Magyar Nemzet, 1986. november (49. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-01 / 258. szám

4 A 169. órától... Vaklárma a források körül? Szerencsére Szente István, okleveles geológus, nem tetszeleg a látnok szerepében. A jelenlegi helyzet egyébként is enyhén szólva tudathasadásos. Beszélgetőpartnerem főmunkaidőben (hogy három gyerekét el tudja tartani és szabad idejében hivatásának hódolhasson) egy többnyire építkezéseken dolgozó gazdasági munkaközösségben falat vakol, kutat fúr. E riport készítése közben hallom nála, kitűnő geológus, meg azt is, hogy a feltűnési vágy irányítja tetteit. Az viszont tény, hogy a nyáron, a Komjádi uszoda bezárása előtt csaknem három héttel ő jelezte az uszoda vizét tápláló források fertőzöttségét. Ma egy hete a Magyar Rádió 168 óra című műsorában újfent megszólalt. Ezúttal a Lukács uszoda vizét adó Malom-tó forrás (és vélhetően a Török-forrás) fertőzöttségének veszélyére hívta fel a figyelmet Legutóbbi közszereplése óta még azt is megtiltották neki, hogy vízmintát vegyen, sőt egyszer még mellének szegezték azt a kérdést is: ki pénzeli? Elbeszéli: a gazdasági munkaközösség, amelynek tagja, még 1981-ben megbízást kapott a Fővárosi Fürdőigazgatóságtól, ő azóta vizsgálja a Lukács-fürdő forrásait, és a munkakapcsolat befejezése után is örömmel vették ingyenes vízminta-elemezéseit. „Sajnálom Pistám..." — Saját érdeklődésemen túlmenően — indokolja ténykedését — az izgat leginkább, hogy miért állnak fenn ma is azok a veszélyforrások, amelyeket mi 1981-82- ben jeleztünk a fürdőigazgatóságnak? Az idén tavasszal döbbentem rá, hogy a forrás legszűkebb védterületén olyan szennyvízszivárgások vannak, amelyek bejutnak azokba a repedésekbe, amelyeken keresztül a víz a tényleges forráshoz áramlik. Beadványban jeleztem azt is, hogy tervezési hiba miatt a Lukács-fürdő női medencéjének váza időnként visszakerül a Malom-tóba. Június 10-én aztán az általam végzett vízfestéses eljárás igazolta a víz szennyezettségét. Észrevételemet — csakúgy, mint éveken át mindig — közöltem minden illetékes hivatallal. Volt olyan, ahonnan kidobtak, máshol szívélyesen fogadtak, de semmit nem tettek, és akadt olyan szakember, aki azt mondta: sajnálom, Pistám, tévedtél, mert a festés nem bizonyít semmit. A Komjádi uszoda vezetőségének becsületére legyen mondva, az újabb vizsgálatom eredményére ők hívták fel a Köjál figyelmét, rendelték el június 24-e után az uszoda két — a források által veszélyeztetett — medencéjének lezárását. Hagyjuk a múltat. Öt nappal vagyunk az említett rádióműsor után, amelyben elhangzott, hogy a közeli presszóban, történt szennyvízcsatorna-dugulás után a szennyvíz egyenletesen a Malomtó forrásba folyik vissza. A dugulást már megszüntették, de a vízzel átitatott patkánymérges doboz még ott csúfolódik a Malomtóba szivárgó vízlevezető árokban. . Nemcsak az orrfacsaró bűz, hanem a vízlevezető árok melletti látvány is bizonyítja, hogy itt bizony jó néhány embernek sürgős dolga akadt... — S mindez a forrás legvédettebb területén — dohog Szente István. — De már arra is volt példa, hogy a Malom-tótól tíz lépésre ástak egy pöcegödröt az itt dolgozó munkásoknak. Úgy hallottam most sem azt vizsgálják, hogy ezért az állapotért ki a felelős, hanem azt, ki adott nekem engedélyt a vízminták gyűjtésére. Érti maga ezt?! Rendben, klórozzák a vizet, de mi lesz azokkal a fertőző anyagokkal, amelyeknek a hatását ezzel az eljárással nem lehet megszüntetni. És