Magyar Nemzet, 1984. szeptember (47. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-01 / 205. szám
# 1985. július 1-től Más formátum, de olvashatóbb A Magyar Nemzet interjúja a Magyar Nemzetről „Jövő év júliusától új köntöst kap a Magyar Nemzet.’’ E rövid kijelentő mondatba sűríthető az a hír, ami szerkesztőségünkben már sok hónapja beszéd- és vitatéma. Olvasói levelek és felháborodott telefonok tucatjával bizonyítható avagy alátámasztható az, amit mi, a Magyar Nemzet készítői gyakorta tapasztalunk: olvashatatlanok vagyunk. Előfizetőink és az újságot naponta megvásárlók ugyanis sokszor el sem juthatnak a tartalmi megítéléshez, mert az elmosódott betűk szemrontó böngészése a legrosszabb cikknél is hatásosabb leszoktató túrájává lett lapunknak. A tisztelt Szerkesztőség! rovathoz szinte minden héten érkezik egy-két fekete pacnival díszített lappéldányunk, s a különféle magán- és közbeszélgetésekből azt is jól tudjuk, sajnos, hogy több, évtizedeken keresztül hűséges olvasónk már elpártolt tőlünk, fő indokként a minősíthetetlen nyomást hozva fel. Múzeumi masinák 1985 közepétől azonban minden megváltozik. Lapunk jelőt állítója, az Athenaeum Nyomda nemrégiben gépeket vásárolt, s az elkövetkező hetek,ben-hónapokban nagy iramban megkezdődnek a jövő esztendei indulást előkészítő munkálatok. Nem kevés munka van hátra, hiszen egy több, mint két évtizede a nap minden órájában működő gépet kellett leállítani, majd a leszerelés következik, hogy legyen hely a napilapokat nyomó gépeknek. Ezekről az előkészületekről kérdeztük a nyomda vezérigazgató-helyet-tesét, Losonczy Györgyöt. — Talán nem érdektelen, ha néhány szóban elmondom azt is, hogy jelenleg még milyen körülmények között készül a Magyar Nemzet és — a következő év júliusától ugyancsak új köntösben megjelenő másik napilap — a Magyar Hírlap. Azok a gépek, amelyekkel ezek az újságok készülnek, átlag hatvanévesek, elnyűttek, rettentően elhasználódtak. Olyannyira, hogy hatodik éve nem is kaptunk a működtetésükhöz engedélyt, így azokat a saját felelősségünkre és kockázattunkra indítjuk el nap nap után. S őszintén meg kell mondanom azt is, hogy ha én lennék az elbírálók helyében, én . Ugyanúgy megtagadnám az engedélyt magunktól, mint teszik ők, hiszen, hogy mást ne mondjak, a biztonsági berendezések is hiányosak, annak ellenére, hogy a minimális feltételeket igyekeztünk megteremteni. S akkor még arról a nyomasztó gondunkról nem is szóltam, hogy e„múzeumi masinák” teljesítménye egyre rosszabb, a rotációs gépek már csak egyharmados sebességgel tudnak forogni, az óránkénti , harmincöt—negyvenezer példány helyett örülhetünk ha 11j és félezret sikerül kinyomtatni. Sajnos a minőségi kifogások is jogosak. Így hát hiába, hogy a nyomdászaink minden tőlük telhetőt megtettek, s megtesznek ma is, e gépekben nincs semmi tartalék. Hulladék vasáron — Évek óta szó esik arról, hogy a Népszabadság és a Népszava előállításának korszerűsítése után a másik két országos napilapra is sor kerül. — Így igaz. A Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap úgynevezett ofszetnyomással való előállítására tavaly szeptemberben készítettünk el egy átfogó tervet. A beruházás mintegy 550 millió forintba került volna, s bár e tervjavaslatunkat minden felügyeleti szervünk szakszerűnek, megalapozottnak, takarékosnak