Magyar Nemzet, 1989. április (52. évfolyam, 77-99. szám)

1989-04-14 / 86. szám

reformklub Intézményesített önvédelem írta: Szalai Júlia szociológus MTA Szociológiai Kutatóintézet Az utóbbi években napvilágot látott reformelképzelésekben min­denütt feltűnik az a gondolat, hogy a szociálpolitika, illetve a politikai intézményrendszer re­formja nélkül ma a legsürgetőbb­nek tekintett gazdasági reformlé­pések sem vihetők sikerre. A re­formírások túlnyomó többségének olvastán az olvasóban az a meg­győződés alakul ki, hogy immá­ron nem lehet eltekinteni a szo­ciálpolitika reformjától, hiszen a piac hatékony működése elkerül­hetetlenül a jövedelmek erőteljes differenciálódásával, a társadal­mi egyenlőtlenségek növekedésé­vel jár együtt. Márpedig, hogy azok az elviselhetőség határain belül maradjanak, szükség van egy elkülönült „helyesbítő” rend­szerre — ezt a rendszert hívja a szerzők többsége szociálpolitiká­nak. A szociálpolitika válsága min­denekelőtt abból fakad, hogy az államszocializmus klasszikus köz­ponti újraelosztó rendszerére ki­munkált „hagyományos’s tervgaz­dasági szociálpolitika túlélte ön­magát, s mindinkább gátjává vált az intézményei, elosztási formái és szolgáltatásai által megcélzott társadalmi feladatok ellátásának. Továbbélése ezért évtizedek óta diszfunkciók és társadalmi zava­rok forrása, amelyek nyomában a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklése helyett azok megállít­hatatlan növekedése jár. A szo­ciálpolitika ma alanyai, az állam­polgárok számára méltánytalan­ságok, kiszolgáltatottságok, a pa­zarló szűkösség, a krónikus hiány megannyi irritáló, megalázó és fájdalmas élményét nyújtja. Fo­galmának köznapi jelentése azo­nos lett a tömegesen kielégítet­len szükségletek, az átláthatatlan bürokratikus szabályozgatások, a toldozó-foldozó tűzoltó-megoldá­sok és a mind elégtelenebb szín­­­­vonalú szolgáltatások összefogla­ló megjelölésével. Hatalom kérdése... A szociálpolitikában és a gaz­daságban fellépő válságjelensé­gek ugyanarról a tőről fakadnak: mindkét szféra zavaraiban az el­múlt évtizedekben sokat módo­­sítgatott, ám alapstruktúrájában, hatalmi berendezkedésében a tervgazdaság kezdeteitől napjain­kig változatlanul működő köz­ponti újraelosztási rendszer bel­ső válsága érhető tetten. Ez az alapstruktúra pedig a hatalom struktúrája. Vagyis a reform kérdése nem más, mint a hata­lom kérdése. A gazdaság reform­jában állam és piac, a szociálpo­litikáéban állam és civil társada­lom egymástól való elválása, s mindkettőben állam és polgárai­nak autonómiája, a társadalom független megszerveződése az az alapkérdés, amelyen a válság felszámolása, a társadalom pers­­pektívanye­rése, az ország euró­paisága múlik. A szocialista tervgazdaság ki­építésének időszakában az új rendszer a szociálpolitika vala­­­­mennyi hagyományos intézmé­nyét a megdöntött kapitalizmus rekvizitumaként dobta sutba. Ugyanakkor — s ez az önellent­mondásának lényege — a terv­­gazdaságot az össztársadalmi ra­cionalitás legfőbb letéteményesé­nek tekintette, s ennek jegyében a gazdasági, a társadalmi élet, a privát- és a közszféra minden szegmense átitatódott a központi szándék szociális mozzanatával. Az 1945 utáni berendezkedés grandiózus modernizációs prog­ramként indult útjára, amely a korábbi magyar társadalomfejlő­dés