Magyar Nemzet, 1989. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-09 / 7. szám

Hétfő, 1989. január 9. Három hagyomány Az emigráció politikai értékeinek befogadásáról A nyugati világban élő magyar­ságot illetően új politikai szemlélet van kibontakozóban, s ez, mint hírlik, az eddiginél szé­lesebben és mélyebben teszi majd lehetővé az emigráció szellemi értékeinek a befogadását. Nem mintha ezek az értékek eddig nem találták volna meg helyüket a ha­zai kulturális életben és nyilvá­nosságban, hiszen Cs. Szabó László, Kerényi Károly, Határ Győző és mások művei­ az utób­bi években már eljutottak a magyarországi olvasóhoz, és hatékony szerepet játszottak az irodalmi vagy tudományos élet­ben. Ezeknek az íróknak a mun­kásságát mindeddig csupán mint kulturális értékeket fogadta be és méltányolta a művelődéspolitika, amely általában elutasította azt az eszmei pozíciót, amelyet a ma­gyar történelem és társadalom vizsgálata vagy megítélése során képviseltek, s hol erősebben, hol visszafogottabban, de bírálta közéleti tevékenységüket és állás­­foglalásaikat. A nyugati világban született m­agyar szellemi értékek hazai recepcióját mindenekelőtt, de így is mondhatnám: kizáróla­gosan esztétikai, illetve szaktudo­mányos megfontolások szabták meg, s az őket befogadó mecha­nizmusok kedvéért három nyu­gati magyar író példáját szeret­ném felidézni: Cs. Szabó Lász­lóét, Szabó Zoltánét és Kovács Imréét. Mindegyikük munkássá­ga olyan szellemi értékeket őriz, amelyeknek nem pusztán esztéti­kai, illetve kulturális, hanem esz­mei, ha tetszik, politikai jelentő­sége is van, s mint ilyeneket, ér­demes megbecsülni és felhasznál­ni őket a mai magyar politikai kultúra alakításában; pontosab­ban szólva annak érdekében, hogy ilyen politikai kultúránk egyálta­lán legyen. Cs. Szabó Lászlót mint esszé­írót tartja számon irodalmi tuda­tunk, s valóban a harmincas évek „esszéíró" nemzedékének európai érdeklődése és igényessége szőtte át írásait, nemcsak tanulmányait, hanem elbeszéléseit és útirajzait is. A korszak világpolitikai fejle­ményei — a véres háború, majd az emigrációját kikényszerítő po­litikai átalakulás — mindazonál­tal a korábban kötetlen, illetve elkötelezetlen esszéíráshoz viszo­nyítva alaposabb vizsgálódásra és szigorúbb ítéleteikre ösztönözték. Cs. Szabóban is a történelmi ese­mények és tapasztalatok keltették fel, ahogy ő mondta: „az irodalmi őrszolgálat ösztönét”. Tanulmá­nyaiban —■ a hazai,· majd a lon­doni „őrszolgálatban" az éSSké*' író morális felelősségé'éS'nemzeti kötelességtudata érvényesült: a magyar múlt függetlenségi és sza­badelvű hagyományait, az európai gondolkodás keresztény értékeit, humanista örökségét ápolta. Má­sokhoz hasonlóan ő is annak a gondolkodásnak és ízlésnek a ki­bontakozását egyengette, amely egy új „nemzeti klasszicizmus” szellemében kívánta megerősíteni a nemzeti kultúra vagy éppen „Latin-Európa” hagyományos ér­tékeit. Az európai magyarság szellemét állította fel eszmei nor­maként és erkölcsi követelmény­ként egy olyan korban, midőn hosszú évtizedeken keresztül kü­lönféle előjelű diktatúrák tagad­ták ezt a szellemet. L­ehet ezt­ pusztán írói prog­ramnak és kultúrtörténeti értéknek tekinteni? Úgy hiszem, másról, többről van szó. Cs. Szabó azokat a politikai értékeket vé­delmezte, amelyeket az európai és magyar liberalizmus hagyomá­nyozott át. A liberális értékek az ő számára nem egyszerűen a „sza­badversenyt" és a „szabadgon­­dolkodást”, nem az emberi indi­viduuma korlátlan önmegvalósí­tását jelentették, hanem szerves erkölcsi és közösségi­ kultúrát, akárcsak Arany Jánosnál .