Magyar Nemzet, 1985. október (48. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-26 / 252. szám

Szombat, 1985. október 26. Irodalmi séták Egy perc az ablakból A publicisztika költője volt — a Nyugatban versekkel, novellák­kal kezdte —, de nem az elromló hangulatok rabja, ám akinek életpályáját a „Felháborodom, te­hát vagyok” gondolata határozta meg. Bálint György a közírás poé­tája a legapróbb hétköznapi je­lenségben is mély igazságot volt képes felfedezni, kíméletlen lo­gikával, egyszersmind emelkedett szellemiséggel, elegánsan, mű­remek számba menő rövid írások­ban. Radnóti Miklóst és József Atti­lát is barátjának tudhatta. Azon kevesek egyike volt a kortársak közül, aki József Attila költői nagyságát mélyen megértette, s kritikusi tevékenységében mél­tatta is. Bálint György 1933. május 4-én kötött házasságot Csillag Verával. A Lipótvárosban, a Szent István park 5. V. emeleti lakásában él­tek. Ahol megfordult József Atti­la is, 1936 őszén itt olvasta fel a Levegőt! című versét Bálint Györgynek és Radnóti Miklósnak. Bálint György, a krónikás tár­cáiba, publicisztikáiba — gyors vonásokkal — belerajzolta ön­portréját is. Önkényes vágások­kal — mégis „eredeti anyagból” — így állítható össze fénykép­­montázs róla, talán a modern képző- illetve fotóművészet kora­beli modorában. „Január elsején, délután három óra harminc perckor félrehúzó­dott egy­ Duna-parti ablak füg­gönye. A táj, melyet még tavaly néztek meg utoljára az ablakból, gyors és meglepő változást muta­tott, meggyőzően példázva a té­telt, hogy a természet nemcsak fokozatos, hanem ugrásszerű fej­lődést is ismer. A parkot, mely előző délután még friss zöldjével tüntetett az évszak szívós terror­ja ellen, most egyenletes hóréteg vonta be. Szabályosan fehér volt a parti raktárházak lapos teteje is, zúzmara vonta be a mozdulat­lan emelődaru csúcsát, hidegen, zöldesszürkén csillogott a víz üve­­­­ges felülete. A Sziget, a Szigeten túl a dombok lánca, és a dombo­kon túl az ég tompafehér volt, tiszta, fagyos és ünnepélyes. (...) Egy ideig kíváncsian tűnő­dött, hogy rákban fog-e meghal­ni vagy haslövésben. Hirtelen, átmenet nélkül, az angol külügy­miniszterre gondolt, aztán egy társadalomkritikai regényre, me­lyet a múlt év utolsó napján ki-, olvasott, aztán a saját regényére, melyet az idén sem fog megírni. Aztán még sokáig­ állt az ablak­nál, minden gondolat Egyedül volt, a lakás másik lakó­ja, a fiatal nő, akivel olyan jól tudtak együtt töprengeni és együtt hallgatni, most nagyon messze volt, a szomszéd szobában feküdt, az álom feneketlen, sötét szakadékéban.” „A kutya, mellyel egy idő óta egy házban lakom, kezdettől fog­va felkeltette őszinte csodálato­mat fiatalos könnyedségével és jókedvével. (...) Olyan egészsé­gesnek látszik, hogy talán nem indokolatlan az a gyanúm, hogy még sohasem járt pszichoanalíti­­kusnál. Más állatokkal is így vagyok. Komoly alacsonyrendűségi érzé­sem fejlődött ki két macskám mellett, és ezt az érzést az sem enyhíti, hogy most már nem la­kunk együtt, hanem már csak he­tenként egyszer-kétszer jövünk össze. Macskáim felsőbbrendűsé­gét az első perctől kezdve elis­mertem és tiszteltem. Tökéletes szépségű mozdulataik eszembe juttatták esetlenségemet, kínai bölcsekre emlékeztető, rejtélyes és mély hallgatagságuk mellett szánalmas fecsegésnek tűnt fog­lalkozásommal járó írásbeli köz­­lékenységem.” „Megvallom: jobb szeretek ol­vasni, mint írni. Azon a bizonyos puszta szigeten — melyet oly gyakran szoktak