Magyar Nemzet, 1986. május (49. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
4 Magyar Nemzet Ötvennégy nemzet fiai spanyol földön Tömpe István faggatása • Évfordulóra készülünk, ötven esztendeje lesz, hogy a Nemzetközi Brigádok megalakultak és spanyol földön részt vettek a népfront és a fasizmus viadalában, a köztársaság önvédelmi harcában, ön egyike volt a harcosoknak. Volt idő, hogy „spanyolos"-nak nevezték, dicsérték és vádolták. — Én útlevéllel mentem Párizsba, de akiket a rendőrség politikai okokból szemmel tartott, azok kiszöktek. Ki egy vagon tengelyén, ki gyalogszerrel kelt át a határon. Így utazott az is, akinek nem volt pénze jegyet váltani. Párizsban jelentkeztem a toborzó irodában. Ott kiszűrték az ellenséges hírszerzőket, a kalandorokat és a bűnözőket is. A francoisták már működtek Párizsban. Ezért azt tanácsolták nekünk, hogy ne kísérjen bennünket senki az állomásra. Egy egész vonatot megtöltöttünk. Beszállt a sok utas, és egytől sem búcsúzott el senki, nem szaladtak az induló vonat mellett, hogy még egy utolsó tanácsot adjanak, vagy éppen megérintsék a kezünket. Mi akkor sem hajoltunk ki az ablakon, hogy integessünk, amikor már nem láthattak bennünket. Hát ez bizony elég feltűnő volt. Mi voltunk az utolsók, akiket átvittek a még nyitott határon. Utánunk 1937 februárjában a jobbra tartó francia népfrontkormány lezárta a határt Az öcsém, András Brünnből indult útnak, ő már megmászta a Pireneusokat Nos, minket Perpignanban helyeztek el, és autóbuszon szállítottak át Spanyolországba. A francia határőrök figyelmeztettek, hogy csak szürkületkor utazzunk, mert a francoisták filmeznek. Az első állomásunk Figueras vára volt Onnan Barcelonába mentünk, ahol a köztársasági kormány egyik tagja jelképesen spanyol állampolgárrá fogadta az újonnan érkező 350 internacionalistát. Majd vonaton vittek Valenciáig. A mesterlövész nem talál — Mi történt a Valenciába tartó magyarokkal? — Albacetében kiképeztek bennünket és összevontak a Pablo Iglesias brigáddal, majd a déli frontra irányítottak. (Pablo Iglesias Marx spanyol harcostársa volt) Perez Salas alezredesnél, a frontparancsnoknál jelentkeztünk, megérkezett az utánpótlás és eligazítást kér. Megkaptuk. Valahogy így: „Egy szerelvény készen áll, az egész brigád elhelyezkedik, de készültségben. Addig mennek, amíg a fasiszták lőni nem kezdik a vonatot. Akkor a mozdonyvezető visszatolat Olyan messzire, hogy ne érje utol az ágyútűz. Kiszállnak, felfejlődnek és megközelítik az ellenséges állásokat. Ha gyalogsági tüzet kapnak, beássák magukat. Közben pedig keresik a baloldali és a jobboldali szomszédot" Mindez úgy zajlott le, ahogy mondta. Jobboldali szomszédunk egy kommunista, baloldali egy anarchista egység volt. A fasiszták egy dombtetőn helyezkedtek el — előnyösebb helyzetben —, mi a sík területen. A kommunista egység parancsnoka azt javasolta, hogy a köztársaság kikiáltásának évfordulójára foglaljuk el a dombot, hogy április 14-én a mi zászlónk lobogjon a tetején. Kora hajnalban elindultunk. Megkerültük az előőrsöket és 100—150 méterre a fasiszta állásoktól elkezdtük dobálni a kézigránátokat Német vezényszavakat hallottam. A mellvéden egy katona állt. Megcéloztam és mesterlövész létemre — izgalmamban — hibáztam. Első