­Eötvös Józsefnél és Kemény Zsigmond­itól vagy nyomukban Babits Mi­­hálynál és Szekfü Gyulánál. Kis népek hivatása című, még 1940- ből keltezett írásában így hatá­rozta meg a „kis népek” történel­mi szerepét: „hivatásuk az erköl­csös élet..., az erkölcsös élet ép­pen úgy a kis népek dolga a tör­ténelemben, mint a szegényeké és megalázottaké a társadalom­ban ... Hivatásuk, hogy ne lépjék túl az emberi mértéket. Ez a leg­szebb/ így válhatnak mértékké és példaadássá a nagy népek előtt Mert azok a gépi civilizáció rab­jai s e rabságban elszakadnak az emberszabású élettől... A kis né­pek dolga, hogy megtartva az emberi mértéket, csöndesen, erő­szak nélkül ellenálljanak az új Bábelnek. Ne a nagy népek bű­neit utánozzák, hanem a maguk erényeit keressék.” Ez annak a mindenkori, liberális ideálokat követő „nemzeti klasszicizmus­nak” a hangja, amelyet a múlt században a forradalom utáni, a jelen évszázadban a nagy társa­dalmi rengéseket megelőző nem­zedék hallatott. Egy nemzedék, amely biztos értékekkel és ha­gyományokkal kívánta (volna) felvértezni a magyarságot a nagy történelmi válságok idején. A második politikai gondolkodó Szabó Zoltán. Ha Cs. Szabó mun­kásságának tengelyében a libe­rális hagyományokra épülő „nem­zeti klasszicizmus” eszménye ál­lott, az övében a társadalmi, po­litikai és kulturális reformokat szorgalmazó és azokra épülő „szellemi honvédelem”. Szabó Zoltán magyarországi tevékenysé­gét annak idején az a felismerés és bizonyosság vezérelte, hogy az országnak szigorú önismeretre és békés átalakulásra van szük­sége, ha meg akarja őrizni létét és fenn akarja tartani a magyar­ság nemzeti egyéniségét. Elsősor­ban reformpolitikus volt, és csak mint ilyen vett részt a falukuta­tásban, csatlakozott a népi moz­galomhoz. Szerepet vállalt ugyan­is más reformtömörülésekben is: a Babits Mihály körüli gyülekező . Nyugat­i táborában éppúgy ottho­nos volt, mint Szekfű Gyula kon­zervatív , reform csoportjában, Pethő Sándor Magyar Nemzeté­nek­ munkájában és a katolikus reformerek között (például Ka­tona Jenő Jelenkor című folyó­iratában). Ennek a sokirányú re­formgondolkodásnak és -tevé­kenységnek volt a következménye a háború kezdetén meghirdetett Szellemi Honvédelem mozgalma, s aki olvasta Szabó Zoltánnak az emigrációban írott tanulmányait —­ például a Korszakváltást vagy az Ezerkilenszázötvenhatot —^ ’az ‘ jó tudja, hogy érdek a reform-1'' gondolkodásnak és a vele együtt­járó „szellemi honvédelemnek” , célkitűzéseit soha sem adta fel. A harmadik politikusi példát Kovács Imre, a népi mozgalom és a Márciusi Front egykori vezető egyénisége, a Nemzeti Parasztpárt főtitkára szolgáltatja. Kovács a függetlenségi és agrárdemokrati­­kus hagyományok vonzásában ne­velkedett, személyes sorsa és ifjú­ságában szerzett tapasztalatai kö­vetkeztében jutott el a magyar társadalom forradalmi átalakítá­sának gondolatához. Tehát ha Cs. Szabó László az értékőrző libera­lizmus és Szabó Zoltán a hon­védő reformtermék, ő a baloldali radikalizmus jegyében látta meg­­oldhatóknak a huszadik századi magyar társadalmi és politikai berendezkedés égető kérdéseit. Nem mond ennek ellent az sem, hogy 1947-ben emigrációba vo­nult, s ettől kezdve mint a poli­tikai emigráció