és nem utolsósorban jogosnak ítélte, de ennyi pénzt előteremteni ma lehetetlen. Ám a mostani áldatlan helyzet miatt változatlanul sem maradhatott a jelenlegi állapot, úgyhogy valamifajta átmeneti megoldást kellett keresnünk. Óriási szerencsénk volt, hogy éppen azokban a hónapokban zajlott a nyugat-európai nyomdaiparban az ofszetra való átállás. Sok helyütt tizenöt-húszéves, még teljesen jó és remekül karbantartott nyomdagépet dobtak ki, vagy éppenséggel hulladékvásáron értékesítettek. Mi két ilyen gépcsoportot vásároltunk meg rendkívül olcsón. Ez így roppant egyszerűnek hangzik, s nem jelzi azokat az erőfeszítéseket, amelyeket tettünk annak érdekében, hogy önerőből, saját hitelünkkel segítsünk a nemcsak a szerkesztőséget, de minket is egyre jobban nyomasztó gondon. Szerencsére rengeteg támogatást kaptunk a politikai vezetéstől csakúgy, mint az Ipari Minisztériumtól vagy a Lapkiadó Vállalattól és az ügyletet rendkívül határozottan és gyorsan lebonyolító Technoimpextől. Mindezek eredményeképpen az eredetileg tervezett ofszetberuházásnak mintegy tíz százalékáért sikerült az átmenetinél jóval kedvezőbb, tehát legalább tizenöt évre biztos megoldást találnunk. A beruházás költségeit igyekeztünk azzal is csökkenteni, hogy a le- és felszerelést saját szakembereink végzik majd, s a szállításban segítségünkre sietett a HVS, a Hungarocamion és a Volán közös vállalata. A vásárolt nyomdagépen változatlanul magas — de speciális! — nyomással készítjük majd a két napilapot, de az újságok minősége, olvashatósága öszszehasonlíthatatlanul jobb lesz a mostaninál. Tehát nem uraságtól levetett technológia ez, hogy csak egyetlen példát említsek, a Le Monde is ezzel a nyomtatási eljárással készül. A Nyloprint nyomóforma segítségével az ofszettel megközelítőleg azonos minőséget érhetünk el, olcsóbban. S még a magasnyomás egyik legnagyobb előnyét, a gyorsaságot is megőrizzük. Ha már itt tartunk, hadd mondjam el, hogy ez a technika — a MAN- nyomdagép — lehetővé teszi négytől huszonnégy oldalig a lap előállítást, a színnyomást, jó minőségű fényképek közlését, ezekkel a lehetőségekkel a két szerkesztőség élhet, s megítélésem szerint az új technikára való átállás a szerkesztésben strukturális változtatásokat is szükségessé tesz, jó előkészületeként a többi között a fényszedés bevezetésének. Marad a hat hasáb Itt hadd vessek közbe valamit, ami miatt a szerkesztőségben mégsem tudunk felhőtlenül örülni a leendő kétségkívül örömteli javulásnak. Megváltozik ugyanis a Magyar Nemzet tudatosan őrzött, hagyományos formátuma. A lap hossza öt centiméterrel, szélessége pedig három és féllel növekszik, ez az úgynevezett rajnai formátum. Ez a szerkesztőséget akarata és elképzelése ellenére kényszeríti bizonyos szerkesztési-technikai változtatásokra. Ez még akkor is így van, ha a Magyar Nemzet szerkesztő bizottsága hosszú viták után úgy döntött, hogy lapunk megmarad a hagyományos külsőnél, a hathasábos tördelésnél, hogy megőrzi az eddig használt betűtípusokat és fokozatokat, hogy nem kíván élni az új nyomdai előállítás során megteremtődött lehetőséggel, például a színnyomással, vagy a „képeslaposítással”. Ám, egy-egy oldal felületének növekedése miatt a szerkesztőség mégis kényszerül módosításokra. — Nehéz nekem az elmondottakkal vitáznom. Megjegyzem azonban, hogy egész más lett