Magyar Nemzet, 1988. november (51. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-12 / 270. szám

8 Magyar írók, román írók, tárgya­lóasztal. A kiváló erdélyi író, Balogh Edgár, aki „egy életen át népeink egy­­másratalálásáért küzdött’’ levelet intézett a Magyar Írók Szövetségé­hez (s egyidejűleg a román írószövetséghez is) a két nép, a két ország közötti viszony megtárgyalása végett. Eddig a romániai magyar nem­zetiség érdekében 16, Bukarestben terjesztett beadványa maradt vála­­szolatlan, ő mégis azt hiszi, valamikor, míg nem késői el kell kezdeni a közös megbeszélést, olyanokkal, akiket a humánum erkölcse, a népi­nemzeti felelősség mindkét oldalról, a hivatalosságokon innen és túl egyaránt erre kötelez. Ezért fordul a két nép íróihoz. Hozzám intézett magánlevelében feljogosít rá Balogh Edgár, hogy kiáltványszerű sorait nyilvánosságra segítsem. M­ Tisztelt Írótársak! A nemzetiségi kérdésben ellen-,­tétes nézetek vetődtek fel a ro­mániai és a magyarországi köz­életben anélkül, hogy ezek össze­egyeztetése végett elvi párbe­szédre került volna sor. Itt az ideje, hogy mindkét ország írói, erkölcsi felelősségük tudatában közösen alakítsák ki álláspontju­kat, a fogalmak tisztázásával se­gítve elő a két ország megegye­zését. Az íróknak mindkét olda­lon hagyományos hivatásuk a humánum szolgálata, s közös megegyezésre találva kikapcsol­hatják a kölcsönös bizalmatlan­ság növekvő feszültségeit a tör­ténelmileg egymásra utalt két szomszédos ország életéből. E sorok írója a legérdekeltebb, de kellő képviselet hiányában közügyileg eddig szóhoz nem ju­tott romániai magyar nemzetiség tagja, s közel kétmillió társával együtt saját bőrén érzi a kér­dés megoldatlanságának követ­kezményeit. Egy életen át né­peink egymásra találásáért küz­dött mind a román, mind a ma­gyar közélet jelesei oldalán, s öregkora ellenére meg szeretné érni, hogy ez a küzdelem nem volt hiábavaló. Írótársaihoz for­dul tehát, abban bizakodva, hogy a mindkét irodalomban döntően megnyilvánuló igazságérzet ere­je tisztázhatja a vitás kérdése­ket, és nyugalmat, közös társa­dalmi felemelkedést biztosíthat nemzeteinknek. Bevallja: román állampolgári és kommunista pártkötelezettségeinek eleget té­ve, évek óta többször is szülő­földjén fordult őszinte levélben minden illetékes tényezőhöz, de választ nem kapott, s csak azért folyamodik most a romániai író­­szövetség tagjaként mind belföl­di, mind külföldi írótársaihoz közös fellépésért, mert a veszé­lyek növekedése, az értetlenség,, s az elfogultság ütközése saját nemzetisége, s mindkét ország érdekében erre kényszeríti. Az óhajtott párbeszédnek nem a múltbéli vagy jelenlegi sérel­mek szembesítésére, hanem a közös jövő lehetőségeinek meg­tárgyalására kell törekednie, szi­gorúan ésszerű tudományos és együttérző erkölcsi érvek alap­ján. Már maga az a tény, hogy létezett már nemcsak eszmei ro­­mán—magyar érintkezésfelvétel és egyetértés, hanem volt köz­ügyi megegyezés is, kiküszöböli a kételyt, hogy mindez a haladó kor magasabb szintjén is meg­valósítható-e vagy sem. A máso­dik világháború végeztével Er­délyben megszületett a román­­magyar egyetértés és megegye­zés akkoriban lehetséges legtöbb biztosítéka, s ebben a román és a magyar íróknak is kezdemé­nyező és alkotó részük