van fogalma arról, mi juthat be ellenőrzés nélkül a medencékbe? Úgy látom, hogy az emberi mulasztások okozta veszélyforrások elhárítására sincs biztosíték. Pedig évek óta küldözgetem különféle helyekre a mintavétel utáni laborvizsgálatok megállapításait, mégsem történik semmi. Csak annyi, hogy mindenütt másra hárítgatják a felelősséget. Ki fog itt beszélni? Gaál Tibor, a Nemzeti Sportuszoda igazgatója, előbb arról tájékoztat, hogy két zártrendszerű medencéjükbe semmiképp nem juthat fertőzött víz. A másik két medencét pedig a nyári fertőzés óta a forrásra szerelt klórozó védi a fekáliás eredetű szennyeződésektől, s hetente két ízben vesz mintát a medencéből a Köjál._ * — A rádióműsort követő munkanapon a helyszínen találkoztam a Köjál szakembereivel, akik megnyugtattak, hogy az október 28-án vett mintákban semmiféle szenynyeződést nem találtak. Ígéretet kaptam arra is, ha az újabb vízmintákban szennyeződést mutatnak ki, azonnal értesítenek. A Fővárosi Fürdőigazgatóság műszaki igazgatóhelyettesét Nagy Árpádothívom telefonon, aki azt mondja, Dax Gyula osztályvezetőtől részletes tájékoztatást kapok. Az osztályvezető csak arról tájékoztat, hogy vaklárma és tárgyi tévedés az, hogy a Török-forrás vize fertőzött, hiszen arra még a nyáron klórozót szereltek, és a Köjál bakteriológiai vizsgálatai bizonyítják, hogy a Lukács-fürdő vize is jó minőségű. Igazolja ezt az is, hogy az emberek abban úsznak, az ivókút vizéből pedig isznak. Ha többre vagyok kíváncsi, keressem meg felettesét Nagy Árpádot. Bár a fürdőigazgatóság titkárságán egy pillanatig látjuk egymást, a műszaki igazgatóhelyettes azonnal szobájába vonul, így a segítőkész titkárnő által közvetített üzenetből tudom: Dax Gyulát kell keresnem. Már hívja is telefonon, az osztályvezető azonban most sem tud többet mondani annál, amit telefonon mondott. A titkárnő szívélyes. Javasolja: menjek a reklám és kereskedelmi osztályra, egyébként is ott adják az engedélyeket a különféle nyilatkozatokhoz. Bár reklámot a fővárosi fürdőkről írni nem akarok, megyek. Csak azon tűnődöm: vajon ki fog végre beszélni? A folyosón egy véletlenül elkapott beszélgetésfoszlányból megtudom: hitelrontás miatt kell perelni azokat, akik rémhíreket terjesztenek a fürdők vizének fertőzöttségéről. A reklámosztályon Dax Gyulát javasolják beszélgetőpartnernek. Már hívnák is, de amint előadom aggályomat újabb munkatársat keresnek, aki mindent tud a budapesti fürdők állapotáról. Kezembe vehetem a kagylót, így kiderül : kiszemelt beszélgetőpartnerem mindenben jártas, kivéve ezt az egy konkrét ügyet. Kedvem lenne még beszélni ahidrogéngeológussal, ilyen munkakör azonban (már) nincs a fürdőigazgatóságon. Árulkodó barlangok Az OKTH barlangtani intézetének vezetőjét dr. Tardy Jánost keresem, aki azonnal elzárkózhatna a beszélgetéstől, hiszen a vízvédelem nem tartozik az intézet feladatkörébe. De jól tudja: nem létezik külön barlang-, természet-, környezet- és vízvédelem. Ha ugyanis ebbéli feladatainkat nem tudjuk összehangoltan elvégezni, feléljük saját környezetünket. A barlangok egyébként is mindenről árulkodnak. Olykor olyan csőtörésekre és felszíni történésekre hívják fel a figyelmet, amelyekről a felszínen nem is tudunk. A cseppkövek pedig még azt is elárulják, hogy melyik rózsadombi ház szennyvize kerül csatorna helyett a be nem kötött szikkasztókba. Így csupán látszólag beszélünk a barlangokról. — Fölösleges lenne kozmetikázni a helyzetet — hallgatom dr. Tardy