volna a helyzet, ha a rendelkezésünkre áll a már említett 550 millió forint. Akkor ugyanis megkeressük a szerkesztőséget, megkérdezzük, hogy milyen távlati elképzeléseik vannak, és azok alapján szerezzük be az új gépeket. De nem voltunk és a népgazdaság sincs ilyen helyzetben, így hát fordítva történt. Bonyolította a dolgot az is, hogy nemcsak az önök szerkesztőségéről van szó, hanem az eddig legkisebb formátumú napilapról, a Magyar Hírlapról is, nekik talán még nehezebb lesz megszokniuk, az ugyancsak rájuk kényszerített rajnai formát. Ám a beszélgetésünk elején elmondottak bizonyára egyértelművé teszik, hogy lépnünk kellett, s remélem, hogy a nyomda és a szerkesztőség közös erővel megtalálja a lehetőségek nyújtotta legjobb megoldást. Murányi Gábor 41. View Visl Hírts Emlékezés Rákosi Endrére és Böjti Imrére Rákosi Endre, a magyar munkásmozgalom kiemelkedő személyisége születésének 60. évfordulója, alkalmából koszorúzási ünnepséget tartottak pénteken a Mező Imre úti temető munkásmozgalmi panteonjában. Rákosi Endre 1942-től volt tagja az illegális kommunista pártnak, megszervezte és vezette a Békepárt illegális nyomdáját. Részt vett a Béke és Szabadság, s a Szabad Nép előállításában. Németországba hurcolták, ahol röviddel a felszabadulás előtt meghalt. Emléktáblájára a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága nevében Varga László, a Magyar Úttörők Szövetségének főtitkára, a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetsége részéről Kerekes Imre titkár és Kiss András, az Országos Bizottság tagja, a Nyomda-, a Papíripar és a Sajtó Dolgozóinak Szakszervezete képviseletében Kiss György osztályvezető és Gábor József párttitkár"helyezte el a kegyelet koszorgjit. A megemlékezés az Internacionálé hangjaival ért véget. Böjti Imre alezredes, aki az 1956-os ellenforradalmi lázadás leveréséért vívott fegyveres harcban, a munkásparaszt hatalomért áldozta életét — születésének 75. évfordulója alkalmából pénteken koszorúzási ünnepséget rendeztek a Mező Imre úti temetőben lévő sírjánál. Az 1956-os ellenforradalmárok elleni harcokban elesett hősök sírkertjében a Himnusz hangjait követően a Honvédelmi Minisztérium nevében Fazekas László és Faál György vezérőrnagyok, a Belügyminisztérium képviseletében Siklós György és Győrök Ferenc rendőr-vezérőrnagyok, a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetségének részéről Tihanyi Sándor, az elnökség tagja és Szilágyi László, az országos bizottság tagja helyezték el a tisztelet, a kegyelet virágait. A sírt megkoszorúzták Böjti Imre családjának tagjai. A megemlékezés az Internacionálé hangjaival ért véget.. Ma lép hatályba A 9 1984. (VI. 8.) ÉVM S számú rendelet esgyes építési műszaki előírások hatályon kívül helyezéséről. E jogszabályt a Magyar Közlöny 1. évi 22. fjszámgi.kö-, zülte. iff A 13/1984. (VII. 25.) MM Jszámli rendelet a szakmérnökképzés és a szakközgazdász-képzés egyes kérdéseiről. E jogszabályt a Magyar Közlöny 1. évi 31. száma közölte. A 1038 1981. (VIII. 22.) Mt.h. számú határozat A Tudományos Minősítő Bizottság személyi öszszetételéről, a 13 1984. (ViIi. 22.) Az MI számú rendelkezés az alsó- és középfokú nevelési-oktatási intézmények dolgozói munkabéréről. E jogszabályokat a Magyar Közlöny I. évi 34. száma közölte. Az 1984. évi 14. számú törvényerejű rendelet