két — összefüggő — évtize­des tehertételének tagadását és végleges megoldásának ígéretét hozta. Az egyik a két háború közötti társadalom részleges (fe­lemás) integrációja volt. A másik kérdés pedig: az előbbi problé­mához szorosan tapadó, nem­európai mértékű és kiterjedtségű, tömeges, abszolút szegényes fel­számolása. A szociálpolitika megszünteté­se és magával a központosított tervgazdasággal való azonosítá­sa ebben a keretben nyeri el ér­telmét, s válik a grandiózus prog­ram szerves tartozékává. A gaz­dasági szabályozás tervlebontá­­sos módja, a politikai folyamatok, a munkaerő leértékelésével,­ és — ezzel párhuzamosan — a­ki kény­szerűen teljes foglalkoztatás, a „béren kívüli juttatásként” defi­niált mennyiségi egészségügyi el­látás, vagy a „költségvetési ága­zattá” degradált társadalombiz­tosítás meghonosított rendszere egymástól elválaszthatatlan fo­gaskerekekként épültek egybe. Szolgálták a központi hatalom vezérelte társadalomátalakítási programot A társadalom gyökeres­ átszer­vezésének programja az intéz­mények egy központú, feszes, mi­­litarisztiikus hierarchiába rende­zett jól irányítható építkezési el­vét célozza meg. Modernizációs programként pedig az egykori agrárország ipari társadalommá változtatását a minden korábbit felülmúló gyors gazdasági növe­kedést és a társadalmi igazságos­­ság eszményét hirdette. Mindez két pilléren nyugodott: a program megvalósíthatóságát az állami tulajdon felsőbbrendű­sége illetve a központi tervuta­sításos rendszer mindenhatósága volt hivatott szavatolni. Szolgáltató szociálpolitika Az államszocializmus központi újraelosztó rendszere valóban létre ie hozott egy egy­elvű integ­rációt, és felszámolta a tömeges abszolút szegénységet. Érvényé­nek történelmi korlátja és a rend­szer mélyülő válsága abból adó­dik, hogy a „szervetlen integrá­ció”, azaz a központi diktátumok egységesítő elve az extenzív ter­jeszkedés forrásainak kimerülé­sével dezintegrálóvá vált, a tel­jes foglalkoztatás szintjének el­érésével (azaz a bevonható mun­kaerőtartalékok kimerülésével) az eddigi relatív biztonság az újabbkori létbizonytalanság, tö­­megesen fenyegető elszegényedés, terjedő munkanélküliség és le­szakadás veszélyforrásává lett. A központosított redisztribúció legfőbb gazdasági rendeltetése az állam működtetése. Az állami költségvetésnek közel hatvan szá­zaléka — dotációk, szubvenciók, támogatások formájában — új­ra keresztülfolyik a gazdaságon, hogy azt életben tartsa. Így vá­lik érthetővé, hogy a „szociális költségvetés" (az „ingyenes” ál­lami juttatásként definiált egész­ségügy, kultúra, oktatás, valamint a társadalombiztosítás egészének forrása) strukturális okokból ke­rül újra meg újra reménytelen maradékpozícióba. Így a szociális szféra működését nem a szükség­letek, hanem a szűkösségek ve­zérlik: pé­nzt, eszközt, beruházást és munkaerőt oda kell csoporto­sítani, ahol éppen a legégetőbbek a hiányok. Így állt elő mára az a helyzet, hogy a szocializmus egykor legfőbb vívmányának te­kintett szociálpolitika — a költ­ségvetés felől nézve — bénító kiadási tétel. A lakosság felől nézve pedig a szegénység, az el­látatlanság, a kiszolgáltatottság legfőbb forrása. Többek között ezért is a tol­dozó-foldozó reformálgatások, pótlólagos forrásteremtő bűvész­kedések helyett a szociál­politika egész