Magyar Nemzet, 1986. szeptember (49. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-20 / 222. szám
Szombat, 1986. szeptember 20. Afuturizmus és afuturizmusok Nemzetközi tárlat Velencében A TUDOMÁNYOSSÁG bevonult a művészetekbe (s ott anyagi erővé akar válni). Magánhasználatomra valahogy így jellemeztem azt a váratlan fény- és hanghatást, ami a velencei Biennálé termeiben, majd a későbben nyílt, Futuramo e futurismi címmel létrehozott tárlaton is szembeötlő, fület sértő volt: a tudományos kutatást szolgáló műszerek és gépek jelenlétét, az egyszerre lehetőleg hat televíziós készülék képernyőjén nonstop vetített ismeretterjesztő írrelőadásokat; a magyarázó szöveg állandó surrogóját, s a még részletezőbb információkat tartalmazó tablók, tabellák, kimutatások, bemutatások áradatát. A Biennálé kiállítássorozata ez idén az Arte e Scienza, a művészetek és a tudományok öszszefüggésének elemzésére kívánt vállalkozni. A negyvenkét Biennálé közül már miért is ise foglalkozhatott volna egy a biológia és a képzőművészet, a régészet és a képzőművészet, az alkímia és a képzőművészet stb. kapcsolataival, majd legközelebbre kitalál a szervezőbizottság valami mást Valamit, ami, remélhetőleg nem lesz ilyen agresszíven jelen, s vibrálásávalhadarásával nem zavarja a művekre éhes látogatót. Mindenesetre — hogy egy példával mégis érzékeltessem a Biennálén uralkodó teremhangulatot — nem kell szélsőségesen maradinak lennie annak a nézőnek, aki az Accademia képtárában, Giorgione rejtelmes remekműve. A vihar előtt ácsorogva, úgy érzi, nem kell ide, nem illik ide az erről a festményről készült infravörös és ultraibolya és ki tudja még milyen megvilágításban felvett röntgenképek sora. Ez a restaurálás folyamatának ismeretanyaga, egy másfajta néznivaló, mely a maga helyén nagyon érdekes. De amikor az ember a La Tempesta-t vágyik látni, nem kíváncsi a vászon rücskeire. ISMERETTERJESZTÉSNEK egyébként nincs híjával a futurista kiállítás sem, s ez rendjén is van, hiszen századunknak ezt a művészetét már nem lehet megérteni előtanulmányok nélkül (aminthogy a modern zenét sem). Itt igenis helyén van a tárlóban Filippo Tommaso Marinettinek, a költőnek, a párizsi Figaro 1909. február 20-i számában közreadott Manifesto-ja, mely „a" lázas álmatlanságot, a halálugrást és az ökölcsapást” dicsőítette; itt elénk kell teríteni öt festő alig egy évvel későbbi kiáltványát, melyet már mint pittori futuristi (futurista festők) írtak alá. Az igazi élmény persze a művekkel való találkozás. A megannyi reprodukcióról ismert remekműveket a kiállítás rendezői a világ minden tájáról szedték össze. Az egyik főmű Umberto Boccioni ma is lenyűgöző hatású, lépő férfiszobra 1913- ból, melynek Izmok sebességben a címe; ezt a kiállítás fő helyén bronzból, később márványból is láthatjuk. A másik alapmű Giacomo Balia Egy pórázon vezetett kutya dinamizmusa című festménye a kék kutyával s kék ruhás sétáltatójával, amint lábaik körül szinte habzik, tajtékot vet a mozgás által felkavart levegő (1912) . De említhettem volna előbb Luigi Russolo ma is elementáris erejű Egy éjszaka képei című festményét (1911-ből), Carlo Carra remek Marinetti portréját (1910—11) vagy Gino Severini pazar öniróniájú önarcképét (1912—13), hogy az ötöktől, az első futurista piktoroktól mindjárt előhozakodjam valamivel. A kiállított anyag várakozásunkon felül oly gazdag, hogy a kiválasztás teljesen önkényes. " EGY SZÓ AZONBAN újra meg újra visszatér a képaláírásokban, s agyunkba vésődik. Ez a szó a dinamismo. Ilyenképcímeket olvasunk: „A hegedűs kezének dinamizmusa" (Ballá), „Egy futballista