volt, még­hozzá mind Románia, mind­ Ma­gyarország íróinak megértő ta­lálkozása értelmében. Ezt a már megépített békerendszert a fej­lődő szocializmusnak tovább kel­lett és lehetett volna bővítenie, de nem ez történt. Mind román, mind magyar nacionalista ele­mek idővel kétségbevonták az első szabad évek közügyi, műve­lődési és területi autonómiájá­nak történelmi jelentőségét, s míg az egyik oldal egy „állam­nemzet” mesterkélt polgári el­képzelései alapján sorra felszá­molta a nemzeti kérdésben elért közös román—magyar szocialista eredményeket, addig a másik ol­dalon feltűnt ugyanezen ered­mények értékének alábecsülése, egy minden egyezkedést cáfoló általános tagadás, a közös béke jövendő biztosíthatóságának tel­jes kétségbevonása. Érthető követelmény, hogy az írók párbeszédének kívánatos cé­lul az új egyetértés és megegye­zés előmozdítását kell kitűznünk. Eleve nyilvánvaló, hogy a szocia­lizmus mai szakaszában a már egyszer volt vívmányokból kell kiindulnunk, de meg kell vitat­nunk minden olyan új elemet is, ami a jövőben kellő biztosíték lehet a régi vívmányok felújítása és magasabb rendű folytatása számára, kikapcsolva minden bi­zonytalanságot népeink testvéri találkozása tekintetében. Miről legyen tehát szó közöt­tünk? 1. Fogalmazzuk meg együtt bármely nemzeti kisebbség önösszeszedésének és közügyi hi­vatástudatának legfőbb feltéte­lét: az önálló közületi keretben viselt nemzetiségfejlesztő szere­pét és egyben az összekötő híd vállalását a többségi nemzet és a maga anyanemzete között. Az akár lenini, akár wilsoni szóhasz­nálatban szereplő önrendelkezés Cseres Tibor olyan reális értelmezéséről van szó, mely a történelmileg kiala­kult és békeszerződésbe foglalt államhatárok politikai elfogadá­sán belül, a kisebbségnek mint önkormányzati közületnek a többséggel való alkotó állampol­gári együttélését és együttműkö­dését szavatolja, s ugyanekkor lehetővé teszi, hogy az országa egészét összekösse a maga anya­nemzetének országával. Ez a fel­fogás tükröződött az 1977. június 16-án Nagyváradon kötött ro­mán-magyar megegyezés záró­határozatában is, Nicolae Ceau­­sescu és Kádár János elvtársak aláírásával hitelesítve a leszöge­­zést: „A felek véleménye szerint a nemzetiségek létezése a két országban egyre nagyobb mérték­ben híd kell hogy legyen a ro­mán nép és a magyar nép kö­zeledése számára". Hogy e törté­nelmi megállapodás ellenére az­óta eltorzult a román—magyar viszony, annak bizony­ára az is az oka, hogy a szóban forgó nem­zetiségek képviseletét szolgáló szervek vagy megszűntek létezni, vagy létre sem jöttek még. Már­pedig hangsúlyoznunk kell évti­zedek tapasztalatai alapján: ah­hoz, hogy a kisebbségek törté­nelmi szerepüket a szocialista társadalomban betölthessék, olyan autonóm közületre van szükségük, amely egy együttélő nemzetiség hazafias állampolgári és országközi képviseletét szer­vezetileg biztosítja a nemzetközi szocializmus és a béke javára. Ilyen bevált szerv volt a ro­mániai Magyar Népi Szövetség (1944—53), mint hazafias tömeg­szervezet és parlamenti képvise­let, s ilyen hídszerepet töltött be a román—magyar érintkezésben a kolozsvári Bolyai Tudomány­­egyetem (1945—1959), avagy Ma­gyarországon a Mocsáry-kollé­­gium. Hasonló keretek újrate­remtésére mind Románia, mind Magyarország