Jánost —, hiszen a barlangokról készült állapotjelentés jelzi, hogy a budai hegyvidék karsztvízforrásai veszélyeztetettek, sőt, időnként nagyon szennyezettek. A budai fürdőket tápláló források sem kivételek. Ezek az adatok igazolják azt is, hogy a dunai thermális vonalak körül kijelölt hidrológiai védőzónák határait vagy az íróasztal mellett húzták meg, vagy a valós helyzet ismeretének hiányában elképzelhetőnek tartották, hogy a források ebből a környezetből károsodás nélkül képesek megoldani a közfürdők vízellátását Az adott előírások ugyanis egy ilyen sűrűn beépített környezetben nem tarthatók meg. Ebben az övezetben nehéz csodákat művelni, különösen ilyen geológiai adottságok mellett ahol adott esetben a szennyvízhálózatban akár kétszázalékos hiány is sokkal nagyobb károkat okoz a karsztvizekben, mint más geológiai viszonyok között a csatornázottság 90 százalékos hiánya. A hegy szerkezete miatt ugyanis közvetlen elvezetője minden felszínre jutó folyadéknak, így a hálózatba be nem kötött szikkasztókból egyenesen a forrásokba kerül a szennyvíz. A legutóbbi vízmintavizsgálatok már 30—40 méterrel a föld felszíne alatt időnként kimutattak feltálolt baktérium szennyezettséget. A közműalagút megépítése milliárdokat emésztene fel. Bár a vízvédelem nem a mi feladatunk, de a fürdőket tápláló források környékén a szigorú környezetvédelmi előírások — ha látta a források környékét, meggyőződhetett , csak a papíron léteznek. Ugyanakkor a források tágabb védterületén, ami több száz négyzetkilométer, szikkasztási tilalom van. Az építkezések elburjánzásával ennek megtartása csupán ellenőrzés kérdése. A barlangokból kapott adatok viszont arról tanúskodnak az ellenőrzés gyakran elmarad ... Úgy vélem, struccpolitika nem észrevenni a forrás környékének riasztóan rendezetlen állapotát. De az bizonyos, ha nem lesznek konkrét, határozott változtatások, a meglevő valóban kitűnő gyógyvízkészletünknek rövidesen nagyobb lesz a reklámja, mint a jövője. Eddig jutottam, amikor megtudtam, hogy pénteken a Fővárosi Tanácsnál megbeszélést tartanak az említett források állapotáról és ekkorra ígérte legújabb bakteriológiai vizsgálatának eredményét a Fővárosi Köjál is. Az említett megbeszélésről nem szivárgott ki hír. A Köjál az e heti vizsgálatokról nem adott ki tájékoztatót. Viszont a fürdőigazgatóság a Malom-tóhoz vezető bejáratot pénteken a déli órákra bezáratta, így legalább illetéktelenek nem juthatnak hozzá kézzel fogható „információhoz"... Császár Nagy László Fórum a levegőszennnyezésről Tegnap Budapesten a Szellőző Műveknél folytatódott a SZOT és az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatallal kötött együttműködés keretében rendezett fórumsorozat. Vitaindítójában dr. V. Nagy Imre, az Ipari Környezetvédelmi Tanács elnöke egyebek között elmondta, hogy csak százmilliókban fejezhető ki az a kár, amit a levegő szennyeződése okoz. Erdeink tíz százaléka károsodik évente a levegőszennyeződés miatt. A folyamat megállításához és visszafordításához gazdasági és politikai intézkedésekre van szükség. Dr. Kiss Győző, az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal főosztályvezetője arra hívta fel a figyelmet, hogy az útjainkon közlekedő, kétmillió 50 ezer gépkocsi okozza a légszennyezés 38—40 százalékát, ami a csomópontokon csúcsforgalom idején megközelíti a kilencven százalékot. E téren 1993- ig harmincszázalékos csökkenést kell elérnünk. Az egészségünket különösen veszélyeztetett