dinamikája” (Boccioni), „Egy táncosnő mozgása" (Severini), és így tovább. De ezek a mozgástanulmányok, ezek a művek, melyek az embert és környezetét többé nem statikusan, hanem rezgésben-ingásban-sebességben-gyorsulásban akarták rögzíteni, ugyanakkor szépek is, csodálatosan szépek! Boccioniról, aki festőnek is, szobrásznak is elsőrendű volt, a Dinamismo di un ciclista című kis képen (1913) a biciklista egyhelybenhaladása mint egy virág bomlik ki kékek és rózsaszínek között. S ahogy a látogató így, egymás mellett látja s fedezheti fel magának az olasz futuristák főműveit, egyszercsak megérti, hogy nem a semmiből jött ez az áramlat Nem egy művön „tetten érheti” Van Gogh szaggatott ecsetnyomait,a más vásznakon pedig éppenséggel Seurat pontozásos technikáját. Az a dinamisma tehát, ami ezekből az elődművekből áradt, az a vibráció, ami az ő kezük nyomán támadt, talált a futuristákban továbbfejlesztőikre. S ha már a vibráció szót kimondtam: Balla Vibrazicmi prismatiche című képe előtt (1913—14) észre kell vennie, a szemlélőnek, hogy itt kezdődik valahol az op-art is, ez a prizmatikus vibráció ennek a kedves és komolyan veendő szemfényvesztésnek az előzménye, amiként a képkeretet szétfeszítő, a képkeretből kilépő popart is visszavezethető ide. Ballának azokhoz a műveihez, melyek lendülete visszafoghatatlan, nem képes megtorpanni a kép szélén a keret előtt... S A TERMEKET JÁRVA, nyilvánvaló lesz előttünk az a termékeny kölcsönhatás is, amit az első futurista csoport tagjai egymásra gyakoroltak. Balta megrajzolja temperában, megcsinálja bronzban Boccioni lépő szobrának leegyszerűsített sémáját. Rosad belekomponálja egyik csendéletébe Marinetti Zang Tumb Tumb című híres verseskönyvét (ez lesz a kép címe is). Egymásra figyelve, egymásra rímelő művészetet hoztak létre, egymás eredményeit felhasználót,okozót. Ki van állítva levelezésük is, egymás munkáira reagáló megjegyzéseikkel, egymás kézirataira vetett javításaikkal. Kézirataik pedig nemcsak a futurista mozgalom célját-eszméit magyarázó, népszerűsítő tanulmányok voltak, de szépíróként is számontartja egyiküket-másikukat az irodalomtörténet. Carrá például képverseket alkotott, melyeket nagy élvezettel bámulhatunk meg a tárlókban. Könyveik — elméleti alapvetések vagy illusztrált kiadványok — kisebb könyvtárat tölthetnének meg, de úgy látszik, oly szerény példányszámban jelentek meg, s úgy szétszóródtak a világban, hogy némelyikből már csak Wuppertalban vagy Hágában vagy New Yorkban akadt példány, onnan kellett kikölcsönözni. A futuristák, akiknek kiindulási pontja a szecesszióval való szembefordulás volt, az élet minden területét elöntő szecesszióval, természetesen az élet minden területét el akarták önteni futurizmussal. Nemcsak új képkereteket, új könyvművészetet hoztak létre, hanem új mintákkal szolgáltak a divatnak (Marinetti nevezetes tarka mellénye!), a bútoriparnak. Színházat is csináltak persze, látványtervezők. ők jelmeztervezők is voltak, a film is vonzotta őket s a filmplakát, mint új műfaj. Behatoltak a zene világába, hisz műveikben ábrázolni is akarták a zenét,, de művelték is, és a Concerts Futuristes-sorozat egyik röplapja azzal biztat, hogy ez „nem kakason vagy egyszerűen bizarr zene”, hanem „új hangok”! Hatottak a fotóművészetre (Anton Giulio Bragaglia csatlakozott hozzájuk ) elmozduló kezeket-fejeket ábrázoló ciklusát láthattuk), az építész Antonio Sant’Elia pedig hatásukra új városokat kezdett tervezni, melyekben a házak akár a rakétakilövő állomások ÉRZÉKENYSÉGÜK minden mozgás iránt — Boccioni Lelkiállapotok-sorozata a lélek rezdüléseit is igyekszik rögzíteni — korán megéreztette velük, hogy morajlik a föld a tízes évek látszólagos konszolidációja alatt. Vágyták a forradalmat, sőt — egyetlenként, kivételként a haladó művészeti mozgalmak történetében — vágyták a háborút is. ■ ‘Boccioni 1910-ben már egy olyan jelenetet festett, melyen a kávéház ablakát beveri a tömeg. Felismerte a proletariátus jelentőségét is: Az anyag című hatalmas képén (1912) fém tömbök, házak, gépek, üregek környezetében ül az óriásivá növelt munkásfigura. De már jönnek is a következő termekben — noha a rendezés nem ügyelt rá különösebben, hogy ezek egymás mellé kerüljenek és történelmi lényegük kitessék — a forradalmi előérzetben fogant művek: Russolo La revolta-ja, melyen a vörös ék behatol... és Ballától a Gallo anarchista temetése, melyen a vörös a domináns szín, pedig fekete zászlók is lobognak. És csakhamar jönnek a háborús képek: Severini lövészárkot, tengeralattjárót, gépek csatáját és ember csatáját ■szintetizáló műve, ugyancsak Severini olasz lándzsásai galoppban, rohamban, mindkettő 1915-ből... s 1916-ban Boccioni meghal, a fronton, a csoport széthull ... Utóbb egyes tagjai elindulnak a szélsőjobb felé, de ezt a kiállítás már nem tárja elénk. ELLENBEN A VILÁG más tájain létrejött nemzeti futurizmusokat mutatják be a Palazzo Grassi legfelső szintjén. Ezek között az orosz futurizmus volt a legjelentősebb. A rendezők igyekeztek is begyűjteni, amit lehetett — Natalja Goncsarova egyik képét Leningrádból, Archipenko három plasztikáját Stockholmból, Ljubov Popova műveit egy görög magángyűjteményből, Vladimír Tatlin munkáit Moszkvából és New Yorkból... Itt van Majakovszkij is, a Roszta-ablak futurisztikus-karikaturisztikus rajzaival, Rodcsenko egy fotómontázzsal, továbbá Lifsic, Borijuk, Hlebnyikov, Larionov és a többiek, rengeteg könyvükkel, köztük a híres Pofon a közízlésnek...:" mindaz feltámad itt, amiről annak idején csak röviden, sommásan, elítélően és elintézetten esett szó. Mi, magyarok, sajnos, szánalmasan szereplünk. Kassák Lajos — akiről A konstruktőr című könyvében így ír Vadas József: „Némi túlzással azt is mondhatnánk: futurista volt már a futurista kiáltvány előtt... Amit azonban minden túlzás nélkül mondhatunk: futurista maradt... a futurista mozgalom széthullása után is” —, Kassák Lajos egyetlen képpel sincs jelen. Két folyóirata közül A Tett ott van ugyan az Ungheria feliratú tárlóban, de a Ma elvándorolt három szobával arrébb, a lengyel kiállítási, részlegbe, a Futuryzm Polski folyóirat alá ... Mattis-Teutsch János négy kis műve (kettő Budapestről, kettő Paul Kövesdy gyűjteményéből New Yorkból), egy nem különösebben jelentős Bortnyik, egy Scheiber, s végül egy meglepő Uitz, készült 1921 körül, nagy olajfestmény, a címe Egy ikon elemzése és egy magát megnevezni nem kívánó magángyűjtő adta kölcsön: ennyi a magyar hozzájárulás. Továbbá még soksok teremmel odébb, már a bútorok, szőnyegek, lámpák, játékok, ruhák után egy egész kabinetet kitöltő manifesztum és katalógus között a szorgalmas magyar felfedezheti még a Nemzeti Szálán 1913 januári—februári katalógusát A futuristák és expresszionisták budapesti vándor- ■ kiállításáról. De hát... mit akarunk? Abban a kitűnő filmben, melyet a Palazzo Grassihoz csatolt, egykori kápolnában vetítenek a futurizmus történetéről, abban a mondatban szerepelünk, mely szerint „a szláv államokban is akadtak, akik csatlakoztak a mozgalomhoz — így Magyarországon, Lengyelországban, Csehszlovákiában...” A lengyelek elhozták a konzseniáns, Stanislaw Ignacy Witkiewicz néhány munkáját (akit drámaíróként kezdünk az utóbbi években,megismerni), jó esetiek Otto