ízben kerültem közelharcba az ellenséggel. A dombot elfoglaltuk, a zászlót kitűztük. A legnagyobb fegyvertény — Ez volt a kezdet. Se mi a folytatás? — Ütközet és ütközet. A legnagyobb fegyvertény talán Tervel visszafoglalása volt. 1937-ben Francóék olasz és német fegyveres támogatással úrrá lettek Baszkföldön. Az Atlanti-óceánra immár egyedül nekik volt kijárásuk. A Földközi-tengerrel határos tartományokat a köztársaságiak birtokolták, délen egy kis földsáv kivételével. Amikor Francóék bevették Teruelt, az a veszély fenyegetett, hogy onnan kitörve a Földközi-tengerre kettévágják a köztársaságiak kezén lévő összefüggő területet. Mint ahogy ez később valóban megtörtént. A köztársasági hadsereg óriási erőbedobással visszafoglalta Teruelt. Mi is ott voltunk. Akkor a Division Estramadura törzsönökeként szolgáltam. Csak ideigóráig tudtuk tartani a frontot, Francóék német és olasz csapatok bevetésével visszafoglalták Teruelt. A parancs visszavonulás a tenger felé, az ellenség előrenyomulásának a lassítása. Mentve az embert és a hadianyagot. Itt jegyzem meg, hogy a spanyol polgárháború, amelyet a fasizmus és a demokrácia első összecsapásaként a második világháború főpróbájának neveznek, egyben a korszerű fegyvereké is volt — Kaptak tehát elég szovjet fegyvert? — Igen. Megismertük azokat a típusokat, amelyeket a második világháborúban a szovjet hadsereg használt. De megismertük egyebek között a német vadászrepülőket és zuhanóbombázókat is. Az úgynevezett „be nem avatkozási egyezmény” csődjére, az olasz és német csapatok leplezetlen részvételére válaszul a Szovjetunió is szállított fegyvereket a köztársaságiaknak, a Komintern vezetése pedig a nemzetközi brigádok szervezésére hívott fel. — Sikerült elérniük Valenciát? — Igen, bár egy véletlen majdnem a francóisták kezére juttatott. Kiürített falvakon haladtunk át. Egy helyütt egy telefondrótot követve, üres telefonközpontra bukkantam. Összeköttetést akartam teremteni a mieinkkel. Egyszer csak betoppant egy spanyol őrnagy. „Mi van itt?" — kiabálta. Én jelentkeztem spanyolul. Mire ő pokoli káromkodásba kezdett — magyarul. Én is áttértem anyanyelvemre. Baler őrnagy, azaz Szántó Rezső volt a látogatóm. Mikor meghallotta, hogy merre akarjuk folytatni az utunkat, elmondta, hogy éppen ott nyitott rá a gyalogság tüzet, ő is a telefondrótot követve érkezett az ellenkező oldalról. Megtévesztő manőver — A térképet nézve egérfogóba kerültek. — Valóban, a kettévágott köztársasági területnek csak Katalónián keresztül volt szabad útja Franciaország felé. Valenciában a köztársaságiak összegyűjtötték azokat, akiket át akartak juttatni Barcelonába, sebesülteket, gyerekeket, katonai egységeket és a délen rekedt nemzetközi brigádok harcosait. Bennünket Mindannyiunkat két nagy fehérhajón helyeztek el, és nappal elindítottak Gibraltár felé, azt a látszatot keltve, hogy Angliába tartunk. Éjjel a nyílt tengeren mindenkit leparancsoltak a fedélzetről, megfordultak és kitűzve a francia lobogót, reflektorral megvilágították. Olasz és német hadihajók között Barcelona felé indultunk. Amikor megérkeztünk, közölték velünk, hogy kivonták Spanyolországból a nemzetközi brigádokat. Barcelonában 1938. november 15- én Dolores Ibárruri búcsúztatott bennünket. „Büszkén