nemzetiségeinek fejlődése és a két ország kölcsö­nös viszonya tekintetében szük­ség lesz a jövőben is, hogy vég­leg kiküszöbölhessük mindazt, ami akár a nemzeti kisebbségek szabad fejlődését, akár az orszá­gaink közti kapcsolatokat zavar­ja. 2. A több évtizedes tapasztalat azt mutatja, hogy megfelelő köz­ügyi keret — nemzetiségi tö­megszervezet és parlamenti kép­viselet — nélkül sorra elsorvad­nak a nemzetiség intézményei. Ezért helyezzük élre az önössze­­szedés autonóm politikai szer­vét, mint az írószövetségeink tárgyköreihez közvetlenebbül tartozó nyelvi, iskolai és tömeg­művelődési kérdések megoldásá­nak alapfeltételét. Ami a kimon­dottan kulturális önrendelkezés hatásköreit illeti, természetsze­rűleg adódik egyfelől a hatalom­ban való egyenrangú részesedés és alkotó résztvétel, másfelől a belterjes nemzetiségi tevékeny­ség önállósága. Csakis a hata­lomban való jelenlét — parla­menti csoporttal és egyes minisz­tériumok nemzetiségi osztályai útján — adhat módot az anya­nyelv hivatalos használatára megfelelő helyen és keretben, az alkotmányba foglalt vagy fogla­landó teljes anyanyelvi oktatás­ra minden fokon, az óvodáktól a főiskolákig és a népművelés nem­zetiségi kiszélesítésére helysé­genként és­ intézményekben. Van azonban az önálló kisebbségi ügykörnek sajátos belső feladata is akár a nyelvápolás és népmű­velés, énekkarok és műkedvelő társulatok szakmai irányítása, helytörténet és folklór, sajtó és könyvkiadás, nemzetiségi talál­kozók és ünnepségek, akár a ro­mán—magyar kulturális érintke­zés területein. Az írószövetségeknek közösen kellene megvitatniuk az anya­nyelv és az állami érintkezési nyelv helyes viszonyának sok­szor­­ félreismert kérdését. Az anyanyelv — minden anyanyelv — egy fiziológiai folyamattal, a gyermek felnőtté érlelődésének menetével összefüggő fogalomal­kotás eszköze, s ahol ez a foga­lomalakulás kellő ismeret hiá­nya vagy erőszakos beavatkozás következtében megszakad, nem­csak az anyanyelv kibontakozá­sa, hanem minden más nyelv megismerése is csorbát szenved. A következmény korántsem a nacionalisták sürgette „beolva­dás”, hanem a kulturális színvo­nal csökkenése, míg az anyanyel­vi oktatás minden fokon olyan gondolkodási alapot teremt, mely bármely más nyelv — így­­ a szükségszerűen megszerzendő­­ országos érintkezési nyelv — könnyebb elsajátítását eredmé­nyezi. Olyan tény, hogy a mai Romá­niában magyar nyelv és iroda­lom szakos végzősöket nem ma­gyar iskolákban helyeznek el, hanem­­ máshová szórnak szét, szembeszállva az államfő idevá­gó rendelkezéseivel is, magyar iskolákba pedig alkotmányelle­nesen a magyar nyelvet nem is­merő „misszionáriusokat” külde­nek, lerontja a megfelelő oktatási lehetőségeket a magyar gyerme­kekkel való érintkezésben. Ez nemcsak az anyanyelv romlásá­hoz, hanem a román nyelv meg­ismerésének megnehezítéséhez is elvezet, nem is szólva a fiatalság nevelésének így előálló gátlásai­ról. Míg régebben a még teljes magyar nyelvű iskolahálózat minden foglalkozási fokon két­nyelvű, művelt magyar szakem­bereket adott mind a magyar la­kosságnak, mind a román állam­nak, s ezek a szocialista építés­ben be is váltak, addig az utóbbi években bekövetkezett türelmet­len — a régi magyar grófi-bur­­zsoá vagy román bojár-burzsoá kormányzatok