Gutfreund és Frantisek Kupika műveivel képviseltették magukat. Viszonylag szerény a német részvétel, igen gazdag a francia. Az angolokat Jacob Epstein, reprezentálja, korai korszakából, amikor még futurista volt, s a spanyolok, portugálok, mexikóiak anyaga is érdekes, míg az egyesült államokbeli inkább másodlagos. Vidám záróeffektusként — és méregdrágán — divatcikkeket kínál megvételre a tárlat AZZAL KEZDTEM, hogy a tudományosság túl nagy szerepet kapott a két utóbbi nagy velencei tárlaton? A mi esetünkben nem bántam volna, ha szerepet kap egyáltalán, s kirajzolja a magyar futurizmus helyét a futurizmusok között Ember Mária Nemzetiségpolitika és kutatás A lenini elveken alapuló nemzetiségi politika szükségességét a kommunista párt már a felszabadulás előtt felismerte. Éppen a történelmi tapasztalatok alapján tartotta lényegesnek, hogy a Közép-Kelet Európában oly gyakran tragédiákat előidéző kérdés elvi alapon oldódjon meg. A párt ezzel kapcsolatos álláspontját még 1944 őszén az illegalitásban megfogalmazta: „Szakítanunk kell a magyar imperialistarögeszmével ... azokkal a törekvésekkel, amelyek a magyarság vezető szerepének ürügye alatt a Duna-medencében élő népek feletti uralomra irányultak.” E gondolatok már mint a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programja váltak széles körben ismertté. A felszabadulást követően, a koalíciós kormányzás időszakában nem mindig az előremutató intézkedések domináltak. A németek kitelepítése nemcsak a bűnösöket sújtotta, hanem olyanokat is, akik ártatlanok voltak vagy éppen haladó nézeteket képviseltek. A szlovák—magyar lakosságcsere kárt okozott a hazai szlovákság és a szlovákiai magyarság életében. A Tájékoztató Iroda ismert nyilatkozata után megromló magyar— jugoszláv viszony következtében alkalmazott megkülönböztetés érintette a hazai délszlávokat. Végső soron 1945 után csak a román nemzetiséget nem érte diszkrimináció. A nemzetiségi kérdés a Magyar Dolgozók Pártja 1948-as programnyilatkozatával vált a politika részévé. Bár az itt megfogalmazottak szűkültek a Függetlenségi Front korábbi tételeihez képest, de abban a dokumentum előremutató, hogy a kollektív nemzetiségi jogot hangoztatja. Az 1949-ben elfogadott alkotmány a fenti pártprogram alapján adott törvényes jogalapot a nemzetiségi politikához. A politika ismert torzulása következtében azonban az előremutató elvek a gyakorlatban ellentmondásosan és részlegesen valósultak meg. De az MSZMP megújult politikája nemcsak az ötvenes évek hibáit és bűneit korrigálta, elveivel helyes útra vezérelte a nemzetiségekkel foglalkozó gyakorlatot is. Az 1972-ben módosított alkotmány 61.§-a legfontosabbnak a nemzetiségi jogok érvényesítését, a nemzetiség megőrzését és szabad fejlődését tekinti. Az egyéni és kollektív jogokat nemcsak deklarálja, hanem biztosítja a megfelelő garanciákat is ahhoz, hogy a mindennapok során , mindezek érvényesüljenek. Az alkotmányban foglaltak nyomán számos magas szintű jogszabály született, amelyek szabályozzák az ország nemzetiségi lakosainak jogegyenlőségét a társadalmi élet különféle területein. Történelmi tapasztalatok igazolják, hogy a törvényekben lefektetett jogokkal élni, az ehhez szükséges adottságokat biztosítani a társadalom demokratizmusának fejlesztésével lehet. Éppen ezért szó * * Részlet a nógrádi nemzetiségi találkozó elméleti tanácskozásán elhangzott előadásból cialista viszonyok között a nemzetiségpolitika elveinek érvényre juttatása elválaszthatatlan a szocialista demokrácia állapotától és fejlesztésétől. A nemzetiségi lakosság egyre tudatosabban él a felkínált lehetőséggel. A