Magyar Nemzet, 1984. április (47. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-14 / 88. szám

Szombat, 1934. április 14. Magyar Nemzet A Kondor, a klasszikus kiállítás a Magyar Nemzeti Galériábaan AKIT JOSOfISA a megnyi­tón juttatott be a várpalotá­ba, már a Nemzeti Galéria be­járatánál tudhatta, hogy va­lami rendkívüli történik: két­­két dali huszárt csodálhatott meg, igazit, élőt, mozdulat­lant, és még a lovak is átérez­ni látszottak a pillanat emel­kedettségét. Odabenn pedig, mint a társasági tudósítók fo­galmaztak hajdan, ott volt tont Budapest, élén a fővá­rosi tanács elnökével, aki eh­hez az eseményhez igazította a budapesti tavaszi fesztivál nagy fogadását. Koncert, te­levíziós közvetlen adás, nagy­vonalú elegancia, méltató szó­noklat. Kondor Béla, akit szűkebb köre csak Samunak ismert, s aki nyakkendőt leg­feljebb 1949-es érettségijére kötött, akár a szentek, vonult be a halhatatlanságba. Pon­tosabban: a magyar művé­szettörténet klasszikusai kö­zé, fején végre a nagykönyv szabályai szerint tisztességgel és tisztelettel megfont nem­zeti koszorúval. Mert a hal­hatatlanságot ugyan már negyvenegy évesen elérte (1931 —1972 között élt), de ez a hó­dolat (Adorno talán úgy mon­daná: „múzeumosítás”) még visszavált, s becsületére le­gyen mondva a legnagyobb közgyűjteménynek, hogy haj­landó volt az önkritikára. Kondornak ez a most lát­ható kiállítása, mely minden korábbinál szélesebb, ennél­fogva immár tudományos ér­tékű, művészettörténeti tár­lat, melyhez egy minden le­hetséges adatot összegyűjtő, vaskos (és külön méltatást érdemlő) katalógus járul. Össze van itt szedve minden, ami szorgos kutatással csak elérhető volt, remek, jó és fá­radt vagy­ robotmunka, s kü­lön érdekesség, hogy ezúttal olyasvalakinek a megdicsőü­léséről van szó, aki munkás­ságát a felszabadulás után, igazából az ötvenes években kezdte el. Akinek története tehát szorosan egybeesik a legutóbbi periódussal. Ez, ha nem csalódom, nálunk először fordul elő. EZEN A PONTON viszont nem könnyű kérdésekhez ér­kezünk, több okból is. Először, mert e sorok írója úgyszin­tén annak a nemzedéknek a tagja, melyhez Kondor tarto­zott. Könnyen szubjektiviz­musba tévedhet tehát. Kivált akkor, ha — s ez a második ok — végtére egy saját ma­gával, életút­jával, sikereivel és kudarcaival ez ideig iga­zából még számot nem vetett generáció önfelmérésének egyik első mozzanatát, látja a mostani ünneplésben. Szándé­kosan írom az ünneplés és nem a mérlegelés szót, mert ami a megnyitón elhangzott (kinyilvánítva, hogy Kondor életműve teljes), ami a kata­lógus fennkölt tanulmányai­ban megfogalmazódik, s amit az egész ceremónia sugallt (a művész hajdanvolt baráti kö­rét többszörösen kitevő kö­zönséggel együtt), az a törté­­netfilozófiánkban oly gyakori „minden csakis úgy történhe­tett, ahogyan történt” öniga­zoló szemléletének levegőjét árasztotta, utólag korrigálva egésszé, ami pedig félbema­radt. És ami még meglepőbb: szinte eloldotta (mintha csak szégyen volna beszélni róla) attól nehéz a kortól, közegtől, amelyben ez a talán szükség­képpen egyszerre rendkívül fegyelmezett és szertelen mű létrejött. Ám ha azt a világot, azt a konkrét világot, mely­ben Kondor alkotott, kényel­mesen vagy félszegen „záró­jelbe tesszük”, ha nem szá­molunk azzal, milyen lehető­ségei és akadályai, egyál­talán, milyen szellemi-anyagi koor­dinátái voltak, jótékony ta­pintattal bár, de tulajdonkép­pen elfedjük e kommentá­rokkal magát a drámát, mely pedig süt e csonka életmű­ből. És — a szövegekkel el­lentétben — a szerény diada­lok, és ha nem is a