szerepkörének, rendeltetésének és funkciójának radikális újraértelmezésére van szükség. Hogy ez az „átértelmezés” va­lóságossá váljék, a szociálpoliti­kának a központi állami akarat szolgálatából a társadalom szol­gálatába kell szegődnie, intézmé­nyeinek az állampolgárok szük­ségleteit érvényesíteni hivatott társadalmi önvédelmi intézmé­nyekké kell válniuk. Ez azonban nem mehet végbe a társadalom önszerveződése, állam és civil társadalom elválása és rendezet­ten újrafogalmazott, törvényesen szabályozott viszonya, valamint a társadalom tagjainak, cso­portjainak, közösségeinek füg­getlen érdekérvényesítési intéz­ményei nélkül. A szociálpolitika „újraértelme­zése” elképzelhetetlen anélkül, hogy létrejöjjenek az első és második gazdaságbeli munkavál-­ lalói érdekeket védő független szakszervezetek, s hogy a köz­­igazgatás intézményei — szabad választások útján — az állampol­gárok ellenőrzése alá kerüljenek. Csak így válik lehetségessé, hogy a szociálpolitika kikerüljön a költségvetés mindenkori szűkös­ségének elosztáspolitikai csapdá­jából, s létrejöhessen legfőbb saját intézménye, a költségvetés­től független, önfinanszírozó jel­legű önkormányzati társadalom­­biztosítás, valamint megszület­hessenek és felvirágozhassanak a lehetőségekhez, szükségletekhez rugalmasan ingadozó társadalmi szolgáltatások. Vállalkozás: garanciákkal Világos, hogy az önfinanszíro­zó­­rendszerre történő zökkenő­­mentes áttérést a gazdasági pros­peritás éveiben könnyebb lett volna véghez vinni, mint ma. Az áttérés azonban halaszthatatlan, és nem reménytelen, hiszen a társadalombiztosítás irracionális működését nem a pénzszűke, ha­nem a költségvetési rendszer szer­kezeti folyamatai generálják. Te­hát a társadalombiztosítás önál­lósítása és önfinanszírozóvá téte­le ma megvalósítható, de előfel­tétele, hogy annak ellenőrzését az állam fokozatosan fenntartóinak (a munkavállalóknak és a mun­kaadóknak), illetve felhasználói­nak, az állampolgároknak enged­je át. Ugyanilyen fontos előfeltétel a döntési autonómia és az ellenőr­zés jogának szavatolása, önkor­mányzati kontroll nélkül ugyanis a pénzügyi önállósítás egyszerűen a költségvetési terheknek a vál­lalatokra, a munkavállalókra és a lakosokra történő visszahárítá­­sát jelentené. Ennek az önállósulásnak úgy kell végbemennie, hogy az „új" társadalombiztosítás a munka­vállalói érdekeket védő független szakszervezetek, illetve a mun­kaadók érdekvédelmi tömörülései (kamarái) közötti tárgyalásokban, alkuban alakíthassa ki szabályo­zási rendszerét, a munkavégzői és vállalkozói járulékok mértékét, döntsön a lekötött tőkék befek­tetésének legcélszerűbb módjai felől, és így tovább. Az önkormányzatnak kell dön­tenie a társadalombiztosítás min­denkori (szociális) politikájáról, de anyagi gyarapításáról és szük­ségletkielégítési prioritásairól is. Pontosabban: a társadalombizto­sítás nem feltétlenül egyetlen rendszer, hanem a különféle szükségletekre válaszoló önkor­mányzati társadalombiztosítások szövetsége. Az elkülönült „csalá­di", „betegségi", „öregségi" tár­sadalombiztosítások mellett szól­hat, hogy saját önkormányzati politikájukat, gazdasági befekte­téseiket, természetesen és keve­sebb áttétellel igazíthatják az ál­talunk képviseltek szükségletei­hez.Az eddig említetteken kívül e szociálpolitikai pénzügyi rend­szer biztonságos működtetésének van még két további feltétele. Az egyik a szolgáltatásainak alap­elveire vonatkozó, csak ritka mó­dosításokat megengedő parla­menti törvényalkotás.