Magyar Nemzet, 1987. június (50. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-01 / 127. szám
A modern világ történetében az Egyesült Államok alkotmánya a legrégibb olyan politikai nyilatkozat, amely változtatás nélkül mindmáig érvényben van. Kétszáz évvel ezelőtt, 1787-ben fogalmaztak meg egy olyan, függetlenségét kiharcoló országban, amelynek akkor még négymillió lakosa sem volt (közöttük 700 ezer rabszolga). Az akkori, agrárjellegű államra vonatkozó kinyilatkoztatások azonban kiállták a próbát. Érvényben maradtak az iparosodó világban éppúgy, mint a mai atomkorban. És kötelezőek — papíron legalábbis — az Egyesült Államok jelenlegi, körülbelül 250 millió lakosa számára. Történetéről — a jubileum alkalmával — most kiállítás nyílt New Yorkban, a Public Library termeiben. (Szeptember 19-ig tekinthető meg.) A színhely nem véletlen. Az ország fővárosa akkor ugyanis New York volt Itt eskették fel az Egyesült Államok első elnökét George Washingtont. Itt ülésezett a kongresszus és a legfelső bíróság. Nem utolsósorban pedig itt alapította meg 1784-ben Alexander Hamilton a máig is e néven működő Bank of New York pénzügyi intézményt Hamilton egyike volt ama 55 honatyának, akik az alkotmányt kidolgozták. És az már természetes, hogy a most megrendezett kiállítást az említett bankház finanszírozza. E történelmi eseményt gondosan összeválogatott dokumentumok mutatják be időrendi sorrendben. Több, mint 200 levél, térkép, festmény és egyéb dokumentum tárja a látogatók elé az alkotmány létrejöttének történetét Az anyag nagy része érthetően a New York Public Library gyűjteményéből származik, de több amerikai és európai könyvtár is kölcsönadta a birtokában levő okiratokat vagy festményeket. Közöttük található az eredeti alkotmánylevél kópiája, amelyet 1789-ben írtak, azután Olive Branch beadványa még 1775-ből, Thomas Jefferson kézzel írott vázlata, amely alapján a Függetlenségi Nyilatkozat készült, s ugyancsak itt látható George Washington portréja, amelyet Gilbert Stuart festett 1795-ben. Az alkotmány végleges szövegét négy hónapos vita után fogadták el a tizenhárom államalakulat delegátusai, köztük James Madison, Benjamin Franklin és Nathaniel Gorham. Az alkotmány volt az első olyan megállapodás, amely az új kontinensen először tömörítette tényleges nemzetté az ott élő népcsoportokat Figyelembe vette az egyes államok különböző társadalmi és gazdasági érdekeit, s a központi kormányzásban bizonyos autonómiát is biztosított a tagállamoknak. A ratifikálás ezt követően még két esztendeig tartott — az első kormány 1789 áprilisában kezdte meg tevékenységét, de az alkotmány létrejötte olyan esemény volt, amely az Amerikai Egyesült Államok születését jelentette, ezért történelmi jelentőségű a New York-i kiállítás. a spanyolországi fasizmus elleni tiltakozással együtt alakult ki kommunista világnézete, ekkor vált elkötelezett költővé. Részletesen ismerteti, hogy milyen örömmel üdvözölte Neruda a szövetségesek, és elsősorban a Szovjetunió győzelmét a hitleri barbárság fölött. Azután közös harcukat eleveníti fel Allende oldalán a Népi Egység, az Unidad Popular győzelméért, amely Chile történetének talán legdemokratikusabb szabadságmozgalma volt. És amelyet az amerikaiak támogatásával fojtott vérbe Pinochet vezérletével a katonai junta. Teitelboim könyve — éppen a személyes kapcsolat alapján — jól kiegészíti a nagy chilei költő életművének eddig is gazdag hagyatékát Az Egyesült Államok gazdasági fellendülését részben a vasúti hálózat kiépítésének köszönhette. Az amerikai vasútkirályok semmiben