területek között tartjuk számon a budapesti agglomerációt, a Sajó völgyét, Tata, Tatabánya és Oroszlány térségét, valamint a közép-dunántúli és a pécsi iparvidéket. Hozzászólásában dr. Bakonyi Árpád, az Ipari Minisztérium főosztályvezetője elmondta: a környezetvédelmi beruházásokban némi késésben vagyunk. Hazánkban az ipari termelés 2,2 —2,5 százalékát költjük környezetvédelmi beruházásokra. Példát mutat ebben a vegyipar, amely termelésének 4,3 százalékát fordítja erre a célra, és ez már állja az összehasonlítást a fejlett ipari országok környezetvédelmi beruházásaival. Hangsúlyozta: az iparirányítás álláspontja szerint a termelés nem a termék elkészültével, hanem a hulladékok hasznosításával, illetve ártalmatlanításával ér véget. Farkas Lóránt, a Szellőző Művek igazgatója szerint az előrelépéshez arra is szükség lenne, hogy a környezet megóvását szolgáló beruházásokat ne a termelő beruházásokhoz hasonló módon adóztassák. (z árc) Magyar Nemzet Szombat, 1986. november 1. Győr messze van... Hová mennek a traktorgyáriak? Nem olyan nagy ügy ez, nincs itt semmi szenzáció — érződik a távirati iroda által kiadott tájékoztatóból. Félreérthetetlenek az Állami Bér-, és Munkaügyi Hivatal illetékesének megállapításai is. Először: „Kormányhatározat is intézkedik arról, hogy a veszteségesen, gazdaságtalanul előállított termékek, gyártását meg kell szüntetni, s az így felszabaduló munkaerőt másutt, hatékonyabban szükséges foglalkoztatni." Másodszor: „A hetedik ötéves terv folyamán mintegy százezer dolgozót érintenek majd ezek az intézkedések." Ezek az intézkedések tehát szükségesek, és nem is ritkák. Legalábbis ezután mind sűrűbben találkozhatunk hasonlóakkal. A Rába Magyar Vagon- és Gépgyár vállalati tanácsa — az egy hete megjelent sajtóközlemény tanúsága szerint — megszünteti 360 budapesti dolgozójának munkahelyét. A korszerű termékeiről és dinamikus vezetéséről híres gépipari nagyvállalat tehát valamiben ismét úttörő szerepet vállalt — nyugtázhatja az újságolvasó. A Rábához csatolva A történet azonban régebben kezdődött. A patinás kispesti gyárból pöfögtek ki egykor a neves Hofherr traktorok, később dömperek, vontatók, görgős ekék indultak innen útnak, hazai és külföldi termőföldek felé. A második világháború után Vörös Csillag Traktorgyár néven vált a magyar mezőgazdasági gépgyártók egyik bázisává. A nagy iparvállalati összevonások idején, 1973-ban a Gazdasági Bizottság döntése nyomán a Rába tulajdonába került. A Rábához csatolás kezdetén két fontos, az üzem további életét alapvetően befolyásoló változás történt. Az egyik: csakhamar kiderült, hogy a traktorgyártás — legalábbis a Vörös Csillagban gyártott típusokat értve ezalatt — Kispesten nem kifizetődő. Abba kell hagyni! A másik fontos történés: a Vörös Csillag — most már nem Traktor-, hanem — Gépgyárból „felszabadítottak", átcsoportosítottak vagy ezer embert. Az elsőként említett változás követ-keztébe hamarosan "típusváltás" következett be, és egy ideig a kispesti üzemből gördültek ki a Rába-Steiger traktorok. A második, a létszámmal kapcsolatos döntés azonban nem járt azzal az eredménnyel, amit várt a Rába vezetése. Aszemélyi állomány" nem vált tömörebbé, stabilabbá, hanem megállíthatatlanul fogyásnak indult. E két tényező határozta meg az üzem utóbbi tizenhárom évét. Nézzük az elsőt: a termékskála módosulását. Sokan sajnálták■ az önálló profilt, az erre, és csak erre az üzemre jellemző komplett, kész gyártmány megszűntét. Részt