nagy fias­kók, de a mellőzöttség szen­vedő jegyeit időnként szem­beötlően mutatja. A művek így ellenállnak az elláss­ult értelmezésnek; többre, össze­tettebbre utalnak, ide számít­va Kondor Béla önpusztítóan angyali karakterét is. Kérdés most már, hogy ezt a végül is történelmi-társa­dalmi szempontot ki lehet-e iktatni az esztétikai néző­szögből, s hogy nem a kettő szervességében van-e elrejt­ve a Kondornál annyiszor em­legetett titok kulcsa? A MOSTANI MÉLTATÁ­SOK azonban mintha óva­kodnának még ettől a más esetekben annyira természe­tes és jól bevált kombináció­tól. A katalógusban Bereczky Loránd egy 1970-es kritikát idéz (Miklós Pálét), mely sze­rint „a modern mítosz taní­tása, Kondornál: aggódás az emberért, a szépet és nagyot alkotó, de szüntelenül é­s ma különösen — önmagával szem­bekerülő, önmaga tragédiáját okozó emberért”. És ez persze igaz, kivált, hogy egy akkor még életben levő művész se­gítésére lövi el banalitásait, de az már valamelyes hang­súlyeltolás, ha ebből csupán egy általános etikai tanulsá­got vonnak le, nevezetesen, hogy „Kondor Béla művésze­te ma sorskérdés szintjén ak­tuális és korszerű”. Ez, még a talányos „sorskérdéssel” együtt is, mintha az időtlenség régiói­ba tolná el az életművet, oda, ahol a tartás nemességét cso­dáljuk. Németh Lajos beveze­tője már történelmibb, „amit művészete közölt — írja —, csak itt, a közép-európai, s ezen belül a magyar valóság­ban fogalmazódhatott meg, mert csak itt élhette át az él­ményvilágot — az ötvenes éve­ket, 1956-ot, a hatvanas évek magyar valóságát —, amely al­kalmas volt az ember törté­nelmi-társadalmi sorsa vizsgá­latára; létmodellé válhatott te­hát, fogékonnyá tette más ko­rok, társadalmak és emberek egzisztenciális kérdéseinek az átélésére”. Megint egy igazság, de megintcsak az „egziszten­ciális kérdések” egyetemessé­­génél köt ki és a „létmodell­­nél”. De miért nem beszélünk arról, ami Kondornál a más korok, más társadalmak és emberek iránti fogékonysága mellett mégiscsak a legfon­tosabb? Az iránti fogékony­sága, amiben élt? S aminek nyoma minden keze vonásán meglátszik? Vagy, mivel igen­csak áttételes dolgokról van szó, módosítsunk így: meg­látszik vagy sejthető? Így hát Kondornál, ha szabad kockáz­tatni, a „helyi” és az „egye­temes” oda-vissza villódzó kölcsönhatásának folyamatos­ságáról kellene beszélnünk. Állandó és heves értelmezése ez a világnak, melyet megélt, még ha a maga nyelvén szól is róla, s menekülne belőle, és ebből a rendkívül finom viszonylatrendszerből nem lehet kiemelni, de még túl­hangsúlyozni sem, egyetlen momentumot, az egész ará­nyainak meghamisítása nél­kül. MINDEHHEZ hozzá kell vennünk, hogy Kondor Béla életműve, bármennyire is sze­retnénk annak deklarálni, nem teljes; ez egy megszakadt építkezés, melynek ívei lát­szanak, de a katedrális maga nem készült el. A történel­mien konkrét elemzésnek így kettős szerep jut. Félreértés ne essék, minden köve eszté­tikai és korjelző kincs, ami­vel kötelességünk jól sáfár­kodni, de jelenség-értéke is van, nemcsak önértéke. (Sőt, a kettő tulajdonképpen egy­beesik.) Itt romantikus vég­letek vannak összeszorítva egy rendkívül fegyelmezett, aszkétikus megjelenítő erejű kéz által, mely a munkában nem ismert mást, mint hogy pontosan, szépen, és ezek a végletek egy kor végletei az ötvenes-hatvanas évek Ma­gyarországán, ahol Kondornál, mintegy metszéspontban, ke­resztezi egymást a magasztos és a borzalmas, a szárnyaló és az aláhulló, az imádságos, meg a káromkodó. S ráadásul mindennek az atmoszférája valami mélységes emberség­gel, ha nem csépeltük