felhozni külön­böző tételek példájaként — írás nélkül csak kibírnám valahogy, de olvasás nélkül nem. Voltak könyvek, melyeknek világa majd­'­nem reálisabb volt számomra a környező világnál.” „Az emberre sok minden jel­lemző, többek között a lakása is. Ezen a téren ritkán történik csa­lódás: legtöbb ember csodálato­san összeillik a bútoraival. Hogy kissé elcsépelt szóképpel éljünk, mindenki rányomja lakására egyénisége bélyegét, illetve gyak­ran egyénisége hiányának bélye­gét, ami különben, logikai szem­pontból egyre megy.” „Rendkívül büszke vagyok egyé­niségemre, naponta többször elő­veszem és megcsodálom. Kitűnő, tartós neurózisból készült, perfo­rált. Minderwertigkeitskomplex díszíti. Hallom, elvetemült embe­rek arra törekszenek, hogy elve­gyék tőlem. Nem adom oda, mert az egyéniség minden. (...) Egyé­niség nélkül úgy gondolkoznék, mint az ostoba, értelmetlen tö­meg, szembefordulnék barátaim­mal és jóakaróimmal, felemelném ökölbe szorított kezemet, és ma­gával sodorna egy vad áradat... még rágondolni is rossz, , mi lenne belőlem egyéniség nélkül. Egyéni­ségemért még az életemet is fel­áldozom, ha kell.” „Annak a Duna-szakasznak jobb szélén, melyet ablakom ke­retez, feltűnik egy hajó orra. Lent az utcán egy férfi és egy nő talál­kozik, és kezet fog. Beszélgetni kezdenek. A hajóból egyre több látszik, orra előrenyomul. Így kezdődik egy perc. (...) Sok minden történhet egy perc alatt. A pulzus körülbelül nyolc­vanat ver, és egy jó repülőgép négy kilométert tesz meg, míg a percmutató a hatvanastól vissza­érkezik a hatvanasig. Statisztiku­sok tudják, hogy ezalatt mennyi­vel növekszik Sir Henry Deter­­ding, az olajkirály vagyona és a magyar gyermekhalandóság. (...) Egy fiatal férfi viszont, aki a part korlátjára könyököl, ész­revétlenül ejti el ezt a percet, mint egy kavicsot. Soha többé nem fog eszébe jutni, végképp ki­esik az életéből, és esésével ma­gával visz belőle egy darabot. (...) A hajó már majdnem tel­jesen betölti az ablaknégyszöget. A férfi és a nő még mindig be­szélget, változatlan taglejtésekkel és titokzatosan. Egy felhő elmegy a nap elől, erősen csillog a víz. S a percmutató befejezte a kört. Egy perccel idősebb lettem. Há­rom óra harmincöt.” „Feleségére pillantott, az is azt mondta: »Sok.« A kereskedő bá­torítóan nézett rájuk, mint egy pedagógus, és széles mozdulattal mutatott a jégszekrényre: — Ez kérem, egy életre szól — mondta határozottan és oktatóan. (...) A vevő vállat vont és el­fordult a jégszekrénytől. — Kérdés, hogy mi is egy élet­re­ szólunk-e? — felelte végre a kereskedőnek, és a felesége még hozzátette: — Kérdés, hogy az élet is egy életre szól-e?” „Hideg estében megyünk haza­felé a Duna-parton. A város, e nyugtalan és nem mindig jóindu­latú óriás, most megbékélten, tisztán pihen az áttetsző, finom ködtakaró alatt. Nem bánik ve­lünk mindig gyengéden, de most mégis érzem, hogy szeretem, és nem tudnék nélküle élni. Vala­melyik híd alatt, melyet már el­borított a sűrűsödő pára, látha­tatlan hajó bőg, hosszan és kissé riasztón. Reggelre idegen­ben lesz, új partok között. Reg­gelre engem ismét száműz az álom,, és ez ismét fájdalmas lesz, akár a születés. Egy nap megint eltelt Adott-e valamit vagy nyomtalanul gördült el, érdemes volt-e vagy haszontalan, van-e életünknek egyáltalán több hasz­na, mint az, hogy éljünk , ki­ tudja?” „Harmincas vagyok, nemzedé­kem lassanként »uralkodó« nem­zedékké lép elő. Min uralkodik majd? Valószínűleg csak magán, mint jól nevelt nemzedékhez illik. (.