Magyar Nemzet, 1985. szeptember (48. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-09 / 211. szám

» Hétfő, 1995. szeptember 9. Mar tartom. Aládúcolt adósságaink A mentőakció c . koronatanú: a 90 éves Fen Sándor Várnegyedben vagy az újjászületett pesti Duna-parton kattognak a fővárosba érkezők fényképezőgépei, mind sűrűbben találkozunk velük olyan városrészekben is, amelyek látszólag semmiféle „idegenforgalmi attrakcióval” sem dicsekedhetnek. Sokan talán úgy vélik, hogy e világszerte tért hódító nosztalgiahulám pezsdítette fel az érdeklődést a századforduló táján épült, nemegyszer a legkülönbözőbb stílusjegyeket hordozó, mégis jellegzetes pesti házak iránt. Nem, nemcsak erről, ennél jóval többről van szó. Olyan várostörténeti értékeket képviselnek, amelyek ilyen számban, ilyen összefüggő együttesekben ma már talán páratlanok Európában. Jogos aggodalom Örömmel nézzük, amint egy-egy gondosan — mi több, olykor műgonddal — helyreállított ház eredeti kiképzésű, mozgalmas homlokzatát kapjáklencsevégre, s csak az kelt bennünk némi szorongást, ha egyik-másik igencsak viharvert mellékutcába, netán egy-egy jobb sorsra érdemes, régi ház udvarába is betévednek. Régen húzódó, régóta törlesztésre váró adósságaink tekintenek ránk szemrehányóan azokról az aládúcolt, vagy régesrég felállványozott épületekről, amelyek némelyikén — groteszk módon — már a dacokat is fel kellett újítani, vagy előbb kizöldült némelyikük, mintsem sor került volna a ház rendbehozatalára. Bárhogyan is számolgatjuk, hosszú-hosszú évek teltek el azóta, hogy egy magas szintű határozat kimondta: az épületfenntartási és -felújítási feladatok az új létesítmények építésével azonos rangúak, ugyanolyan fontosságúak, s ebben a szellemben kell velük foglalkozni. Ennek ellenére túl hosszú ideig élt tovább az a gyakorlat, amelyről a minap Zalaegerszegen megrendezett V. országos épületfelújítási konferencián Jantner Antal építésügyi és városfejlesztési miniszterhelyettes is szólt. A meglevő épületvagyon állapotának látómezőn kívül helyezése, az összefüggések figyelmen kívül hagyása pedig nemcsak az egészséges, harmonikus városfejlesztés elemi követelményeinek mond ellent, de gazdasági, társadalmi, sőt politikai vetületei is aggasztókká válhatnak. Ennek az aggodalomnak a miniszterhelyettes — a konferencia utáni beszélgetésünkben is — hangot adott. — Elkeserítőtnek tartom — mondotta —, ha ezekkel a következményekkel egyes helyeken netán még ma sem számolnak és figyelmen kívül hagyják, hogy a központi szerveknek igencsak nyomós okuk van arra, hogy az épületfelújításban tapasztalható lemaradások csökkentését, ahol lehet felszámolását szorgalmazzák. Mielőbbi határozott lépéseket várnak minden illetékestől, hiszen erre a célra — még az árnövekedéseket figyelembe véve is — az eddiginél jóval nagyobb öszszegeket fordíthatnak a tanácsok. Tudomásul kell vennünk, hogy ha megkezdődik egy épület leromlása, ez évről évre gyorsuló mértékben pusztul, és ha ma nem költünk rá — mondjuk — száz forintot, néhány év múlva már több ezret kell ráfordítanunk, és egyáltalán nem biztos, hogy a körülményeink ezt majd megengedik. — Szerencsére ezt már mind kevesebb helyen kell többszörösen aláhúzni: nem egy városunk történelmi központjában, vagy más részeiben örvendetes, szívet-lelket gyönyörködtető munka folyik. S ami feltétlenül