Magyar Nemzet, 1987. szeptember (50. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-07 / 210. szám

Az együttlét Jókai Anna regénye József körút, azaz a Népszínház utca eleje. Már a megállóoszlopoknak sem lehet hinni! Hazug , jobb esetben csak pontatlan minden kiírás. Ez esetben mégsem teljesen félrevezető, hiszen a Népszínház utca valóban a Körútba torkollik, s a legalább valamelyest tájékozott utazó könnyen megtalálja a felszállóhelyet. Amell Ladár sokat utazik, de az ilyen-olyan útvonalakat hamar elfelejti. Mintha fölösleges volna megjegyezni, mintha úgy sem ismétlődhetne soha semmi, emlékezete — idegesen mozgékony koponyája szitáján — a zavaró konkrétumokat kiszórja. Egyébként Ameli Aladár Krisztián az igazolványban bejegyzett neve. Ilyen néven csak röhögni lehet; ez a név a családi hagyományba kapaszkodó és súlyosbításul gyógyíthatatlanul romantikus anya vétke. De az ifjú Ameli a helyzethez és a jelleméhez illő megoldást már gimnazista korában megtalálta. A második keresztnevet nem kötelező használni. Az Aladár-t pedig úgy kell tekinteni, mintha rövidíthető volna, a szerencsésebb Alajos, Adalbert mintájára. Az Alajos tulajdonképpen Lajos. Az Adalbert Albert, Aladár pedig Ladár! Hogy ilyen név nincs az elhanyagolható. Van, ha az ember magának megcsinálja. Ha bombasztikusan akarnék fogalmazni, akkor azt imám, hogy Jókai Anna legújabb regénye: variációk a magányra. De nem akarok bombasztikusan fogalmazni. Nem, mert ez a téma (ma már) sokkal tragikusabb és bonyolultabb, mintsem hogy szlogenekkel, panelgondolatokkal körüljárható lenne. Nem, pedig azért sem, mert Jókai Anna regényéhez méltatlan lenne. Milyen ez a regény? Megintcsak a legszívesebben egy szóval válaszolnék: jó. De mitől jó itt és most, Közép- Európában, a század végén egy magyar regény? Nyilván attól, hogy valami fontosat mond. De mi a fontos? Nos erre már nem olyan könnyű a válasz, s ez magyarázza és menti is a bekezdésnyi körülményeskedést, toporgást a feladat előtt. Adva van egy harminc-valahány éves fiatalember, aki nem zseni, nem buta. Azt, hogy nem szabványember, az írónő szellemesen, játékosan — s kicsit tendenciózusan is — már a névadással jelzi. De nemcsak azt, kicsit korunk identitásszavát is, ha ugyan szabad a „gyógyíthatatlanul romantikus anyák" névadási szokásából, divatjából ilyen direkt következtetést levonni. Nyelvészek, pszichológusok, szociológusok dolga lenne kideríteni ennek az okát. Tény, hogy az Yvette-k, Brigitte-k, Yvonne-ok, Renée-k, Rolandok (a példák még sorolhatók) jeleznek valamit. Zavart Azt, hogy a gyerekeinknek nem a Jánosok, Józsik, Palik, Julisok, Bözsik, Marik sorsát álmodják, vágyják a kismamák? Hanem? Ha jól értem, erről (is) szól ez a regény. A vágykép (a szülőké) és a valósággyerekeké), ha nem is mindig ütközéséről, de elcsúszásáról, diszkrepanciájáról. Arról a quasi világról, amelyben minden olyan mintha — jó, engedjünk — majdnem olyan. Ha az eszmények elporladtak, nyomukban fáradt por ülepszik le, valamint ideges unalom. Úgy is, mint hiány. Felgyorsult s meg is állt az idő. Megmagyarázom ezt az abszurditást. A felismerés gyorsult fel: a fiúké, az elkényeztetett rosszul nevelt (és eleresztett) egykéké, kettőcskéké, akik bizony talan (saját kárukra) idejekorán ismerik föl az előttük járó generációk csődjét. Amely talán nem is akkora csőd, mint amekkorának a megfáradt negyvenesek-ötvenesek, valamint az ingerült fiatalok érzékelik, mindenesetre folytathatatlan, így értem, hogy megállt az idő. A pillanat nem hamlett, csak a kin. A