­­.) Közép-európai »közíró« vagyok 1936-ban, tehát a légynek sem tudok ártani vagy használni. Gyakran sétálok magányosan a körutakon, kissé görnyedten, hát­ra tett kézzel, lassan, majdnem ünnepélyesen. Ilyenkor úgy ér­zem magam, mintha nyugdíjban volnék — a közvélemény nyugal­­galmazott lelki­ismeret-furdalása. Egyelőre kevés remény van, hogy újra hivatalba léphessek. Mint­hogy ezt sokan nem tudják, ez­úton is közlöm, hogy mindaz, ami ma zajlik, jóváhagyásom és be­leegyezésem nélkül történik, és ér­te semmi néven nevezendő fele­lősséget nem vállalok.” „Sokan irtóznak a ködtől, én élvezem a ködös napokat. (...) Ködös estéken elmegyek hazul­ról, és azt hiszem, egyedül va­gyok, nemcsak az egész utcán, az egész világon. Behúzódom a köd­be, láthatatlanná válok, lappan­gok. (...) Benézek boltok és iro­dák ablakán, az alkalmazottak még mindig ott ülnek, különös, feszült figyelemmel, halálos ko­molysággal végzik örök egyforma mozdulataikat. Hogyan, hát nem tudják, hogy köd van? Uraim, és hölgyeim, szeretném bekiáltani, kitört a köd, meg lehet szökni, el lehet tűnni a sötétben, semmit sem kell többé komolyan venni, a kutya sem veszi észre!” „Már tegnap is gondoltam a me­nekülésre, de közbejött valami, amiről egy időre megfeledkeztem róla. (...) Madách nemhiába ne­velődött Hegelen, dialektikus volt, megértette, hogy élni any­­nyi, mint küzdeni, és ezért a küz­delem jó. Bízva bízni: ez kissé nehéz és nem mindig sikerül. Küzdeni viszont olyan természe­tes és nélkülözhetetlen, mint lé­legzetet venni. Küzdeni még bi­zakodás nélkül is lehet. Besötétedett, hűvösen lebbent a szél, most kellene menekülni, ki tudja, lehet-e még, mire megint világos lesz. Maradok.” Bálint György 1939. május 15.— július 15. között két hónapot Lon­donban töltött, eredetileg azzal a szándékkal, hogy emigrál. Haza­tért és maradt. 1942. október 27-én hívták be — immár nem először — munka­­szolgálatra, Gödöllőre. 1943. január 21-én halt meg, valahol Ukrajnában, Marafkó László nélkül.­­ Színpad — kép Szép vagy. RÉGÓTA GYANÍTOM: való­jában gyermekeknek készítik a díszlet- és jelmezkiállításokat. Látni nagy babaruhákat, kis ba­baházakat. És sok-sok színes ké­pet. Olyan kivágókönyvekbe illő öltözetek ábráit is, amilyeneket a kicsinyek, miután gondosan ki­vagdaltak, fiú- és leányfigurákra aggatnak. Egyszóval hangulatos látnivaló az efféle kiállítás. Az a Színpad­i kép című bemutató is, amelyet (a Magyar Színházi Intézet, a Magyar Színházművészeti Szövet­ség és a Művelődési Minisztérium gondozásában) a tavalyi, tokiói nemzetközi kiállítás magyar anyagából, a szecessziós kacska­ringókkal szegett paravánokon, október végéig, a Madách Színház emeleti termében láthatnak. (Persze, csak azok, akiknek hír­verés, plakátok híján is sikerül kiderítenie, hogy — a szóbeli in­formáció szerint — a változó elő­adáskezdetekhez igazodva, az­előtt másfél órával engedik be az érdeklődőket, mindössze egy órányira, hogy azután már a szín­házjegyes nézőket fogadják.) A kellemes látvány azonban kevés, ha alkalm­azott művészetről van szó. Hogy egy-egy díszlet vagy jelmez jó-e, nemcsak szép: meg­felelt-e az adott előadás követel-­ ményeinek, arról úgyszólván sem­miféle értesülést sem szerzünk. Az esztendők során egy pi­cinykét sikerült előrelépni azzal, hogy a tárgyak, a tervek alatti­­ feliraton már nemcsak a színmű címe, írója, nemcsak az előadás évszáma szerepel, hanem a ren­dező neve is. (Egyébként érthe­tetlen, hogy a zömmel a