Magyar Nemzet, 1980. december (36. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-07 / 287. szám
KÖNYVSZEMLE Kettes kolbász Csurka István tárcáiA Magyar Nemzet olvasóinak aligha kell bemutatnunk Csurka István tárcáit, hiszen a lap hosszú esztendők óta kéthetenként, vasárnapi „szerkesztőségi oldalán” következetesen közli rövidke, négy gépelt oldal terjedelmű írásait. A tárca — mint műfaj — rangos. Jól tudjuk, hiszen oly gyakran hivatkozunk rá, hogy a múltban a legkiválóbb írók is művelték; említsük itt meg példaként Csehovot és Kosztolányit. Ám ez a műfaj a jelenben elveszíteni látszott rangját, mivel leggyakrabban nem kiváló írók művelték, így aztán, ha nem is egy csapásra, lefokozódott, beleveszett a betűrengetegbe, zsenge hajtásait benőtte vagy körülnőtte a gyom, így aztán olykor már azt sem lehetett tudni, egyáltalán tárcáról van-e szó, amely nem tömegkommunikációs miacsoda, hanem végsősoron is irodalom. Hajdan tanítottak nekem műfajelméletet, s ez az elmélet odáig jutott, hogy a tárca fogalmát a következőképpen definiálta: „Tárca az, ami vonal alatt jelenik meg.” Eszerint a tördelés módja, a vonalalattiság jelentené a műfajt, mintha azt mondanánk: tábornok az, aki piros csíkos nadrágot visel. Nos, Csurka tárcái valóban vonal alatt jelennekmeg, s ahogy említettem, vasárnap, a lap úgynevezett szerkesztőségi oldalán. Mint bennfentes, elárulhatom azt is, hogy a vasárnapi szerkesztőségi oldal olyan törekvés megtestesülése, amely már önmagában is színvonalat és rangot feltételez, erre az oldalra elvileg csak kiemelkedő írások kerülhetnek, olyanok, melyek stílusukban és tartalmukban tudást, értelmet, gondolatot hordoznak, egyszóval bizonyítják, hogy a mindennapok újságírásában van elmélyült tudás, gondolat, értelem. Itt, ezen az oldalon helyezkednek, jobban mondva helyezkedtek el azok a Csurkaírások, amelyeket most a Szépirodalmi Kiadó kötetbe gyűjtve közreadott. Ezek a tárcák — mert most valóban tárcákról van szó — a Magyar Nemzet reprezentatív oídalának, ha nem is legreprezentatívabb — Csurka önnönmagát óvja ettől —, de kétségkívül legérdekesebb, legelgondolkoztatóbb írásai. Jómagam Csurka vasárnapjain habozás nélkül ezen az oldalon nyitom ki a lapot; a tárcát olvasom el legelőször, azután jön csak a kül- és belpolitika, a kultúra, a sport, és a többi. Azért választom ezt az olvasási-időrendi formát, mert a tárca révén más lesz a látásmódom, egy időre ráragad Csurka szemlélete, s így, ha nem is derűsebb, de áttekinthetőbb lesz a világ. Ami netán máskor fontosnak látszik, a fontoskodás képét ölti fel, az okosnak látszó okoskodóvá válik; másként hangzanak a hírek Csurka szellemi légkörében, a történések sajátos értelmezést nyernek, s szavamra nem lehet eldönteni, a tárca groteszk-e, vagy a körülötte elhelyezkedő tömegkommunikációs anyag? A csudát nem lehet eldönteni! Üssük csak fel bárhol Csurka kötetét, olvassunk bele és rájövünk: bármilyen tekervényes utakon jár is — a humor, az rónia útján —, mindig az igazságig, az egyszerű, kézenfekvő igazságig jut el. Tévedés azt hinni, hogy görbetükröt tart elénk, inkább szépen csiszoltat — görbe hát az, aminek fényét visszaveri. A kötetben 1977-ig megjelent tárcáit gyűjtötte össze, s bár köztudott, hogy a napilapok cikkei nem három esztendő