vehettek azonban az egyik legnagyobb hazai fejlesztési programban, amely a közúti járműgyártás megújítását tűzte ki feladatul, és ennek során magas műszaki színvonalú termékek kerültek ki a gyárból, ból. Ezalatt a profil szüntelenül változott. Alkatrészek, részegységek követték egymást, gyártó berendezések érkeztek és távoztak. A változások természetesen mindenkor a gazdaságosság rércéje alapján játszódtak le — visszamenőleg azonban egy-egy újabb módosítás mindig kérdésessé teszi az előző döntés helyességét. Ma már alig követhető, melyik termék idetelepítése volt jó döntés, és melyiké nem, figyelembe vették-e ezek a módosítások a reális körülményeket, vagy nem. Mert közben a létszám állandóan csökkent és ennek lehetséges okain is érdemes elgondolkozni. A gyár mostani vezetői — Károlyi Ottó igazgató és Szeifert István műszaki vezetők állítják: semmivel sem voltak rosszabbak az itteni fizetések, mint hasonló munkakörökben, hasonló vállalatoknál. Hogy mi lehetett az elvándorlás oka? Például a lakás: szanáltak a környéken teljes negyedeket, és a bennük lakók a város más végein kaptak új lakást. Igyekeztek hát ott találni munkahelyet is. Más vállalatoknál sorra alakultak a vállalati gazdasági munkaközösségek, alkalmas bérkiegészítést kínálva a Rábánál, mint ismeretes, ez a forma nem létezik. Létezik viszont túlóra, bőséggel. Többműszakos, szigorúan normázott munkát végeztek a Vörös Csillag Gépgyárban dolgozó esztergályosok, marósok, lakatosok, szerelők, miközben nőtt a szabadabb munkarenddel kecsegtető téesz melléküzemágak, a kisszövetkezetek száma, erősödött az elszívó hatásuk. A ráfizetés okai A győri nagyvállalathoz csatolás idején vívmánynak számított, hogy a kispestiek is ugyanakkora nyereségrészesedést kaphattak, mint a Győrben dolgozók. Egyáltalán: mindenben, a szociális ellátottságtól kezdve a korszerű munkakörülményekig az anyavállalat dolgozóival azonos bánásmódban, elbírálásban részesültek, így elfogadták kezdetben a szigorításokat, a nagyobb fegyelmi követelményeket is. Később azonban mind többen hagyták el — ugyanezen okok miatt — a gyárat. A műhelyben mesélik: előfordult huszonkét százalékos „normarendezés" is. A szóbeszédből persze mást is lehet hallani. Vannak, akik úgy vélik, Budapesten nem lehet ugyanúgy, ugyanolyan eszközökkel munkaerőt megtartani, mint vidéken. Mások a körülmények. Nagyobb a környezet elszívó hatása, több lehetőség között választhat a munkás, mint egy vidéki városban. Mások szerint jobban meg kellett volna válogatni a Kispestre irányított gyártmányokat, a helyi adottságok figyelembevételével, és akkor nem lett volna ráfizetéses a gyártás. A Vörös Csillagnak ugyanis egyszerűen beszállító szerepe lett, ami azt jelentette, hogy nem kész gyártmányokat, hanem a Rába gyártási programja szerint alkatrészeket, részegységeket gyártott — utasítás szerint. Egyszerűsítve: olyan a helyzet, mint mikor egy apa különféle feladatokat■ ad a gyerekének, majd megdorgálja, amiért a nem neki való feladatokat nem tudja jól megoldani... Visszatérve a konkrétumokhoz: az egy héttel ezelőtti hír úgy szólt, hogy 360 budapesti dolgozónak „jogában áll nem elfogadni azt a feltételt, hogy Győrbe költözzön". Ez így elég keményen hangzik Folytatás ■a Ganz-MÁVAGban? — Hol tart most a végrehajtás? — kérdeztem október utolsó napján Károlyi Ottó igazgatótól. — A háromszázhatvanból először is levettünk hetvenet. Nyugdíj előtt álló, vagy egyéb szociális szempontból