sem különböztek az európai vasútbáróktól A síneket nem bibliai kinyilatkoztatásokkal építették. Egyikük, Jay Gould (1836—1892), az Erle Társaság alapítója politikai nézeteit imigyen fejtette ki az újságíróknak egy alkalommal: — Ha olyan helyen építkezem, ahol republikánus párti a kormányzó, ott republikánusnak vallom magam. A demokraták által kormányzott államokban demokrata vagyok. Valójában azonban az Erle Vasúttársaságért dobog a szívem. Összeállította: Vámos Imre SZÉLRÓZSA A 200 éves amerikai alkotmány kiállítása Hans Pischner önéletrajza Sohasem szerette a nyilvánosságot, noha egyike az NDK zenei kultúrája kialakítójának. Azonkívül világszerte ismert zenetörténész és csembalista. Életrajzi adatai röviden: Hans Pischner 1914-ben született Boroszlóban, a mai Wroclawban. 1950—54 között a berlini rádió zenei főosztályát, 1954—56-ban az NDK Kulturális Minisztériuma zenei főosztályát vezette. 1956—62 a kulturális miniszter helyettese volt 1961- ben doktorált a berlini Humboldt Egyetemen, míg 1963-tól 1984-ig a berlini Német Állami Operaház intendánsa, tehát vezetőjeként működött „Életem legszebb időszaka volt ez” — írja most megjelent autobiográfiájában. Címe Premieren eines Lebens, a Verlag der Nation gondozásában jelent meg. Az 500 oldalas, fényképekkel gazdagon illusztrált könyv nemcsak vallomás az életéről, hanem zenetörténeti áttekintés is. Részben neki köszönhető, hogy a hagyományok ápolásán kívül a kortárs német zeneművészet is nemzetközi rangra emelkedett. Szoros barátság űzte Paul Dessauhoz, aki neki ajánlotta utolsó, Leonce und Lena című operáját, de az ő irányításával került először bemutatásra a többi Dessau-mű, a Puntila, a Lanzelot és az Einstein is. Több kortárs német zeneszerző ugyancsak neki köszönheti alkotókedvét és érvényesülését. Pischner professzor részletesen beszámol a továbbiakban munkatársi és baráti kapcsolatairól. Közöttük szerepel Sosztakovics, David Ofsztrah, Felsenstein, Elisabeth Bergner és Otto Klemperer, azután Gret Palucca, Ruth Berghaus, valamint Luigi Nono. Számos fénykép dokumentálja baráti és munkatársi kapcsolataikat. Majdnem minden új ismeretség premier volt az életében, erre vall könyvének címe, attól kezdve, hogy tizenhárom éves korában először a nyilvánosság elé lépett. Bach-műveket játszott szülővárosában, és csodagyerekként lépett a német zenei életbe. Előadóművészként Bach zenéje határozta meg életét, de zenetörténészként érdeklődése és ismeretei kiterjedtek az egész európai zenekultúrára. Könyvének célja éppen ezért elsődlegesen nem az önkitárulkozás, hanem az együttműködés útjának egyengetése a zene harmóniája által. A litván kamarazenekar jubileuma A Szovjetunióban elkezdődött megújulási folyamat a szellemi és művészeti, így a zeneművészeti életben is érezteti hatását. A központi irányításon belül egyre szélesebb körű autonómiát élveznek az egyes szocialista köztársaságok intézményei. Pezsgő tevékenység jellemzi ezt a folyamatot. E kibontakozás nagyságrendjéhez képest talán kisebb jelentőségű, de tanulságos példa a litván kamarazenekar. Az együttes fennállásának 25. évfordulóját ünnepli, mégpedig úgy, hogy Vilnius (Vilna) után nemcsak Moszkvában és Leningrádban adott jubileumi hangversenyt, de ezt követően nyugat-európai turnéra indult. Az első állomás Zürich volt, ahol — a Neue Zürcher Zeitung beszámolója szerint — a Tonhalle nagytermében arattak kirobbanó sikert. Ezt nem csupán az tanúsítja, hogy a nagy tekintélyű, egész Nyugat-Európára kiterjedő lap foglalkozott vele (a külföldi példányszám meghaladja a hazait), hanem a