helyben járásba is bele lehet szakadni. Mert természetesen az idő nem áll meg. A mozgás sem. Ha nincs értelmes mozgás, hát van álmozgás. A sehonnan sehová. Egész az infarktusig. Ezt éli meg Ameli Aladár Krisztián. Ablakmosó Pesten, ő már nem ahhoz a generációhoz tartozik, amelynek „mindent ígért a jövő”. Lehetne értelmiségi (nem könyveshez sikerült a felvételije), hiszen vidéki „kispolgár (?)”, szülei (az apa bankhivatalnok, az anya pedagógus)ainak szánták, meg is tennének érte mindent. De Aladár elkövette azt a luxusnak számító hibát, hogy markáns véleménye volt a világról, amikor be kellett volna állni a sorba. Önveszélyes, mert ki is mondja ezt a véleményét. Nem fordul szembe — úgymond — a társadalommal, csak éppen nem fogadja el. A helyét sem találja benne. Nem vizsgázó típus, azaz nem konformista a legkisebb dologban sem. A vizsgázónak ugyanis el kell fogadni a vizsgáztató kompetenciáját, illetékességét Ameli Ladárnak valami igaza van: egyre nehezebb ilyen fórumot, intézményi eszményt találni. Ladárunk tehát ablakot mos. Mert élni kell, s pénz is kell az élethez. Próbált ő mást is — az értelmiségi lét perifériáin (pld. népművelőként vidéken), de túlságosan finnyás volt a gyomra ahhoz, hogy a nyilvánvaló blöfföket önzéseket, gennyes kis üzleteket él- és befogadja. Mert Ladár, noha környezete cinikusnak tartja — ahogy az már lenni szokott — egyáltalán nem romlott. Sőt! Nem az inge tisztaságára kényes (nincs is fehér inge, nyakkendője), hanem a kivívott és vélt szabadságára. Mert — hisz tudjuk — ő sem lehet igazán szabad, mert éppen az tartja fogva, ami ellen lázadna. Jókai Anna mintegy kontrapunktként Argil Drallát állítja szembe Ladárral, a lelkes és naiv afrikait Akinek csaknem mindenben igazat kell adnunk (a nagy dolgok, eszmék — hisz tudjuk — mindig hordoznak valami bájosan naiv elemet is). Afrika (és a világ nagyobbik része) éhezik, betegségek pusztítják, miközben Európa, s egyáltalán a modern civilizáció fölösen fogyaszt, elherdálja, feléli javait (eszmeieket erkölcsieket is), vészesen (le)pusztítja a környezetét. Onnan, Afrikából nézve ez megengedhetetlen, bűn, sőt hiba. Ugyanakkor Argil, aki nagyon is intelligens, tudja, hogy ezt az éhező világot csak a fehér civilizáció húzhatja ki a bajaiból, a középkorból. Ha ugyan képes és hajlandó ezért áldozatot is hozni. A megoldás kézenfekvő: le kell mondani a fegyverkezésről, s tankok, rakéták árán kenyeret, gépeket, kórházat iskolát adni a harmadik világnak. Ladár egyet is ért vele, ugyanakkor fárasztja, ingerültté teszi a vita legjobb, s egyetlen barátjával. Mert hiszen mindezt tudjuk. Akkor miért nem?... Mert a világot nem a ráció és a jóakarat mozgatja... Jókai Anna bravúrja az, hogy mindezt (és egyáltalán az egész életét) egy-egy hosszú-hosszú villamosúton gondolja, éli (újra) meg Ladár. Temetésre megy. Argil Dralla (hosszú és súlyos betegség után) kiszállt,itthagyta. S most temetik. Az igazság órája ez, amikor kegyetlenül szembe kell néznie hősünknek önmagával. Jókai Annának másra is jó ez a hosszú villamosút. Utasok — típusok! — szállnak fel és le, s közben reflektálnak, gondolkodnak. Fővárosunk a külváros, a perem felől nézve. Az ötlet jó, noha nem új Wilder Szent Lajos király hídja óta. Villamosunk a temető felé halad, s nem tudjuk (szerencsére?) még hány megálló van hátra ... Közben Ladárban felszikrázik a vágy, egy gondolat Kamilláról, a jóságos nagynéniről, aki gyengéd, okos, akinek el lehet mondani mindent. Nos, erről „szól” a könyv második fele: Kamilla leveleiről a hűtlen — hűséges — unokaöcshöz. Női sorsok — mondhatnék —, illetve variációk a magányra. Helyesebben a vágyra az együttlét, a kiteljesedés iránt. Mert egyedül nem megy... A kép itt és így zár, illetve teljes: a párhuzamosságával, szinkronjaival és aszinkronjaival. A könyv sokáig rezonál az olvasóban. (Szépirodalmi) Horpácsi Sándor múltnak szól. Legszívesebben a múlt képei és következtetései közé ereszkedem.” Fogékony aziránt, ami különös: „Csapongó kedvek, vélemények, furcsa ficamos gondolkodások, csodabogár szerzők: ezek érdekelnek.” Költőien, sűrítetten fogalmaz, humort és iróniát keresztez gondolataiban. Igazi angol humorista, aki könnybe lábadt szemmel mosolyog, elnéz az emberi gyarlóságok fölött Talán nem véletlenül: 38 éven át gondozta édesanyjuk elborult elméjű gyilkosát, tíz évvel idősebb testvérnénjét. Számomra mégis Hazlitt a nagy felfedezés éber, rohamozó dezilluzionizmusáért. Nem szépítget, de nem is szépítkezik, nem az űrtől borzad, hanem, a világot pátyolgató hazugságoktól. Már a címei is jellemzők és bátrak: A tudósok tudatlanságáról, A magánakvaló ember, A szellemi felsőbbség hátrányai, A halálfélelemről. Ha összevetjük Lambéivel: avecsernye, Rokonságom, Régi porcelán, Értekezés asült malacról, Agglegénypanasz a házasokra, javára ordít a különbség. Barátságtalan, mogorva ember volt nem tette közszemlére szíve gyökerét, csak A magánakvaló emberben lazított a reteszen: „Hosszú évekig egyéb dolgom a gondolkodásnál nem volt tennivalóm se különb, mint hogy a végére járjak valamely fogas kérdésnek, elmerüljek egy rejtett értelmű szerzőben, bámuljam az eget vagy elnézzem a kövecses tengerpartot... a kérdésekre nem kerestem cikornyás válaszokat... idegen voltam idegen országban." Hunt kissé kiábrándít , köztük a köteles optimista, a haladáshívő. Romantikája is módosult: érzelmi jellegű. Már átmenet a kesernyés realizmusba. Az ízlése erősen, sőt tipikusan polgári. Mindent meglát, mindenről van véleménye. Ez a bőbeszédűség lerontja szellemességét és az előzőkkel szemben szellemeskedőnek hat. Lamb lírai képeket halmoz, mint egy költő, ő reálisokat, mint egy prózaíró. S mintha józanul számot vetne az olvasóközönség igényével is. Pegazusa porban poroszkál, de megpróbálja azt az illúziót kelteni, hogy rét üdezöld gyepén üget. A címei is józanságról árulkodnak: Halál, temetés, Kikelet, Alakok, Horgászat, stb. Vallomást szinte egy nagy terem másik végéből tesz: „Az író nem tagadja, hogy az emberiség igenis szabadulna a bajtól, de az ő dolga csak annyi, hogy jajt fordít jóra, ha teheti.” De Quincey viszont változatlanul csalódás számomra. Ez a nagyműveltségű és nagytehetségű író fáraszt. Mélyebb, keserűbb, ironikusabb, bonyolultabb, szatirikusabb, támadóbb, egy szóval: különcebb az előzőknél. És mégis. Már a korábban megjelent Egy angol ópiumevő vallomásai se felelt meg teljesen a várakozásomnak, pedig Baudelaire érdeklődése csak fokozta bennem a kíváncsiságot. És most is — a két esszében — az ember csak rág és unatkozik. Amit olvas, érszűkítő hatású, elálmosít. Nyilván a túlírtság, a stílus szőrszálhasogató finomsága az oka, nem hagy hézagokat az olvasó fantáziájának. Így aztán csak A gyilkosság, mint szépművészet című tanulmány utolján levő két bűntett tényfeltárása cseng össze az ízlésemmel. Ez a rész izgalmas, borzongató, s a körülményesség is hasznára van. (Európa) Viola József Az angol postakocsi romantikus esszék Angol Születésnapja kettő van mindenkinek. Az esztendő forgó kerekét, múló időnk szemléltetőjét legalább két nappal jelöljük meg