keresi a helyzetek komikumát, egyszerűen helyzeteket ábrá­zol, figurákat, történéseket, s ebben az ábrázolásban termé­szetszerűen bennfoglaltatik a nevetséges. Olykor a nevetsé­gesen szomorú. Szemléli a világot, leírja jelenségeit, végiggondolja, s még azt sem süthetjük rá, hogy mindent kritikus szem­mel néz, hiszen ha jól odafi­gyelünk, észrevehetj­ük, hogy írásai tele vannak nosztalgiá­val. Valami jó és nemes irán­ti nosztalgia, valami beletörő­dő bánat van a gúnyban és az iróniában. Vegyük csak ész­re: sohasem dühös, sohasem epés, mackó­ termetéhez méltó nyugalommal mondja ki az igazat, nincs benne semmi vi­lágmegváltó hevület, bíráló magatartásában olykor még rosszallás sincs, csak váll-vo­­nogatás: mit tegyünk. Igényes­sége és értelme, egyszóval egész lénye azonosul kritikai szemlé­letével. .. Gondolkozásmódja megle­pően konzervatív, mégpedig abban az értelemben, hogy semmiképpen sem akarja vesz­ni hagyni a jót. Sehol, sem­miben. Észreveszi a „modern­ségben” rejlő humbugot és ha­nyatlást, az előre rohanásban az áldozatot, a sivárodást, amely a természeti környezet és a mostaninál természete­sebb létmód pusztulásának velejárója. Az embert figyeli, nem hisz abban, hogy ami új, az jó is okvetlenül. Nem hi­szi el, hogy keservek, áldoza­tok, hazugságok, tévedések, bűnök nélkül nincs haladás. Szemlélete gyakran ellentétes a legelfogadottabb, a tömeg­kommunikáció által támoga­tott, sulykolt gondolatokkal és szándékokkal, önmaga erede­tére tekint, vissza, s tudja, hogy a múltból, a meglévőből nem szabad veszni hagyni a jót, így konzervatív, ebben az ér­telemben. A lehető legjobb ér­telemben. Most nem írói életművéről van szó, csupán tárcáiról. Azok­ról az apró írásokról, amelyek a tárca műfajának újjászüle­tését jelentik, s ebben az újjá­születésben gazdagodást. Megtisztelő, ha az ember ugyanabban a lapban írhat, ahol Csurka tárcái megjelen­nek. Megtisztelő, de kissé za­varó is. Hiszen mindenkinek — aki ad magára — így vagy úgy, de olyanformán kellene írnia, mint ahogy ő teszi. Fe­lületesség és könnyelműség nélkül, tehetséggel — az át­gondolt igazat. És ez ugyebár csöppet sem könnyű, csöppet sem egysze­rű. Kristóf Attila ÚJ KÖNYVEK SZÉPIRODALMI KIADÓ: Bihari Sándor: Rajzok a levegőre Galgóczi Erzsébet: Törvényen kí­vül és belül Gerencsér Miklós: Ferde ház Kubinyi Ferenc: Jennifer és Tu­­burkán — Bakonyi Péter: Csa­ládi kripta százezerért (Két do­kumentumjáték) Marosi Gyula: Mélyütés Mezei András: Halálom után — Tus a halál ellen Rényi Péter: Vita és szövetség Szabó Lőrinc: Tücsökzene — A huszonhatodik év (Magvető) Szobotka Tibor: Menyasszonyok, vőlegények Tamás Menyhért: Messzülő ég STATISZTIKAI KIADÓ, Budapest statisztikai évkönyve, 1980. Magyar statisztikai évkönyv (orosz nyelvű) Névjegyzék — A tanácsok és ta­nácsi intézmények költségvetési számlái EURÓPA KÖNYVKIADÓ: Bethlen Gábor emlékezete — Mak­ka­i László tanulmányaival (Ma­gyar Helikon) A Mátyás Graduale — Soltész Zol­tánná bevezető tanulmányával (Magyar Helikon—Corvina) Nagy László: Szárny és piramis — Csoóri Sándor tanulmányával (Magyar Helikon) Jenkovszky Iván rajza Annus József: Szintén Fickó című mese­­könyvéből, amely a Móra kiadónál