karakteres, a ha­zai állapotokat mindig erős bírá­lattal figyelő és általában eluta­sító egyénisége fejtette ki tevé­kenységét. Az emigrációban is őrizte a függetlenségi mozgalmak és a paraszti radikalizmus hagyo­mányait, és éppen e­ hagyományok nyomán bírálta a sztálinista dik­tatúrát vagy azokat a közállapo­tokat és intézkedéseket, amelyek valamilyen módon a sztálinista társadalomirányítás célkitűzéseit és módszereit tartották fenn. H­árom magyar politikai hagyo­mányra szerettem volna utalni: kétségtelen, hogy ezek az értékek idehaza nem érvényesül­hettek, sőt nyilvánosságot sem kaphattak az utóbbi évtizedekben. Az, hogy ezeket a politikai érté­keket az emigráció szellemi élete őrizte meg (legalábbis a nyilvá­nosság előtt, mert a felszól­alá­­szorítottan bizonyára éltek ide­haza is­), a történelmi kényszer következménye volt. Cs. Szabó László 1949-ben itáliai tanul­mányúton választotta az emigrá­ciót, elriadva a hazai politikai eseményektől, ellenszegülve an­nak a minisztériumi utasításnak, amely hazarendelte, tudván azt, hogy a hazatérésnek milyen bi­zonytalanok lehetnek a következ­ményei. Szabó­­Zoltán a párizsi magyar követségen figyelte az itthoni politika alakulását, és a Rajk-per, illetve a Rákosi-féle politika más intézkedései nyomán jutott arra az elhatározásra, hogy Londonban kezdi­­újra életét. Ko­vács Imre pedig már 1947 őszén, miután a nyári választásokat kö­vetően nyilvánosan, összeesküvő­ként rágalmazták meg, látta úgy, hogy nincs más lehetősége, mint a menekülés. Mindhármuk távo­zása és száműzetése a magyarság történelmi tragédiájának a része és következménye volt. Meggyőződésem, hogy most, amikor (végre) napirendre került a hazai politikai kultúra fejlesz-, tése, vagy éppen megalapozása, és­­ ezzel­­ együtt a­­ hagyományos magyart politikai­ értékek alkotó birtokbavétele, be kell fogadnunk a közéletünkbe, be kell építenünk azokat a politikai értékeiket, ame­lyeket a nyugati világban élő ma­gyarság szellemi élete tartott fenn és képviselt. Ez a nyugati magyar szellemiség minden eddiginél szé­lesebb és mélyebb hazai nyilvá­nosságát követeli. Pomogáts Béla Magyar Nemzet A „MEGGYŐZŐDÉS” VESZÉLYES öreg tanárom azt mondja, a televíziót nézve és a rádiót hall­gatva neki is föltűnt: a politiku­sok közszerepléseken újabban egyre többször és mind nagyobb vehemenciával élnek azzal a for­dulattal, hogy amit állítanak, az nekik meggyőződésük. Ezt erős szónoki nyomatékkal, a kijelen­tésnek nagy retorikai­ hangsúlyt adva teszik. Föltűnő az is, hogy nem érvek végén, nem egy-egy gondolatmenet vagy tiszta logikai levezetés előtt vagy után hang­zik föl a nyomatékosító „meggyő­ződésem” kinyilatkozása, hanem legtöbbször a gondolati indoklás helyett. Az ilyen feltűnő „lólábkilógás” azután éppen ellenkező hatást vált ki, mint amilyen célból al­kalmazzák. Meg különben is, az azért sohasem volt elég mások nézeteinek­ döntő mértékű befo­lyásolására,­­ ha valakik ezzel szemben a sajátjukat nagy han­gon hangoztatták. Észre vette ezt már mások közt a nagy gon­dolkodó Nietzsche is, amikor arra a megállapításra jutott, miszerint „a meggyőződések sokkal veszé­lyesebb ellenségei az igazságnak, mint a hazugságok”. Egyáltalán nem meggyőződé­sem, hogy amikor ezt mondta e jeles férfiú, éppen akkor tévedte volna a leghatalmasabbat... # (bal­) IDŐSZAKI KIÁLLÍTÁSOK BUDAPESTI TÖRTÉNETI MÚZEUM (Budavári Palota E. ép.): Védjük, hogy unokáink la lásnák. VI. A 200 éves Lipótváros­i Szent István attribútumai és alakja a magyar bé­lyegkiadásban HOPP FERENC KELET-ÁZSIAI MŰ­VÉSZETI MÚZEUM (VI., Népköztár­saság u. 103.): Távol-keleti kerámia IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM (IX., Ül­lői út 33—37.): Képes kárpitok a xvn-xvm. az.