közel­múlt tervezőművészetét bemutató kiállítás miért kalandozik visz­­sza egy-egy esetben a hatvanas évekbe.) Azt már nem sikerült kivinni, hogy az is ott álljon, ki viselt egy-egy kosztümöt. Ameny­­nyire döntő az, hogy a díszlet konstrukciója, tér- és járásrend­szere kiszolgálja-e a dráma je­leneteit, a rendezés színészveze­tését, stílusát, sőt, gondolatát, éppannyira meghatározó lehet az, hogy a jelmez képes-e korri­gálni a színész alkati gyengesé­geit, például nem ad-e malom­keréknyi gallért a rövidnyakúra, nem öltözteti-e vattakabátba azt, akit a lámpaláz amúgy is meg­izzaszt, vagy­ tud-e alkalmazkod­ni a szereplő mozgáskarakteré­hez (például a kaszáló gesztusa­ szép vagy... hát nem erősíti-e fel lebegő ing­ujjal, a komótos léptűt nem ne­hezíti-e el a kelleténél hosszabb uszállyal). AHHOZ, HOGY ÍGY IS mér­legelni lehessen egy-egy munka értékét, hiányzik az összevetés lehetősége. Hiányzik az úgyne­vezett többszörös dokumentáció, amikor például egy díszletet nemcsak képzőművészeti­leg von­zó, de annak funkcióit, anyag­hatását elnagyoltan jelző „fest­ményeken” láthatnánk, hanem többféle, más-más szemszögű, a szerkezetet nemcsak statikusan, de mobilitásában is kifejező ké­pen, fotón, „mozgóképen”. Hogy ez nem lehetetlen, azt külföldi példák tanúsíthatják, de nem is oly régen az a kiállítás is, amelyen El Kazovszkijnak a szolnoki Fi­garó házasságához készült mun­kájának bemutatását az előadás videofelvételével kísérte. Tehát a kiállításlátogató a színházi emlékeire hagyatkozik akkor, amikor azt állítja: ezút­tal nemcsak érdemdús műveket tettek szemlére. Mi több: abban is bizonyos, hogy maguk a ter­vezők (természetesen csak azok, akiket nem mellőztek méltatla­nul, mint például az egész szol­noki műhelyt, benne Antal Csa­bát is) sem feltétlenül a kiáll­ítottakat tartják életművük rep­rezentáns darabjainak. Kissé úgy fest a dolog, hogy ide azokat a rajzokat, fotókat, ruhákat, ma­ketteket gereblyézték össze, ame­lyekre itt-ott még ráakadtak. Amiben benne rejlik az a vé­lemény is, hogy nemcsak a ki­állításrendezőkön múlott e be­mutató színvonallá. Inkább azon a szakmaszerte általános hely­zeten, amely nemigen gondosko­dik tervezőművészetünk megörö­kítéséről. Ám ne adjunk teljes felmentést jogtalanul. Hiszen a terem egyik sarkában ott áll a Csíksomlyói passió makettje. Szomszédságában előadásfotó. Csakhogy olyan sötét, semmire­­való, hogy abból ember nem tud következtetni a díszlet minémű­­ségére. Pedig csak el kel­lett vol­na ballagni a Várszínházba — és mindazon színházakba, ahol még játszanak figyelemre méltó díszletekkel és jelmezekkel elő­adásokat — és csupán el kel­lett volna kattintani néhányszor a fényképezőgépet. (bogácsi) Magyar Nemzet Ára és stílusa változatlan, formája nagyobb, tartalma gazdagabb, betűi olvashatóbbak MOST FIZESSEN ELŐ a Magyar Nemzetre! Legyen , állandó olvasónk! Hétfő este az Operában Nemzetközi televíziós gálaest Húsz ország művészeiből szer­veződött az a nemzetközi gála­est, amelyet hétfőn este láthatnak a nézők idehaza, Európában, és a tengeren túl. A két és fél órás műsor szerkesztője Czigány György, színpadi rendezője Békés András, díszlettervezője Forray Gábor. A televíziós közvetítés rendezője Csenterics Ágnes. Czigány György tájékoztatásul elmondta, hogy a műsor össze­állításánál messzemenően figye­lembe vették az egyes országok ajánlatait. Az est, mely a ha­zánkban tanácskozó kulturális fórum előtt tiszteleg, valamennyi nemzetnek a képviselőjét nem tudja