jelent meg Alászállás Dobos Piroska regénye M­erészségre vall, hogy a be­mutatkozó Dobos Piroska éppen az Alászállás címet ad­ta regényének. Thomas Mann nagy József­ történeteinek a kulcsfogalma ez, s Kerényi Károly nevéhez fűződött e fo­galom mitológiai-vallástörténe­ti jelentésárnyalatának megvi­lágítása. Dobos Piroska mint, gyakorló irodalmár, tanár nyil­ván tisztában volt mindezzel, s tudatosan vállalta a Thomas Mann-i képzettársításból ere­dő magas mércét. Egyes szám első személyi­ vallomás keretében tekint visz­­sza eddigi életére a regény fő­hőse a negyedik évtized kü­szöbén (tehát az íróval nagy­jából egyidős), Vidrai Kálmán építészmérnök. Megalkuvások, kompromisszumok sorozata volt a pálya, bizonyítván, hogy a puszta tehetség manapság nem elegendő (bár vannak, akik — némi joggal — az elő­rehaladáshoz szükséges harc­készséget is a tehetség alkotó­elemeként tartják számon). S átszínészi Vidrai Kálmán ta­pasztalatait egy tragikus él­mény, először gyermekének, majd feleségének, Nikolnak az elvesztése. Dobos Piroska — szándéka szerint legalábbis — afféle „emeletes regényt” alkotott: különböző társadalmi rétegek, osztályok képviselőit találkoz­­tatta össze, s futtatta sorsukat párhuzamosan. Mint Déry Ti­bornál a Feleletben, ahol Far­kas Zénó villája szinte a társa­dalom keresztmetszetét adja. Dobos Piroskánál a képletes villa alagsorából — a társa­dalom mélyebb rétegeiből — kerül elénk Vidrai Kálmán, aki zongoraművésznek készül, de anyja megakadályozza ben­ne; mások támogatása, vala­mint önnön akaratereje révén lesz a fiúból mégis „valaki”, modern építmények tervezője. Föntebbről, az „emeletről” in­dul Szántó Dávid — Dévi —, akit politikai szélkakas szülei magas polcra szánnak, ám a gyerek — belső hajlamainak megfelelően — csakazértis asz­talos lesz. 1956-tal, az ellenfor­radalmi eseményeknek hőseink pszichikumán áttetsző rajzola­tával zárul a regény igényesebb vonulata, hogy aztán a folyta­tás teljességgel lélektani nyo­mozássá váljék, s a kor idő­szerű hangsúlyai csak néhol, a szereplők egymáshoz fűződő viszonyában — túlságosan köz­vetett módon — jelennek meg. É­rdekes figurák, szereplők, hősök garmadáját villant­ja föl Dobos Piroska Vidrai Kálmán vallomásában. Csak­hogy eléri őt a kezdő írók vég­zete; sokkal elevenebben élnek benne magában ezek a teremt­mények, mint amennyire meg­mutatni tudja őket teljes va­lójukban. Lefogadhatjuk, hogy valamennyiük életrajzát, csa­ládfáját kapásból el tudná mondani, ám sok minden elsik­kad a nehezen megfejthető utalások között. Így is van néhány telibeta­lált, hús-vér alakja; minde­nekelőtt Lenke, Kálmán nőis­merősei közül az egyetlen iga­zán önzetlen pártfogó. Sajnál­hatjuk, hogy Nikol, Vidrai Kál­mán szerelme (később, hitves­társként is az), valamint Nikol atyja és testvére — Olga és Sári — s ez az­* egész família — vázlatosabb, halványabb ábrázolásban jelenik­ meg a re­gény lapjain. Dobos Piroska is érezhette, hogy 419 — keskeny — oldalon nem lehet egy há­romkötetes családregény anya­gát összezsúfolni. E­lső könyvről beszélünk, s megszokhattuk, hogy­­ jó ideje már teljes fegyverzetben vonulnak fel az ismeretlen szerzők az irodalom küzdőpo­­rondjára. Azonban a szakmai tudnivalók nem csekély, hánya­dának birtoklása még aligha biztosíték valóban önálló, meg­győző alkotás születésére.