mindnyájan. Közülük az egyiket magunkénak valljuk. A régi kegyesség elhanyatlásával születésnapunk ünnepének illő megszenteléséről lassan elfelejtkezünk, vagy gyerekek mulatságának minősítjük. Sokat ígérő könyv. Már azzal is, hogy esszé-, iletve tárcagyűjtemény. A tárca meghitt és közvetlen műfaj, közel áll a levélhez, s ezért könnyebben férkőzik az olvasó bizalmába. Félretesz kendőzést, keménygallért, távolságtartást, megtudjuk belőle, hogy az írója mit szeret, mit utál, hogy egyáltalán kicsodamicsoda ő. Aztán azzal is ígéretes, hogy angol. Az angolság egzotikus nekünk, távol Kelet-Közép-Európában élő magyaroknak, s már csak ezért is áhítattal csüngünk a könyvön, mint azon a bizonyos messziről jött emberen. Sokat ígér végül azért is, hogy romantikus. A romantika volt a szuverén lélek végső pislákolása a tudomány és az anyagelvűség rátámadó szélviharában. Ruttkay Kálmán, az írások válogatója, négy írót vesz egy kalap alá: Charles Lambet, William Hazlittet, Leigh Huntot és Thomas de Quincey-t. Lamb a legemberibb és a legromantikusabb, aki fogához veri a pillanatokat és szembeszáll a „Trágár Valósággal”. Kiábrándult és pesszimista. „Reményeket már alig táplálok, vérmességem a D' Operai napló Fodor Géza tanulmányai, kritikái E kötet Írásai kísérletek. Az első részben olvasható megemlékezésektől eltekintve eredetileg kritikák, amelyeket 1981-től mint a Hill Magazin hanglemez, illetve 1982-től, mint a Muzsika operakritikusa Írtam magyar hanglemezeken megjelent operafelvételekről, valamint operaelőadásokról. Kezdettől fogva annak a kísérletnek a jegyében jöttek létre, hogy a hanglemezkritikát és az operakritikát kiemeljem a „recenzió” műfajából, és belinszkiji értelemben vett kritikaként, azaz „mozgó esztétikaként” műveltem operába menni — az igazi hívőnek — nem egy estére való szórakozás. Nem elmúló alkalom, de állandóvá szilárdult élmény, mely mint egy „jó” vagy „igazi” előadás később néha az eszünkbe jut. Az opera egy kicsit az élet megfejtése, s ha odafigyelünk rá, kihalljuk, kilátjuk belőle azt, ami ránk tartozik, a saját életünkre. A kritikus számára még ennél is fontosabb. Neki lételeme, szellemét javarészt zenéből, drámából, a zenedrámából tartja életben, onnan indul el hosszú kalandozásaira, hogy egy másik műalkotás világába érkezzen meg: a kritikáéba. Fodor Géza könyve nem egyszerűen kritikák gyűjteménye. Nemcsak operai produkciókról szóló vélemény, dicséret vagy megrovás. Esszébe önti gondolatait a műről, ami a darab, és a műről, ami az előadás. A tüzetesnél is jobban vizsgálja a szövegkönyvet és a partitúrát, mert azt akarja megfejteni, hogyan tud a kettő egyszerre (s nem egymást kiegészítve) emberi helyzeteket érezhetővé tenni, sorsokat és a világszellem számára nélkülözhetetlen embereket alkotni betűből és kottából. Mivel ő maga leplezetlenül híve Mozartnak, hozzuk példának Don Juan—Don Giovanni tanulmányait Már előző kötetében, a Zene és drámában is csaknem kétszáz oldalon keresztül elemzi ennek az igazi alapműnek a gondolatait. Most az emlékezetes és „történelmi jelentőségű” előadás apropójából tekint a mélységek felé, és próbál a végére járni, mitől lesz életbevágó a zenedráma. Amelyben fájdalom és félelmetes életöröm ütközik össze, ahol a szó szoros értelmében vérre megy a zene. Ahogyan ő maga mondja: „a mű, egy-egy szerep a befogadó, a kritikus számára sem adva, hanem feladva van”, úgy keresi az operai alakok, a Don Giovannik, Leonórák, Trisztánok lényegét egyre beljebb és beljebb hatolva a pszichológia sűrűjébe is. Mint a szárról, úgy