távozhattok. Történelemmé, legendává váltatok. Hősies példái vagytok a demokrácia egyetemességének és szolidaritásának." — Itt ért véget küldetésük? — Nem. Százezrek menekültek motyóikkal Franciaország felé Civilek, a köztársaság hívei. A spanyol kormány megkért minket, németeket, lengyeleket, magyarokat, jugoszlávokat, hogy adjunk mi is védelmet a menekülőknek, amíg eljutnak a határig, és mentsünk meg annyi hadianyagot, amennyit tudunk. Még reménykedtek abban, hogy a fegyverek jó helyen lesznek francia földön, és a középső fronton ellentámadást indíthatnak. Nem volt senki, aki visszautasította volna a feladatot Szalvay Mihály vezetett bennünket, köztünk volt Rajk László és öcsém is, mindketten súlyos sebesülésekkel, valamint Gyáros László, aki fél karját elvesztette. Éjjel-nappal harcoltunk. Ha észrevettük az ellenséget, tüzeltünk Visszavonultunk, előrenyomultunk. Borzalmas fáradtak voltunk, négyen meneteltünk egy sorban, egymásba karolva. A két belső aludt Nem volt tábori konyha, azt ettünk, amit találtunk. A falvakat már kiürítették. Egyszer jó napunk volt egy pezsgőraktárra bukkantunk. Valósággal vedeltünk, mégsem rúgtunk be, így értünk el a Pireneusok aljáig. Az olasz gépek felettünk köröztek, de nem bombáztak. Itt volt a második búcsúztatásunk. Luigi Longo, a nemzetközi brigádok főkomisszárja és André Marty, a helyettese szólt hozzánk. Longo azt mondta: „Ezt a csatát elvesztettük, de a háborút megnyerjük." Mi magyarok, utolsóként távoztunk. Díszlépésben. Csalfa, vak remény — Aztán irány Párizs? — Legalábbis azt hittük. Az éltetett bennünket, amikor felkapaszkodtunk a Pireneusok egyik hágójára. Visszanéztünk Spanyolországra. Teljes sötétségbe burkolózott Előretekintve francia földre, mindenütt hívogató fények. Szép fogadtatásban bizakodtunk. Elvégre a francia demokráciáért is véreztünk. Leginkább azt reméltük, hogy forró vízben megmosakodhatunk és lepedős ágyban alhatunk. Vonaton Párizsba visznek bennünket, ahol betegeink kórházba kerülhetnek. Alig tettünk néhány lépést, észrevettük a csendőrsorfalat. Lefegyvereztek, megmotoztak bennünket Amit lehetett, elvettek tőlünk. Még a zsebkésemet is. Csoportokba osztottak minket, és kitereltek a pályaudvarra. Mégis Párizsba kerülünk! — lélegeztem fel. Aztán lefektettek a peronra. Rákförmedtek: „Rágyújtani tilos! Aki mégis merészelne, annak puskatussal verjük ki a szájából a cigarettát! Kétoldalt dinamit van a vagonokban.” Ott, a francia határon láttuk az óriási fegyverrakományokat, amiket a Szovjetunió küldött. Hajnalban felkeltettek és gyalogmenetben elindítottak. Vánszorogtunk, de amint egy faluba értünk, kihúztuk magunkat. A falusiak körbevettek bennünket. Tejjel itattak, megetettek. Elértük végcélunkat: a tábort, Argeles sur merben. Három oldalról szögesdrót vette körül, a negyedikről a tenger. Esős, hideg február volt. Tízezren lehettünk. A szögesdróton kívül szenegáli katonák őriztek bennünket, ezek különös kegyetlenséggel nekünk fizették vissza a francia altisztektől elszenvedett bántalmakat. Takarónk nem volt. A meredek partfalba vájtunk üregeket, ott aludtunk Mező Imrével, Gyáros Lászlóval, Ráth Károllyal. Később a szögesdróton bedobtak építőanyagot, hogy barakokat fabrikáljunk. Münnich Ferenc volt az egyik