rossz hagyomá­nyait követő — iskolapolitika Romániában nemcsak feszültsé­get teremt a lakosság soraiban, aminek tragikus jele az elván­dorlási hullám, hanem a magyar lakosság kulturális leszegénye­­dését is maga után vonja. A romlás egyik okozója a ma­gyar nyelvű főiskolai értelmiség­­képzés fokozatos megszüntetése. A két kolozsvári tudományegye­tem Babes—Bolyai Egyetem né­ven történt egyesülése 1959-ben politikusok és tanárok aláírásá­val ellátott szerződésben biztosí­totta még az oktatást mindkét nyelven, a megegyezést követő harmadik évtizedben azonban már kiszorult a katedrák leg­többjéről a magyar nyelv, elgán­csolva így azt az értelmiségi utánpótlást, mely a romániai ma­gyar lakosság hagyományos kul­túrájának folytonosságát és kor­szerű előrehaladását volna hiva­tott lehetővé tenni. A magyar nyelvű oktatás felszámolása a ze­nei, képzőművészeti, műszaki, orvostudományi és gyógyszeré­szeti főiskolákon szintén hozzá­járul a világnak Bolyait, Körösi Csom­át, Adyt, Bartókot, adó er­délyi magyar kultúra lehanyat­lásához, feltűnő ellentétben az­zal a virágzással, mely a romá­niai magyar irodalmat, művésze­tet és tudományt a szocializmus kialakulásának első évtizedeiben jellemezte, s a román—magyar együttélés közös kincstárát gya­rapította értékeivel. A romboló folyamatot fokozza a magyar nyelv és kultúra olyan nyílt korlátozása, mint amilyen az eredeti magyar helynevek el­tiltása magyar szövegekben, va­lamint a magyar utónevek kiha­gyása az engedélyezett nevek lis­tájáról, illetéktelenül kívülről beleszólva a magyar helyesírás és a családi élet belügyébe. Az erőszakos elnemzetietlenítés szol­gálatában áll a magyar tan­­könyvkiadás és a magyar iskolák és osztályok számának fokozódó csökkentése, s a magyar diákok áttelepítése eredeti lakhelyükről más etnikai környezetbe. Ezen tények megvitatása, olyan elvi kérdéseket vethet fel, amelyek­ből mindkét ország nemzetiségei erőt meríthetnek identitásuk tu­datosulása és elismertetése szá­mára, nem korlátozva a belátá­sokat és helyrehozatalokat egyik országra sem. Megvitatandó külön és együtt is írószövetségeinkben a nemze­tiségi önismeretet szolgáló törté­neti, művelődési, folklór és ro­mán—magyar együ­ttműködési té­makör kifejlesztése intézmények­ben,­­ sajtóban és könyvkiadás­ban, rádióban és televízióban, feloldva e téren minden újabban bevezetett korlátozást vagy régi hiányt. 3. Elmaradhatatlan végül mindazoknak a műemlékeknek, települési formáknak, szokások­nak és a természeti környezet értékeinek közös védelme is, me­lyeket manapság akár egy tech­nokrata barbarizmus, akár a tu­dományos szocializmus rangjáról letérő balos utópizmus fenyeget E tekintetben a nemzetiségeknek bármely országban a területi autonómiák — pontosabban a közigazgatási egységek helyi de­mokratizálása — terén is jogos követelményeik lehetnek, hiá­nyolva számos esetben az illető nemzetiségi lakosság véleményé­nek számbavételét. A jogos nem­zetiségi követelmények e téren már a szocializmus új, demokra­tikus formáinak egyetemes ki­dolgozását kívánják meg mind a a politika szakemberei, mind az írók részéről. E levél írója az egykori Ma­gyar Népi Szövetség alelnöke, a bukaresti Nagy Nemzetgyűlés tagja, s a Bolyai Tudományegye­tem rektora volt, a román—ma­gyar együttműködésért