Magyar Nemzet, 1984. április (47. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-14 / 88. szám
Szombat, 1934. április 14. Magyar Nemzet A Kondor, a klasszikus kiállítás a Magyar Nemzeti Galériábaan AKIT JOSOfISA a megnyitón juttatott be a várpalotába, már a Nemzeti Galéria bejáratánál tudhatta, hogy valami rendkívüli történik: kétkét dali huszárt csodálhatott meg, igazit, élőt, mozdulatlant, és még a lovak is átérezni látszottak a pillanat emelkedettségét. Odabenn pedig, mint a társasági tudósítók fogalmaztak hajdan, ott volt tont Budapest, élén a fővárosi tanács elnökével, aki ehhez az eseményhez igazította a budapesti tavaszi fesztivál nagy fogadását. Koncert, televíziós közvetlen adás, nagyvonalú elegancia, méltató szónoklat. Kondor Béla, akit szűkebb köre csak Samunak ismert, s aki nyakkendőt legfeljebb 1949-es érettségijére kötött, akár a szentek, vonult be a halhatatlanságba. Pontosabban: a magyar művészettörténet klasszikusai közé, fején végre a nagykönyv szabályai szerint tisztességgel és tisztelettel megfont nemzeti koszorúval. Mert a halhatatlanságot ugyan már negyvenegy évesen elérte (1931 —1972 között élt), de ez a hódolat (Adorno talán úgy mondaná: „múzeumosítás”) még visszavált, s becsületére legyen mondva a legnagyobb közgyűjteménynek, hogy hajlandó volt az önkritikára. Kondornak ez a most látható kiállítása, mely minden korábbinál szélesebb, ennélfogva immár tudományos értékű, művészettörténeti tárlat, melyhez egy minden lehetséges adatot összegyűjtő, vaskos (és külön méltatást érdemlő) katalógus járul. Össze van itt szedve minden, ami szorgos kutatással csak elérhető volt, remek, jó és fáradt vagy robotmunka, s külön érdekesség, hogy ezúttal olyasvalakinek a megdicsőüléséről van szó, aki munkásságát a felszabadulás után, igazából az ötvenes években kezdte el. Akinek története tehát szorosan egybeesik a legutóbbi periódussal. Ez, ha nem csalódom, nálunk először fordul elő. EZEN A PONTON viszont nem könnyű kérdésekhez érkezünk, több okból is. Először, mert e sorok írója úgyszintén annak a nemzedéknek a tagja, melyhez Kondor tartozott. Könnyen szubjektivizmusba tévedhet tehát. Kivált akkor, ha — s ez a második ok — végtére egy saját magával, életútjával, sikereivel és kudarcaival ez ideig igazából még számot nem vetett generáció önfelmérésének egyik első mozzanatát, látja a mostani ünneplésben. Szándékosan írom az ünneplés és nem a mérlegelés szót, mert ami a megnyitón elhangzott (kinyilvánítva, hogy Kondor életműve teljes), ami a katalógus fennkölt tanulmányaiban megfogalmazódik, s amit az egész ceremónia sugallt (a művész hajdanvolt baráti körét többszörösen kitevő közönséggel együtt), az a történetfilozófiánkban oly gyakori „minden csakis úgy történhetett, ahogyan történt” önigazoló szemléletének levegőjét árasztotta, utólag korrigálva egésszé, ami pedig félbemaradt. És ami még meglepőbb: szinte eloldotta (mintha csak szégyen volna beszélni róla) attól nehéz a kortól, közegtől, amelyben ez a talán szükségképpen egyszerre rendkívül fegyelmezett és szertelen mű létrejött. Ám ha azt a világot, azt a konkrét világot, melyben Kondor alkotott, kényelmesen vagy félszegen „zárójelbe tesszük”, ha nem számolunk azzal, milyen lehetőségei és akadályai, egyáltalán, milyen szellemi-anyagi koordinátái voltak, jótékony tapintattal bár, de tulajdonképpen elfedjük e kommentárokkal magát a drámát, mely pedig süt e csonka életműből. És — a szövegekkel ellentétben — a szerény diadalok, és ha nem is a nagy