dicséretes: e nehéz és bonyolult tevékenységben a városvezetés többnyire nem hagyja magára az ingatlankezelő vállalatokat és a lakosságot, hanem közös erővel, a nagy horderejű várospolitikai kérdésnek kijáró felelősségérzettel szervezik, irányítják a munkát. Kevés a pénz — érvelnek sok helyütt — és a lakásigények kielégítése az elsődleges feladat. Mindez igaz, csak éppen többszörösen hibás az a következtetés, hogy emiatt ismét az épületvagyon megőrzését, megmentését és megújítását kell háttérbe szorítani. Hosszú távon ez mérhetetlen pazarlás volna, amellett — különösen a nagyvárosokban, így Budapesten is — a mindennapi élet állandóan megújuló zavaraival, a lakosság örökös és megismétlődő zaklatásával járna. Az elavult közműveket ugyanis mindenképpen cserélni, illetve bővíteni kell. Az egész infrastruktúrát meg kell újítani ahhoz, hogy az elemi környezeti-egészségügyi-városgazdálkodási feladatoknak a kor színvonalán tudjanak megfelelni. Éppen ezért, ha például Budapesten valóban gyökeres fordulatot akarunk elérni,akkor nem egyes épületekben, gyakran nem is csupán tömbökben, hanem szinte egész városrészekben kell gondolkodnunk. — Az is igaz viszont — húzta alá ezzel kapcsolatban a miniszterhelyettes —, hogy így lehet a munkát legésszerűbben megszervezni, az eddigi tapasztalatokat, fejlesztési eredményeket széles körben hasznosítani, a jó megoldásokat alkalmazni. Ismeretesek már azok a lehetőségek, amelyek az új szabályozók, a hamarosan elkészülő, korszerűbb Országos Építési Szabályzat birtokában megkönynyíti azok dolgát, akik a tanácsi önállósággal élve, a helyi sajátosságokhoz alkalmazkodva szervezik meg a munkát. Mindenképpen meg kell említenem, hogy a VII. kerületben a megszállottak igyekezetével, az emberi tényezők lehető legmesszebbmenő figyelembevételével csinálták végig a nem kevés erőfeszítést követelő 15-ös tömb rehabilitációját, s mi — mint minisztérium — szövetségesük voltunk és maradunk Erzsébetváros újjáélesztésében. Téveszmék Visszatérve a másik „ellenérvre”, a fővárosban például valóban kritikus a lakáshelyzet — írtunk is róla éppen a napokban, a VII. ötéves terv előzetes elképzeléseinek népfrontbeli megvitatása kapcsán —, ám ennek megoldása sem képzelhető el a meglevő épületvagyonnal való még célratörőbb gazdálkodás nélkül. Ehhez viszont a kor színvonalán álló, komfortos lakásokra van szükség azokon a területeken is, amelyeken nem követel milliárdos befektetést, a közlekedési, az oktatási, művelődési, kereskedelmi — és hadd ne soroljuk még hányféle — igény kielégítése. Ezeket „kivonni” a lakásgazdálkodás köréből megengedhetetlen lépés volna. De még ha akarnánk, sem tehetnénk, mert leromlott állapotuk miatt a felújítás további halogatása újabb, még tetemesebb áldozatok árán kielégíthető lakásigények tömegét szülné, így is sok ezren „vonultak ki” az elaggott belső kerületekből a főváros külső területein megépült — és eddig feltétlenül szükséges — korszerű, új lakónegyedekbe. Ám ne feledkezzünk meg arról, hogy a város sűrűn lakott területeinek további kiterjesztése most már céljainkkal ellentétes jelenségek kialakulását és felerősödését is magával hozhatja. Nemcsak a városgazdálkodás gazdaságosságát veszélyezteti, hanem súlyos társadalmi gondokat idézhet elő a mindinkább elszlömösödő városmagban. Gondolunk itt a kialakuló kedvezőtlen