alatt, hanem olykor néhány nap elteltével avíttá válnak, a Kettes kolbász 1980- ban is időszerű. Sőt, így együtt a tárcák egy önálló mű, egy kitérő nélküli gondolatsor, egy állandó törekvés, egy maszszív szellemi építmény egészévé állnak össze, s így változnak időtlenné, tehát maradandóvá. Az egészben már nem csupán a kurrtor, a szellem, hanem a következetesen végiggondolt gondolat is szembetűnik; ezek a tárcák egy életműhöz tartoznak, amelynek a nagyszabású tehetségen túl a tisztesség és okosság a jellemzője. A tisztesség szó talán kiegészítésre szorul: Csurka nem általában tisztességes, hanem önmagával szemben, s az emberi értelemmel szemben. Talán ez a magyarázata annak, hogy sehol sem lehet rajtacsípni felületességen, könynyelműségen; humora sohasem viccelődés, minden esetben tartalmi alapja van, nem keresi a helyzetek komikumát, egyszerűen helyzeteket ábrázol, figurákat, történéseket, s ebben az ábrázolásban természetszerűen bennfoglaltatik a nevetséges. Olykor a nevetségesen szomorú. Szemléli a világot, leírja jelenségeit, végiggondolja, s még azt sem süthetjük rá, hogy mindent kritikus szemmel néz, hiszen ha jól odafigyelünk, észrevehetjük, hogy írásai tele vannak nosztalgiával. Valami jó és nemes iránti nosztalgia, valami beletörődő bánat van a gúnyban és az iróniában. Vegyük csak észre: sohasem dühös, sohasem epés, mackó termetéhez méltó nyugalommal mondja ki az igazat, nincs benne semmi világmegváltó hevület, bíráló magatartásában olykor még rosszallás sincs, csak váll-vonogatás: mit tegyünk. Igényessége és értelme, egyszóval egész lénye azonosul kritikai szemléletével. .. Gondolkozásmódja meglepően konzervatív, mégpedig abban az értelemben, hogy semmiképpen sem akarja veszni hagyni a jót. Sehol, semmiben. Észreveszi a „modernségben” rejlő humbugot és hanyatlást, az előre rohanásban az áldozatot, a sivárodást, amely a természeti környezet és a mostaninál természetesebb létmód pusztulásának velejárója. Az embert figyeli, nem hisz abban, hogy ami új, az jó is okvetlenül. Nem hiszi el, hogy keservek, áldozatok, hazugságok, tévedések, bűnök nélkül nincs haladás. Szemlélete gyakran ellentétes a legelfogadottabb, a tömegkommunikáció által támogatott, sulykolt gondolatokkal és szándékokkal, önmaga eredetére tekint, vissza, s tudja, hogy a múltból, a meglévőből nem szabad veszni hagyni a jót, így konzervatív, ebben az értelemben. A lehető legjobb értelemben. Most nem írói életművéről van szó, csupán tárcáiról. Azokról az apró írásokról, amelyek a tárca műfajának újjászületését jelentik, s ebben az újjászületésben gazdagodást. Megtisztelő, ha az ember ugyanabban a lapban írhat, ahol Csurka tárcái megjelennek. Megtisztelő, de kissé zavaró is. Hiszen mindenkinek — aki ad magára — így vagy úgy, de olyanformán kellene írnia, mint ahogy ő teszi. Felületesség és könnyelműség nélkül, tehetséggel — az átgondolt igazat. És ez ugyebár csöppet sem könnyű, csöppet sem egyszerű. Kristóf Attila ÚJ KÖNYVEK SZÉPIRODALMI KIADÓ: Bihari Sándor: Rajzok a levegőre Galgóczi Erzsébet: Törvényen kívül és belül Gerencsér Miklós: Ferde ház Kubinyi Ferenc: Jennifer és Tuburkán — Bakonyi Péter: Családi kripta százezerért (Két dokumentumjáték) Marosi Gyula: Mélyütés Mezei András: Halálom után — Tus a halál ellen