­­Ez a helyzet Dobos Piroskánál­ is. Az Alászállás még nem hat ér­vényes .. mondanivalóként, nincs benne modellszerű, álta­lánosítható életanyag, művészi közlendő. Vidrai Kálmán, s a minden széppel fölruházott, szerencsétlen Nikol még nem igazán „korunk hősei”,­­az egyediség szintjén .. rekednek meg.­­ » ’ Dobos ” Pirosztó" fegyelője ol­­vasmányélmények­­ nyomasztó terheivel küszködik. Filozófi­­kus, gondolati prózát igyekszik művelni, s eszménye a válasz­tékos stílus. Azonban a megva­lósítás rendkívül egyenetlen. Dacosan iktelenül ragozott ik­es igéi (egyes szám első személy­ben) ellentmondanak annak az előkelő­ avítt­­ stílusszemlélet­­nek, amelyet az „olcsó csapszé­kekben” jelzős szerkezet érzé­keltet.. Másfelől a legújabb di­vatot is követi: „Pontosítom” — olvashatjuk egy­­ helyütt; „időben már nem is behatárol­­hatóan” — írja másutt. Nehéz­kes mondatai bőven akadnak: „Akkori személyes gondjaink szinte a körülöttünk fejtetőre álló világ egyenes mását ké­pezték”, s képzavar támad olykor: „a gyengeség egyre sű­rűbb rohamokkal tepert maga alá”. Eredetieskedő megfogal­mazásai közül álljon itt egyet­len példa: „kattogva vágtatott a bennemkiáltás gondolataim bomlott váltóin". Kötelességé­nek tartja, hogy a szöveget bölcs mondásokkal, aforizmák­kal, bon mot-kal tűzdelje meg. Például: „Ha a tisztánlátás ve­lünk született képességünk len­ne, okos élménytelenségünkben a boldogságra sem ismernénk rá soha.” Békésen fér meg egy­más mellett a valóban szép, friss, önálló hatású megoldás a giccsbe hajlóval: „Futott felém a kifosztott kerten át. Haja zászlót bontott az iramodásban, és újult érdeklődéssel fogadta a legkisebb hírt is. Az indula­tok első orkánja elcsendesedett benne.” Sajnos, a Nikol külső­jét megjelenítő leírás sem tölti be szerepét igazán­­.„Láttam fe­­kete hajának súlyos törhegét felragyogni a rávetődő fény­ben, szájának szinte festői vo­nalát, barna bársonyos szemeit, amelyek mindig titokzatos, mély barlangok képzetét idéz­ték fel bennem.".­­Dobos Piroska regényírói be­mutatkozása tehát végül is ettéi, érdektelen, "de korántsem mi­nősíthető oly'kedvezően, mint ahogyan az igen szép köntös­ben megjelent könyv fülszöve­ge (nem Dobos Piroska tollá­ból!) sugallja. Dobos Piroská­nak — visszamenőleg —- -még sok mindent igazolnia kell. (Szépirodalmi) : Kőháti Zsolt - rv­e Prométheusz felmentése Panek Zoltán válogatott novellái Panek­­ Zoltán a Magyaror­szágon kevésbé­ ismert er­délyi írók közé tartozik, no­ha Kabdebó Lóránt már évek­kel ezelőtt megkísérelte föl­fedezést­e éppen a Magyar Nemzet hasábjain. Vállalkozá­sa nem volt sem könnyű, sem hálás­­ Panek művei nem tar­toznak a könnyen befogadható alkotások közé. Novelláinak jelentős része­ fárasztó olvas­mánya erősen igénybe veszi fi­gyelmünket, s a művészi él­mény gyakran csak a tovább­gondolásuk folyamatában bon­takozik ki. „Korunkat a tudományos­­fantasztikusban legalább any­­nyira izgatja az apokalipszis, mint­ a kibontakozó, végre el­rendezendő élettér újabb és úja­bb ígérete. Nem lehet vé­letlen, ha Panek Zoltán