a magyar—spanyol konzuli egyezmény kihirdetéséről, a 26 1984. (IX. I.) MT számú rendelet a földmérési és térképészeti tevékenységről szóló rendelet módosításáról, az 5 1984. (IX. 1.) MÉM számú rendelet a földmérési és térképészeti tevékenységről szóló végrehajtási rendelet módosításáról, a 12 1984. IX. 1.) All számú rendelkezés az árformákról szóló rendelkezés módosításáról, a 13 1984. (IX. 1.) ÁH számú rendelkezés a szabad árformába tartozó egyes árakról szóló rendelkezés módosításáról, az 1984. (IX. 1.) MPAH számú rendelkezés a rádió és televízió díjszabás módosításáról. E jogszabályokat a Magyar Közlöny I. évi 36. száma közli. A művelődési miniszter említett rendelete kimondja, hogy szakmérnök, illetőleg szakközgazdász-képzés az egyetemi tanács és a képzésben érdekelt miniszter együttes állásfoglalása alapján indítható. A képzés önköltséges, melyet a munkáltató részben vagy egészben átvállalhat. . A Minisztertanács határozata augusztus helelével'Tel- Tudományos Minősítő /Bizotttság' EMhkértitkárát és tagjait ',megbízatásuk lejártával, egyidejűleg a néhai nappal kezdődő 3 éves időtartamra , kinevezte a TMB elnökét, titkárát és tagjait. Az Állami Béz- és Munkaügyi Hivatal elnökének rendelkezése részletesen szabályozza az alsó- és középfokú nevelési-oktatási intézmények dolgozóinak bérezését. A rendelet melléklete tartalmazza a munkaköri bértételeket és besorolási feltételeket. A Minisztertanács rendelete és a hozzá kapcsolódó mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszteri rendelet módosítja a földmérési és térképészeti tevékenységről szóló 12 1969. (III. 11.) Korm. számú, illetve a 4 1980. (I. 25.) MÉM számú rendeleteket. A módosítás lényegében az időközi változásoknak megfelelő szabályokat tartalmazza. Az Országos Anyag- és Árhivatal elnökének két rendelkezése egyrészt az árformákról szóló 3 1982. (IV. 15.) ÁH számú rendelkezés mellékleteit, másrészt a szabad árformába tartozó egyes árak (díjak) tervezett emelésének előzetes bejelentési kötelezettségéről szóló 4 1981. (II. 4.) ÁH számú rendelkezés egyes mellékleteit módosítja. A Magyar Posta elnökének rendelkezése a frekvencia használati díj kedvezmény korlátozása folytán a 13 1971. (XII. 30.) KPM—AH számú rendelettel kiadott rádió és televízió díjszabás második részét módosítja. A Magyar Nemzet megkérdezte: Mik a kilátásai a János-hegyi kilátónak? Több mint két éve, hogy azt a bizonyos dalbeli Jánost hiába is invitálná búgó hangján az énekesnő, hogy legyen fenn a János-hegyen, mert estére odavárja. János, aki feltehetően olvas újságot, csak legyintene, minek kutyagoltak fel oda, amikor a kilátót bezárták. A torony lelakatolása óta nem érkezett hír arról, meddig marad még kilátó nélkül a főváros? A kilátásokról kérdeztem Gaylhoffer Károlyt, a fővárosi művelődésügyi intézmények műszaki és gazdasági igazgatóságának vezetőjét. — Szeptember harmadikén kezdődik meg a kilátó rendbehozatala. Az épület egy része még az idén elkészül, de télen a munkákkal le kell állnunk, ezért várhatóan is jövő év végéig adhatják át a kilátót. — Több mint két esztendeje zárva a torony kapuja. Mi volt az oka ennek a hosszú szünetnek? — Úgy nézett ki, hogy körül kell állványozni az épületet, ez viszont nagyon drága lett volna: hatvanmillió forint. Ekkor olcsóbb megoldást kértünk a tervezőktől. A