hántja le a szerepről és az alakításról a különböző rétegeket, s ha lenne rá ideje, valószínűleg a végtelenbe jutna. És ez a szár, az operai műalkotás, magához az emberhez vezet Néha hosszan tűnődik egy-egy szó, alig észrevehető szemmozgás jelentőségén, egy töredék másodpercig tartó tizenhatod vagy elenyészőnek látszó élőké fontosságán, vagy azt nézi, mi minden tud megtörténni három ütemben. Zenefilozófia ez, az operaszínpadon és a zenekari árokban látható-hallható sorsok nem a szereplők sorsai, hanem a miénk. Nem igazán nézői vagyunk a történeteknek, hanem kicsit szerzői, de mindenképpen szereplői.____ Amikor Fodor Géza műfaját kitalálta, arra vállalkozott, hogy sokkal többet mondjon el, mint amire egy szakember képes. Gondolatai, ötletei messzebbre lendítenek, mint az átlagos műismertetések, elemzések. Amikor kritikát mond, a műből indul ki és az előadáshoz érkezik meg, így nézete sem csak tiszta bírálat, hanem esszé, alapos, mert körültekintő vélemény, sok szempontú körkép. Jut belőle zenekarra, karmesterre, énekesre, díszletre, világításra, rendezésre. Nem kritikus és művész már bevett, tradicionális szembenállása ez; írásaival nem tekinti bevégzettnek a dolgát, hiszen tudja, az igazi feladata akkor kezdődik, amikor a véleményét olvassák. A szándék és lelkesedés együttfutása sugárzik, a szent ügyért, az Operáért. Nyilvánvaló, nem hivatástudatból néz meg ötször egy előadást (ha mégis, akkor már nagy baj van a produkcióval), hanem azért, mert csak így lehet a teljesség felé tartani, s azért, hogy ha majd hatodszorra megy föl a függöny, az ünnepség még pompásabb legyen. Mindeközben kétségtelen, hogy örökösen a „mihez képest” leküzdhetetlennek látszó erejével birkózik; az élmény egyszeri, de a tudás halmozódik, a kérdés mindig megválaszolatlan, mihez viszonyítson a kritikus. Fodor Géza szándéka a jót keresni, sokszor megtalálja valamiben a legjobbat is a végtelen nézőpontok között. S ha éppen rosszat kell mondania — többször kénytelen —, szigorúan érvel. Kevesen vannak, akik ennyire jól ismerik az énekeseket, s figyelemmel kísérik hangjukat, játékukat. Szokták azt mondani, hogy a kritikus olyan alkotó, akinek nincsen elég tehetsége ahhoz, hogy eredetit hozzon létre. Fodor Géza megcáfolja ezt. Oscar Wilde egyik címét kölcsönkérve: ő a kritikus, mint művész. Kétszeresen is. Mert bírálataival ő a titkos alkotótárs, akinek a finálé után ugyanúgy kijár a taps. S azért is, mert ő a kritikus, aki már túllépi hatáskörét és nem áll meg ott, hogy véleményt mond. Gondolatai sokkal távolabbra röpítik. Kétségtelenül ő az egyetlen, aki ma Magyarországon ilyet tud. De tágíthatjuk a határokat: Európában is művésznek neveznék. (Magvető) Várkonyi Benedek Magyar Nemzet - SZERKESZTI* SZABÓ GYÖRGY Hétfő, 1987. szeptember 7. MEGJELENT HOLDOVA GYÖRGY: az Életem rövid — KERÜLD A NŐKET H. BARTA LAJOS: CIRKUSZI TÖRTÉNET — BOLDOG VAGY? Négy kisregény, egyetlen kötetben: a két jeles író, a maga sajátos eszközeivel tanulságos honi történeteket és sorsokat tár fel. (Lapkiadó Vállalat) PAUL THEROUX: A VÉN PATAGÓNIAI EXPRESSZ Az író beszáll a Bostonból induló vicinálisba, és gyakorlatilag a délamerikai kontinens legdélibb csücskén, Patagóniában száll ki belőle. És mi történik közben? Mindazok, akikről Stevenson fenti sorai szólnak, beszállnak a vonatba, és Theroux útitársai, riportalanyai, beszélgető, partnerei lesznek. Az író közben ki-kipillant az ablakon, időnként kiszáll a vonatból, így a közbeeső városok lakói is „útitársai” lesznek, így születnek érdekes portrék