koröszszetételre, a külső és belső városrészek közötti ellentmondások kiéleződésére, egyes nem kívánatos elemek túlsúlyba kerülésére, és még számos más, nem akármilyen súlyú szociológiai problémára. A tanácsi önállóság növekedésének a gazdaszerep eddiginél jóval szembetűnőbb érvényesülésével kell együttjárnia. Ez pedig a felelősség még nagyobb terhét rója a települések vezetőire, különösen ilyen, a lakosság széles rétegeit ennie servesebben, mint amilyenekről a múlt héten véget ért épületfelújítási konferencián szó esett. És az építőipar? A helyi tanácsokon, ingatlankezelő vállalatokon kívül azonban az építőiparnak is tudomásul kell végre vennie — természetesen azoknak, akik ezt eddig nemigen bizonyították —, hogy az új építésén kívül a meglevő értékek megóvásából legalább annyi részt kell vállalniuk. A konferencia ajánlásaiban az Építőipari Tudományos Egyesület hangsúlyozza, hogy az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskolán már folyó épületfenntartási szaküzemmérnök és a Budapesti Műszaki Egyetemen indított szakmérnökképzés mellett igen fontos, hogy több szakmában jártas munkásokat is képezzenek. Cikkünk elején utaltunk rá, hogy a felső szintű párthatározat hosszú évekkel ezelőtt született, a követelmények tehát nem újak, s a felkészülés egyes helyeken túlzottan elhúzódik. Most már a cselekvésnek kell következnie mindenütt, legfőképpen pedig ott, ahol a legnagyobbak a lemaradások és a nemzeti vagyon különösen értékes részét fenyegeti pusztulás. Komor Vilma Nagy idők tanúja és cselekvő részese volt dr. Feri (Fuchs) Sándor, aki a napokban tölti be — szerénysége miatt mindenki előtt titkolt — 90. születésnapját. Gyöngyösön született 1895. szeptemberében, és bár apja szabósegéd volt, neki sikerül egyetemre kerülnie, amelynek padjaiból a háború az orosz frontra parancsolja. A Bruszilov-offenzíva következtében azonban már 1916 nyarán hadifogságba esik. Jekaterinburgba (a mai Szverdlovszk) viszik, ahol érintkezésbe kerül a bolsevikokkal, győzelme után vörös katonaként harcol a Kolcsak-bandák és a cseh légionáriusok ellen. Szmolnij őregységében 1919-ben Petrográdba vezénylik, a legendás Szmolnijba, ahol az egyik őregység parancsnoka. Az egykor ott dolgozók közül kívüle már csak Molotov van életben ... A sztálini önkény áldozatául esett Huszti Ferenc a felső pártkapcsolata, aki 1920 végén hazaküldi Magyarországra. Csór és Hajmáskér után Németországba távozik, ahonnan 1923-ban tér vissza, megvárva a konszolidáció kezdeteit. Néhány év múlva, 1927-ben ügyvédi vizsgát tesz és 1937- ben lesz tagja a Kommunisták Magyarországi Pártjának. A Vörös Segélynek dolgozik, miközben ügyvédi gyakorlatot folytat. A második világháború éveiben a népfrontpolitikának megfelelően demokratikus közéleti személyiségekkel létesít kapcsolatokat. Közben segíti a párt illegális tevékenységét, és arra is van ideje, hogy a neves keramikus, Kovács Margit, műhelyében politikai szemináriumot vezessen. 