fiaskók, de a mellőzöttség szenvedő jegyeit időnként szembeötlően mutatja. A művek így ellenállnak az ellássult értelmezésnek; többre, összetettebbre utalnak, ide számítva Kondor Béla önpusztítóan angyali karakterét is. Kérdés most már, hogy ezt a végül is történelmi-társadalmi szempontot ki lehet-e iktatni az esztétikai nézőszögből, s hogy nem a kettő szervességében van-e elrejtve a Kondornál annyiszor emlegetett titok kulcsa? A MOSTANI MÉLTATÁSOK azonban mintha óvakodnának még ettől a más esetekben annyira természetes és jól bevált kombinációtól. A katalógusban Bereczky Loránd egy 1970-es kritikát idéz (Miklós Pálét), mely szerint „a modern mítosz tanítása, Kondornál: aggódás az emberért, a szépet és nagyot alkotó, de szüntelenül és ma különösen — önmagával szembekerülő, önmaga tragédiáját okozó emberért”. És ez persze igaz, kivált, hogy egy akkor még életben levő művész segítésére lövi el banalitásait, de az már valamelyes hangsúlyeltolás, ha ebből csupán egy általános etikai tanulságot vonnak le, nevezetesen, hogy „Kondor Béla művészete ma sorskérdés szintjén aktuális és korszerű”. Ez, még a talányos „sorskérdéssel” együtt is, mintha az időtlenség régióiba tolná el az életművet, oda, ahol a tartás nemességét csodáljuk. Németh Lajos bevezetője már történelmibb, „amit művészete közölt — írja —, csak itt, a közép-európai, s ezen belül a magyar valóságban fogalmazódhatott meg, mert csak itt élhette át az élményvilágot — az ötvenes éveket, 1956-ot, a hatvanas évek magyar valóságát —, amely alkalmas volt az ember történelmi-társadalmi sorsa vizsgálatára; létmodellé válhatott tehát, fogékonnyá tette más korok, társadalmak és emberek egzisztenciális kérdéseinek az átélésére”. Megint egy igazság, de megintcsak az „egzisztenciális kérdések” egyetemességénél köt ki és a „létmodellnél”. De miért nem beszélünk arról, ami Kondornál a más korok, más társadalmak és emberek iránti fogékonysága mellett mégiscsak a legfontosabb? Az iránti fogékonysága, amiben élt? S aminek nyoma minden keze vonásán meglátszik? Vagy, mivel igencsak áttételes dolgokról van szó, módosítsunk így: meglátszik vagy sejthető? Így hát Kondornál, ha szabad kockáztatni, a „helyi” és az „egyetemes” oda-vissza villódzó kölcsönhatásának folyamatosságáról kellene beszélnünk. Állandó és heves értelmezése ez a világnak, melyet megélt, még ha a maga nyelvén szól is róla, s menekülne belőle, és ebből a rendkívül finom viszonylatrendszerből nem lehet kiemelni, de még túlhangsúlyozni sem, egyetlen momentumot, az egész arányainak meghamisítása nélkül. MINDEHHEZ hozzá kell vennünk, hogy Kondor Béla életműve, bármennyire is szeretnénk annak deklarálni, nem teljes; ez egy megszakadt építkezés, melynek ívei látszanak, de a katedrális maga nem készült el. A történelmien konkrét elemzésnek így kettős szerep jut. Félreértés ne essék, minden köve esztétikai és korjelző kincs, amivel kötelességünk jól sáfárkodni, de jelenség-értéke is van, nemcsak önértéke. (Sőt, a kettő tulajdonképpen egybeesik.) Itt romantikus végletek vannak összeszorítva egy rendkívül fegyelmezett, aszkétikus megjelenítő erejű kéz által, mely a munkában nem ismert mást, mint hogy pontosan, szépen, és ezek a végletek egy kor végletei az ötvenes-hatvanas évek Magyarországán, ahol Kondornál, mintegy metszéspontban, keresztezi egymást a magasztos és a borzalmas, a szárnyaló és az aláhulló, az imádságos, meg a káromkodó. S ráadásul mindennek az atmoszférája valami mélységes emberséggel, ha nem csépeltük