a Panamacsatorna, az övezet kispolgári amerikai lakóiról, a futballrajongókról, a limai kolduló gyerekekről, Burgesről, a világhírű vak íróról... (Gondolat) RAOUL HOFFMANN: ROCKSZTORI Három évtized rocktörténete: tiltakozás, elektronika, popköltészet, energia, eksztázis, szerelem, de ugyanakkor manipuláció, csúszópénz, botrányok, öngyilkosság, kábítószer ... A Rocksztori című kötet a híres együttesek, a Beatles, Rolling Stones,a Kings, Grateful Dead, Who, Kraftwerk, és a legnagyobb énekesek, Chuck Berry, Elvis Presley, Eric Burdon, Bob Dylan pályafutásának történetét mondja el az ötvenes évektől a hetvenes évek végéig. (Gondolat) MÓCZÁR LÁSZLÓ: ROVARBÖLCSŐK Földünk állatfajainak töbségét rovarbölcsők „ringatják” napvilágra. A rovarvilág nemcsak az élőlények közt „nagyhatalom", hanem az embernek 19 részben segítőtársa, másrészt legfontosabb ellenlábasa. A világmegporzó és a más rovarokat pusztító hasznos fajokon kívül számosan növényeinket, állatainkat károsítják, igen sokan készleteinket dézsmálják, s jó néhány pedig egészségünk megrontója. Érthető, ha az ember ősidők óta igyekszik felülkerekedni ebben a küzdelemben. (Gondolat) CSOMANÉ FORGÁCS EMMA: FÉSZEKES FIÓKÁK A könyv egy ötgyermekes pedagógus házaspár mindennapjairól szól, ahogyan azt az édesanyja látja: öt fiú nevelésének gondjairól és örömeiről. Megmosolyogtató és elgondolkodtató jeleneteket villant fel a gyerekek kisiskolás- és kamaszkoráról, az unokákról, a nagy család anyagi gondjairól és emberformáló erejéről. (Kossuth) MOLNÁR JÁNOS: A SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT movelodespolitikaja um—ms Molnár János írása — a történeti irodalomban elsőként — színvonalas tájékoztatást nyújt a Szociáldemokrata Párt művelődéspolitikai célkitűzéseiről, irányító szerveiről és személyiségeiről, ezek tevékenységéről, fővárosi és vidéki közművelődési munkájukról, a szociáldemokrata művészetpolitika sajátos vonásairól és az irodalmi hagyományokhoz való viszonyáról, a két munkáspárt egyesülése előtti művészetpolitikai vitákról, különösen részletesen elemezve Kassák Lajos Szerepét és irodalompolitika! nézeteit. (Kossuth) az Öngyilkosság PSZICHÉS HÁTTERE SZERKESZTETTE: DR. BUDA BtlLADR. FÜREDI JÁNOS „Tudjuk, hogy most közölt esettanulmányainkon meglátszik az, hogy hiányzik a szuicidológiai esetközlés kultúrája. Még nincs gyakorlatuk a leginkább elkötelezett kollégáknak sem ebben, de hát nem is lehet. Nem korlátoztuk a felkért szerzőket, nem érvényesítettünk külön szerkesztési szempontokat, tudatosan vállaltuk, hogy maradjanak az egyes fejezetekben strukturális, érvelési, szemléleti dilemmák, vitatható dolgok. Esettanulmányaink akkor töltik be hivatásukat, ha az olvasót elgondolkodtatják és vitára serkentik. Egyik tanulmányból sem hiányzik azonban a valós esetek eleven dinamikája és mindegyik munkában tükröződik az a növekvő tapasztalat, amelyre most már a magyar szuicidológia lassanként szert tesz.** (Medicina) FREI BETTO: FIDEL ÉS A VALLÁS Ez az interjúkötet négy este, 23 órán át tartó beszélgetésének az eredménye Frei Betto dominikánus szerzetes és Fidel Castro kommunista vezető között. Beszélgetésükből két különböző eszmevilág tárul föl az olvasó előtt. E két világ azonban több ponton találkozik, és a véleménykülönbségek elismerése mellett a beszélgetőpartnerek a közös pontokra helyezik a hangsúlyt. Latin-Amerikában hatalmas erők mozdultak meg az utóbbi évtizedekben. Pozitív irányba terelni ezeket az erőket, ezt vallják feladatuknak a kontinens érdekeit felismerő