-ból — Reneszánsz és manierizmus — Séta a Korona­­herceg utcában — Brit Iparművészet az Iparművészeti Múzeumban KISCELLI MÚZEUM (ΠΙ., Kiscell út 103.): A Kiscell képzőművészeti gyűjtemény kezdeti évtizedei — Bú­torok a Kiscell Múzeum gyűjtemé­nyéből 1780—1950. — Pest-budai vá­rosképek a XIX. sz.-ból — Kondor Béla és Vlt Tibor művei gyűjtemé­nyeinkben — A magyar bábtörténet — Képek Óbuda múltjából (Ny. 10-11-ig) KÖZLEKEDÉSI MÚZEUM (XIV., Vá­rosligeti krt. 11.), m. Nemzetközi műanyag repülőgép-makett kiáll. MAGYAR MUNKÁS MOZGALMI MÚ­ZEUM (Budavári Palota A. ép.): A fotográfia első száz éve Magyaror­szágon MTA ZENETÖRTÉNETI MÚZEUM f1., Táncsics u. 7.): Zenei éremgaléria — Bartók műhelyében — Pásztory Ditta zongorázik (Ny: H­ is— 10-ig, K: zárva, Sze—V-ig: 10—17-ig.) NÉPRAJZI MÚZEUM (V., Kossuth L. tár 11.): Közös tető alatt: a Cloppen­­burgi Szabadtéri Néprajzi Múzeum kiállítása — Magyar alkotók a tech­nikai haladásért — Népi díszítőmű­vészet Vas megyében — Mentsétek meg a lelkeinket !. falusi fatornyok, fatemplomok Erdélyben — Lakás­belsők m. Uszodi szobabelső (ka­­marakiáll.) (Ny. H. kiv. 10—13-ig) NYUGAT IRODALMI MÚZEUM (XH., Városmajor u. 48 k.): Füst Milán emlékkiáll. (Ny. H. kiv. 14—18-ig) ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI­ KÖNYVTÁR KIÁLLITÓTERMEI (Budavári Palo­ta F. ép.): Magyar—török közös múlt — „Arcmások" Fejér Zoltán fotókiáll. (Ny. 10—13-ig, V. zárvai) PETŐFI IRODALMI MÚZEUM (V., Károlyi M. u. 16.1. Bevezető a ma­gyar Irodalom világába. Ábrándok és tettek kora TERMÉSZETTUDOMÁNYI MÚZEUM (a Nemzeti Múzeum épületében): Afrikában jártak BUDAPEST GALERIA KIÁLLÍTÓHÁ­ZA (HL. Lajos u. 156.): Meg- és átrendezett fénykép ez esztergomi fotóbiennále anyagából — Solti Gi­zella testü­m. kiáll. BUDAPEST KIÁLLÍTÓTEREM (V., Szabadsajtó út 6.): Somogyi Győző festményei és grafikái Dorottya Utcai ki­állít­óte­rem : Paulikovics Iván azobráaim. Kiáll. (zár: 7-én) DUNA GALÉRIA: Kaszás István Vik­tort estem. kiáll. (zár: 6-án) ERNST MÚZEUM (VI. Nagym­ező u. 8.): Fiatal képzőművészek stúdiója (zár: 16-én) JÓZSEFVÁROSI GALÉRIA: Falusi ün­nepek télen (zár: 6-án) MŰCSARNOK: Megyik János Idály (zár: 8-án) — Cséri Attila életmű­­klán. (zár: 15-én) VIGADÓ GALÉRIA: Vida Győző gra­­fikusm. kiáll. (zár: 15-én) — Bartl József festőm.­ kiáll. (zár: 16-én) Postai tudakozó Számítógéppel gyorsabb. (MTI) A Magyar Postánál a si­keres próbaüzem után most már számítógép segíti a szám és cím szerinti tudakozódást. A Műszertechnikai Kisszövet­kezettől 1986-ban vásárolt a Posta mintegy hatmillió forintért szá­mítógépet. Akkor megkezdődött a több mint 420 ezer egyéni előfi­zető adatainak ellenőrzése, ponto­sítása, javítása, majd géprevitele. Egészen mostanáig kartonokon őrizték ezeket az adatokat. A Tu­dakozó dolgozóinak egy-egy mű­szak alatt legalább öt kilométert kellett gyalogolniuk a kartonos dobozok között, s naponta több mint kétszázszor kellett megemel­niük a súlyos kartotéktartókat a kért információt keresve. Egy ér­deklődésre átlagosan 3 perc alatt adták meg a választ Az új rendszer jelentős könnyí­tést