volna el a szót, azt mondanám, tépelődő szeretettel van a művekbe átemelve. (Az irodalomból találunk vele kortárs rokont: úgy hívják, Sarkadi Imre. De nem feledhetjük baráti köréből az angyalarcú Nagy Lászlót s Pilinszky Jánost sem.) Mély tűzű műhely képe sejlik fel tehát e tárlat láttán is, melyben szeráfok és démonok egyaránt keringenek, olyan világban, ahol nem jutott osztályrészül a kiteljesedés nagy békessége, jutott viszont vita és izgalom, útkeresés, agyoncigarettázott közösségi töprengés, valamint — mintegy mellékesen — gyanakvás, rosszindulat, az akkori magyar grafika és festészet minden regulájából kilógó különösséget övező furcsálkodás. A közélet mai kényelméből visszatekintve talán hihetetlen ez, de mégiscsak magyarázó része — mint történelem — magának a műnek, mely nem ok nélkül mutatja a világ esztétikai birtokbavételének heroikus jegyeit. Ha majd egyszer végre nem az anekdoták „sztorijainak” szintjén fogunk beszélni az ötvenes-hatvanas évekről, s nem a hitbuzgalmi szószedetből rakjuk össze manicheisztikus jelzőinket, ki fog világiani, hogy ez a heroikus küzdelem korántsem összeszorított fogú merevséget, nekikeseredett áldozatosságot vagy effélét jelentett hanem a körülmények által szűkre zárt mozgástéren belül mégis és mindig emberi igyekezetet, melynél az ifjúság színskálájából semmi nem hiányzott. A TUDOMÁNY emberei talán megrónak érte, mégis karakterisztikusnak vehetjük, erről szólva; a katalógus jegyzeteinek azt az utalását például, mely Kondor egyik elveszett (pontosabban: tönkrement) művéről ad hírt. Ez az egykori úgynevezett „építészpince” talán volt látható, egy 1959-es bálra készült, s ez volt a címe: Az alkohol lelke. Ma már nem tudom megmondani rumot ittunk-e akkor még vagy már fekete címkés cseresznyét, de arra emlékszem, milyen frekventált találkozóhelye volt ez az „építészpince” akkoriban (a Rádió közelében) a fiatalabb művészértelmiségnek, és hogy „Samu” persze a középpontjában volt. Ezért is festette ki a dongaboltozatot. A „pincét” egyébként azóta átépítették, az alkohol lelkét jelképező figura eltűnt, egyike hát a közelmúlt spiritualizálódott emlékeinek. Nem is hoznám szóba, ha nem mutatna valami rendkívül fontosra a Kondor-életműben, nevezetesen arra, hogy ez a korán elhunyt alkotó, akinél az aranyba vont égboltozaton furcsa szerkentyűk röpködnek, s akinél szebben egy-egy óvó kezet senki megrajzolni nem tudott, a létfilozófia nagy kérdéseitől az emberiség megváltásának napi problematikájáig minden disputában benne volt. Mindent átélt és megélt, és — természetesen — transzponált. Nem csinálhatunk belőle éteri magasságokban lebegő, hidegen vizionárius szellemet. Elzárt kertjében sétálgató moralistát sem. Kondor arkangyal része történelmünknek, emberi lényegünknek, legjobb művészi folytatója a magyar szellemi élet nagyszerű elkötelezettjeinek; és ha más nem, a hagyatékának őrzőiről készült lista is igazolhatja vagy legalább gyaníttathatja, milyen közeg védte-serkentette hermetistának egyáltalán nem mondható munkáját. Töredékesen idézek csak abból a névsorból, melynek a katalógus megköszöni a szíves támogatást, valamint a műtárgyak kölcsönzését, de így is kitetszik majd, mennyire nem a rutinos gyűjtők vagy a szokásos rajongók köre az, mely Kondort már életében mint társát és barátját, a magáénak tudta. Találunk e társaságban költőket, mint Szűcsi Margit, Ágh István, írókat (Ottlik Géza, Galsai Pongrác), irodalmárokat (Bodnár György, Győri János, Kenyeres Ágnes, Széles Klára, Vujicsics