táborparancsnok kerülő úton haza — Nem próbálkoztak szökéssel? — Arra is gondoltunk. A németek bevonulása előtt jelentkezni lehetett a francia Idegenlégióba is, azután pedig a Todt szervezet megbízottai érkeztek hozzánk, munkásokat toborozni a német hadiüzemekbe. Minden jóval kecsegtettek, néhány ledolgozott hónap után, egyhét szabadsággal. A tábor pártbizottsága úgy döntött, hogy akire odahaza öt évnél kevesebb büntetés vár, az jelentkezzék a németeknél munkára, és ahogy tud, Induljon haza. A többiek pedig szökjenek meg. Sokan az utóbbit választották. Franciaországban, Belgiumban és Algírban bujkáltak, vagy harcoltak az ellenállási mozgalomban. Rajk, az öcsém és mások Németországba mentünk. — Többen írták visszaemlékezéseikben, hogy a német gyárakban jobban bántak velük, mint a francia Internáló táborokban. — Ami a legfontosabb, az ígért egy hét szabadságot kiadták. Azonnal Bécsbe utaztunk. Rajk ugyanis megszervezte a hazafelé vezető utat, Bécsben volt egy embercsempész. Amikor megjelentünk nála, egy kis türelmet kért. Előbb elmegy a templomba gyertyát gyújtani, hogy a vállalkozás sikerüljön. A várakozási időt egy bécsi cukrászdában töltöttük, ahol csokoládét rendeltünk kuglóffal. Az embercsempész vonatra ültetett bennünket, és elkísért a magyar határ közeléig. Ott elmagyarázta, merre menjünk, melyik gázlón keljünk át a patakon, nehogy feltartóztassanak bennünket. Követtük az utasításait. Egyszeresek magyar szót hallottam, kirohantam az útra. Határőrökbe botlottunk. Én átöleltem az egyiket. Az első hazai magyar volt, akivel találkoztam. Nem is gondoltam a veszélyre. Ők talán a meglepetéstől nem lőttek ránk. Elmondtuk, hogy a németektől szöktünk el, mert nem akartunk dolgozni nekik. Nem ütköztek meg, hanem elmagyarázták, hogyan juthatunk el Győrbe úgy, hogy a tábori csendőröket kikerüljük. Sikeresen odaértünk. A városháza előtti padokon aludtunk egyet, és az esti személyvonattal elindultunk Budapestre. 1941 őszén értünk haza. Kovács Judit Csütörtök, 1986. május 1. Elhunyt Zsofinyecz Mihály Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Zsofinyecz Mihály elvtárs, a munkásmozgalom régi harcosa, nyugalmazott miniszterhelyettes hosszan tartó betegség után elhunyt. Temetése május 7-én, szerdán 14 órakor lesz a Mező Imre úti temető munkásmozgalmm panteonjában. Elhunyt elv* Zsofinyecz Mihály 1906-ban, Kispesten született, munkás szülök gyermekeként. Kezdetben napszámos volt, 1922-ben került a kispesti Hoffher gyár fémöntödéjébe, kazánkovács ■ tanuló lett. Fiatalon került kapcsolatba a munkásmozgalommal. 1925- ben belépett a Vasasszakszervezet ifjúsági szervezetébe, majd a Vasasszakszervezetbe. 1935-től tíz éven át műhely bizalmi, 1939 és 1945 között a szakmai szakszervezet önzek szervező bizottságának tagja, 1934-ben lépett be a Szociáldemokrata Pártba, 1945-ben a Magyar Kommunista Pártba. A felszabadulást követően a kispesti gyár — a későbbi Vörös Csillag Traktorgyár — üzemi kitársunk barátai, harcostársai, volt munkatársai 13.30 órától róhatják le kegyeletüket a Mező Imre úti temető díszravatalozójában — közli gyászjelentésében az MSZMP Központi Bizottsága, az Ipari Minisztérium és a Vas-, Fém- és Villamosenergiaipari Dolgozók Szakszervezeteizottságának elnöke, 1948 márciusában kinevezték a vállalat vezetőjévé. A következő év júniusában nehézipari, majd kohó- és gépipari minisztereiért. 