eredményezett Számottevően meggyorsult a kiszolgálás, hiszen most 10 másodperc alatt jelenik meg a képernyőn a kívánt infor­máció. A dolgozók kényelmesen, ülve végezhetik munkájukat , sokkal nagyobb hatékonysággal, mint korábban, ugyanis most a napi forgalom 1400—1500 hívás, szemben a régi 400—500-zal. A számítógép előnye az is, hogy a korábbinál jóval gyorsabban le­het átvezetni az adatmódosításo­kat, akár már másnap felvilágo­sítást adhatnak a bekövetkezett változásokról. Régebben ez leg­alább három munkanapot vett igénybe. A hibaszázalék szinte nullára csökkent a számítógépes rendszernek köszönhetően, ugyan­is megszűnt a félreolvasás veszé­lye, s az sem utolsó szempont, hogy a rendszer beindulása óta gyakorlatilag soha sem jelez fog­laltat a szám és cím szerinti tu­dakozó telefonszáma. pontosabb Z A TUDOMÁNY VILÁGÁBÓL A Móri-ároktól keletre Kincs, ami lesz... "Műszaki kísérletek kezdődtek Tatabánya térségében a budapesti hőforrások megmentésére összebékíthető-e a bányászat és a karsztvízkincs védelme? Úgy tetszik, van erre esély Ma­gyarországon is. Mert noha a Du­nántúli-középhegységnek a Mó­ri-ároktól nyugatra eső területein ez eddigelé nem sikerült — a ku­darc lehangoló bizonyítéka a Hévízi-tó állapota —, a keleti térségben a legutóbbi hónapok­ban döntő fordulat történt, s az elkövetkező hónapok prognózisa is biztató, ami felettébb örven­detes, tekintve, hogy ebben a ter­rénumban is van fenyegetett hé­vízkincs: világhíre teszi Buda­pestet fürdővárossá. Eocén — új feltételekkel A sokat szapult eocénprogram­nak — amelynek higgadt értéke­lésére higgadtabb időkben talán egyszer majd sor kerülhet —, bár tervezésekor még koránt­sem játszott meghatározó szere­pet a környezetvédelem, szerves része a vízről való gondoskodás, és nemcsak a bányabeli károk el­hárítása szempontjából. Az élet mindig sokkal bonyolul­tabb annál, semhogy összetett kérdések minden fontos részle­tét egy­ rövid írás vállalhatná megválaszolni, de ennek az el­nagyolt és még az ’előzményeket taglaló­­' összefoglalónak van két feltétlenül említendő eleme, az előbbin kívül. Az egyik magával a beruházás­sal, ezen belül a bányászati tevé­kenység gazdaságosságával kap­csolatos. Be kell látni, hogy a gaz­daságosság mérlegelése csak a tényleges világpiaci árak figye­lembevételével mérlegelhető, a magyar szénbányászat pedig en­nek az árnak a hatvan százalé­káért kényszerül — az árszabá­lyozás az okai­t- termékeit for­galmazni. Ehhez megint tartozik két, az energia — ezen belül a villamosenergia-takarékosság — eredményeivel összefüggő meg­jegyzés. Az egyik nyilvánvalóan az, hogy ha éltető injekcióként beszivárogna ez a termelőiár­­növekedés a magyar piacra, egy­értelműen­ vagy a költségvetés deficitjét növelné — mert kellene a kompenzáló fogyasztóiár-tá­mogatás­t, vagy romló életszín­vonalunkat rontaná tovább. De az is tény: ha a magyar árakon számolt „gazdaságosság” oltárán feláldozzuk a magyar szénbányá­szatot, az ugyanide vezet, azzal súlyosbítva, hogy ráadásul a de­vizamérleget is előnytelenül érin­ti. A másik említendő elem: az eocénprogramnak megkurtítása és átstrukturálása magában hord­ja annak lehetőségét, hogy az eredeti tervekben is megjelenő környezetvédelmi szempontok markánsan kidomborodjanak, s ami fontosabb: érvényesüljenek. (Ha tudjuk — márpedig tudjuk, hogy beruházásainknak rendsze­rint éppen a kapcsolódó elemek­kel összefüggő részleteit