Rényi Péter: Vita és szövetség Szabó Lőrinc: Tücsökzene — A huszonhatodik év (Magvető) Szobotka Tibor: Menyasszonyok, vőlegények Tamás Menyhért: Messzülő ég STATISZTIKAI KIADÓ, Budapest statisztikai évkönyve, 1980. Magyar statisztikai évkönyv (orosz nyelvű) Névjegyzék — A tanácsok és tanácsi intézmények költségvetési számlái EURÓPA KÖNYVKIADÓ: Bethlen Gábor emlékezete — Makkai László tanulmányaival (Magyar Helikon) A Mátyás Graduale — Soltész Zoltánná bevezető tanulmányával (Magyar Helikon—Corvina) Nagy László: Szárny és piramis — Csoóri Sándor tanulmányával (Magyar Helikon) Jenkovszky Iván rajza Annus József: Szintén Fickó című mesekönyvéből, amely a Móra kiadónál jelent meg Alászállás Dobos Piroska regénye Merészségre vall, hogy a bemutatkozó Dobos Piroska éppen az Alászállás címet adta regényének. Thomas Mann nagy József történeteinek a kulcsfogalma ez, s Kerényi Károly nevéhez fűződött e fogalom mitológiai-vallástörténeti jelentésárnyalatának megvilágítása. Dobos Piroska mint, gyakorló irodalmár, tanár nyilván tisztában volt mindezzel, s tudatosan vállalta a Thomas Mann-i képzettársításból eredő magas mércét. Egyes szám első személyi vallomás keretében tekint viszsza eddigi életére a regény főhőse a negyedik évtized küszöbén (tehát az íróval nagyjából egyidős), Vidrai Kálmán építészmérnök. Megalkuvások, kompromisszumok sorozata volt a pálya, bizonyítván, hogy a puszta tehetség manapság nem elegendő (bár vannak, akik — némi joggal — az előrehaladáshoz szükséges harckészséget is a tehetség alkotóelemeként tartják számon). S átszínészi Vidrai Kálmán tapasztalatait egy tragikus élmény, először gyermekének, majd feleségének, Nikolnak az elvesztése. Dobos Piroska — szándéka szerint legalábbis — afféle „emeletes regényt” alkotott: különböző társadalmi rétegek, osztályok képviselőit találkoztatta össze, s futtatta sorsukat párhuzamosan. Mint Déry Tibornál a Feleletben, ahol Farkas Zénó villája szinte a társadalom keresztmetszetét adja. Dobos Piroskánál a képletes villa alagsorából — a társadalom mélyebb rétegeiből — kerül elénk Vidrai Kálmán, aki zongoraművésznek készül, de anyja megakadályozza benne; mások támogatása, valamint önnön akaratereje révén lesz a fiúból mégis „valaki”, modern építmények tervezője. Föntebbről, az „emeletről” indul Szántó Dávid — Dévi —, akit politikai szélkakas szülei magas polcra szánnak, ám a gyerek — belső hajlamainak megfelelően — csakazértis asztalos lesz. 1956-tal, az ellenforradalmi eseményeknek hőseink pszichikumán áttetsző rajzolatával zárul a regény igényesebb vonulata, hogy aztán a folytatás teljességgel lélektani nyomozássá váljék, s a kor időszerű hangsúlyai csak néhol, a szereplők egymáshoz fűződő viszonyában — túlságosan közvetett módon — jelennek meg. Érdekes figurák, szereplők, hősök garmadáját villantja föl Dobos Piroska Vidrai Kálmán vallomásában. Csakhogy eléri őt a kezdő írók végzete; sokkal elevenebben élnek benne magában ezek a teremtmények, mint amennyire megmutatni tudja őket teljes valójukban. Lefogadhatjuk, hogy valamennyiük életrajzát, családfáját kapásból el tudná mondani, ám sok minden elsikkad a nehezen megfejthető utalások között. Így is van néhány telibetalált, hús-vér alakja; mindenekelőtt Lenke, Kálmán nőismerősei közül az egyetlen