színhely is. Kamarazenei hangversenyeket általában a Tonhalle kistermében vagy Zürich egyéb koncerttermeiben tartanak, a nagyterem a szimfonikusok, esetleg világsztárok előadásaira rendeltetett. Ami a hangversenyt illeti: a zenekar az alapító Saulius Sondeckis vezényletével Vivaldi egyik szimfóniáját és Mozart C-dúr zongoraversenyét játszotta Peter Aronsky közreműködésével. Ezt követően, a második részben Csajkovszkij „Piéce de résistence" C-dúr szerenádja, majd — ami talán a legnagyobb érdeklődést váltotta ki — két litván zeneszerző műve csendült fel. Az egyik Konstantinosz M. Ciurlionisz, a késői romantika mesterének két kamaraműve, a másik egy Bajoraz nevű, kevésbé ismert szerző Toccata-ja. Mind a két litván zeneszerző elsődlegesen hazája és népe ősi népdalkincseibőlmeríti a mai kor zenei nyelvén kifejezett témáját. A litván kamarazenekar ezt követően Genfben, majd Franciaországban és Nyugat-Németországban folytatja jubileumi hangversenykörútját. Pablo Neruda életútja A Nobel- és Lenin-díjas chilei költő és prózaíró műveit hazánkban is jól ismeri az irodalmi közvélemény. Többszöri politikai száműzetése idején mindig szívesen látott vendége volt hazánknak. Megkóstoltuk Magyarországot című, 1967-ben megjelent útinaplója is tanúskodik erről. Életében és költészetében a hazafiság és az internacionalizmus ötvöződött. Nyitott könyv ez a költészet, majdnem mindent megtudunk belőle, azonkívül maga is megírta prózában ars poeticáját. Ennek ellenére újdonságként hat régi barátjának, Volodia Teitelborft marxista politikusnak és filozófusnak nemrég német nyelven megjelent könyve, amelynek címe: Pablo Neruda: Ein Lebensweg, amely Berlinben jelent meg az Aufbau-Verlag gondozásában. Teitelboim professzor a Pinochet-puccs után külföldre menekült, és alig néhány hét múlva már az NDK-ban értesült az egyébként is súlyos beteg költőbarátja haláláról. (1973. szeptember 24.) Tovább folytatta a harcot szóban és írásban — annyi politikus és írótársához hasonlóan — a diktatúra megdöntéséért. Könyvét spanyolul írta, német nyelven Wilhelm Plackmeyer fordításában jelent meg. (Az egymást váltó dél-amerikai diktatúrák miatt a chilei emigráció egyik szellemi központja az NDK fővárosában rendezkedett be, itt jelent meg számos egyéb kiadvány is spanyolul és németül.) Neruda életútját a több évtizedes barátság jegyében mutatja be a szerző. A személyes élmények felelevenítésén kívül főként arra törekedett, hogy történelmi és társadalmi hátterét elemezze a költő életművének. A politikus Nerudát helyezi előtérbe, akinek Magyar Nemzet Természetfotók (MTI) A Nimród Fotóklub nemzetközi természetfotó kiállítást rendezett vasárnaptól a Mezőgazdasági Múzeumban. A kiállítást Bányász Rezső államtitkár, a Tájékoztatási Hivatal elnöke nyitotta meg. Nyolc országból küldtek képeket a természetfotó egyesületek. A kiállítás egy hónapon át — június 28-ig — hétfő kivételével naponta látogatható a városligeti Vajdahunyad Várban. Fővárosi földrajzinév-gyűjtés előkészítését kezdte meg az Akadémia Nyelvtudományi Intézete és a Budapesti Történeti Múzeum, a Fővárosi Tanács, a Hazafias Népfront budapesti bizottsága, a Fővárosi Levéltár és a Szabó Ervin Könyvtár közreműködésével. A budapesti utcák, terek, városrészek, szobrok, nevezetesebb épületek, dűlőutak mai és régebbi neveinek ugyanis még nincsen rendszerező kiadványa.