szoktuk „takarékosságból” elhagyni, s miért zárnánk ki, hogy így lett volna ez a húszmilliárdos eocén­program esetében is, ezt akár szerencsés fordulatnak minősít­hetjük.) Mert például ez itt a karsztbirodalom keleti tartomá­nyában azt is jelenti, hogy nem kell évi négymillió tonna erőművi szenet produkálnia a bányáknak, a népgazdaság megelégszik kilenc­­százezer tonna minőségi szénnel. Ezért aztán úgy tervezhetik a bá­nyanyitásokat, hogy a művelés alá vont területek vízhelyzetét is figyelembe véve jelölik ki a fej­tések helyét. Nem is beszélve a legfrissebb fejleményről, annak a döntésnek ilyen szempontból kedvező következményéről, hogy Nagyegyháza év végi tervszerű leállításával egyik pillanatról a másikra több mint százharminc köbméterrel csökkent a percen­kénti víztermelés, ami igen ked­vező helyzetet teremt a térség hévizeinek utánpótlása szempont­jából. Csordakút a referencia Többről van azonban szó e kényszerű következményeknél, és az érdemel megkülönböz­tetett figyelmet: a térség bánya­­vállalatai saját holnapi lehetősé­geiket is kipróbálják ebben a so­kat szenvedett térségben. Ahol a kutak elapadtak, ahol eltűnt a tatai Öregtó, ahol harminc mé­­terrel (!) csökkent a nyugalmi karsztvízszint az utolsó béke­évhez képest Kipróbálják, ho­­gyan lehet és hogyan kell ösz­­szebékíteni hasznos munkájukat a környezet kímélésének köte­lezővé vált programjával, s a legutóbbi­­hónapok fejleményei ebből a szempontból különlege­sen biztatóak. Kezdjük talán a tavalyi víz­mérleggel: ez határozza meg az alaphelyzetet. A Móri-ároktól keletre eső területeken még két éve jóval több mint három­száz köbméter­­karszvntet emel­tek ki percenként, ami gyakorla­tilag kereken a duplája a kör­nyezet szempontjából ma elvi­­selhetőnek, minősítettnek. En­nek egy része persze, nem írható a bányászok számlájá­ra: a hévízkutak és az ivóvízku­­tak részesedése ebből a számból több mint hatvan köbméter. De az is tény — és ez fontos a hol­napi koncepciók kialakításánál —, hogy ezeket a rendszereket hasznosítás szempontjából in­tegrálni szükséges. Ha a bá­nyából ivóvíz minőségű vizet emelnek ki — többnyire ez törté­nik —, ezt a vizet hadd fogyasz­­sza a lakosság, az ipar, ne ter­heljék újabb kutakkal a karsztot. Január harmadikén jártam a Tatabányai Bányák Vállalat má­nyi üzemében — Kapolyi László kíséretében, aki január elsejéig a Minisztertanácsnak a témában illetékes kormánybiztosa volt —. Itt ültünk le rövid beszélgetésre, hogy azután a helyszínen is kö­rülnézzünk, velünk tartott Vas László, a tatabányai vezérigaz­gató. December 24-én próbálkoztak először azzal, hogy a negyven köbméter percenkénti vízbetörés­sel ellehetetlenült mányi bánya fejtési területét lent, a föld mé­lyén gátak közé zárják — pon­tosabban ekkor került sor a múlt évben kiépített gátrendszer elzárási kísérletére —, de nem százszázalékos sikerrel, úgyhogy további egy-két hónap szükséges még ennek a vízfa kia­dásnak a lokalizálására. De ak­kor negyven köbmétert máris le lehet majd vonni az iménti ada­tokból. A műszaki feladat cseppet sem egyszerű: a bezúduló víz öt mé­ter átmérőjű vágatban száguld, huszonhat légkörös nyomással, nem­ elég „ledugózni”, magát a környező kőzetet is szilárdítani szükséges, száz és száz köbméter cement injektálásával. Tavaly nyáron megszüntették a vízemelést a csordakúti ak­nából — itt gyakorlatilag befe­jezték a széntermelést —, azóta folyik a