igazán önzetlen pártfogó. Sajnálhatjuk, hogy Nikol, Vidrai Kálmán szerelme (később, hitvestársként is az), valamint Nikol atyja és testvére — Olga és Sári — s ez az* egész família — vázlatosabb, halványabb ábrázolásban jelenik meg a regény lapjain. Dobos Piroska is érezhette, hogy 419 — keskeny — oldalon nem lehet egy háromkötetes családregény anyagát összezsúfolni. Első könyvről beszélünk, s megszokhattuk, hogy jó ideje már teljes fegyverzetben vonulnak fel az ismeretlen szerzők az irodalom küzdőporondjára. Azonban a szakmai tudnivalók nem csekély, hányadának birtoklása még aligha biztosíték valóban önálló, meggyőző alkotás születésére.Ez a helyzet Dobos Piroskánál is. Az Alászállás még nem hat érvényes .. mondanivalóként, nincs benne modellszerű, általánosítható életanyag, művészi közlendő. Vidrai Kálmán, s a minden széppel fölruházott, szerencsétlen Nikol még nem igazán „korunk hősei”,az egyediség szintjén .. rekednek meg. » ’ Dobos ” Pirosztó" fegyelője olvasmányélmények nyomasztó terheivel küszködik. Filozófikus, gondolati prózát igyekszik művelni, s eszménye a választékos stílus. Azonban a megvalósítás rendkívül egyenetlen. Dacosan iktelenül ragozott ikes igéi (egyes szám első személyben) ellentmondanak annak az előkelő avítt stílusszemléletnek, amelyet az „olcsó csapszékekben” jelzős szerkezet érzékeltet.. Másfelől a legújabb divatot is követi: „Pontosítom” — olvashatjuk egy helyütt; „időben már nem is behatárolhatóan” — írja másutt. Nehézkes mondatai bőven akadnak: „Akkori személyes gondjaink szinte a körülöttünk fejtetőre álló világ egyenes mását képezték”, s képzavar támad olykor: „a gyengeség egyre sűrűbb rohamokkal tepert maga alá”. Eredetieskedő megfogalmazásai közül álljon itt egyetlen példa: „kattogva vágtatott a bennemkiáltás gondolataim bomlott váltóin". Kötelességének tartja, hogy a szöveget bölcs mondásokkal, aforizmákkal, bon mot-kal tűzdelje meg. Például: „Ha a tisztánlátás velünk született képességünk lenne, okos élménytelenségünkben a boldogságra sem ismernénk rá soha.” Békésen fér meg egymás mellett a valóban szép, friss, önálló hatású megoldás a giccsbe hajlóval: „Futott felém a kifosztott kerten át. Haja zászlót bontott az iramodásban, és újult érdeklődéssel fogadta a legkisebb hírt is. Az indulatok első orkánja elcsendesedett benne.” Sajnos, a Nikol külsőjét megjelenítő leírás sem tölti be szerepét igazán.„Láttam fekete hajának súlyos törhegét felragyogni a rávetődő fényben, szájának szinte festői vonalát, barna bársonyos szemeit, amelyek mindig titokzatos, mély barlangok képzetét idézték fel bennem.".Dobos Piroska regényírói bemutatkozása tehát végül is ettéi, érdektelen, "de korántsem minősíthető oly'kedvezően, mint ahogyan az igen szép köntösben megjelent könyv fülszövege (nem Dobos Piroska tollából!) sugallja. Dobos Piroskának — visszamenőleg —- -még sok mindent igazolnia kell. (Szépirodalmi) : Kőháti Zsolt - rve Prométheusz felmentése Panek Zoltán válogatott novellái Panek Zoltán a Magyarországon kevésbé ismert erdélyi írók közé tartozik, noha Kabdebó Lóránt már évekkel ezelőtt megkísérelte fölfedezéste éppen a Magyar Nemzet hasábjain. Vállalkozása nem volt sem könnyű, sem hálás Panek művei nem tartoznak a könnyen befogadható alkotások közé. Novelláinak