műszaki egyetem tervezői kidolgoztak egy olyan megoldást, amelyben belső megerősítéssel iselvégezhető a rossz kövek kicserélése. — Mennyibe kerül így a helyreállítás? — A tervek szerint tizenötmillióba. — Melyik cég végzi a kivitelezést? — AZ Artex termelőszövetkezeti szakcsoport vállalta el a munkát. Reméljük, hogy a határidőt betartva 1985 végén eredeti formájában újra megnyílhat a János-hegyi kilátó. * Szombat, 1984. szeptember 1. Lövőtől Velemérig (3.) Pityer és puska — Aztán azt tudják-e, hogy a pityerszeri templom tornyának meg nincsen árnyéka? Akárhogy süt a nap, nem feketít az be semmit! A matrózsapkás, három fényképezőgéppel felszerelt úr, a szalmakalapos elegáns hölgy, a hórihorgas fiatalember, meg a többiek, mind, a kerített ház gádorán bóklászók, kíváncsian fordulunk a feketébe öltözött, középkorú asszony felé, aki könnyű mozdulattal beigazítja a kendő alá vöröses-őszes hajának egy elkószáló tincsét. Vár kicsit, hatásszünetet tart, félmosollyal lesi a rácsodálkozó arcokat, aztán kiböki: — Hát nem találják el? Nincs ott templom. Hogy lenne akkor árnyéka? A tornyának. Nincs itt semmilyen templom — és széles mozdulattal körülmutat a dombon guggoló tucatnyi házféle karéjára —, látnak itt templomot? Akár egyet is? Nem nevet a tréfán, hozzátartozik az állandó műsorhoz. A feketeruhás, középkorú aszszony profi, gyakorlott mozdulatokkal nyitja, csukja az ajtókat, minden kérdésre tudja a választ, s ha nincs kérdés, maga mondja: — Az ott az emeleten kószu — és szaporán részletezi — pince a bor-, krumpli-, zöldségtárolásra. Fölül volt a gabona, vetőmag. Szerelőrosta, prés. A kásza kuriózum. A szalafői Pityerszer leghíresebb, messze földön ismert látványossága. Azt mondják, nincs is párja sehol a világon. Lehet benne valami. Emeletes kamrát építeni nem mindennapi ötlet. Rendre végignézünk mindent. A nagypajtát és a pásztorházat a feketére érett deszkából van mindkettő, s az utóbbin akkora lyuk az ajtó, hogy igencsak görnyedt pásztornak kellett lennie annak, aki kényelmesen ki-besétált rajta. De másrészt praktikus az ilyen gyermeknyi magas nyílás. Megóvja a párálló meleget, ha feltámad a havat hordó szélvihar, amely igazán kedvére fütyörészhet itt, fenn a világ tetején. Szalafő hét halmon épült szeres település. A határt őrző családok szerint elkülönülő házcsoportok együttese. Templomszer, Papszer, Felsőszer, Pityerszer, Csörgőszer, Gyöngyösszer, Alsószer. A pityerszeri együttes falumúzeum. A legismertebb, a leghíresebb. Nyolc éve még laktak a kerített házban, talán akkortól valók a nagy bokor, kékzománcos, csorba, lyukas fazekakba ültetett muskátlik a csöppnyi ablakokban. Szűkreszabottak ezek a virágos szemfedővel eltakart nyílások, de azért van állítható zsalugáter is mindegyiken. Meg kell adni a módját, ha telik rá. Ezek a nyolc év előtti lakók megtartották a kemencét is. Csak abban sül igazán jó kenyér. Már ha van érkezése az embernek hozzákészülni. A feketeruhás asszony sóhajt rá: — Fél nap. Már nem érünk arra rá. Az a baj. Éjjel kell mást is megsütni. Mindent. Rengeteg a dolog itt is. Lopva kell ezt a gádort is felsikálnom, mert mindig jönnek. Minden héten kétszer fel van sikálva. Muszáj! Hogy nézne ki? Nyolc éve halt meg Pityerszer. Mert csak halott, ha szépen felöltöztették is. Csak az idegen léptek kopognak, csoszszannak, botladoznak