kifejtett tevékenységéért kapta román és magyar kitüntetéseit, s ma a Ko­lozsvári Írók Egyesületének tag­ja, így tér- és időbeli kötődései­nél fogva romániai eseteken mu­tatja fel a megvitatandó és meg­oldandó feladatokat, feltételezi azonban, hogy akár romániai, akár magyarországi hozzászólók a javasolt megbeszéléshez hoz­záadhatják a maguk többségi vagy kisebbségi eseteit, pozitív és negatív példázódásaikat, bár­mely ellenérvüket, saját szem­szögükből indulva el a közös ér­dekek felé. Valójában nemcsak a nemzetiségek, hanem az egész romá­n és magyar nemzet érde­kéről­ van szó, amikor bármely oldal nacionalizmusával szembe­állítjuk a román—magyar testvé­riség jelszavát és munkagyakor­latát. Amikor a kisebbségek szá­mára is demokratikus státust és áthidaló emberi hivatást kívá­nunk, tulajdonképpen e kisebb­ségek figyelembe veendő hagyo­mányait és haladó értékeit ajánl­juk fel Románia és Magyaror­szág közös boldogulása javára. A levélírótól távol áll akár a román, akár a magyar ipari és mezőgazdasági eredményeknek, a szocialista építkezés és civili­­zálódás vívmányainak alábecsü­lése, éppen csak azt várja el író­­szövetségeink dialógusától, hogy az küzdjön le erkölcsi konklúzió­val bármely nemzeti elszigetelő­dést vagy kizárólagosságot, sza­bad utat nyitva az országainkban élő nemzetiségek energiái szá­mára is a közös felemelkedésben. Kolozsvár, 1988. október havában. Balogh Edgár Magyar Nemzet AZ „UTÁNRÚGÁS" ETIKÁJA Talán emlékszik még rá a Ked­ves Olvasó: a közelmúltban po­lémia bontakozott ki az Élet és Irodalom, valamint szerkesztősé­günk között a „Falud.V-kérdés­­ben”. Mivel egy bizonyos pont­nál mindkét fél úgy érezte: nem érdemes ezt a vitát tovább foly­tatni, a szerkesztőségek vezetői megállapodást kötöttek arról, hogy mindkét lap egy-egy, az ad­dig megjelenteket kiegészítő té­nyeket felsoroló írással tesz pon­tot az ügy végére. Mi a magunk részéről a lap november 3-i, 7. oldalán megjelent Utoljára a Fa­­ludy-vitáról című közleménnyel teljesítettük a két szerkesztőség vezetői között létrejött megálla­podást. November 4-én az ÉS Pá­ratlan oldalán megjelent az iro­dalmi hetilap főszerkesztője által jegyzett, ugyancsak a megállapo­dás teljesítésének igényével szü­letett írás. Bata Imre cikkét elolvastuk, s mivel — ahogy szerkesztőségi közleményünkben is jeleztük már — a Magyar Nemzet .......lezárt­nak tekinti a Faludy-vitát”, na­pirendre tértünk fölötte. Azt, hogy az írást hogyan értelmezzük, meg­tartottuk magunknak. Most azonban az ÉS novem­ber 11 -i számának Szerkesztői üzenetek című rovatában figyel­münket felkeltő szöveg látott napvilágot. Kapóra jött a szer­kesztőségnek egy bizonyos Kováts Szilveszter nevű, budapesti ille­tőségű olvasó kérdése, aki az ÉS-től azt tudakolta meg: „ .. .ho­gyan vélekedünk a Magyar Nem­zet november 3-i számában ol­vasható, Utoljára a Faludy-vitáról című szerkesztőségi közlemény­ről.” Az ÉS — ha kezében az ol­vasó kérdését tartalmazó boríték, s azon a feladó lakáscíme — a két szerkesztőség között létrejött — s teljesített — megállapodást tiszteletben tartva, véleményét nyugodtan megírhatta volna ol­vasójának magánlevélben. A szer­kesztőség azonban más megoldást választott, hiszen szerkesztői üze­nete így folytatódik: „Válaszunk: a Magyar