jelentős része fárasztó olvasmánya erősen igénybe veszi figyelmünket, s a művészi élmény gyakran csak a továbbgondolásuk folyamatában bontakozik ki. „Korunkat a tudományosfantasztikusban legalább anynyira izgatja az apokalipszis, mint a kibontakozó, végre elrendezendő élettér újabb és újabb ígérete. Nem lehet véletlen, ha Panek Zoltán írásainak atmoszférájában is annyiszor eszünkbe jut, hogy a humánum korszakának éppen ■ágy itt van a maga tudományos-fantasztikus évadja, mint az egzakt világegyetemnek, s az apokaliptikus itt is legalább olyan építő izgalmakkal ostromolja az eszméletet, mint az etikai tökéletesség igéző távlatai. Csak nevet kell adni — legyen hát a sci-fi mintájára —»• moral-fiction -t, hiszen immár mióta, éppen úgy „térdig gázolunk” az idevágó tanulságokban,mint a tudomány ■ a felismert mikro- és makrofizikai tényekben. Az apokalipszis is lehetőség: a normális lehetőség ellentéte: riadó.” — Ezzel a gondolatmenettel kezdi költőileg .Csapongó, de filológus erényeket is fölvonultató közelítését Panek írói világához Lászlóffy Aladár, a válogatott novellák Elmozdult képek című romániai kiadásának előszavában. (A magyarországi kiadás Prométheusz felmentése címen jelent meg.) Be kell vallanom, nekem sohasem jutott volnaeszembe, hogy Panek Zoltán írásainak olvasásakor a sci-fi-re, a tudományos-fantasztikus irodalomra gondoljak. Nem, mert ezzel kapcsolatban inkább a makro-, mint a mikrofizika képzete él tudatomban. "E gondolatnál maradva emlékeztessünk arra, hogy az irodalom — főleg az epikus műfajokban — ugyanazt a két eszközt használja, mint a tudomány a távcsövet és a mikroszkópot. A legutóbbi időkig a novellisták, az eposz- és regényírók a távcsövet kedvelték, a mikroszkopikus vizsgálódás a lírával és lélektannal jött divatba. Aztán egyre nagyobb szerepet kaptak olyan filozófiai kérdések, mint az időé és a nyelvé, majd francia példa nyomán megjelent az „új regény” irányzata, amelyekben egyértelműen a mikroszkóp kapott főszerepet. Fúrása dolog, de a természettudományból vett elvontságigény megnövelte a fantasztikum szerepét is az írói alkotásban. Közben fokozatosan háttérbe került az, amit korábban az epika legfontosabb elemének tartották: a történet. Érthető ez, hiszen ma, amikor a tömegtájékoztatás szinte ontja a jelenre és múltra vonatkozó új és új híreket nehéz kellő fontosságú új történeteket találni. Az író nem tehet mást, minthogy a megkívánt újat a történet helyett az összefüggésekbenadja. Mivel pedig a hírek áradatában anagyság és érdekesség meglehetősen devalválódott, előtérbe került a kreái, a mindennapi és a közhely. Panek Zoltán ez utóbbi élettér felfedezője. " Olyatt a felfedező, aki egyaránt használja a mikroszkópot és a képzeletét. A mindennapi lét és a közhelyek világáról szólva, ha nem akar lapos és unalmat lenni, a képzeletét 'is sze-' rephez kell juttatni,mégpedig az olvasó képzeletétis. Talán helyesebb volna, ha nem is a magyar képzelet szót használnánk itt, hanem inkább a fantáziáról beszélnénk; hiszen, nem annyira valóságos képek, mint inkább hangulatok, eszmék, emberek közti kapcsolatok fölidézéséről ,illetve. Írói utalássok továbbviteléről, tartalommal kitöltéséről van szó. Ülünk saját életünk „ízlésesen, de félhomályosan berendezett” konyhájában, látjuk, ami