1944 végén és 1945 elején részt vesz Budapest felszabadításában, majd a háború után az MKP, illetve az MDP jogi osztályának lesz a vezetője, egészen 1950-ig. 1957-ben vonul nyugállományba. Életének — és a kommunista mozgalomnak — azonban vannak olyan epizódjai, amelyek mindmáig kevéssé ismertek a történészek előtt. Például az, miként sikerült megmenteni 1944 februárjában a Békepárt halálraítélt kommunistáinak az életet. A foglyok érdekében Dr. Feri (Fuchs) Sándor a kommunisták népfrontos politikájának szellemében kereste az együttműködést mindazokkal a közéleti személyiségekkel, akik ki akarták vezetni az országot és népét a hitleri német szövetségből hogy véget vessenek a hábo- •"•enyűségeinek. Ilyen me tolásokká! — és felsőbb pldasításra — kereste fel Feri Sándor a Független Kisgazdapárt polgári tagozatának összejöveteleit, és igyekezett befolyást gyakorolni azokra az értelmiségiekre, akik ott már az új, eljövendő független és demokratikus Magyarország szellemi előkészítésén munkálkodtak. Különösen dr. Csorba János kisgazdapárti képviselővel sikerült szoros politikai barátságot létrehoznia, aki 1944 novemberében Bajcsy- Zsilinszky helyettese volt a Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága élén és a háború után Budapest első demokratikus polgármestere lett. Feri Sándor az ő révén jutott kapcsolatba a demokratikus ellenzék vezéralakjával, Zsilinszkyvel, aki már a Schönherz-perben elismerően nyilatkozott a kommunisták hazafiságáról, és eredményesen interveniált számos baloldali politikus, így Kállai Gyula, Kovács Imre, Szakasits Árpád szabadon bocsátása érdekében. Feri Sándor — ügyvédi hivatásának megfelelően — főleg a politikai foglyok helyzetének megjavítása érdekében fordult Bajcsy-Zsilinszkyhez. Két ilyen tárgyú levele is megmaradt a mártír-politikus hagyatékában. Az 1943. szeptember 16-i levelében arra kéri Zsilinszkyt, hogy karolja fel a szegedi Csillagbörtön foglyainak az ügyét, akiknek hozzátartozói közbenjárását kérték az élelmezés megjavítása, csomagküldés, és az un. „spejzolási” összeg felemelése érdekében. Majd beszámol Feri Sándor arról, hogy a Margitkörúti börtönben — ugyancsak Zsilinszky közbenjárására — javult a helyzet: a zsúfolt elhelyezés megszűnt, és az élelmiszer-csomagok beküldése is lehetővé vált. Egy másik, október 4-i levelében a kommunista ügyvéd a Conti utcai fogház női elítéltjeinek felháborító élelmezési helyzetét tárja fel Bajcsy-Zsilinszky előtt. Az ellenzéki képviselő ismét interveniál: Hadocsay László igazságügy-miniszterhez fordul, hogy a női foglyoktól ne vonják el az addig megtagadott vacsorát! úgy vélte, hogy erre a feladatra a legalkalmasabb Pálffy György, aki a Kisgazdapárt polgári tagozatában működve jó viszonyban volt Tildy Zolban nem ment simán, mert az ügy hátterében — akkor — kideríthetetlen nehézség merült fel. Pálffy ugyan ígéretet tett Ferinek, hogy az elítéltek ügyében tárgyal Tildyvel, annak eredményéről mégsem tájékoztatta Feri Sándort, sőt egyenesen kerülte a vele való találkozást. (Csak utóbb — a német megszállás után — derült ki, hogy Pálffy felső pártkapcsolata, Orbán László, arra utasította őt: hagyja figyelmen kívül Feri közléseit, mert őt akkor Orbánéit bizonyos gyanúval illették az illegalitásban. Az is csak később derült ki, hogy a gyanú teljesen alaptalannak bizonyult... Pálffy bocsánatot kérő öleléssel mondta el az ügy részleteit Ferinek, hogy tisztázza különös viselkedésének okait, jól tudván, hogy ez a magatartás esetleg négy ember életébe kerül. íme, a mély illegalitás körülményei milyen tragikus következményekkel járhattak volna!) Szerencsére Feri Sándor öntevékenyen és gyorsan cselekedett a kommunista nyomdászok ügyében. Mivel félő volt, hogy