Sztoján), publicistákat (Katona Éva, Zsugán István), s találunk néhány kollégát is, mint Berki Viola, Feledy Gyula, Koffán Károly. A NÉVSOR, még így, töredékesen is, körülbelül jelzi azt a gondolkodásmódot és érzésvilágot, melyben Kondor naponta megmerítkezett. Az pedig, hogy e listában szép számmal találunk műtörténészt (Bereczky Loránd, Dávid Katalin, Éri Györgyi, Frank János, Körner Éva, Miklós Pál, Németh Lajos), utólagos bizonyítékunk lehet a tekintetben, hogy az akkoriban még pályakezdők érzéke az időtálló felismeréséhez már megvolt, s ha rangjuk meg befolyásuk időközben úgy megemelkedett, hogy ezt a nagy tárlatot végre öszszehozhatták, az egészséges fejlődés jele. Szabó György NAPLÓ A Jugoszláv Írók Szövetsége és a Magyar Írók Szövetsége közötti együttműködés ez évi jegyzőkönyvét pénteken Budapesten aláírta Iván Iványi és Jovánovics Miklós főtitkár. Az egyezményben az írók kölcsönös cseréjén kívül a felek megállapodtak abban hogy idén Jugoszláviában megemlékeznek Radnóti Miklós születésének hetvenötödik évfordulójáról, Magyarországon pedig Todor Manojlovic és Veljko Petrovic születésének századik évfordulójáról. A Magyar Fotóművészek Szövetségének pályázatára beérkezett legjobb fotóművészeti alkotásokból nyitottak meg pénteken kiállítást Tatabányán, az úttörő és ifjúsági házban. A jövő évtől kétévenként rendeznek országos fotóművészeti tárlatot, a biennálénak Tatabánya, illetve a tatai vár ad majd otthont. Az év képei '84 kiállításon a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának díját Török László kapta, a Komárom megyei Tanácsét Kozák Albert, Tatabánya város díját pedig Balla András fotóművész vette át. Derkovits Gyula születésének kilencvenedik évfordulója alkalmából közös emlékünnepséget rendezett Szombathelyen a század nagy magyar festőjéről elnevezett szombathelyi és budapesti általános iskola. Pénteken megkoszorúzták Derkovits Gyula szobrát és szülőházát, amely ma alkotásainak múzeuma. Ezt követően gyermekrajzkiállítást nyitottak meg a megyei művelődési és ifjúsági központban. Szombaton a két iskola diákjai vetélkedőt tartanak.♦ Amerigo Tót alkotásaiból nyílt meg kiállítás pénteken Nagykanizsán, a Hevesi Sándor Művelődési Központban. .. világhírű, magyar származású művész szobrai mellett grafikáit is bemutatja. ♦ Békéscsabán, az ifjúsági házban pénteken megkezdődött a Magyar Rádió hatodik nemzetiségi népzenei fesztiválja, amelyen háromszázötven hazai, valamint csehszlovákiai, jugoszláviai, NDK-beli és romániai néni énekes és zenész vesz részt. Lengyel—magyar könyvkiállítás Pénteken a Lengyel Tájékoztató és Kulturális Központban megnyílt a Magyar könyvek Lengyelországban — lengyel könyvek Magyarországon című kiállítás, amelyet az intézmény a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületével együtt rendezett abból az alkalomból, hogy négyszázötven évvel ezelőtt, Krakkóban jelent meg az első teljesen magyar nyelvű nyomtatott könyv. A kiállításon bemutatják a magyar irodalmiságnak azokat a fontos termékeit, amelyek a XVI. század első felében, a török hódoltság idején lengyel nyomdászok segítségével Krakkóban láttak napvilágot, úgyszintén azokat a lengyel nyelvű könyveket, kiadványokat, amelyeket a második világháború idején Magyarországon jelentettek meg az országunkba emigrált lengyelek számára. Az április 23-ig látható kiállításon Edward Debicki, a központ igazgatója és Zöld Ferenc, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének igazgatója mondott megnyitó