ott velünk megtörtént, és tudjuk, hogy annak kellett volna megtörténnie, ami láthatatlan. Szeretünk valakit és megszökünk előle, mert a magunk élete más pályán szalad, nem állítható meg, nem rögzíthető egyegy pillanatra, mint a családi album elmosódó (és gyakran elmozdult) fényképei, s többnyire azokról is éppen az hiányzik, amit a mi emlékeink a legfontosabbnak minősítenek. (Elmozdult képek.) Utazunk kettesben egy gépkocsiba zárva valakivel, akihez hozzákötöttük az életünket, s meg sem szólalunk, mert már nincs mit mondanunk, s különben is a tettek és gesztusok többet elárulnak rólunk, mint szavaink. Többet, noha ezek is gyakran öntudatlanok. De hátha éppen tudatunk, racionális értelmünk kikapcsolása, a magunk akaratlan és passzív átengedése vágyainknak, a véletlen és az esetleges érvényesülése az észszerű és erkölcsös rovására, azaz életünk hibái mutatják meg egyéniségünket? És ha így van, lehetséges-e kis világunk ésszerű berendezése? Ha pedig nem lehetséges, akkor sorsunk a kilátástalan káosz és magány? És menynyiben segítenek mindezen anyagi javaink, jobb életkörülményeink? (Baleset, nyár, szerelem.) Ugyanezeket a kérdéseket megközelíthetjük a másik oldalról is: mi töténik, ha az istenek visszaveszik az ellopott tüzet? Mi lesz velünk a „tűzzel” működő technikánk nélkül? (Prométheusz felmentése. (Mi lesz velünk? — kérdezi tovább a novellák sora, ha szavaink nem állnak össze mondatokká,ha a mondatok nem összekapcsolnak bennünket gondolatainkon keresztül, hanem éppen az egymás előli rejtőzés, a kitérés lehetőségeit teremtik meg. A közhely árusóban igaz, emögött az igt.zv.lg mögött azonban a részharságok sokasága rejtőzhet. A közhely nem csupán gönc '.. .i restségre vall, hanem a tévedés, a rosszindulat leplező et szolgálhatja. A közhely tejeit elválasztja egymástól az emberekét, s ezen a fizikai közepet semmilyen formája sem segít. (Pezsgő és piskóta.) De hogyan ismerhetnénk meg a rzék embert, hogyan kerülhet- 'nk közel hozzá, ha ez a megismerés egyúttal titkainak leplezése is? Hiszen nincs veszélyesebb játék, mint az egyén legigazabb világának, a képzeletnek a leleplezése? (Fair play.) Alig néhány címet említettünk csak a huszonnyolc novellát tartalmazó kötetből.És ezekkel kapcsolatban a kérdések sorát kellett föltennünk. Ráadásul ezzel korántsem, merítettük ki a kérdezés lehetőségeit. Az író merészsége miatti rokonszenvünk sem akadályozhatja azonban meg, hogy rámutassunk egy más típusú kérdésre is, amely a szándék és megvalósítás viszonyára vonatkozik. Egyes novellák olvasása közben bizony lankadó figyelmünk ki-kihagy, máshol az utalások és jelzések alapján nem tudjuk magunkban kialakítani azt, amit a szerző el akart érni. Furcsa, elvarázsolt világba visz bennünket Panek Zoltán, amelynek berendezése azonban ijesztően ismerős; különös fantomhősökkel találkozunk itt, akik éppen úgy viselkednek, gondolkodnak, cselekszenek, és tűrik ■a velük történteket, mint a mi személyes ismerőseink. Nem könnyű bejutni ebbe a világba;' nézp könnyű útvesztőiben tájékozódni; de aki bejutott ide és hajlandó követni a nem mindig világos írói útmutatást, az a jelenlét lényeges mindennapi kérdései** vel találkozik — egy eredeti tehetségű író sajátos tükrében. (Magvető) ... ... . Taxner-Tóth Ernő