végrehajtják rajtuk a halálos ítéletet. Feri Sándor ügyvéd barátjához, Csorba Jánoshoz fordult ez ügyben. Csorba a kisgazdapárti képviselőcsoport elé vitte a kérdést, ahol úgy döntöttek, hogy maga a testület nem interveniál, de viszont nem ellenzi egyes képviselőtársak esetleges közbelépését. Levél a miniszterelnöknek így nem volt akadálya annak, hogy Csorba — Feri Sándor kérésére —"haladéktalanul felkeresse Bajcsy-Zsilinszky Endrét és felkérje őt: menjenek el együtt Szombathelyi Ferenchez, a honvéd vezérkar főnökéhez, a megkegyelmezés érdekében. Bajcsy- Zsilinszky Szombathelyinél — tanú előtt — elmondta a halálos ítéletek végrehajtása elleni súlyos érveit, mire a vezérkari főnök meghátrált és utasítást adott a halálos ítéletek megváltoztatására. Bajcsy-Zsilinszky azonban nem bízott Szombathelyi ígéreteiben, hanem Kállay miniszterelnöknek személyesen is előadta az ügyet, majd február 11-i keltezésű levelében ismételten kitért a Székesfehérvárott elítélt nyomdászok sorsára. Ebből a levélből idézünk. ..Ismételten szeretnélek megkérni arra, hogy ne engedd ezeknek a halálos ítéleteknek végrehajtását. Teeve- Pontot végre a lelkiismeretlen őrültségek ama sorozatára, melyek szerencsétlen országunkat a katasztrófa legszéré sodorták!” Éppen március 15-ét ünnepeltek a börtönben, amikor megjött a kegyelmi leirat. Feri Sándor forradalmi öntevékenysége, Csorba János és — nem utolsósorban — Bajcsy- Zsilinszky Endre bátor kiállása megmentette a Békepárt kommunistáinak: Pataki Lászónak, Szekeres Sándornak, Szirmai Hedvignek és Tonhauser Pálnak az életét Vígh Károly Gondolkodószék Beltenyészet CET Kasuruuuf hun, ut-vivr és ebben nem talált senki bármi különöset a legkevésbé maga. Még annak idején az iskolában sem gúnyolódtak e nevével. Tiszta véletlenségbe ültették Bárány Zoltán mellé Az persze mulatság s volt hogy a vad és fékezhetetlen, Bárány időnként Farkas fülébe harapott, vagy körzőre szúrhatta óra alatt, bár, ahogy vesszük. Az iskola az életit készít föl, mint köztudott, és nagy előnnyel lép ki a kapun aki megszokta a szúrásokat meg a harapásokat. Gáborka ezek kiállásában, mesternek bizonyult. Ő mindig akkor rúgott Bárányba mike az felelt. A tanár csal azt látta, hogy a fékezhetetlen, fiú kupán vágja, a szelíd Farkast és az előbbinek könyörtelenül elhúzta a nótáját. Méltán utálták egymást ezért meglehet, az utálatnak egyéb oka is volt. Gábor nehéz fejéről, Zoltán fürge észjárásáról legendák keringtek a városban. Ezért is vittek haza fordított bizonyítványt évvégeken. Farkas meglehetősen jót — olyan ütödött ez a kölyök, hogy a szüleivel elvezetni sem érdemes —, Bárány viszont éppen elfogadhatót. „Mart nagy eszed van fiam, tőled sokkal többet várunk.'’ Mellékes körülmény, hogy Gáborka papájának bérlete volt, mely a legkülönfélébb díszemelvényekre szólt. Eiekből annál több van egy városban, minél kisebb város az — és az övék kifejezetten az aprók közé tartozott. És elhanyagolható szempont, hogy Zoltán szülei még egy nyomorult különvonatot sem voltak képesek szerezni az iskolai kirándulásokra. Ezekkel törődni semérdemes! Régi dolgok, két évtized múlt a szurkálás és fülharapás óta. Az emberi társadalom attól oly rokonszenves építmény, hogy mindenki helyet talál benne. Ezek persze különbözők, de helyek, az kétségtelen. Farkas Gábort például az Isten is egy városfenntartási