szerepeltetni. Sok nemzet­nek és sok évszázadnak a zené­jét szeretnék fölvonultatni a mű­sor televíziós elgondolói, a mű­fajok sokféleségével is kifejezve a kultúrának azt a szélesen értel­mezett jelentőségét, amely a nem­zetközi tanácskozásnak is saját­ja. Magyar szólisták éppen a mind teljesebb nemzetköziség érdekében­­ nem szerepelnek az operaházi előadáson. A vendégművészeket és együttese­ket az Operaház zenekara kíséri, Mihály András vezényletével. Tíz-tizenkét perces kóruskép­pel kezdődik a gálaest. Három­száz tagú, főleg fiatalokból álló énekkar népeknek, évszázadok­nak, sőt évezredeknek a kórus­művészetéből tart bemutatót. Antik görög dallam szólal meg legelőször, majd az ezerkétszázas évekből való angol kánonnal folytatódik a kórusmuzsika. Ezt gregoriánok követik, továbbá zsoltárok a XIV—XV. századból. Befejezésül Händel Judás Makka­­beusából a Győzelmi kórus csen­dül fel. Bolgár és magyar művé­szek közreműködésével hallhat­juk majd az énekkari összeállí­tást, a kórusokat Dobszay László és Ugrin Gábor vezényli. Hatnyelvű beköszöntőt hallhat ezután a közönség, a kulturális fórum hivatalos nyelvei szerint, a francia ábécé sorrendjében, továbbá , magyarul is. Egy-egy mondatban, magyarul jelentik be az egyes műsorszámokat, a zene nemzetközi nyelve szükségtelen­né teszi a továbbiakban a tolmá­csolást. A rádióhallgatók és a tévénézők számára úgynevezett „háttérismertetők” is elhangza­nak majd a felhangzó zenemű­vekről, az előadókról. Ezt azon­ban az operaházi nemzetközi közönség nem fogja hallani. A továbbiakban középkori és reneszánsz lengyel muzsika hang­zik el; finn előadók középkori angol sanzonokat szólaltatnak meg, Schubert Esz-dúr vonósné­gyesét török vonósnégyes adja elő. A nemzetköziség gondolatát fejezi ki az a Bach-versenymű (teljes címe: Versenymű csemba­lója), amelyet egy romániai, egy csehszlovákiai, egy lengyel és egy magyar csembalóművész köz­reműködésével szólaltatnak meg. Mozart Don Giovanni-jából a Regiszter-áriát Jevgenyij Nyesz­­tyerenko énekli, Rossini Sevillai borbélyából Figaro belépőjét az NSZK-beli Hermann Prey adja elő. Látni és hallani fogjuk ez esten Gilbert Becaud-t, akinek énekét ezúttal a Stúdió 11 kíséri Körmendy Vilmos vezényletével; föllép a hollandiai Palom­a nép­­táncegyüttes, Vollendam és Uhrk vidékéről való néptáncokat mu­tatnak be. Befejezésként Kodály Zoltán Kállai kettőse kerül színre az Állami Énekkarnak és az Álla­mi Népi Együttes zenekarának és tánckarának az előadásában, Pászti Miklós vezényletével. Lg. Tanárunk, Lukács Nemzetközi konferencia az ELTE-en Október 29. és 31. között nem­zetközi Lukács-konferencia szín­helye lesz az Eötvös Loránd Tu­dományegyetem Bölcsészettudo­mányi kara. A rendezvény kap­csolódik az egyetem megalapítá­sának 350. évfordulóját ünneplő eseménysorozathoz és az egyetem volt professzorának, Lukács Györgynek születési centenáriu­mához. Alig néhány hónappal az MTA szervezésében lezajlott ülésszak után a konferencia ren­dezői Kelemen János tanszékve­zető egyetemi tanár vezetésével kettős célt tűztek maguk elé. Egyrészt a fiatal, illetve vidéken élő kutatók számára is lehetősé­get szeretnének adni arra, hogy kutatási eredményeiket szélesebb szakmai nyilvánosság előtt is­mertethessék, hiszen az említett akadémiai rendezvény inkább a "hivatásos" Lukács-kutatóknak volt a fóruma. A szervezők má­sik célja az, hogy a lukácsi élet­mű eddig kevéssé feltárt aspek­tusai sokoldalú megvilágítást nyerjenek. Kelemen János