beszédet A durvaság rejtelmei Mindennapos helyzet: a kereszteződésben, a jobbkézszabály megsértése miatt az egyik fél, egy huszonéves fiatalember a letekert ablak mögül, rögtön tegező formában a legvaskosabb elmarasztalást zúdítja az apja nemzedékéhez tartozó vétkes nyakába. Mintha a KRESZ- előírta elsőbbség együtt járhatna az alpári stílusú fennsöbbséggel. Vitathatatlanul támogatást érdemel tehát a szándék, hogy hadat kell üzenni a durva beszédnek , amit nemrégiben a Hazafias Népfront beszéd- és magatartáskultúrával foglalkozó munkabizottsága, a TIT-tel és több akadémiai bizottsággal közösen megfogalmazott. Csakhogy ha elfogadjuk azt az alapelvet — s el kell fogadnunk —, hogy gondolkodás és nyelv elválaszthatatlan egymástól, akkor sajnos, azt is be kell látnunk: minden kifogásolható nyelvi kíméletlenség mögött gondolkodásbeli torzulás is rejtőzik. A küzdelem tehát korántsem szorítkozhat a nyelvi ízléstelenség kiirtására, hiszen ez csupán megjelenési formája valamilyen más, rejtett gondolkodásbeli ficamnak, torz ösztönnek. S ha közgondolkodást, magatartást kívánunk formálni, akkor nem árt elemezni azt sem, vajon milyen okai lehetnek az elvetendő külső megnyilvánulásoknak. Tekintsünk most el attól a bocsánatos bűntől, amely — ahogy mondani szokták — a „legjobb családban is megeshet”, amikor bosszúság, ijedtség után egy-egy cifrább kifejezés is kiszalad valakinek a száján. Nem tanulság nélküli viszont visszatérni a bevezetőben vázolt esethez, talán gyakorisága okán sem. Mi motiválhatja a fiatalember indulatos kitörését? Az a fölény, amely már egy motorizálódó társadalomban felnőtt nemzedék sajátja? Ekként kívánja tudomására hozni a viszonylag későn jogosítványt szerzetteknek, hogy az idősebb generáció tagjainak többsége nem tanul meg olyan magabiztossággal vezetni, mint az apák autóit már tizenéves koruk végén használók? Vagy munkahelyi sérelmeit próbálja kitombolni — kora alapján — a főnökök nemzedékéhez sorolt közlekedési partneren ? Talán nem járunk messze az igazságtól, ha e pontokon próbáljuk kitapogatni a választ. De még mindig nem értünk el valamely általánosítható feleletig. Nézzünk talán egy másik esetet. A lakótelepi lépcsőházban, a szomszédoknak a lakáskiutaló véletlenjével összeboronált gyülekezetében néhány hét után a középkorú pedagógus kivétel nélkül mindenkinek elkezd köszönni, akivel szembetalálkozik. Hátha a példa követésre talál. Titkolt reménye beválik: néhány hónap, s egyre terjed a jó szokás. A kezdeményező, úgy érezvén, a dolgok most már maguktól is mennek, s mert maga úgy tanulta kisgyermek korában, az ifjabbak előre köszönnek az idősebbeknek, most már azt reméli, hogy — mint ismerőst — előre üdvözlik. Többnyire így is történik. Az egyik nap, a lépcsőfordulóval fentebb lakó ifjú apa két gyerekével közeleg a lépcsőházban. A pedagógus felpillant, a család hang nélkül elvonul mellette. Visszafogva a szót, a kislány a lépcsőforduló után megkérdezi az édesapjától: „Miért nem köszöntél a bácsinak?” Mire az apa válasza, jó hangosan, hogy értse a szomszéd: „Mit képzel ez a ... (nem népszerűsítendő kifejezés)? Hogy hasra esek a nagy intelligenciája előtt?” A pedagógus — hivatása megedzette — nem csalódik az emberiségben, csupán tanácstalan. Mert az ifjú apa már túl van azon az életkoron, amikor kioktatás reszélye nélkül felvilágosítható volna az egyébként óvodáskorban begyakorolható elemi szokásokról. Valami félreértett demokratikus szellemet vél a sajátjának a fiatalember? Csakhogy akkor honnan