politikai felvilágosító munkában további erőfeszítésekre van szükség azonban ahhoz, hogy mind többen értsék és támogassák nemzetiségi politikánkat és annak megvalósítását. Ennek az elvnek a jegyében fogalmazta meg a feladatokat, a nemzetiségi szövetségek, az MSZMP XIII. és a Hazafias Népfront VIII. kongresszusa. A Magyarországon élő nemzetiségekre két fontos ismérv jellemző. Számukat tekintve az ország lakosságának 3—3,5%-át teszik ki, és tizennyolc megyében, szórványokban élnek. Találkozhatunk olyan jelenséggel, hogy délszlávok, németek, románok és szlovákok közül némelyek nemzetiségüket nem vállalják. Erre az 1980. évi népszámlálás során több példa volt. Ez összefügghet a nemzetiségi politika meg nem értésével, az ebből következő óvatossággal. Pedig az utóbbi évek gyakorlata bizonyítja, hogy a párt ezirányú politikája is mentes mindenféle belső vagy külső konjunkturális tényezőtől. Ha nemzetiségekről szólunk, gyakran csak színes, gazdag hagyományaikat említjük, a művelődés témakörére szűkítve a megközelítést Valójában ez csak az egyik fontos tényező, míg a többiek a gazdasággal, településfejlesztéssel, a szociális problémákkal, az életkörülményekkel függnek össze. Tehát a nemzetiségi kérdéssel való törődés társadalompolitikai indíttatású és jelentőségű, túllép az egyébként nem lebecsülendő fontosságú kulturális területen. Ez a megközelítés egyre inkább tudatosul, és ebben is tapasztalható az ország lakóinak kölcsönös bizalma. Hogyan járulhat ehhez hozzá a kutatás? 1049-ig a Kelet-Európai Intézetben folyt ilyen jellegű munka. A hatvanas években a társadalomtudományi vizsgálódások keretében, a Társadalomtudományi Intézet bázisán. Ennek a kutatómunkának egyik térztakörét jelentette a magyarországi nemzetiségek történetének, magának a nemzetiségi kérdésnek az áttekintése. A mi esetünkben — és ez meghatározza a munka jellegét —, sajátos történelmi helyzetünk következtében, ez egyaránt jelenti a Magyarországon élő horvát, német, román, szerb, szlovén és szlovák nemzetiségek és a határainkon túl élő magyarság iránti figyelmet. A kutatómunka hozzájárult néhány elméleti probléma — integráció, asszimiláció, identitás — tisztázásához. Az országos hatáskörű intézményekben végzett kutatómunka ugyanakkor nem nélkülözheti a régiók és a helyi szakértők segítségét. A megyei múzeumok, a könyvtárak, a levéltárak jól felkészült szakembereinek forráskutatása, tudományos publikációi jelentős adatokkal járulnak hozzá egyegy kérdéskör tisztázásához. Természetesen a szakszerűség, a hitelesség elengedhetetlen feltétele a megalapozott munkának. E tevékenység a sajátja a több tudományágra kiterjedő együttes gondolkodás: túljutottunk azon a ponton, amikor az eseménytörténet felvázolása elégségesnek bizonyult. Ma már elképzelhetetlen, hogy a vizsgálódás köréből kimaradjanak a korabeli gazdálkodás feltételei, a tőke és hitelviszonyok, a munkaerő-, a munkakörülmények alakulását, a népesedési, a birtok-, a tulajdonviszonyokat összevető elemzések, a lakásviszonyok, a táplálkozási szokások, a kereseti lehetőségek, a munkaidő alakulását feldolgozó értékelések. De egyre tudatosabban tárul fel a tanulmányokban az anyanyelv ismerete és használata, a művelődési adottságok, a szabadidős szokások, a kulturális értékek, hagyományok áttekintése is. A kutatómunka segítette a politikai döntések előkészítését, így volt ez 1968-ban, amikor a tíz év eredményeit, gondjait tekintették át De a kutatás alapozta meg az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség 1974. évi állásfoglalását is. A dokumentum megállapította: „A szocialista nemzetek és a