vállalat igazgatójának teremtette. Miért pont annak? Kérem! — Oda olyan ember keil, akinek a szeme sem rebben, ha egy izgága alak rátöri az ajtót, mert öt éve elvitte a szél a feje fölül a tetőt — mondta a megyei hogyishívják, mikor a kinevezésről szó esett. — Oda olyan ember kell — tódította mittudoménkicsoda —, aki különbséget tud tenni a piszkos egyéni érdek és a kevésbé piszkos egyéni érdek között. És ilyen csak egy van, elvtársak! Nem lehetett sokáig kétség, ez az ember Farkas Gábor volt. Már csak ezért sem, mivel mittudoménkicsodát F. Árkos isvannak, hogyishijak elvtársat Toportyán Bertalannak nevezték. Ez a körülmény okot adott vona a város bizonyos elemeinek, hogy hangulatot keltsenek a mi megbízható Farkas Gáborunk ellen, de nem adott komoly okot... Mindenki tudta ugyanis, hogy mindig az öreg mondja ki a megyénél. Az öreget Csikasz Imrének hívták és köztudottott róla, mennyire puritán és megközelíthetetlen, továbbá, hogy valóságos atyja a megyének. Megesett például, hogy kiszállt a kocsijából, az utcán megállította a járókelőket és mindtől megkérdezte: — Hogy ityeg a fityeg? De hagyjuk ezt! Végtére nem másról: Farkas Gábor igazgatóról beszélünk, akit ebben a tisztében mindenki régóta szeretett, de legkivált Csöpi, a titkárnője és néhány gépírónő, olykor az adminisztrátor lányok is. Csöpi mégis a legjobban, így természetes, hogy amikor egy téli estén a főnök épp diktált neki a különböző, de mindkettejüknek igen fontos dolgokat, a szöszi titkárnő felkiáltott: — Jé, mi van neked hátul, szivi?! A főnök méltóságteljesen fölállt. Akkor is nagyon tekintélyesen festett, ha nem volt rajta nyakkendő. Fölállt és megfordult. Ezt csak azért, tette, mert, mint említettük, nem vot túl gyors felfogású, idő kellett neki, míg rájön: ami hátul van, az elölről ritkán látható. — Mi lenne? — Egy kis boltos izé. De nagyon helyes. Várj! Masnit kötök rá! Egy kisvárosban mindennek hamar híre kél de az emberek ritkán tudnak valamit bizonyosan, így aztán találgatásokra kényszerültek. Két pártra oszlott a közvélemény. Az egyik szerint Csöpi nem kötött masnit a főnökre. Mások esküdöztek, hogy igen... Tény, hogy Farkas igazgatón hátul az az izé gyorsan növekedett. Olyannyira, hogy hamarosan kis tokot kellett csináltatni neki. Addig nem is volt baj, amíg az oly gyakori városi ünnepségeken a dísztribünön ült. De egyszer valamiféle összejövetnek állnia kellett. Másnap az Öreg a menyénél összehivatta belső embereit mármint F. Árkos Gábort és Toportyán Bertalant. Akitől na üvöltött velük, amit máskor sose tett: — Ez a Farkas megveszett! A tarkát csóválja, miközben és a nehéz gazdasági helyzetről beszélek! És micsoda disznóján aztok? Ha én el tudom rejteni a magamét, hűtő is behúzhatja. Most mindenki azt fogta mondani, hogy rokonok vagyunk és ez itt valóságos beltenyészet!... Megay László Alaptalan gyanú Ilyen előzmények után értesül Feri Sándor — felső pártkapcsolata. Tömpe István tájékoztatásából — arrról, hogy a Békepárt négy harcosa ellen a Honvéd Vezérkar Főnökének különbírósága 1944. február 7-én kihirdette a halálos ítéletet. Tömpe felkérte őt: tegyen meg mindent megkegyelmezésük érdekében. Feri KŐBÁNYAI asörgyár :V . felvesz GYORSÉS GÉPÍRÓKAT, ÉRETTSÉGIZETTEK ELŐNYBEN. Jelentkezni lehet: KŐBÁNYAI SÖRGYÁR, munkaerőgazdálkodási csoportja, Budapest X., Maglódi út 17. szám.