Nemzet finoman hatá­rolja el magát Murányi Gábor nevű munkatársa inkorrekt eljá­rásától és a maga részéről lezárt­nak tekinti a polémiát. A gesztust méltánylandónak tartjuk, a ma­gunk részéről mi is lezártnak sze­retnénk tekinteni a perlekedést.” (Kiemelések tőlem, V. P.) Úgy tűnik föl: a hetilap szán­dékai és publikációi között nem egészen teljes a „nézetazonosság”. Ez a meglepő szerkesztői üze­net mindenesetre újra elővétette velünk saját közleményünket, hi­szen amit most az ÉS-ben tapasz­taltunk, azt sugallja: sem írni, sem olvasni nem tudunk. Újra­­böngészve Utoljára a Faludy­­vitáról című szerkesztőségi közle­ményünket arra az eredményre jutottunk: nem leljük nyomát benne annak, hogy „a Magyar Nemzet finoman határolja el ma­gát” Murányi Gábor „nevű” mun­katársa „inkorrekt eljárásától”. A közlemény ugyanis másról szól, arról, amiben a két szerkesztő­ség — a vitát lezárandó — tár­gyalásai során megállapodott. Vannak természetesen dolgok, amelyeket magunk is inkorrekt eljárásnak tartunk. Ilyen például a számunkra eleddig irodalmi he­tilapból nem, csak a futballpá­­lyáról ismert „utánrúgás”. A sport — és az etika — elemi szabá­lyai szerint az „utánrúgásért” sárga lap jár. Jó esetben. Vértessy Péter Korach Csillog a szemüvege és ma­gyaráz. A rajzról beszél, a vizuá­lis szemléletről, amely hiánycik­ke a magyar társadalomnak. Diákjairól beszél, a leendő mér­nökökről, akik e szemlélet nélkül jöttek az egyetemre. Nagyon dü­hös. Már kiabál. Pöröl azokkal, akik ezért felelősek. Pöröl a meg­­rontókkal, így maradt meg em­lékezetemben a bölcs kicsi em­ber. Tudtunk róla egyet-mást. Tudtuk, hogy a fajansz, a ke­rámia városában, Faenzában ku­tatólaboratóriumot vezetett, hogy a város díszpolgárává fo­gadta tetteiért. Tudtuk, hogy Bo­logna professzorának hívta meg, ismertük életének azt a szaka­szát, amely az olasz ellenálláshoz vezetett, Milánó hírhedt börtö­nébe a San Vittore-ba. Tudtuk, hogy Marcello Cora is létezik, akit Itália a modern olasz iro­dalom egyik úttörőjeként tart számon. Tudtuk, hogy kitűnően fest, és persze ismertük a Kos­­suth-díjas professzor tudományos munkásságát is. És most a Balett Intézet egyik szobájában egy eleddig kevéssé ismert arca is megvillan. Tánc­jelmezeit és terveit láthatjuk. Mert ez is érdekelte.. 1928 és 1932 között táncjelmezeket tervezett a svájci Braun nővérek, Lilly, Jeanne és Léonie részére, és fog­lalkozott táncelméleti kérdések­kel is. A Braun nővérek tánc­triója egyike volt az európai moz­gásművészetet és mozgáskultú­rát megújítóknak. Isadora Dun­can és Emile Jaque-Dalcroze vol­tak a mestereik. Arturo Tosca­nini és a párizsi operaház­ is fel­figyelt koreográfiáikra. Alapel­vük az volt, hogy a hang és a mozdulat összhangban legyen. Korach Mór, akit a tánccal ösz­­szefüggő kérdések is érdekeltek és az emberi test kinetikájával, a ritmika elméletének problémá­jával is foglalkozott, 1925-ben azt tanácsolta a táncosoknak, hogy a sematikusabb görög viselet he­lyett egyénit, korhű jelmezeket használjanak, és ezeket meg is tervezte. E jelmezek 1935-ig ké­szültek, és a Magyar Színhá­zi Intézet Színháztörténeti Mú­zeuma őrzi őket. A tárlaton lát­hatók Korach Mór tervei, feljegy­zései, korabeli kritikák, lapok do­kumentumai is. Ezeket özvegye, Hegedűs Éva