államférfiak, politikai és szellemi vezetők. (Kossuth) DARVAS SZILÁRD: A PATYOMKINNAL FOGOK JELENTKEZNI Darvas Szilárd írásait az értékekhez ragaszkodó lélek ereje óvta meg az erkölcsi kopástól. Mert amikor őt a társadalmi influenza érdekelte, nem a náthás tüsszentést célozta meg, hanem a kór baktériumtenyészetét. Voltaképpen az emberi lét nevetséges tünetei és a nevetséges létfeltételek dialektikája érdekelte mindig. A kötet ötven olyan írást tartalmaz, amelyek mindenike humoros irodalmunk egy-egy gyöngyszeme. (Magvető) POMOGÁTS BÉLA: JELENIDŐ AZ ERDÉLYI MAGYAR IRODALOMBAN „A romániai magyar irodalom, hasonlóan a szomszédos országok magyar nemzetiségi irodalmához, az egyetemes magyar kultúra szerves részét alkotja. Ezzel a kultúrával nemcsak a közös nyelv köti össze, hanem a közös etnikai tudat, illetve a történeti és kulturális tradíció közössége is. Ennek a közösségnek meghatározó szerepe van a nemzetközi irodalmi tudat alakulásában: az erdélyi magyar irodalom szoros szálakkal kapcsolódik a múlt és jelen irodalmához.’* (Magvető) NEMES NAGY AGNES: LÁTKÉP, GESZTENYEFÁVAL A terjedelem felét meghaladó első ciklus interjúiban Nemes Nagy Ágnes elsősorban önmagáról nyilatkozik : gyermekkoráról, művészi kialakulásáról, pályájáról és elképzeléseiről. Részletesen és érzékletesen, őszintén és kendőzetlenül. (Magvető) SHEILA BURNFORD: HIHETETLEN TÖRTÉNET Három állat - két kutya és egy macska — útnak indul a kanadai rengetegben. Háromszáz mérföldet tesznek meg ember nem járta erdőségekben, mocsarakon, megáradt folyón keresztül, vadállatok között, hogy szeretett gazdáikhoz hazatérjenek. Életveszélyes kalandokba keverednek, de leleményességük, bátorságuk és összetartásuk átsegíti őket minden akadályon. Történetüket huszonegy nyelvre lefordították és Walt Disney filmet készített belőle. (Kossuth) PELLE JÁNOS: FESZÍTETT TÜKÖR ,1950-ben születtem Budapesten, 1974-ben végeztem az ELTE Bölcsészkarán magyar—francia szakon. Nem vagyok korán érő típus, ami abból is kitűnik, hogy még nem döntöttem el, mi leszek, ha nagy leszek. Egy ideig irodalomtörténésznek készültem, meg is jelentettem két könyvet a XVIII. századi francia kultúráról, de további literátor-histórikusi terveimről letettem. Kacérkodtam a szociológiával is, de ez a vonzalom is egyoldalú maradt. Ezenközben serdületlen korom óta szerettem volna író lenni, s ezt a rögeszmémet még most sem adtam fel.” (Magvető) FEKETE GYULA: MEDITÁCIÓ AMERIKÁRÓL A népszerű író útinaplója nemcsak Amerika-képünket gazdagítja, hanem az ottani magyarokkal való találkozásai, a velük folytatott beszélgetések, majd saját meditációi során minden eddigi műnél mélyebben tekint be a kivándorlás, emigráció, disszidálás politikai-társadalmi-lélektani hátterébe, a haza elhagyásának önigazoló és valós szövevényébe. (Magvető) A NEMZETI SZÍNHÁZ 150 ÉVE „Volt egyáltalában Nemzeti házunk? Igenis volt, hiszen Színnemzeti színjátszás ügyét szolgálta mindvégig az a színtársulat, mely 150 évig munkálkodott a főváros különböző pontjain, de abban a szellemben, hogy szolgálni akarja a magyar színház, a magyar dráma, a magyar művelődés ügyét. Abban az értelemben azonban nem volt, hogy megfelelő épülete is lett volna az egymást követő kitűnő színészekből, rendezőkből álló színtársulatoknak. Ma is ideiglenes helyen működik a Nemzeti Színház, ünnepi köszöntőnkben ismerjük el az elődök érdemeit és fejezzük ki reményünket, hogy nemzedékünk talán megértheti: méltó hajlékot kap a nemzet színháza, amelynek feladatait a kor új követelményei fogják megszabni, de