1954-ben a tárca miniszterhelyettesévé nevezték ki. 1950 májusában az MDP Központi Vezetőségének tagjává, a Politikai Bizottság póttagjává, majd a Politikai Bizottság tagjává választották. 1956-ig volt tagja az MDP Központi Vezetőségnek. Munkásságát számos magas kitüntetéssel ismerték el. Megkapta többek között a Magyar Népköztársaság Érdemrendjét, a Szocialista Hazáért Érdemrendet és a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét. Vélemények a munkafegyelemről Meddig jutottunk — Az én munkaerkölcsömben senki nem találhat kivetni valót — biztosít a Lászlófalva főutcáján délidőben kerékpározó Hajós Mihály. Aztán még megtoldja: tudomása szerint mások munkaerkölcse is jó. Azok teljesítménye is elfogadható, akik dologidőben beérik egy-két féldecivel. Bár olyanok mindig vannak, akik elvétik a mértéket és tessék-lássék módon végzik a munkájukat. Beszélgetőpartnerem este tíz órakor áll szolgálatba a ládatelepen, ahol éjjeliőrként dolgozik. Arra nem tud felelni, merre dolgoznak most földijei. De nyugtat: ne zavarjon az, hogy senkit nem látok a határban, mert a földművesek szétszéledtek a világ négy égtája felé. Aki meg nem ment délre, se keletre, az biztos a háztájiban serénykedik, mert ott meg kifejezetten jó az emberek munkaerkölcse. Kerékpárra ül, magamra hagy ahatárban, tűnődjek csak tovább a munkaerkölcsről, ameddig akarok. Kíváncsi vagyok a közös gazdaság vezetőinek véleményére, de hiába kopogtatok az Egyetértés Mgtsz irodáján, mert az elnök éppen nincs itthon. Itthon levő munkatársai pedig egyetértenek abban, más nem jogosult arra, hogy véleményt mondjon közügyeink egyikéről. Töprenghetek hát a munkahelyi demokrácián is, meg aggódhatok, nehogy a derék éjjeliőrnek valami baja essék. Így aztán a falu kocsmájában mukkanni se merek, csupán kávézás közben megszámlálom, 13 óra 22 perckor tucatnyi atyafi sörözik és konyakozik, néhány meg biliárdozik. Közben a derék éjjeliőr is odakerekezik, amint észrevesz, s mielőtt beszédül az ajtón, tesz két tiszteletkört a kocsma körül. A munkaerő két óra Tokai Sándor állattenyésztő sem tud sokat mondani a munkaerkölcsről. Azt azért megjegyzi: gyűléseken az elnök szokta mondogatni, hogy az emberek elsődlegesnek tekintsék a közös érdekét, s csak aztán következzék a háztáji. Volt már arra is példa, hogy valakit kizártak a tsz-ből, de aztán visszavették. A lajosmizsei Seprű-, kefe-, fa- és vasipari szövetkezetben viszont Nagy Lajos párttitkár nincs elragadtatva munkatársai fegyelmétől, bár leszögezi: a teljesítménybérek bevezetése óta az emberek inkább fél órával korábban, mint néhány perccel később állnak munkába. — Nézze — magyarázza —, a fegyelem fogyatékosságai nálunk sokféle okokból fakadnak. Mindenekelőtt abból, hogy a falusi ember munkaerejének két ára van, fele annyit ér falun, mint városban. Amíg nálunk egy lakatos keres 5000 forintot, nemigen ösztökélhetem jobb és alaposabb munkára. Akit gyakran nógatunk, az legfeljebb megsértődik. Elmegy, akár Budapestre kétszer annyi fizetésért, ha a szakmájában akar elhelyezkedni. Ha pedig néni ragaszkodik a tanult, mesterségéhez, elmegy csomagolónak — többen járnak tőlünk — havi 12—14 ezerért. Pedig amíg a csomagoló csak belföldre dolgozik, mi évek óta 80 millió forint értékű árut szállítunk tőkés exportra. Meg aztán ott a másik ellentmondás, állítólag azért alacsonyak falun a bérek, mert az emberek úgyis termelnek a kertben. Csakhogy nagyon nehéz úgy megszervezni a munkát, ha kukoricatörés idején mindenki , a termés betakarítását tekinti elsődlegesnek. A délelőtti órákban találomra állítok meg embereket a pesti utcán. A munkafegyelemről rögtönzött közvélemény-kutatásom eredménye: a megkérdezett tíz emberből hatan munkaidő alatt intézték hivatalos ügyüket, vásároltak vagy csak sétálgattak... Szavakban tudjuk A bánya viszont önmagában egy zárt világ. Joggal reménykedem, hogy derűsebb véleményt jegyezhetek. Beszélgetőpartnerem Csente Jenő, a Tatabányai Szénbányák csúcsfrontmestere, harminchat éves, most kapta meg a Szocialista Munka Hőse kitüntetést. Erről csupán annyit mond: jó szerencsére sok csodálatos emberrel hozta össze, akik közül jó néhánynak legszívesebben saját maga adná oda a kitüntetést. Aztán a munkaerkölcsről: — Igaz, nálunk munkaidő alatt senki nem szaladhat el a büfébe, nem intézheti el hivatalos ügyeit, hiszen a gépeket ki kell szolgálni. Mégis úgy érzem, nálunk is romlott a munkafegyelem. Pedig megválogatom, kikkel dolgozom együtt. A fegyelem lazulásának több oka van. Mindenekelőtt talán az, hogy nem tudunk munkát szervezni, vagy kényelemszeretetből nem szervezzük, mulasztjuk el ezt a feladatot. Pedig igencsak érdemes lenne már elgondolkodni azon, hogy a külföldi munkaszervezők munkája nyomán egyik hétről a másikra ötven százalékkal növekszik ugyanazon gépek termelékenysége. Megeshet, hogy nálunk nem jól tanítják a szervezést az egyetemeken? A fegyelem hiányosságainak másik oka szerintem az egyenlősdi. Szavakban már jól tudjuk, hogy teljesítmény után kell fizetni az embereket.. De szétosztani nagyon nehéz, hiszen aki differenciál, könnyen haragost szerez magának. Nálunk van mód arra, hogy különbséget tegyünk az emberek munkája között, hiszen teljesítményük után havonta személyenként 2-3 ezer forint tonnapénzt, fizethetünk ki. Mégis gyakran megalkuvásra kényszerülök. Nemcsak azért, mert ha valaki kevesebbet kap, megesik, hogy a felesége másnap nem köszön vissza, hanem azért is, mert kevesen jönnek a bányába, köztük sokan olyanok, akiket nem lehet fegyelemre szoktatni. Nemrégiben szóltam egyik munkatársamnak: örülnék, ha szombaton és vasárnap jönnének dolgozni. Jönne ő, mondta, de a többiek nem hajlandók, mert egy géemkában árkot ásnak, ezzel akár húszezret is megkereshetnek havonta. Nehéz így fegyelmet tartani. Mondhatok másik példát is, kérdem: hogyan fegyelmezhetek akkor, ha mi főmunkaidőben négyszáz forintért szereljük át a gépeket, amikor új munkahelyre megyünk és néhány száz méterrel odább pedig ugyanezt a munkát egy géemka tagjai háromszor annyiért végzik... A munkafegyelem alapkérdése a vezetői példamutatás is. Úgy érzem, nincs erkölcsi alapom olyan munka elvégzésére utasítani senkit, amit magam nem tudok megcsinálni. Nálunk tilos a névnapozás. Ez érthető. De mit mondhatok a munkatársaimnak akkor, ha egy-egy jelesebb névnapon az ünneplés tilalmát bejelentő vezetőt látjuk megbillenni az alkoholtól? Vagy éppen a nekünk