refe­rátumában az életmű különböző korszakaiban olvasható és a mai tudományelméleti viták vonat­kozásában releváns elemzéseket összegzi. Ezzel a témával egyéb­ként — a szervezők szándéka szerint — külön szekció foglalko­zik majd. Szintén érdeklődésre tarthat számot a konferencia titkárának, Mezei Györgynek az előadása, aki témájául Lukács György és a szociológia kapcso­latát választotta. A Német Szö­vetségi Köztársaságból érkező vendég, Rüdiger Dannemann az eldologiasodás jelenségének ana­lízisét igyekszik napjaink jelen­ségeire is­­kiterjeszteni. A konfe­rencia vendége lesz még Anto­nio Infrasca Olaszországból, aki az ezzel foglalkozó szekció kere­tében a lukácsi életmű recepció­jának néhány problémáját igyek­szik értelmezni. Joós György Ka­nadából és Tadeusz Pluzanski Lengyelországból a Lukács György-i ontológia filozófiatörté­neti funkciójával kapcsolatos le­hetőségek feltérképezésére tesz kísérletet Az életműnek ugyan­ezen kései — és ebből követke­zően —, kevésbé a kutatások centrumában levő szeletéről tart előadást Almási Miklós tanszék­­vezető egyetemi tanár is. Az előadók között szerepel még Nyíri János Kristóf és a fi­lozófiai közélet több más honi kiválósága is. Természetszerűleg nem hiányzik a megközelítések közül a Lukács Györggyel mint esztétával és kultúrfilozófussal számottevő nézőpont sem. Külön szekció — itt Zoltai Dénestől, az MTA Filozófiai Intézetének igazgatóhelyettesétől várható kü­lönösen érdekes előadás — fog­lalkozik a tanár Lukács György személyével és pedagógiai mód­szerének rekonstrukciós kísérle­tével. (Az ülésszak várható ered­ményei mellett ez is indokolja cikkünk címválasztását.) Szellemi életünknek — a luká­csi hagyatéknak is köszönhető — egyre kiegyensúlyozottabb s talán lassan konszenzus felé közelítő voltát jelzi az az örömteli tény is, hogy a filozófus Szigeti József és Tőkei Ferenc mellett az iro­dalomtörténész Király Istvánt is felkérték az egyik szekció elnöki tisztének a betöltésére. Országos gyermekkönyvhét Immár nyolcadik alkalommal rendezik meg az idén — novem­ber 29. és december 9. között — az országos gyermekkönyvhetet. Az ünnepi megnyitót Kecskemé­ten tartják. A Móra Ferenc Ifjú­sági Könyvkiadónál már össze­állt a téli könyves akció prog­ramja, elkészült a megjelenő kö­tetek listája. A gyermekkönyvhét hagyomá­nyosan kapcsolódik a téli könyv­vásárhoz. Jelszava is változatlan: Olvassatok mindennap! Az or­szágos akciót szervező bizottság ez évben is arra törekszik, hogy megnyerje a gyermekeket az ol­vasásnak, s minden korosztály találjon könyveket magának. A kínálatban főként olcsóbb kiad­ványok szerepelnek, s a szokott­nál nagyobb arányban árusíta­nak ismeretterjesztő könyveket. Az esemény idején számos he­lyen kiállítás és vásár nyílik az alkalomra megjelenő újdonságok­ból. Országszerte író—olvasó ta­lálkozókat, dedikálásokat, irodal­mi műsorokat, könyvbemutatókat, rendhagyó irodalmi órákat szer­veznek. ­ A közoktatás világproblémái Az UNESCO folyóiratának, a Perspektives-nek hatévnyi anya­gából válogatta ki Csomna Gyula azokat a pedagógiai, közoktatási jellegű tanulmányokat, amelyek vélhetően a magyar olvasókat is érdekelhetik. A több mint húsz dolgozat szerzői az UNESCO alapelveinek megfelelően a leg­különbözőbb nemzeteket képvi­selik: egyaránt találunk közöttük európai, valamint brazil, USA- beli, kanadai, mexikói szakem­bereket. Miután e sorok írójának nincs lehetősége áttekinteni a Perspectives-nek sem a Csorna Gyula által szemlézett