különleges bánásmódot igénylő dolgozókról van szó. Őket elhelyezzük a Rába ugyanitt megmaradó melegüzemi egységében, képzettségüknek, gyakorlatuknak megfelelő munkakörben. — Marad még kétszáz kilencven ember, akik, mint az üzemben hallottam, „hajtás, szívós, igazi vasasok". Velük mi lesz: Győrbe kell költözniük, vagy a közlemény szavaival „elhelyezkedési támogatás folyósítására" számíthatnak? — Egyik lehetőséget sem tartottuk, tartották elfogadhatónak. Végül is itt nem hanyag munkavégzés miatti csődről, vagy szanálásról van szó, hanem egy nagyvállalat vezető testületének nagyvállalati érdekből hozott döntéséről. Az utóbbi időszakban szinte folyamatosan tárgyalunk társvállalatokkal, felsőbb szervekkel, és úgy érzem, sikerült megfelelő lehetőséget kimunkálnunk. Egy csomagterv alapján az összes dolgozót felajánljuk alkalmazásra a Fővárosi Tanács terv- és munkaügyi főosztályának. Ezzel egyidejűleg ajánlatot tettünk a teljes létszám átadására a jelenlegi összetételben, tehát a mostani csoportokban, a meglevő termelésirányítókkal együtt egy másik gépipari nagyvállalatnak, ahol hasonló tevékenységet folytathatnakt, mint eddig, és el sem kell költözniük. • — Megtudhatom , az átvevő budapesti nagyvállalatnevét? — Természetesen: a Ganz- MÁVAG-gal tárgyalunk. Hangsúlyozni szeretném: a csomagtervnek része az is, hogy mindenki továbbviheti az ott megszerzett jogait, a munkaviszony folyamatos marad. A szabadság, a bér éppúgy alakul, mintha a Rábánál maradtak volna. Úgy érzem, ennyivel tartoztunk az itt kitartó szakembereknek. A Vörös Csillag Gépgyár dolgozóinak ügye százezres átcsoportosításokhoz viszonyítva valóban nem nagy ügy. Akik feje fölül azonban szó szerint is elbontják a műhelyzetet, nem biztos, hogy ugyanilyen magától értetődőnek tartják a munkahelyváltoztatás és az iparátszervezés indítékait. Bognár Nándor Mint az égő gyertya Tisztelt dr. Gyalog Kiss Ferenc, szándékunk szerint gyászolni és nem temetni akarunk, amikor az anyag rendje szerint a romló test végső kicsiny házába, a sírba költözöl. Nem temetjük tisztességedet, barátságodat, amit emlékül és használatul tőled megörökölhetünk. Látyátok feleim szemtükkel, mik vagyonuk, isa pur és hamu vagymuk. Sem táltosok, sem gyógyító asszonyok, sem tudós orvosok ezen változtatni nem tudnak. Valószínűleg úgy jött a gyász, hogy a hosszú szenvedés sokaságától igen elfáradtál már, így engedted át erőd a halálnak. Elmentél meghalni, mert mindennek és mindenkinek erre kell jutnia. Halált kell szenvedni, hogy az életnek emléke maradjon. Sírva hajol kifehéredett arcod fölé az édesanyád, aki nyolc gyermeket hozott a világra, hogy a szegények akkori rendje szerint legyen a családban elég eltartó és kereső. Veled már a negyediket siratja. Nem vigasztalja őt a bölcselkedés, hogy a szenvedésnek is értelme van. Szüntelenül panaszolja, hogy földre hullott a család koronája. Bánatosak a testvérek, a sógorok, a nászok, a közeli és távoli komák, rokonok, szomszédok, küzdőtársak, barátok. Sírnak a fiaid. Siratják a régen özvegy apjukat és önmagukat, mert nincs már, aki őket édes fiamnak szólítja. Siratnak az unokák, de vajon értik-e már, hogy mennyi és milyen a veszteségük? Kétezervalahányban kijönnek majd a halottak napján a sírodhoz, és emlegetni kezdenek egy családi legendát. Hogy valamikor régen hős lehettél! Aki olyan elképesztően régen született, amikor még tiltva volt a szocializmus kimondása is, amikor a békében is mind,den száz csecsemő