írásai­nak atmoszférájában is annyi­szor eszünkbe jut, hogy a hu­mánum korszakának éppen ■ágy itt van a maga tudomá­nyos-fantasztikus évadja, mint az egzakt világegyetemnek, s az apokaliptikus itt is legalább olyan építő izgalmakkal ost­romolja az eszméletet, mint az etikai tökéletesség igéző táv­latai. Csak nevet kell adni — legyen hát a sci-fi mintájára —»• m­oral-fiction -t­, hiszen­­ immár mióta, éppen úgy „tér­dig gázolunk” az idevágó ta­nulságokban,­­mint a tudomány ■ a felismert mikro- és makro­­fizikai tényekben. Az apoka­lipszis is lehetőség­: a normális lehetőség ellentéte: riadó.” — Ezzel a gondolatmenettel kez­­­­di költőileg .­Csapongó, de filo­lógus erényeket is fölvonulta­tó közelítését Panek írói vilá­gához Lászlóffy Aladár, a vá­logatott novellák Elmozdult képek című romániai kiadá­sának előszavában. (A magyar­­országi kiadás Prométheusz felmentése címen jelent meg.) Be kell vallanom, nekem so­hasem jutott volna­­­­eszembe, hogy Panek Zoltán­ írásainak olvasásakor a sci-fi-re, a tu­dományos-fantasztikus iroda­lomra gondoljak. Nem,­ mert ezzel kapcsolatban inkább a makro-, mint a mikrofizika képzete él tudatomban. "E gon­dolatnál maradva emlékeztes­sünk arra, hogy az irodalom — főleg az­ epikus műfajokban — ugyanazt a két eszközt használja, mint a tudomány a távcsövet és a mikroszkópot. A legutóbbi időkig a novellis­ták, az eposz- és regényírók a távcsövet kedvelték, a mik­roszkopikus vizsgálódás a lírá­val és lélektannal jött divatba. Aztán egyre nagyobb szerepet kaptak olyan filozófiai­ kérdé­sek, mint az időé és a nyelvé, majd francia példa nyomán megjelent az „ú­j regény” irányzata, amelyekben egyér­telműen a mikroszkóp kapott főszerepet. Fúrása dolog, de a természettudományból vett elvontságigény megnövelte a fantasztikum szerepét is az írói alkotásban. K­özben fokozatosan háttér­be került az, amit koráb­ban az­ epika legfontosabb ele­mének tartották: a történet. Érthető ez, hiszen ma, amikor a tömegtájékoztatás szinte ontja a jelenre és múltra vo­natkozó új és új híreket ne­héz kellő fontosságú új törté­neteket találni. Az író nem te­het mást, minthogy a megkí­vánt újat a történet helyett az összefüggésekben­­adja. Mivel pedig a hírek áradatában a­­nagyság és érdekesség megle­hetősen devalválódott, előtérbe került­ a kreái, a mindennapi és a közhely. Panek Zoltán ez utóbbi élettér felfedezője. " Olyatt a felfedező, aki egyaránt használja a mikroszkópot és a képzeletét. A mindennapi lét és a közhelyek világáról szól­va, ha nem akar lapos és unal­mat­ lenni, a képzeletét 'is sze-' rephez kell juttatni,­mégpedig az olvasó képzeletét­­is. Talán helyesebb volna, ha nem is a magyar képzelet szót használnánk itt, hanem inkább a fantáziáról beszél­nénk; hiszen, nem annyira valóságos képek, mint in­kább hangulatok, eszmék, emberek közti kapcsolatok föl­­­idézéséről­ ,illetve. Írói­­ utalás­sok továbbviteléről, tartalom­mal kitöltéséről van szó. Ülünk saját életünk „ízlésesen, de félhomályosan berendezett” konyhájában, látjuk, ami ott velünk megtörtént, és tudjuk, hogy annak kellett volna meg­történnie, ami láthatatlan. Sze­retünk valakit és megszökünk előle, mert a magunk élete