volna el a szót, azt mondanám, té­­pelődő szeretettel van a mű­vekbe átemelve. (Az iroda­lomból találunk vele kortárs rokont: úgy hívják, Sarkadi Imre. De nem feledhetjük ba­ráti köréből az angyalarcú Nagy Lászlót s Pilinszky Já­nost sem.) Mély tűzű műhely képe sejlik fel tehát e tárlat láttán is, melyben szeráfok és démonok egyaránt keringe­nek, olyan világban, ahol nem jutott osztályrészül a kitelje­sedés nagy békessége, jutott viszont vita és izgalom, út­keresés, agyoncigarettázott közösségi töprengés, valamint — mintegy mellékesen — gyanakvás, rosszindulat, az akkori magyar grafika és fes­tészet minden regulájából ki­lógó különösséget övező fur­­csálkodás. A közélet mai ké­nyelméből visszatekintve ta­lán hihetetlen ez, de mégis­csak magyarázó része — mint történelem — magának a mű­nek, mely nem ok nélkül mu­tatja a világ esztétikai bir­tokbavételének heroikus je­gyeit. Ha majd egyszer végre nem az anekdoták „sztorijai­nak” szintjén fogunk beszélni az ötvenes-hatvanas évekről, s nem a hitbuzgalmi szósze­detből rakjuk össze mani­­ch­eisztikus jelzőinket, ki fog világiani, hogy ez a heroikus küzdelem korántsem összeszo­­rított fogú merevséget, neki­keseredett áldozatosságot vagy effélét jelentett hanem a kö­rülmények által szűkre zárt mozgástéren belül mégis és mindig emberi igyekezetet, melynél az ifjúság színskálá­jából semmi nem hiányzott. A TUDOMÁNY emberei talán megrónak érte, mégis karakterisztikusnak vehetjük, erről szólva; a katalógus jegy­zeteinek azt az utalását pél­dául, mely Kondor egyik el­veszett (pontosabban: tönkre­ment) művéről ad hírt. Ez az egykori úgynevezett „építész­pince” talán volt látható, egy 1959-es bálra készült, s ez volt a címe: Az alkohol lelke. Ma már nem tudom meg­mondani rumot ittunk-e ak­kor még vagy már fekete cím­kés cseresznyét, de arra em­lékszem, milyen frekventált találkozóhelye volt ez az „épí­­tészpince” akkoriban (a Rá­dió közelében) a fiatalabb művészértelmiségnek, és hogy „Samu” persze a középpont­jában­ volt. Ezért is festette ki a dongaboltozatot. A „pin­cét” egyébként azóta átépí­tették, az alkohol lelkét jel­képező figura eltűnt, egyike hát a közelmúlt spiritualizá­­lódott emlékeinek. Nem is hoznám szóba, ha nem mu­tatna valami rendkívül fon­tosra a Kondor-életműben, nevezetesen arra, hogy ez a korán elhunyt alkotó, akinél az aranyba vont égboltozaton furcsa szerkentyűk röpködnek, s akinél szebben egy-egy óvó kezet senki megrajzolni nem tudott, a létfilozófia nagy kér­déseitől az emberiség megvál­tásának napi problematiká­jáig minden disputában ben­ne volt. Mindent átélt és meg­élt, és — természetesen — transzponált. Nem csinálha­tunk belőle éteri magasságok­ban lebegő, hidegen vizioná­­rius szellemet. Elzárt kertjé­ben sétálgató moralistát sem. Kondor arkangyal része törté­nelmünknek, emberi lénye­günknek, legjobb művészi folytatója a magyar szellemi élet nagyszerű elkötelezettjei­nek; és ha más nem, a ha­gyatékának őrzőiről készült lista is igazolhatja vagy leg­alább gyaníttathatja, milyen közeg védte-serkentette her­­metistának egyáltalán nem mondható munkáját. Töredé­kesen idézek csak abból a névsorból, melynek a kataló­gus megköszöni a szíves tá­mogatást, valamint a műtár­gyak kölcsönzését, de így is kitetszik majd, mennyire nem a rutinos gyűjtők vagy a szokásos rajongók köre az, mely Kondort már életében mint társát és barátját, a ma­gáénak tudta. Találunk e tár­saságban költőket, mint Szű­csi Margit, Ágh István, írókat (Ottlik Géza, Galsai Pongrác), irodalmárokat (Bodnár György, Győri János, Kenyeres