közül tizenöt pusztult el egyesztendős kora előtt. A változás után, még jóformán serdülőként, sok százezer társaddal együtt közember, vezető lettél. Földet osztottál, új államigazgatást, szövetkezetet szerveztél, könyvtárat, iskolát építettél, és bár volt magyarázata az indulatodnak, haragodban sok sebet vágtál indokolatlanul. Téged is megcsúfoltak, meghurcoltak a saját hatalmad nevében. Amikor kellett, mégis a védelmére ugrottál, azután csendben diplomát szereztél, tanítottál, tudós lettél. Ésszel átgondolva talán viszszariadtál volna ettől a sűrű élet-től, de mindig tovaragadott egy belső parancs. Voltak idők, amikor azt érezted, nincsenek sokan veled. De arra gondoltál, hogy a forradalom olyasmi, hogy egyetlen égő szalmaszál is felgyújtja a kazlat. Hát ez volt a nagyapánk? — kérdik majd halottak napján egymástól az unokák, a dédunokák, és gyertyát gyújtanak a zöldmohás kövednél. Hős leszel hát Gyalog Kiss Ferenc? Ha szentnek kellene hinnünk, akkor nem. Mennyit buktak, tévedtek, hibáztak életükben a nemzedéktársak, és mégis, holtukban is olyanok, mint az égő gyertya. Meg kellett tanulniok a keserves szembenézést önmagukkal, ez volt a legszigorúbb parancs. Talán nem is az a hős, aki szeplőtelen, ember ilyen tiszta nem is lehet. Legfeljebb valami márványszobor. Dr. Gyalog Kiss Ferenc nem akart szobor lenni Inkább arra gondolt, hogy soha nem elég csupán annyit tenni, amennyit hivatalosan ránk szabnak, hanem annyit, amennyire lehetőségünk és képességünk van. Nem tartott igényt hérosz jelzőkre, sőt nagyon jól tudta, hogy építkező, önmagát is kutató társadalmunkban semmi sincs még igazán készen, és így az utódoknak egyre nehezebb lesz megismerni a mind szövevényesebb valóságot, s abból kihámozni, mit kell hát tenniük. Gyalog Kiss Ferenc csak anynyit remélt, hogy majd az új nemzedékek rosszindulata nélkül emlegetik. Nincs is szükséged legendákra, mítoszokra, pusztán a korod, a küzdőtered valósághű felidézésére. Az utódok, ha nem rendelkeznek ilyen erénnyel, olyan emberek lesznek, akik elvesztették emlékezőképességüket, céltalanul kóborolnak, amíg veszélybe nem kergetik önmagukat. Háromszavú, ritkán szóló ember voltál. Nehezen, megfontoltan barátkoztál, de akit végül magadhoz engedtél, annál megmaradtál, bármilyen alacsonyra vagy magasra juttatta őt a sorsa. Égi törvény a tömegvonzás. Amikor kicsi a bolygó húzóereje, elillan a légkör, üres és rideg lesz a környezet. Nem pusztán önmagad előmenetelével törődtél, hanem azzal is, hogy szűkebb és tágabb környezetedben mindenki nagyobb lehessen egy kicsit. Tisztelt dr. Gyalog Kiss Ferenc. Nehezen, a gyógyulás esélye nélkül szenvedted el az utolsó hónapokat, amikor már a halál hada gyűlt ellened. Legközelebbi hozzátartozóidon kívül nem engedtél mást a verejtékes ágyadhoz. Ne lássanak elesettnek. Ebből derült ki, hogy büszke is vagy. Már nem hallod, tehát önmagunknak mondjuk. Gyászolunk, de el nem temetünk. Nem omolhat a halál fáradságával sírba a nemzedéked emléke, ellentmondásos, mégis sorsot változtató teljesítménye, síró és éneklő történelme, személyes élete. Eleink fel nem hagyott szokása szerint göröngyöket vetünk a koporsódra. Nem babonából. A búcsúzás ilyen módja mindig nyugtató jelképezés volt. Ne forogj a sírodban. Őseink mozdulatával mondjuk az arcod fölött, nyugodj nyugalommal, kiküzdötted magadnak a jogot, hogy a továbbélőkkel maradjál. Megáldott téged a saját tisztességed. Sokak nevében üzenheti ezt S. István barátod.