velük együtt élő nemzetiségek szilárd szövetségének — a társadalompolitikai érdekek azonossága alapján — a nemzetiségi jogok következetes biztosítása is feltétele. A nemzetiségek annál jobban tudnak a többségi néppel és belső erőivel politikailag, s így a szocializmussal is azonosulni, minél inkább biztosítva érzik nemzetiségi kultúrájuk, sajátosságaik megőrzésének, nyelvük használatának, oktatási igényeik kielégítésének, a velük egy nyelvet beszélő nemzethez fűződő kapcsolataiknak szabad érvényesítését” A politikai határozatok több olyan kérdésben foglaltak állást amelynek fokozatos megvalósítása elősegítette a hazai nemzetiségek helyzetének javítását a nemzetiségpolitika gyakorlati érvényesítését A Magyar Népköztársaság nyílt nemzetiségi politikát folytat. Olyan gond, megoldatlan alapkérdés, amely hátráltatná a nemzetiség vállalását, szabad fejlődését, nincs. A korábbi időszakban, mivel a nemzetiségi lakosság döntően kisebb településeken élt, sokan a nemzetiségi feladatokat szinte kizárólag „falusi jelenségnek” tartották. A felszabadulást követő évtizedek társadalmi mobilizációja következtében ma már a városokban is élnek a falvakból beköltözött délszláv, német, román és szlovák lakosok. Ez a folyamat nem kell, hogy szükségszerűen együtt járjon a nemzetiséghez való tartozás feladásával, még akkor sem, ha a nyelvi közeg közvetlenebb. Minden a nyelvápolással, a hagyományok megőrzésével, a közösségek megteremtésével, kialakításával kapcsolatos törekvést támogatni kell. A nemzetiségpolitika alkotó megvalósítása, a jelenlegi lehetőségek gazdagítása a társadalom valamennyi tagjának cselekvő részvételét igényli. Fodor Péter Színház’ haladás A magyar dráma napjára Amikor — három évvel ezelőtt — a Nemzeti Színházban Mardách Imre drámáját ismét bemutatták, akkor Az ember tragédiájának centenáriumára emlékezve született meg az elhatározás, hogy legyen az ősbemutató napja a magyar dráma napja. Méltán esett a választás szeptember 21- re. Olyan alkotás találkozott a színházi közönséggel, amelyik akkor s azóta is okkal áll a legjelentősebb drámai költemények sorában. Nemcsak magyar földön, de a világirodalomban is. Csakhogy a mű több mint húsz esztendővel a bemutató előtt már megszületett. A kortársak véleménye szerint terjedelme, megjelenítésének módja kizárta annak gondolatát, hogy színre is állítsák. Paulay Ede igazgatói tekintélye, rendezői bátorsága és a magyar dráma ügye iránt elkötelezett hajlandósága kellett hozzá, hogy irodalmi alkotás és színház találkozzanak. A magyar dráma ünnepe tehát nemcsak arra utal, hogy drámák születnek, hanem arra is, hogy ezek az írott művek színpadra kerülnek, író és színművészet közösségének, öntudattal vállalt egymásra utaltságának is ünnepe szeptember 21-e. Ma már úgy tetszik, nem is lehet különválasztani az írott dráma sorsát a színházétól. ■ Történelmünk sajátos alakulása folytán azonban nem egyszerre született meg a nemzeti színjátszás és a nemzeti nyelvű drámaírás. Iskolai színjátékok, ■ idegenből fordított szövegkönyvek hozták be a publikumot az első magyar teátrumokba, s a drámai műveket — Balassiét, Bornemisszát, vagy Bessenyei Györgyét — nem ismerték, s kivált nem játszották a megírás századaiban. A nemzeti nyelvű drámaírás valódi ihletője a színjátszás lett Az örökös szövegkönyv-ínséggel küszködő első társulatok ugyan nemigen tudták anyagi támogatásban részesíteni az írókat, de nem is anyagi siker reményében születtek az első eljátszott magyar színjátékok. Kisfaludy Károlyt és Katona Józsefet, Vörösmarty Mihályt, és Petőfi Sándort a nemzeti nyelv ápolása mellett a nemzeti érdekű