Ágnes, Széles Klára, Vujicsics Szto­­ján), publicistákat (Katona Éva, Zsugán István), s talá­lunk néhány kollégát is, mint Berki Viola, Feledy Gyula, Koffán Károly. A NÉVSOR, még így, töre­dékesen is, körülbelül jelzi azt a gondolkodásmódot és érzés­világot, melyben Kondor na­ponta megmerítkezett. Az pe­dig, hogy e listában szép számmal találunk műtörté­nészt (Bereczky Loránd, Dá­vid Katalin, Éri Györgyi, Frank János, Körner Éva, Miklós Pál, Németh Lajos), utólagos bizonyítékunk lehet a tekintetben, hogy az ak­koriban még pályakezdők ér­zéke az időtálló felismerésé­hez már megvolt, s ha rang­juk meg befolyásuk időköz­ben úgy megemelkedett, hogy ezt a nagy­ tárlatot végre ösz­­szehozhatták, az egészséges fejlődés jele. Szabó György NAPLÓ A Jugoszláv Írók Szövetsé­ge és a Magyar Írók Szövet­sége közötti együttműködés ez évi jegyzőkönyvét pénteken Budapesten aláírta Iván Iván­­yi és Jovánovics Miklós főtit­kár. Az egyezményben az írók kölcsönös cseréjén kívül a fe­lek megállapodtak abban hogy idén Jugoszláviában megemlékeznek Radnóti Mik­lós születésének hetvenötödik évfordulójáról, Magyarorszá­gon pedig Todor Manojlovic és Veljko Petrovic születésé­nek századik évfordulójáról. A Magyar Fotóművészek Szövetségének pályázatára be­érkezett legjobb fotóművészeti alkotásokból nyitottak meg pénteken kiállítást Tatabá­nyán, az úttörő és ifjúsági házban. A jövő évtől kétéven­ként rendeznek országos fo­tóművészeti tárlatot, a bien­­nálénak Tatabánya, illetve a tatai vár ad majd otthont. Az év képei '84 kiállításon a Ma­gyar Népköztársaság Művé­szeti Alapjának díját Török László kapta, a Komárom me­gyei Tanácsét Kozák Albert, Tatabánya város díját pedig Balla András fotóművész vet­te át. Derkovits Gyula születésé­nek kilencvenedik évforduló­ja alkalmából közös emlék­ünnepséget rendezett Szom­bathelyen a század nagy ma­gyar festőjéről elnevezett szombathelyi és budapesti ál­talános iskola. Pénteken meg­koszorúzták Derkovits Gyula szobrát és szülőházát, amely ma alkotásainak múzeuma. Ezt követően gyermekrajz­­kiállítást nyitottak meg a me­gyei művelődési és ifjúsági központban. Szombaton a két iskola diákjai vetélkedőt tar­tanak.♦ Amerigo Tót alkotásaiból nyílt meg kiállítás pénteken Nagykanizsán, a Hevesi Sán­dor Művelődési Központban. .. világhírű, magyar szárma­zású művész szobrai mellett grafikáit is bemutatja. ♦ Békéscsabán, az ifjúsági házban pénteken megkezdő­dött a Magyar Rádió hatodik nemzetiségi népzenei feszti­válja, amelyen háromszázöt­ven hazai, valamint csehszlo­vákiai, jugoszláviai, NDK-beli és romániai néni énekes és zenész vesz részt. Lengyel—magyar könyvkiállítás Pénteken a Lengyel Tájé­koztató és Kulturális Központ­ban megnyílt a Magyar köny­vek Lengyelországban — len­gyel könyvek Magyarországon című kiállítás, amelyet az in­tézmény a Magyar Könyvki­adók és Könyvterjesztők Egye­sületével együtt rendezett ab­ból az alkalomból, hogy négy­­százötven évvel ezelőtt, Krak­kóban jelent meg az első tel­jesen magyar nyelvű nyom­tatott könyv. A kiállításon bemutatják a magyar irodal­­miságnak azokat a fontos ter­mékeit, amelyek a XVI. szá­zad első felében, a török hó­doltság idején lengyel nyom­dászok segítségével Krakkó­ban láttak napvilágot, úgy­szintén azokat a lengyel nyel­vű könyveket, kiadványokat, amelyeket a második világ­háború idején Magyarországon jelentettek meg az országunk­ba emigrált lengyelek számá­ra. Az április 23-ig látható kiállításon Edward Debicki, a központ igazgatója és Zöld Ferenc, a Magyar Könyvki­adók és Könyv­ter­jesztők Egyesülésének igazgat­ója mon­dott