más pályán szalad, nem állít­ható meg, nem rögzíthető egy­­egy pillanatra, mint a családi album elmosódó (és gyakran elmozdult) fényképei, s több­nyire azokról is éppen az hiányzik, amit a mi emlékeink a legfontosabbnak minősíte­nek. (Elmozdult képek.) Utazunk kettesben egy gép­kocsiba zárva valakivel, aki­hez hozzákötöttük az életün­ket, s meg sem szólalunk, mert már nincs mit mondanunk, s különben is a tettek és gesz­tusok többet elárulnak ró­lunk, mint szavaink. Többet, noha ezek is gyakran öntudat­lanok. De hátha éppen tuda­tunk, racionális értelmünk ki­kapcsolása, a magunk akarat­lan és passzív átengedése vá­gyainknak, a véletlen és az esetleges érvényesülése az ész­szerű és erkölcsös rovására, azaz életünk hibái mutatják meg egyéniségünket? És ha így van, lehetséges-e kis vi­lágunk ésszerű berendezése? Ha pedig nem lehetséges, ak­kor sorsunk a kilátástalan káosz és magány? És meny­nyiben segítenek mindezen anyagi javaink, jobb életkö­rülményeink? (Baleset, nyár, szerelem.) U­gyanezeket a kérdéseket megközelíthetjük a másik oldalról is: mi töténik, ha az istenek visszaveszik az ello­pott tüzet? Mi lesz velünk a „tűzzel” működő technikánk nélkül? (Prométheusz felmen­tése. (Mi lesz­ velünk? — kér­dezi tovább a novellák sora, ha szavaink nem állnak össze mondatokká,­­­ha a mondatok nem összekapcsolnak bennün­ket gondolatainkon keresztül, hanem éppen az egymás előli rejtőzés, a kitérés lehetőségeit teremtik meg. A közhely áru­sóban igaz, emögött az igt.zv.lg mögött azonban a részhar­­­­ságok sokasága rejtőzhet. A közhely nem csupán gönc '.. .i restségre vall, hanem a téve­dés, a rosszindulat leplező et szolgálhatja. A közhely tejeit elválasztja egymástól az embe­rekét, s ezen a fizikai közep­et semmilyen formája sem segít. (Pezsgő és piskóta.) De hogyan ismerhetnénk meg a rzé­k embert, hogyan kerülhet- 'n­k közel hozzá, ha ez a megis­merés egyúttal titkainak lep­lezése is? Hiszen nincs veszé­lyesebb játék, mint az egyén legigazabb világának, a kép­zeletnek a leleplezése? (Fair play.) Alig néhány címet említet­tünk csak a huszonnyolc no­vellát tartalmazó kötetből.É­s ezekkel kapcsolatban a kérdé­sek sorát kellett föltennünk. Ráadásul ezzel korántsem, merítettük ki a kérdezés lehe­tőségeit. Az író merészsége miatti rokonszenvünk sem akadályozhatja azonban meg, hogy rámutassunk egy más tí­pusú kérdésre is, amely a szándék és megvalósítás viszo­nyára vonatkozik. Egyes no­vellák olvasása közben bizony lankadó figyelmünk ki-kihagy, máshol az utalások és jelzés­ek alapján nem tudjuk magunk­ban kialakítani azt, amit a szerző el akart érni. Furcsa, elvarázsolt világba visz bennünket Panek Zoltán, amelynek berendezése azonban ijesztően ismerős; különös fan­­tomhősökkel találkozunk itt, akik éppen úgy viselkednek, gondolkodnak, cselekszenek, és tűrik ■­­a velük történteket, mint a mi sz­emélyes ismerő­­­seink. Nem könny­ű bejutni ebbe a világba;' nézp könnyű útvesztőiben tájékozódni; de aki bejutott ide és hajlandó követni a nem mindig világos írói útmutatást, az a jelenlét lényeges mindennapi kérdései** vel találkozik — egy eredeti tehetségű író sajátos tükrében. (Magvető) ... ... . Taxner-Tóth Ernő

Next