nemrég takarékosságról beszélő, vezető gyerekét naponta vállalati kocsi viszi az iskolába? Ilyenkor mindig zavarban vagyok. Csakúgy, mint akkor, ha kérdik, meddig jutottunk a magunk által kijelölt úton? Mert az emberek nem tudnak kiigazodni, amikor egyik — rendszerint ünnepi — nyilatkozatban azt hallják vagy olvassák: jó munkát végeztünk. Egy hét múlva pedig azt olvassák, messze maradtunk a kijelölt céloktól. Ilyenkor az emberek sosem tudják, hányadán állunk! Csak azért, mondom mindezt, mert az ilyen tényezők is hatással vannak a munkafegyelemre. Szavain alighanem tovább kellene tűnődnünk. Ahogy Gátay Ferenc, a BÁCSÉPSZER igazgatója, okfejtése is érdemes a figyelemre. Már csak azért is, mert a vezetésére bízott vállalat termelése 1980—85-ig 59 százalékkal emelkedett (miközben az ágazat termelése bő 10 százalékkal csökkent), munkatársainak fizetése pedig az elmúlt tervidőszakban 66 százalékkal lett magasabb. Illúziók nélkül i— Úgy vélem mondja —, mindenekelőtt tisztáznunk kell a fogalmakat. Ne tápláljunk illúziókat, az ember elsődleges célja: minél jobb körülményeket akar teremteni maga és a családja számára. A jó vezetőnek tehát azt kell észrevenni, mi mozgatja a társadalomba tömörült embereket. Ezt nem nehéz megtalálni, hiszen ez a tényező egyebek között az érdek. Tehát mindenekelőtt olyan érdekeltségi rendszert kell kidolgozni, ami szelektál jó és rossz között, ennek egyik legfőbb mozgatórugója pedig a demokrácia, amivel sokat foglalkozunk mostanában. Jórészt csak formai oldalával, pedig ideje lenne a tartalomra helyezni a hangsúlyt. Ez pedig a hatáskörök valós decentralizálását jelenti. Kísérleti gazdálkodás bevezetése után ezért is bíztam meg az építésvezetőségeket: vállaljanak maguknak munkát, szervezzék meg olcsóbban a fuvart,döntsék el, hányan képesek elvégezni az adott feladatot. Éltelt az önállóság adta lehetőséggel, és nekünk ezt méltányolni kell. Mégpedig úgy, ha valaki alkotó módon végezte a feladatát, keresett 20 ezret, ha nem jól dolgozott, be kellett érnie 3—4 ezer forinttal. Nincsebben semmi meglepő, hiszen az iskolákban is vannak kitűnők is, meg elégségesek is. Nálunk az anyagbeszerzőt nem azért fizetik, mert megmagyarázza, miért nem kapott anyagot. Persze, a munkafegyelemhez meg kell győzni az embereket arról is, hogy a heti negyven órába nem fér bele a névnapok megünneplése és az üzem területén levő boltot is be kellett zárni. Ugyanakkor akadnak olyan tényezők is, amelyek rombolják a munkafegyelmet, így például az, hogy a jól dolgozó vállalattól többet vonnak el, mint a veszteséget termelőktől. Amíg 1980-ban 48,2 millió, addig tavaly 122,9 millió forintot fizettünk be az állami költségvetésbe. Emellett illik támogatni a sportegyesületeket és számítógépet vásárolni az iskoláknak és még folytathatnám a felsorolást. Sosem zárkózunk el az olyan beszélgetések elől, amelyben valaki több fizetést kér magának, ugyanakkor megkérdezzük: milyen többletet tud adni a béremelés költségeinek fedezésére. Alighanem javítaná a munkafegyelmet az elvonási rendszer újragondolása, amely leginkább a nagyipari munkásokat sújtja. Úgy vélem, mindezek ellenére nekünk azt kell elérni, hogy ne a munkanélküliséggel való ijesztgetés, hanem a munka fegyelmezzen. Császár Nagy László