♦ Az Országos Ómagyar Kultúra Baráti Társaság szombaton, a Nemzeti Galéria előadótermében tartotta meg első közgyűlését. Az egyesület fő célja a honfoglalás előtti időktől az 1500-as évekig terjedő időszak magyar műveltségének megismerése, ápolása és értékeinek továbbadása. Elment Alfonzó (MTI) Életének 76. évében vasárnap hajnalban váratlanul elhunyt Alfonzó Markos József érdemes művész. Temetéséről később intézkednek: Markos József. Ez a név címszóként egyetlen lexikonban, kézikönyvben nem szerepel. Ha a hetvenötödik születésnap derűs megünneplését a most, háromnapos tusakodás után a halállal fölcserélő Alfonzó életrajzi adatait kívánja fölkutatni a búcsúztatásra kényszerülő hírlapíró, az A-betűnél kell fölütnie a nagykönyveket. Alfonzó: Így ismerte mindenki, így tartotta számon a szakirodalom. Így a nevetni és ámuldozni manézsban, moziban, képernyő előtt egyaránt kész Európa. A cirkusz világából érkezett meg a színház, a film, és legutoljára, a legnagyobb sikereket aratva, a televízió világába Alfonzó. Az erőművészek fizikai adottságaival, a bohócok egyszerű humorával és a sokat próbált emberek bátorságával, önmaga vállalásával jutott el az országos közismertségig, közszeretetig. Színpadra jószerivel csak 1951 után jutott, kamerák elé — reá szabott szerepekben — még később. Élete utolsó negyedszázadában, öregedvén, amikorra mások a sok kénytelen, meg önként vállalt vargabetű után fáradtak és kiégettek, Alfonzó elérte azt, amit csak a legnépszerűbb emberek kaphatnak meg a sorstól: szavaiból szállóige lett — Idefigyeljenek emberek! — szokta volt mondani; — figuráiról, — például Bagamériről, az állatkerti fagylaltostól, — olykor azt hitte felnőtt és gyermek, hogy valóságos személyek; színháztörténeti paródiáiról pedig — mondjuk, a tévében, nemrégiben megismételt Csehov-persziflázsról —, hogy művészeti értekezések. Mi volt a titka? — kezdhetjük a találgatást most, hogy megjósolt halhatatlansága ellenére lényének egyik része mégis csak halandónak bizonyult. Mi volt a titok, hatásának, művészetének varázsa, amellyel le tudta venni a lábáról azt is, aki sem a fanyar humornak, sem a bohócbumfordiságnak nem volt barátja; hogy meg tudta kacagtatni az okleveles szomorkodókat, a hivatalból komolyakat, a sznobokat és dühöseket is? Hirtelenjében átgondolva gazdag és céltudatos pályáját, a titok nyitjául három könnyen fölismerhető Alfonzó-tulajdonság szolgál: mesterségbeli mindentudása, önmaga vállalása és életszeretete. Életszeretet? — miként kerülhet ily’ frivol szó gyászos búcsúztatóba? — kérdheti most bárki. Pedig az életszeretet az, amivel az élet nevű nagy mutatványnak hátat fordító Alfonzétól elköszönni lehetséges. Humora, néma- és hangosfilmjelenetei, epizódszerepei és — egyetlen, abszolút — filmfőszerepe újabb nemzedékek előtt tán nem áll majd olyan becsben, mint a kortársak előtt. De azt a szikrázó örömöt, amely minden egyes jelenlétét áthatotta, éltette, boldogította, művészetté emelte, érdemes lesz tanulmányozni, szem előtt tartani és utánozni, századok múltán is. Mindnyájunk XX. századi, derűs halhatatlansága érdekében.(lőcsei) Három kiállításról Csúcsok közelében Szezonvég. Május: a még csak hétvégéken, fázósan kiürülő városban egyre inkább üresen maradnak a kiállítótermek is. A turistahelyeken már szerelik az egész nyári tárlatokat, a lapok napi kritika helyett időtálló „képzőművészeti sétákat” palántáinak uborkaszezon idejére. Megint lement egy idény. Csendes volt? 2 hajós? Nyomot hagyó? Összefoglaló is elkelne, de most számoljunk be néhány igazán figyelemre méltó önálló kiállításról, mely még a nagy hőség előtt várja az érdeklődőket. Keserű Ilona két kisebb válogatást tesz közzé újabb műveiből, májusban a veszprémi Vár Galériában, hamarosan utána pedig a budapesti Francia