hat, sem az eddig megjelent tizenöt évfo­lyamát, csupán föltételezi, hogy magyar tudós dolgozata is helyet kapott a folyóiratban. Ha a föl­­tételezés nem alaptalan, akkor kár, hogy a magyar olvasó leg­alább jelzésszerűen nem értesül­het arról, milyen szerepet tölt be hazánk nevelésügye a nemzetközi tudományos életben. Bárhogyan történt is, örüljünk annak, hogy egy viszonylag átfo­gó — bár mint előszavában Cso­mna Gyula írja: korántsem tel­jes — képet sikerült kapnunk ar­ról, mi foglalkoztatja a világ pe­dagógiai tudósait, szakembereit. Mind a hat fejezet a mi közokta­tásunk számára is rendívül ta­nulságos és csak azt bizonyítja, hogy sem a reformokban, sem a kutatómunkában nem szükséges teljesen új utakon haladni. Főleg akkor nem, ha ezeket az utakat az adott ország sajátosságainak, társadalmi berendezkedésének, gazdasági helyzetének megfele­lően tőlünk eltérő módon ugyan, de mások már végigjárták előt­tünk. Számunkra a legtanulságosabb — bár vélhetően a legtöbb vitára is ad alkalmat — az Alapproblé­mák, valamint Az elektronikus tanulás forradalma című fejezet. Az első azért, mert a nálunk gyakorta használt fogalmakat, például a kreativitást, a szemé­lyiség sokirányú fejlesztését, az általános képzés gondjait, a jö­vő távlatait is igyekszik elméle­ti alapokra és a gyakorlatra tá­maszkodva megvilágítani, az elektronika pedig — és mindaz, amit ezen nagyon tágan értünk — most kezdi elfoglalni helyét nálunk is a közoktatásban. Bármilyen fontos legyen azon­ban az iskolában és az otthoni tanulásban a különféle bonyo­lult feladatokra beprogramozható számítógép, nagyon megszívlelen­dő Gilbert R. Austin egyesült államokbeli és Sarah Lutterodt angol tudósok közös tanulmányá­­­­ból ez a két mondat: „Még ki­váló minőségű software-rel sem érhető el, hogy a tanuló kérdé­seire adható számítógépes vála­szok repertoárja megközelítse az eleven tanár válaszaiét. Valószí­nűtlen, hogy­­a hagyományos is­kolai oktatás helyzeteiben a szá­mítógép valaha is tökéletesen he­lyettesíthesse a tanárt.” Az igaz­sághoz hozzátartozik azonban, hogy a két szerző a számítógé­peknek sok hasznát is látja, pél­dául — érdekes módon — a köze­pes tanulóknál, akik gátlásoktól mentesebben tudnak kommuni­kálni a géppel, mint társaik gú­nyos pillantásainak kereszttüzé­ben a pedagógussal. A kiadványnak az ad különle­ges időszerűséget, hogy — amint az egyik szerző írja —, 1960-tól 1980-ig „a Világon hivatalos ok­tatásban részt vevők száma 325- ről 700 millióra emelkedett..., ezalatt az iskolába beíratottak száma gyorsabban növekedett, mint a népesség egésze.” Érde­mes figyelembe venni, hogy nem utolsósorban a növekedésnek ez a gyors üteme, amelynek bizo­nyos­­mértékben mi is tanúi le­hetünk, kényszeríti rá az egyes kormányzatokat, hogy többek kö­zött reformokkal segítsenek meg­oldani az égető gondokat. A kötet számos hasznos és ta­nulságos dolgozatának megértését erőteljesen korlátozza az olykor meglehetősen lapos, máskor ki­fejezetten rossz fordítás. Az egyik tanulmányban a szerző „rá­tapintott a kockán forgó problémákra”. Egy mondat egy másik dolgozatból: „A televíziós társaságok képernyőn megjelenő képviselői által gyakorolt irányí­tást megerősíti az eszköz vizuális kiolása, mely a prezentálók számára az igazság garantálóinak státusát biztosítja." Ezt a tanul­mányt egyébként, amelyben az idézett mondat szerepel, ugyanaz fordította, aki a Gondolatnál megjelent kötet impresszumában felelős szerkesztőként szerepel. Gábor István

Next