téma feldolgozása vonzotta, s legkivált az, hogy saját koruk valóságáról beszéljenek az egybegyűlt nézőknek. A színházban minden művészeteknél erőteljesebben érvényes a kortársi ihletettség, a hatás azonnali megteremtése. Ma már a kisiskolások is tudják, hogy Bánk bán történetében nem a XIII. századi társadalmi valóságot törekedett kifejezni Katona, hanem a saját koráét. Csongor és Tünde mesés cselekményében egy hatalmas költői képzelet életfilozófiája bontakozik ki. Amikor ünnepeljük a világirodalmi rangú magyar drámát, amikor ünnepeljük drámaírásunk és a hozzá méltó színjátszás kivirágzását, akkor ünnepeljük azt a művészi erőt is, amelyik képes a kortárs valóság esztétikai értékű kifejezésére, az önismeretre. A színjátékot létrehívó művészek azonban csak a színházi est egyik alkotórészét jelentik. A másik a közönség. Ha nem értik a nyelvet, ha nem jártasak a színházi megjelenítés szabályaiban, s kivált: ha képtelenek megkövetelni és elviselni az önismeretet, akkor csak szórakoztató, csak felületes, csak üzleti színház, librettó születik. Hogy Madách, hogy Paulay vállalkozása jelzi a magyar dráma ünnepnapját, az jelképesen azt is kifejezi, hogy a létezés felelősségét hordozni tudó, az élet értelmességét igénylő közönség is hozzátartozik a jó színházi élethez, a rangos drámairodalomhoz. 1883-ban ez elsősorban az ország legnépesebb városában, Budapesten tudott megmutatkozni. De szűkkeblűség volna azt föltételezni, hogy ott és csakis ott. Ahogyan a nemzeti színjátszást is a vidéket járó vándortársulatok teremtették meg, ahogyan az első állandó kőszínházak is először vidéken emeltettek a magyar társulatok otthonául — Miskolcon, Kassán, Kolozsvárott —, úgy a közönség gondja bátor, gondolkodni kész tízezrei is országszerte éltették és vállalták a magyar dráma és színjátszás, és a közös önismeret ügyét. Ha most nemcsak egyetlen színház ünnepnapja, hanem az egész országé szeptember 21-e, abban a műfaj felvirágoztatása mellett az országnyi közönség fölemelkedni törekvése nyilvánul meg. Fölemelkedni a művészetben is, az emberi magatartásban is a tudás, a gyönyörködni képes magatartás, a hiúság nélkül tükörbe nézés színvonalára. Ma, amikor a színház már nem egyszerűen a nemzeti nyelvhasználatért folytatott küzdelem terepe, amikor állami szubvenciót élvez valamennyi színházi intézményünk, amikor képzéssel is, pályázatokkal is azon fáradozik hivatal és alkotó műhely, hogy mind nagyobb számban legyenek drámaírásra vállalkozó írástudók, most úgy tetszik, azt a képességünket kell megerősítenünk, hogy a drámákat, azok előadását ne az olcsó, a könnyed szórakozás kényelme hívja életre, vagy segítse nyilvánosságra, hanem társadalmi valóságismeretünk. Akarja a művészi munkára vállalkozók közössége, és követelje meg a „társadalmi megrendelést” figyelmével is, az anyagi feltételekkel is kifejező publikum, hogy a magyar dráma „tükröt tartson mintegy a valóságnak”. Mert nem más országok, szerencsésebb hagyományú drámakultúrájához kell magunkat méregetnünk, hogy kitessék, elég modern-e a hazai, hanem ahhoz a valósághoz, amelyet tükrözni képes — vagy nem képes — a kortárs dráma. Nem a dramaturgiai fogások, a színpadi trükkök, az aranyozott nézőtéri stukkók avatják korszerűvé és vonzóvá a színházat, hanem azok a gondolatok, amelyeknek a közvetítésére képes. Úgy tetszik, a szervezési és anyagi gondok örökösen megújuló súlya nem olyan mértékben korszerűtleníti színházi életünk jelenlegi állapotát, mint a szellemi igényesség kérdése. Nem ünneprontásul, hanem ellenkezőleg: a feladat nagyságára bátorítólag emlékezzünk erre. Berkes Erzsébet 9