Intézetben. Keserű képeivel találkozni a szem ünnepe. Ha a képzőművészet az érzékek birodalma, ezt az érzékiséget keserű fenntartás nélkül, tiszteletet parancsoló következetességgel, ellenállhatatlan sodrással valósítja meg festészetében. Tiszta, nem fakuló színeket használ, s a fegyelmezett, koncentrált emberi gesztus alapformáit, melyek szárnyaiban egyértelműek. Ünnep a szemnek a festményekkel való találkozás, és ünnep a szellemnek is: az apokalipszis sokasodó képei közepette a tiszta érzésekkel, az elszabaduló szellemeket visszafogó képi-gondolati renddel való elidőző együttlét. Keserű festészete nem avantgárd művészet a szó teoretikus értelmében, de az, ahogy e kategóriát itt, kelet-tájon használjuk: a művészet merész térhódítása a maga területén, a napi politikum elutasításával. A mostani kiállításokon még nem a legújabb képeit mutatja be — bár a művek alatt olvasható idei dátum is —, eddig tárlaton nem szerepelt, kimunkálás alatt álló ciklusa igazi meglepetés lesz majd tisztelőinek. A veszprémi galéria és a Francia Intézet számára olyan műveket válogatott, amelyek beleillenek a műcsarnoki nagy kiállítással közismertté vált oeuvre-be, képei további színgazdagodásáról tanúskodva a Mind című sorozat néhány darabját, és két nagy festményét (Lágy mozdulat, Marilyn és a tenger), amelyeken formái lendületesebbekké váltak. Keserű képei keményen ellenállnak a szavakkal való leírásnak. Nincs mese, meg kell nézni őket. Ugyanakkor megtalálható az a — művészetvilágnál tágabb — vonatkozási rendszer, amelyben művei teljesebben értelmezhetők. Mégpedig a „mentális kép" ismeretelméleti-pszichológiai problémaköre. Keserű Ilona festményei olyan alapképletek — hol matematikai tisztaságúak, hol meg, újabban, barokkosan ötletes levezetésűek —, amelyek a képpé rendeződő látvány tudati megfelelőit fogalmazzák meg tudományon túli, érzéki pontossággal. Ehhez a pontossághoz sokéves szakmai tapasztalat szükségeltetik, gondolná a néző. De Keserű 1986-os képei mellé bátran odateheti 1968-as képeit. Teszi is. Kíváncsi vagyok, vajon Mazzag István előveszi-e húsz év múlva, akkori tárlatán azokat a festményeket, amelyeket most a Dorottya utcában állított ki. Jó képek ezek. Nem egyenletes a festői teljesítmény, s a koncentráltság foka is műről műre szélsőségesen változik. Ami szinte törvényszerű: a huszonkilenc, éves festő már három évvel ezelőtti, főiskolai képével, a Rómeóval nemzedékének, egy lehengerlően és sikeresen induló, magabiztos nemzedéknek a csillaga lett. S mint a legtehetségesebb köztük, nyilván leginkább ő éli át morális kalandként ezeket az éveket, elkapatottságával együtt is felelősséget véve magára. Nem véletlen, inkább szívszorító, hogy mostani, első önálló kiállításának centrális műve egy keresztelés, ahol Keresztelő Szent János és Krisztus is önarckép. Festőbarátommal együtt néztük a kiállítást. A kolléga szemrevételezte sorra a vadul színes, robbanó erejű képeket, ingatta a fejét, aztán azt morogta: mi lesz ezzel a sráccal, ha kifogy ez a világító spray-je? Mennyi a divatos vonás Mazzag munkáiban, és mi egy generáció szelleme? Kétségbeesettség és ki tudja, honnan eredt vihar különös, indulatos kavarodása. Milyen mértékig motiválja lázongását a nemzetek fölötti poszt-rock, és mennyiben a provinciális sár miatt érzett viszolygás? A motívumok és a korjelző gesztusok a világító spray kifogyásával együtt dokumentummá szelídülnek: a frizura, a piros és zöld villámok, az arany háromszögek, mágikus kortárgyak történetileg szituálják a műveket. A nyolcvanas évek. Nem merem megítélni, vajon elegendő-e