az ismeretlen utakon, ahol a gazda a vaksötétben is megtalálta az ösvényt. A macska nem dörgölődzik a lábakhoz, pedig úri dolga lehetett hajdanán: az ajtók mellett karcsú testére szabott nyílások engedik, hogy bárhová bejusson egerészni. Az ablaktalan istálló üres, még csak legyek se dongának az elárvult kutricában. Elhagyott alföldi tanya dombra ültetve. Csak a parlagi pityer hangoskodik a varacskoskörte öreg ágán. Dolga van még itt, őróla emlékezik meg mindenki, aki erre jár. Mert senki ne gondolja, hogy valami lágy szláv név olvad szét a szájában, amikor nevén nevezi Szalafő nevezetességét. Egy aprócska madárról keresztelték el a messzi ősök, mert :jólesett hallaniuk megunhatatlan dalolását. Bajánsenye előtt csak elkérik tőlünk is a személyi igazolványt. De a pelyhedző állú, piros arcú, magas, szőke legény nem sokat vacakol a papírokkal. Magyarszombatfa felé tartunk. Ahol valaha az a mondás járta: minden idevaló gelencsér, csak a bíró bugyogós. Fazekas itt, fazekas ott, fazekas mindenütt. Ez a miénk, akinek a portája előtt megállunk — útban a fazekasház felé — szótlan ember. Csak áll, s nézi, hogyan gusztáljuk a barnára pácolt cserepeket. Jó része becsomagolva, elhasított napilapok ölelik körül a korsókat, tálakat. — Tán vásárra viszi? — Nem — mondja lenyelve a folytatást. — Hát? — így jobban eltér itt. Aztán félrefordul, mint akinek nincs több mondanivalója. Ilyent sem láttam még. Az egyik bekötőút — sáros, csúszós, gödrös lehetett — beszórva vastagon összetört, élénk vörös virágcserepekkel. Azzal az egyszerű, dísztelen fajtával. Ezer meg ezer téglapiros megmunkált agyagdarab. Egymásra halmozva terítik be az utat, ropogva törnek, pusztulnak a kerék alatt. A többit már a tájház őrzi. Egy megrakott boglyakemence. Hozzányúlni tilos! — figyelmeztet a felirat, de azért óvatosan megkocogtatom a cserépből épült keskenyedő piramis oldalát. Mint a repedt harang, olyan hangot ad együtt a sok edény. Színe sincs még. A tűz várat magára. A kemence fölött szalmából font féltető. Ezt elviszik persze, ha alágyújtanak. De ez itt bizonyára így marad. Múzeum csak a fazekasház, hogy lássa az erre tévedő, hogyan éltek, hogyan dolgoztat a hajdani híres gelencsérek. Az Őrség déli csücskében rejtőzik a kis falucska. Velemér. Fölötte, erdő, abban a templom. Éppen hétszáz éve épült, egyhajós, egyszerű, zömök tornyocskával ékesített épület. Belül gazdag freskódíszítés. Mesterük, a stájerföldi Johannis Aquila, magát is megörökítette, magyarruhás önarcképe része a kompozíciónak. Kisiskolások majd százfős csapata lepi el a padokat, a lelkesebbek hallgatják a tudnivalókat, a többség a maga dolgával foglalatoskodik. Kint egy gyerekarcúkiskatona körül örvénylenek a nagyobb fiúk. — Meddig hord ez, hány kilométerre? — bök rá a gép, pisztolyra a langaléta hangadó. — Ez? — kérdez vissza a kék szemű, vékony fiú. — Messzire. Amennyire kell. — Te vagy itt a határőr?—fűzi a szót a másik. — Én hát — mosolyog a gyereknyi ember. — Itt kell állnod? — Persze. — Félelmetes lehet. — Nem vészes. Egy buzgóságra hajló nagyobbacska lánygyerek jön ki a templomból, és odaint a langalétának: — Gyere már be! Gyere be. Lovas! — Megy a nyavalya! — fogalmaz tömören és félreérthetetlenül a kis Lovas, és átszellemült arccal tovább bámulja a géppisztolyos katonát. Búza Péter