az érthetőben indulat? Hiszen ha az idősebb szomszéd a diplomás mivolta okán várta volna el az előre köszönést, akkor eleve nem is vállalkozott volna hónapokig a „köszönőember” szerepre, hanem tüntető önérzettel jár-kel a házban. A fiatalember egyébként egy divatszakma művelője (hogy mi, azt mellőzzük, nehogy a szakma egésze kerüljön modortalanság gyanújába). De felületes magyarázat volna, ha csak annyit állapítanánk meg, hogy a viselkedésbeli intolerancia, türelmetlenség, kíméletlenség oka a különböző értékrendek egymás mellett élése társadalmunkban. Valószínűbb a banálisnak tűnő magyarázat: elemi együttélési normák nem sajátítódnak el gyermek- és serdülőkorban a családban, időhiány és kötődésben — tehát a szülők szavahihetőségét kikezdő — zavarok miatt. Az iskola pedig gyakran azt hiszi, itt már minden rendben volna, tehát elvonatkoztatott, „magas” etikai normákat próbál közvetíteni, holott az alapokkal van baj. (Mielőtt az a gyanú keletkezhetne, hogy valamiféle nemzedéki ellentét lappang az ügy hátterében, s rendre az ifjabbak marasztaltatnak el, sietek leszögezni: a hétköznapi helyzetekben is eluralkodó agresszivitás s ezáltal nyelvi fékevesztettség oka nem ez, sokkal inkább egyfajta torz érdekérvényesítés.) Az elmúlt évtizedekben sokan megélhették nálunk a gyarapodás örömét, s ezt a folyamatot kár volna kárhoztatni. De a szerzéssel együtt az akaratos és kíméletlen érvényszerzés tünetei is jelentkeztek. A munkahelyen, hivatalos fórumokon ki-ki egy társadalmi csoport tagjaként lép fel, láthatatlan, de jól érzékelhető hierarchikus és érdekviszonyok függőségében él, amelyek következtében lehet, hogy közvetlen érdekeit indokoltan — s néha nyilván indokolatlanul is — kisebbnagyobb közösségek érdekei keresztezik. A magánéletbeli helyzetekből — családban, tömegközlekedési eszközökön stb. — azonban úgy érzi, e függőségen kívül áll. Úgy véli, az lehet, aki, tehát erejére — sajnos, néha szó szerint értve — netán hangerejére hagyatkozhat. Úgy véli, rosszul felfogott elszántságától függ, hogyan oldódik meg egy vitatható helyzet, vagy hogyan szégyenítheti meg a vétségét eleve elismerő személyt. Ha a társadalmi méretekben érzékelhetően növekvő magatartásbeli és nyelvi türelmetlenség, durvaság megfelelő terápiáját keressük, ilyen kérdésekkel is szembe kell néznünk. A nyelvi jelzések mögött értékzavarok görcseit is látnunk kell. Közlekedési szituációval kezdtük, zárjuk azzal is. Súlyos baleset helyszínén sorra állnak meg az éppen arra haladó járművek. A vezetők nemcsak kíváncsiságból és kötelességből mennek oda — szokatlanul csendesek és segítőkészek. A „velem is megtörténhetett volna” nyomasztó érzése ismeretlen embereket fűz össze. (E jelenség természeti csapás, árvíz idején, tűzesetkor megfigyelhető.) Mégsem lehet azt kívánni, hogy a baj szerencsétlenség, a fenyegetettség teremtsen összhangot közöttünk. Mert ha az együttélés elemi, humánus elvei, értékei nem válnak általánossá, akkor még a megszerzett javak zavartalan élvezete sem következhet el. Marafkó László Eltemették Faragó Ilonát Faragó Ilonát, a Magyar Nemzet divatrovatának vezetőjét, az Ez a divat nyugdíjas főszerkesztőjét pénteken búcsúztatták a Farkasréti temetőben. Életére és munkásságára a ravatalnál — a Magyar Nemzet szerkesztősége, a Lapkiadó Vállalat és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége nevében Zay László emlékezett, a barátok nevében Kellér Dezső mondott búcsúbeszédet, Faragó Ilona koporsóját férje sírjában helyezték nyugovóra. 9