az invenció bennük ahhoz, hogy a mi mostani időnk majdani felidézésén túl más rezonanciákat is keltsenek majd az akkori nézőben. Mindenesetre e nemzedék csoportos jelentkezésein túl ez az első, megállító erejű, önálló kiállításuk. Végül adjunk számot néhány sorban egy meglepetés erejével ható emlékkiállításról. Finne, alias Jánossy Ferenc néhány évvel ezelőttig anekdotikus alakja volt a művészvilágnak. Nem műveiért, hanem karcos humoráért, kedélyéért szerették a kávéházi figurát. Kiállításokon megjelenő művei, újságokban megjelenő rajzai között sok volt a selejt — helyet inkább a művész személyének szeretete miatt biztosítottak nekik. A válogató és rendező, Banga Ferenc érdeme, hogy az Újpest Galériában megrendezett kamarakiállítás izgalmassá, művészeti eseménnyé vált. Olyan festőt ismerünk meg, aki ha nem is ér a Csontváry-féle csúcsok közelébe, mindenesetre a magába záruló elme igen különös vízióit képes elénk vetíteni. Karneválképein az őrületbe pördülő emberi alaptípusok tartanak felvonulást, tájképein az álom és rettenetek viaskodnak a védtelen lélekkel. A három évtizednyi életműből azonban talán egy iszonytató erejű személyes felkiáltás, az 1981-es dátumú Ági halála című kép a legfelkavaróbb Itt a párizsi iskolázottságú festő a kontrasztos színek olyan diszharmóniáját volt képes létrehozni, mely a tragédiát számunkra is átélhetővé teszi. Bán András Hétfő, 1987. június 1. Az élenjárás buktatói Megnyílt az első fotómúzeum Magyarországon Megnyílt az André Kertészfotómúzeum, az ország első fotóművészeti múzeuma. Szigetbecsén avatta fel szombaton délelőtt Raffay Béla, a ráckevei tanács elnöke és Bereczky Loránd a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója. André Kertész nem Szigetbecsén született, de itt töltötte gyermekkora nyarait, ismerkedett a tájjal, az emberekkel. Olyan mély benyomások érték, olyan élményekkel gazdagodott itt, amelyekről így írt: „Később akár Tiszaszalkán, akár Esztergomban vagy Harasztiban, akár Franciaországban vagy New Yorkban fényképeztem tájat vagy embert, a becsei táj és a becses emberek születtek újjá minden képen". Mikor utoljára Magyarországon járt, 1984-ben, Kertésznek Szigetbecsén megmutatták azt a házat, amelyet egy állandó Kertész-kiállítás megrendezésére, bemutatására szántak a helybeliek. Az idős mestert, akkor volt 90 esztendős, elbűvölte az udvaron látható gémeskút és meghatotta e gondoskodó szeretet. Végigtekintve a majdani kiállítási termen azt mondta: „Ide ötven kép kell". Visszautazott New Yorkba és alig egy esztendő elteltével meghalt. A becsei ház így múzeum, emlékház lett, amely három év alatt, teljesen átépítve, immár elkészült. Minden tiszteletet és elismerést megérdemelnek Ráckeve és Szigetbecse elöljárói, hogy múzeumot mertek állítani az országban elsőként egy fotográfusnak — még ha az Világhírű is — egy hazánkban, a nagyközönség által értékesnek alig elismert művészet kimagasló egyéniségének. A szándékot mindig a megvalósítás mértéke és minősége igazolja. Milyen hát az André Kertész fotómúzeum? A Makádi út 40-ben álló, földszintes parasztházban, ahogyan ez Magyarországon lenni szokott, nem készült el a megnyitóra minden. Hiányoznak a tárlók, amelyekben az időközben megérkezett — a televízióban is bemutatott — személyes tárgyak, kéziratok, albumok kapnak majd helyet. Kapott a múzeum a hagyatékból néhány bútort is, ezek majd csak ősszel érkeznek haza, igaz erről a ráckeveiek nem tehetnek. Annál inkább a fotók elhelyezéséről. Nagy kár, hogy nem bíztak meg a legilletékesebbnek az ítélőképességében, s nem ötven, de