megnyitó beszédet A durvaság rejtelmei M­indennapos helyzet: a ke­reszteződésben, a jobb­­kézszabály megsértése miatt az egyik fél, egy huszonéves fiatalember a letekert ablak mögül, rögtön tegező formá­ban a legvaskosabb elma­rasztalást zúdítja az apja nemzedékéhez tartozó vétkes nyakába. Mintha a KRESZ- előírta elsőbbség együtt jár­hatna az alpári stílusú fenn­­söb­bséggel. Vitathatatlanul támogatást érdemel tehát a szándék, hogy hadat kell üzenni a durva be­szédnek , amit nemrégiben a Hazafias Népfront beszéd- és magatartáskultúrával fog­lalkozó munkabizottsága, a TIT-tel és több akadémiai bi­zottsággal közösen megfogal­mazott. Csakhogy ha elfogad­juk azt az alapelvet — s el kell fogadnunk —, hogy gon­dolkodás és nyelv elválaszt­hatatlan egymástól, akkor sajnos, azt is be kell látnunk: minden kifogásolható nyelvi kíméletlenség mögött gondol­kodásbeli torzulás is rejtőzik. A küzdelem tehát korántsem szorítkozhat a nyelvi ízléste­lenség kiirtására, hiszen ez csupán megjelenési formája valamilyen más, rejtett gon­dolkodásbeli ficamnak, torz ösztönnek. S ha közgondolko­dást, magatartást kívánunk formálni, akkor nem árt ele­mezni azt sem, vajon milyen okai lehetnek az elvetendő külső megnyilvánulásoknak. Tekintsünk most el attól a bocsánatos bűntől, amely — ahogy mondani szokták — a „legjobb családban is meges­het”, amikor bosszúság, ijedt­ség után egy-egy cifrább ki­fejezés is kiszalad valakinek a száján. Nem tanulság nélküli vi­szont visszatérni a bevezető­ben vázolt esethez, talán gya­korisága okán sem. Mi moti­válhatja a fiatalember indu­latos kitörését? Az a fölény, amely már egy motorizálódó társadalomban felnőtt nemze­dék sajátja? Ekként kívánja tudomására hozni a viszony­lag későn jogosítványt szer­zetteknek, hogy az idősebb generáció tagjainak többsége nem tanul meg olyan maga­­biztossággal vezetni, mint az apák autóit már tizenéves ko­ruk végén használók? Vagy munkahelyi sérelmeit próbál­ja kitombolni — kora alapján — a főnökök nemzedékéhez sorolt közlekedési partneren ? Talán nem járunk messze az igazságtól, ha e pontokon pró­báljuk kitapogatni a választ. De még mindig nem értünk el valamely általánosítható feleletig. N­ézzünk talán egy másik esetet. A lakótelepi lép­csőházban, a szomszédoknak a lakáskiutaló véletlenjével összeboronált gyülekezetében néhány hét után a középkorú pedagógus kivétel nélkül mindenkinek elkezd köszön­ni, akivel szembetalálkozik. Hátha a példa követésre ta­lál. Titkolt reménye beválik: néhány hónap, s egyre ter­jed a jó szokás. A kezdemé­nyező, úgy érezvén, a dolgok most már maguktól is men­nek, s mert maga úgy tanul­ta kisgyermek korában, az if­jabbak előre köszönnek az idősebbeknek, most már azt reméli, hogy — mint isme­rőst — előre üdvözlik. Több­nyire így is történik. Az egyik nap, a lépcsőfordulóval fentebb lakó ifjú apa két gyerekével közeleg a lépcső­­házban. A pedagógus felpil­lant, a család hang nélkül el­vonul mellette. Visszafogva a szót, a kislány a lépcsőfor­duló után megkérdezi az édesapjától: „Miért nem kö­szöntél a bácsinak?” Mire az apa válasza, jó hangosan, hogy értse a szomszéd: „Mit képzel ez a ... (nem népsze­rűsítendő kifejezés)? Hogy hasra esek a nagy intelligen­ciája előtt?” A pedagógus — hivatása megedzette — nem csalódik az emberiségben, csupán tanácstalan. Mert az ifjú apa már túl van azon az életkoron, amikor kioktatás reszélye nélkül felvilágosítha­tó volna az egyébkén­t óvo­dáskorban begyakorolható ele­mi szokásokról. Valami félre­értett demokratikus szellemet vél a sajátjának a fiatalem­ber? Csakhogy