művészettörténész őrizte meg. E kiállítást a centenárium hív­ta életre, száz éve született Ko­rach Mór. És aki végigsétál a ki­állításon, annak számára még teljesebbé válik a kép a tudós­ról, és büszke lesz­­arra, hogy ez a reneszánsz ember közöttünk élt. Hiába Az öregúr nagyon vigyázott magára. Reggelenként hideg vizi­ben mosakodott. Tornázott. Ko­cogott. Joghurtot fogyasztott, és a joghurtba valami szójával ke­vert micsodát tett, amit a pati­kában vásárolt. Úgy hirlett, hogy jót tesz az izomzatnak. A nehéz ételektől is megtartóztatta ma­gát, ámbár a kis nyugdíjából úgy sem tellett volna holmi dáridók­­ra. Bort már régen nem ivott, de ami a legfurcsább volt, a rá­diót is föltette a polcra. Azt mondta, nem nyugtalanítja ma­gát a sok buta hírrel. Hanem minden hiába. A vi­lág nem volt tekintettel ön­védelmére. Szomorúan tapasztal­ta, hogy bármennyire is taka­rékoskodik, huszadikát követően már semmi sincs a nyugdíjából. Kenyéren húzta ki a hátralevő napokat. Elhatározta, hogy mun­kát vállal. „Nem érdemes — mondta egy jó komája —, elvi­szi a pénzt az adóhivatal." Az adóhivatal riogatásától nagyon nyugtalan lett. Levelet írt egy szerkesztőségbe, hogy tanácsukat kérje, de attól sem lett sokkal okosabb. Egy reggel hivatalos emberek jelentek meg a lakásán, és a szoba meg a konyha falába lyukakat fúrtak. „Statikai vizs­­gálat” — így mondták. Mert­hogy megrepedt a ház fala, és végére kell járni a bajnak. Vé­gére is jártak. A szomszédtól megtudta, hogy kilakoltatják őket. Szükséglakásba költöznek. ..A sógoromék is így jártak — mesélte a szomszéd —, és már tíz esztendeje abban a nyomorult szükséglakásban szoronganak.” Az öregúr csak nézett maga elé. Hogy az otthonát is elveszti, ahol ötven évet élt le, az már sok volt neki. Nem tornázott többé. Nem is kocogott. A joghurtba se tet­te többé a szólás micsodát. Meg­adta magát a sorsnak. Böngésző kincs, nyelvművelő könyveink egyik őse került elő a könyvtár mélyéről, a Pesti Hírlap nyelv­ére. A kis könyvecske a lap aján­déka volt, és nem kisebb ember szerkesztette, mint Kosztolányi Dezső, Ő írta az előszót is. Ajánl­ja a könyv két szótárát, A helyes magyarság szótárát, amely talp­raesett derék szavakat ígér a rú­tak és idegenszerűek helyett, és A tiszta magyarság szótárát, amely az elburjánzott idegen szavak magyar megfelelőit sora­koztatja föl. Kosztolányi ezt írja: „...Ha magyarok akarunk ma­radni, ragaszkodnunk kell nyel­vünk helyességéhez és tisztasá­gához .Ez érdemes feladat. Más nyelveket sohase tanulhatunk meg tökéletesen, legföljebb értel­münkkel, az pedig egy hajítófát sem ér. De anyanyelvünket va­lamennyien könnyűszerrel meg­tanulhatjuk. A bridge megtanulá­sa több fáradságba kerül. Anya­nyelvünk pedig dúsan megjutal­maz fáradságunkért. Úgy szeret bennünket, hogy mindenét ne­künk adja, ami az övé, hiszen anyánk. Viszontszolgálat fejében mindössze azt kéri tőlünk, hogy mi is törődjünk vele, egy kicsit. Ez kötelességünk is. Gyermeki kö­telességünk, hogy megtanuljuk anyanyelvünket." A könyvecske a magyar nyelv­­tudomány akkori jeleseinek tol­lából közöl tanulmányokat, a ma­gyar nyelv mibenlétéről, roko­naink nyelvéről, a nyelvújításról, a kiejtésről, a nyelv és a lélek összefüggéséről, néhány szavunk eredetéről, a szavakban rejtőző múltról, a