amely nem lehet hűtlen a szolgálni, gyönyörködtetni, eszméltetni akaró nagyszerű hagyományhoz.” Köpeczi Béla. (Gondolat) P. W. ATKINS: TEREMT£S „Ez a könyv a természetről szól, és a mindenség eredetéről, de nem a csillagászattal, vagy a részecskékkel foglalkozó írások számát kívánja csupán szaporítani. Mára lehetővé vált, hogy tudományos értelmezést nyerjen a világegyetem szemléletének néhány alapvető kérdése — így a kezdet, az idő és a tudat természete. Elsősorban ezeket vizsgálom, hiszen végül is ezek a kérdések a legérdekesebbek. Mellőzöm a részleteket, azok számos más könyvben megtalálhatók, inkább a mai tudományos magyarázatok és következtetések nagyvonalú áttekintését adom.” (Gondolat) DR. MORVAY JÓZSEF— DR. MEZEY GÉZA: GYÓGYSZEREK HATÁSA A KLINIKAI KÉMIAI VIZSGÁLATOK EREDMÉNYEIRE* „E kiadásban csak a Magyarországon forgalomban levő gyógyszerek hatásait vizsgáltuk a klinikai kémiai vizsgálatok eredményeire, összehasonlítva azokat az irodalomban talált adatokkal és saját tapasztalatainkkal. A kézikönyv jellege miatt a meghatározási módszerek közül csak azokat tárgyaljuk, amelyek a gyakorlatban legtöbbször szerepelnek. Az állatkísérletes adatokat csak fenntartással, vagy egyáltalán nem vesszük figyelembe.” (Medicina) GRAHAM HANCOCK— ENVER CARIM: AZ AIDS TÁRSADALMI HÁTTÉRREL „Ez a könyv őszintén, néha kissé túlozva, feltárja a betegség valamennyi kérdését. Előrevetíti a járványnak nemcsak az egészségügyre, hanem a politikára, gazdaságra, törvényalkotásra, egyszóval egész életünkre kifejtett hatásait. Az a katarzis, amit ez a világméretű, az egész emberiség jövőjét fenyegető betegség okoz, talán segít egy jobb és igazságosabb világ megteremtésében.” Dr. Gergely Péter. (Gondolat) DR. SAS GÉZA: A HEMOSZTÁZISZAVAROK KLINIKAI VONATKOZÁSAI A könyv a hemosztázis rendszerében, működésében bekövetkezhető zavaroknak és ezek következményeinek kérdéseit tárgyalja a klinikus szemszögéből. Az elméleti kérdések rövid és korszerűen összefoglalt alapjára építi fel a vérzékenységi betegségek diagnosztikai és terápiás vonatkozásait. A tromboembóliás megbetegedések képezik a mondanivaló nagyobbik részét, amit jelentőségük is indokol. Nemcsak a tromboembóliák diagnosztikus kérdéseit tárgyalja részletesen, hanem a terápia korszerű lehetőségeit is ismerteti. (Medicina) AUGUSTINUS: VALLOMÁSOK Augustinusnak, a patrisztika-korabeli gondolkodás kiemelkedő képviselőjének filozófiai és irodalmi hatása napjainkig érezhető. A világkultúrának ez a nagy alakja két korszak mezsgyéjén élt; fiatal éveiben, az antik műveltséget szívta magába, majd megismerkedett az újplatonizmussal és a kereszténységgel. Felvette a keresztény hitet. Széles körű Irodalmi munkásságát az új hit és az egyház szolgálatába állította. Vallomások című remekműve első ízben enged betekintést a személyiség belső fejlődésébe, az emberi lélek mélységeibe. (Gondolat) GÁTI ISTVÁN—LÁSZLÓ JÁNOS: A SZÜLÉSZET ÉS NŐGYÓGYÁSZAT IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI „Midőn e könyv szerkesztésébe fogtunk, az a cél vezérelt bennünket, hogy a szülészet-nőgyógyászat időszerű kérdéseiről olyan aktuális értesüléseket nyújthassunk az e tárgyban elmélyülni kívánó szakorvosoknak, szakvizsgára készülőknek, amelyek tankönyvben részletezve nincsenek, azonban a megfelelő szakmai áttekintéshez elengedhetetlenül fontosak. Hogy a könyv korszerűségét biztosítsuk, az egyes fejezetek megírására azokat, a tárgykörben kiemelkedő szaktudású szakembereket kértük fel, akik neves művelői az egyes kérdéseknek.” (Medicina)