fontos kísérlet, átöblítik a karszttároló kőzeteket, a ter­mészetes és mesterséges üregeket, s amikor ez a processzus véget ér — talán pár napon belül —, ide vezetik a nagyegyházi bá­nyavizet, illetve ezen keresztül látják majd el ivóvízzel Tatabá­nya térségét a most épülő és ta­vaszra elkészülő hét kilométeres vezetéken. Ami azt teszi lehető­vé, hogy a tatabányai kutakat kikapcsolják a rendszerből, Mánytól Tatabányáig összesen mintegy félszáz köbméter ki­szi­vattyúzását téve feleslegessé. Ez a csordakúti kísérlet egyszer­smind a vízvisszatáplálás refe­renciája is. A megoldások alapgondolata rendkívül egyszerű. Úgy kell bá­­nyászkodni, hogy a kiemelt karszt­víz szükséges része ivóvízként hasznosuljon, a többit viszont a kiemelés helyétől távolabb visz­szapréselik a kőzetbe, folyama­tosan fenntartva ezzel a karszt hidrodinamikai egyensúlyát, megelőzve a messzire sugárzó károkat Az optimális megoldás — miért ne szóljon legalább egy mondat arról a szebb jövőről, amit per­sze kemény küzdelemben ki kell még harcolnia a társadalomnak — az optimális műszaki megoldás egy nagy térségi szinten össze­hangolt rendszer kiépítése le­hetne. Szivattyúállomásokból, csővezetékekből, kiemelési és be­táplálási pontokból állna, ter­mészetesen számítógép vezérelné, s alkalmas lenne a fentiekben vázolt zárt rendszerű környezet­kímélő vízgazdálkodásra. Csordakúton most azt" próbál­ják ki, hogy milyen a karszt ,"ige-­­­ők­épessége", milyen ütemben és mennyiségben tudja visszafogad­ni elrabolt kincsét, s hogy mi­ként lehet egy ilyen megoldást hatékonyan üzemeltetni. Szó van még az előbbieken kívül egy másik kísérletről. En­nek az a lényege, hogy Budaje­­nőnél vagy Leányvárnál, mányi vagy dorogi eredetű bányavizet visszatáplálva meg lehetne tá­masztani a Budapest hévizeit tápláló karsztáramlásokat — itt a Pilisben egy belső „domb” osztja két részre a Móri­­ároktól keletre eső hidrodina­mikai rendszert, és a szak­emberek azt feltételezik, hogy az ettől a vonaltól nyugatra mu­tatkozó hiány hatása egy ilyen felső ponton történő betáplálás­sal ellensúlyozható. és most újra a mérlegről. Év közepére, a felsorolt intézkedé­sek hatására a térség teljes víz­emelése kétszáz köbméter alá kerül, az esztendő végére pedig — a nagyegyházi bánya szüne­teltetésével — a száz köbméter körül áll be, ami jóval kevesebb a védelem előírta kötelezőnél. Vagyis egyértelmű nyereség. Szűk látókörű taktikázás Gondolhatná a kritikus olvasó: a bányának nem érdeke, hogy drága műszaki kísérletekkel is rontson termelése gazdaságossá­gán. Ilyesmit nemcsak az olvasó gon­dol, valószínűleg ez a meggon­dolás befolyásolja a bauxitbá­nyászat gazdáit annak a takti­kának makacs védelmében, amelynek jegyében s érvényes határozatok ellenére nem kezd­tek hozzá Nyirád tágabb térségé­ben a víz-visszatáplálási rend­szerek kiépítéséhez. Napnál világosabb: a kiemelt víz ivóvízként történő hasznosí­tása a bányának bevétel, vagyis költségeit kompenzálja. Rész­ben vagy teljesen, esetleg némi nye­reséget produkálva. Függ a hely­től, a vízföldtani adottságoktól, sok minden egyébtől. De az tel­jesen nyilvánvaló — ha az előb­bi netán kurta perspektívának tetszik­­, hogy a kilencvenes években, a következő évezredben a holnapot semmi­bevevő taktiká­kat nem tűr már meg a társada­lom. És aki előbb kezd hozzá a békekötéshez, az előbb élvezi majd a béke neki le­termő gyü­mölcseit Búza Péter ,v

Next