csaknem százhúsz képet tettek a falra. Zsúfolt lett így a terem nagyon. E múzeumnak, éppen elsőségéből fakadóan, küldetése is van: a fotográfia elismertetése. Egy fénykép, amennyiben művészi kvalitásokkal bír, műtárgy. Leegyszerűsítve a kérdést, azért van múzeumban. És ebben az esetben, úgy is kell bánni vele, nem girbe-bunba kivágató, installációnak aligha nevezhető kartonlapokra kell kasírozni a képeket, hanem értéküknek megfelelő méltósággal keretekben, vagy vissza tükrözésmentes fotóüveg alá helyezve bemutatni. Nem ér annyit az egész becses ház, gémenkutastul, mint ameynyit ma egy gyűjtő vagy a New York-i Museum of Modern Art fizetne öt eredeti André Kertésznegatívért. És ez nem a ház lebecsülése. Visszájára fordul a jó szándék azzal a szerencsétlen, valójában ostobának nevezhető megoldással is, hogy a ház mellékszobájában, ugyanolyan kiállítási körülmények közt, mint André Kertész fotográfiái, kaptak helyet Németh Istvánnak azok a képei, amelyeket Kertész látogatásáról, a ház építéséről készített. Gyengécske felvételek ezek, családi albumba vagy legfeljebb dokumentum értékük miatt, a múzeumi évkönyvbe valók. Megtévesztő, félrevezető ez a kiállítás, s éppen az első fotómúzeumban megbocsáthatatlan. De felvet e múzeum egy másik problémát is. Fotográfiában egyedi műalkotást csak polaroiddal lehet létrehozni. Minden egyéb, a negatív közbeiktatásával készült fotó, a sokszorosítás kategóriájába tartozik. A világ évszázadok óta ismer és elismer sokszorosított műtárgyakat, ilyenek a kisplasztikák, s ilyenek a litográfiák, rézkarcok, metszetek. Elég, ha egy Dürer-metszetre gondolunk. Kialakult rendje van annak, hogy az első, a művész által készített alapról hány másolat készíthető, például a kisplasztikánál a nemzetközi megegyezés kilenc szobrot fogad el eredetinek. A fotónegatívról készíthető másolatok száma, a technikai fejlődés következtében, korlátlan. Ám azért, mert bármely pozitív képet is újra le lehet fényképezni, a fotóművészet kétféle distinkciót alkalmaz: eredeti felvételeket és reprodukciókat különböztet meg. Eredeti az, amely a művész által készített első negatívról születik meg. (Ritkán, azt is megkülönböztetik, hogy a művész maga végezte el a nagyítást, vagy laboránsra bízta azt.) Minden más sokszorosítás reprodukciónak minősül. A Szigetbecsén álló André Kertész fotómúzeum minden darabja reprodukció. Mivel Kertész Párizsnak ajándékozta összes negatívját, nem volt lehetősége nekünk eredeti képeket készítenie. Egy magyar fotográfus járt nála, amerikai otthonában, s ott készültek e reprodukciókhoz a felvételek. Ezt a tényt a múzeum szemérmesen elhallgatja, teljesen érthetetlen okokból. Leginkább talán hozzá nem értésből, s így a Magyar Fotóművészek Szövetségét, a múzeum létrejöttének egyik támogatóját, mint szakmai szervezetet kell elmarasztalnunk. Az úttörő kezdeményezéssel, az elsőséggel járó szakmai buktatókon neki kellett volna átsegítenie a helyieket. Ha nem hallgatnák el a fotók eredetét, nem csapnák be az embereket és mindjárt egy kis fotóművészeti ismeretterjesztésre is alkalom kínálkoznék, s a közművelés minden múzeum feladatkörébe bele is tartozik. Sőt, előnyükre is fordíthatták volna azt, hogy reprodukciókat birtokolnak, felnagyíthatták volna a képeket akár méteresre is. Mindjárt jobban láthatóvá válnának azok a tartalmi, formai, esztétikai, szerkesztési jegyek, amelyek világhírűvé tették ezeket az André Kertész fotográfiákat. Szigetbecse a magyar kultúra, művészet történetében valami újat, maradandót hozott létre. Csak még nem tud bánni vele. Hajdú Éva