nyelvjárásokról, a nemzeti öntudat és a nyelv kap­csolatáról. Van egy Bőségszaru című fejezet is a Nyelvőrben. A magyar nyelv gazdagságát bizo­nyítja. A Magyar Szinonima-szó­tár mindössze öt szót sorakoztat föl a verekedésre. A Bőségszaru Jókai nyomán százat. Imigyen: „Harcolni, ütközni, hadakozni, viaskodni, megütni, megvágni, el­csépelni, megtapogatni”, és így tovább. Maday Gyula a haladás­ra százhúsz szót gyűjtött össze, Bánóczi József a buta emberre háromszázhuszonkettőt, Lehr Al­bert a részegre háromezret. Dúskálhatunk a kincsekben. Bánat A kutya a napsütötte házfal­nak dörgölődzött. Melegítette a hátát. „Jól van, kiskutyám" — mondta a gazdája szeretettel. A 74-es trolibuszra vártak. Az öregúr is a nap felé fordította az arcát, neki is jólesett a meleg. „Hova, hova?" — szólította meg egy maga korabeli ismerős. Az öreg úgy tett, mintha nem hal­lotta volna. De a kérdés megis­métlődött, illett felelni. „Csak ide a szomszédba." „Tán a Ligetbe?” Az erőszakos kérdező végül ki­­kényszerítette­­ a választ. „Az ál­latorvosira megyünk, tudja a kiskutyám már nagyon öreg. En­ni sem tud rendesen, fájdalmai vannak szegénynek." Több kérdés nem hangzott el. Jött a trolibusz. A kutya elfészkelődött a peronon és halkan nyüszített. Az öregúr az elsuhanó kopott házfalakat nézte, és arcára kiült a bánat. Volumen A volumen nem sejthette, hogy egyszer ilyen karriert fog befut­ni. A televízióban nyilatkozók állandóan volumeneznek. Ha stri­gulákat húznék, nem lenne elég a papír, hogy összeszámoljam, hányszor. A volumennek azon­ban komoly versenytársai is akad­nak. Közéjük tartozik az adek­­vát szó, meg a téma. Boldog-bol­dogtalan használja őket, nem egyszer rosszul. Olyan rosszul is, hogy nevetséges mondatzagyva­lékok születnek. De zsonglőrkö­­dés folyik hozzánk közelebb álló szavakkal is. Ilyen többek között a markáns szó. Úgy elszaporo­dott, mint búza között a dudva. És a sort még folytatni lehetne. Mindez nagyrészt a gondolkodás­beli restség terméke. A következ­mény: egy panelszavakból épí­tett művi világ. Kultúrssomi Barátom mesélte: „Akkor még Csepelen laktunk. Amikor a Vá­ci Mihály könyvesboltba betör­tek, majdhogy­nem örültem. Lám, a kultúra varázsa, már könyve­ket, képeket, művészi albumokat is lopnak. Menő cikkek lettek? Másnap érdeklődtem, mit vittek el a tolvajok, hány albumot, ér­tékes könyvet emeltek el? De ha­marosan lelombozódtam. Egyet­len könyv sem kellett nekik. Csak a kasszát törték föl.” • Ablak Naphosszat a karosszékben ül és az ablakot nézi. Az ablakon át az eget látja, az úszó felhőket és a szomszédos házak tetejét. Lá­nya időnként megszólítja: „Hogy van, mama?” Nem vála­szol. De néha, néha föl­röppen ajkáról egy-egy szó: „Vi­gyázz, elesel.'" „Jankó!” A csa­lád ismeri már ezeket a szavakat. Mama az ablakot nézi, de túl lát rajta. Abba az ablakba belefér az egész világ. A gyerekkor, ami­kor még boldog volt. Lánysága röpke évei. De főleg az az idő, amikor még taníthatott. Néha el­jönnek hozzá a gyerekek ide a szobába. Látja is őket. Szól hoz­zájuk. Beszél velük. Megsimít­­ja a fejüket. A depresszió, amely bilincsbe veri az öreg tanítónő szívét, néhány pillanatra enged a szorításából, és arcán végigsuhan egy tétova mosoly. Csatár Imre Útközben * Szombat, 1988. november 12.

Next