akkor honnan az érthetőben indulat? Hiszen ha az idősebb szomszéd a diplomás mivolta okán várta volna el az előre köszönést, akkor eleve nem is vállalko­zott volna hónapokig a „kö­szönőember” szerepre, hanem tüntető önérzettel jár-kel a házban. A fiatalember egyébként egy divatszakma művelője (hogy mi­, azt mellőzzük, ne­hogy a szakma egésze kerül­jön modortalanság gyanújá­ba). De felületes magyarázat volna, ha csak annyit állapí­tanánk meg, hogy a viselke­désbeli intolerancia, türel­metlenség, kíméletlenség oka a különböző értékrendek egy­más mellett élése társadal­munkban. Valószínűbb a ba­nálisnak tűnő magyarázat: elemi együttélési normák nem sajátítódnak el gyermek- és serdülőkorban a családban, időhiány és kötődésben — te­hát a szülők szavahihetőségét kikezdő — zavarok miatt. Az iskola pedig gyakran azt hi­szi, itt már minden rendben volna, tehát elvonatkoztatott, „magas” etikai normákat próbál közvetíteni, holott az alapokkal van baj. (Mielőtt az a gyanú kelet­kezhetne, hogy valamiféle nemzedéki ellentét lappang az ügy hátterében, s rendre az ifjabbak marasztaltatnak el, sietek leszögezni: a hétköz­napi helyzetekben is eluralko­dó agresszivitás s ezáltal nyelvi fékevesztettség oka nem ez, sokkal inkább egy­fajta torz érdekérvényesítés.) Az elmúlt évtizedekben so­kan megélhették nálunk a gyarapodás örömét, s ezt a folyamatot kár volna kárhoz­tatni. D­e a szerzéssel együtt az akaratos és kíméletlen ér­vényszerzés tünetei is je­lentkeztek. A munkahelyen, hivatalos fórumokon ki-ki egy tár­sadalmi csoport tagjaként lép fel, láthatatlan, de jól érzé­kelhető hierarchikus és ér­dekviszonyok függőségében él, amelyek következtében le­het, hogy közvetlen érdekeit indokoltan — s néha nyilván indokolatl­anul is — kisebb­­nagyobb közösségek érdekei keresztezik. A magánéletbeli helyzetekb­ől — családban, tömegköz­­lekedési eszközökön stb. — azonban úgy érzi, e függőségen kívül áll. Úgy véli, az lehet, aki, tehát erejére — sajnos, néha szó szerint ért­ve — netán hangerejére ha­gyatkozhat. Úgy véli, rosszul felfogott elszántságától függ, hogyan oldódik meg egy vi­tatható helyzet, vagy hogyan szégyenítheti meg a vétségét eleve elismerő személyt. Ha a társadalmi méretek­ben érzékelhetően növekvő magatartásbeli és nyelvi tü­relmetlenség, durvaság meg­felelő terápiáját keressük, ilyen kérdésekkel is szembe kell néznünk. A nyelvi jelzé­sek mögött értékzavarok gör­cseit is látnunk kell. Közlekedési szituációval kezdtük, zárjuk azzal is. Sú­lyos baleset helyszínén sorra állnak meg az éppen arra haladó járművek. A vezetők nemcsak kíváncsiságból és kötelességből mennek oda — szokatlanul csendesek és se­gítőkészek. A „velem is meg­történhetett volna” nyomasz­tó érzése ismeretlen embere­ket fűz össze. (E jelenség ter­mészeti csapás, árvíz idején, tűzesetkor megfigyelhető.) Mégsem lehet azt kívánni, hogy a baj­ szerencsétlenség, a fenyegetettség teremtsen összhangot közöttünk. Mert ha az együttélés elemi, hu­mánus elvei, értékei nem vál­nak általánossá, akkor még a megszerzett javak zavartalan élvezete sem következhet el. Marafkó László Eltemették Faragó Ilonát Faragó Ilonát, a Magyar Nemzet divatrovatának veze­tőjét, az Ez a divat nyugdíjas főszerkesztőjét pénteken bú­csúztatták a Farkasréti teme­tőben. Életére és munkásságá­ra a ravatalnál — a Magyar Nemzet szerkesztősége, a Lap­kiadó Vállalat és a Magyar Újságírók Országos Szövetsé­ge nevében Zay László em­lékezett, a barátok nevében Kellér Dezső mondott búcsú­beszédet, Faragó Ilona kopor­sóját férje sírjában helyezték nyugovóra. 9

Next