­­A társa­dalombiztosítás társadalmi önvé­delmi jellegét és integratív erejét áshatja alá, ha a társadalom csoportjait egymással fordítják szembe a gyakran változó, kedvezőbb, vagy kedvezőtlen családi pótlék-, munkanélküliség, vagy nyugdíjtörvények.) A biztonságos működés másik előfeltétele, hogy el kell válasz­tani a társadalombiztosítás kifi­zetési kötelezettségeit és gazdál­kodási tevékenységét. Az előb­bit végül is törvényes úton szava­tolni kell, és ezért anyagilag — még teljes önállósulás mellett is — az állami költségvetés felel. Az utóbbira az önkormányzatok­nak szabad kezet kell kapniuk. S e szempontból a társadalombiz­tosítás éppúgy lehet piaci vállal­kozó, mint bárki más. Magyar Nemzet A Phralipe független cigányszervezet előkészítő bizottságának közleménye kötelességiől szólunk. Közös gondunkat, a Magyarországon élő cigányság mindannyiunkat súlyosan érintő, ám lényegét te­kintve mindmáig nem rendezett, értő kezelésmódra nem érdemesí­tett ügyét kívánjuk végre tár­gyalóasztalhoz vinni, azzal a fe­lelősséggel, amellyel csakis egyenrangú, és független szelle­miségű állampolgárok bírnak. Nyilatkozatunknak öt alapgon­dolata van. Első gondolatunkban az em­beriség legfenségesebb, mégis a legtöbbször megtiport, vagy leg­inkább semmibe vett eszményét, az Emberi Jogok Egyetemes Nyi­latkozatának 1. cikkelyét, ennek megrendítően szép gondolatát idézzük, azzal a hittel, hogy soha, amíg csak ember él a Földön, ér­vényessége el nem halványul: „Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága van. Az emberek ésszel és lelki­ismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell hogy viseltessenek." Második gondolatunkban, mi­vel a fenti eszmény érvényesíté­sének folyamatából a magyaror­szági cigányság kisebbségi jogai­nak semmibevétele miatt — s ez­zel alapvető emberi jogait is súlyosan sértve — teljesen kire­kesztődött, kijelentjük és leszö­gezzük: A cigányságnak, mint az or­szág legnagyobb lélekszámú ki­sebbségének, jogai érvényesítésé­re máig nincs képviselete. A je­lenleg létező szervezeteket felül­ről, a politikai vezetés felelőssé­gének áthárítására hozták létre. Nincs meghatalmazásuk a ci­gányságtól és számottevő hatás­körük sincs. A hatalomtól, az ál­lami vezetéstől függenek, s ennek érdekeit közvetítik a cigányság felé alkalmasint a cigányság érde­keivel szemben is. A hivatalos po­litikai álláspont szerint a cigány­ság ez idő tájt még csak nem is nemzetiség. Amikor mi mégis nemzetiségnek nevezzük magun­kat, azért tesszük, mert számunk­ra ez a tény nem képezte, és nem képezheti vita tárgyát a jövőben sem. Önmegnevezésünk egyúttal egy eddig még soha nem volt ci­gány — emberjogi, hangsúlyoz­zuk: demokratikus alapokon, al­kotmányos keretek között műkö­dő politikai mozgalom kiszélese­désének a kezdetét is jelenti; a magyarság és a cigányság közös jövőjéért gondolkodó cigány ér-­ tel­miség, és a hozzá csatlakozó, közös érdekeiket mindinkább fel­ismerő cigány és nem cigány csoportok szövetségét. Harmadik gondolatunkban az alábbi véleményünknek adunk hangot: A mostanában sokat emlegetett, és szervezetünk ál­tal is alapkérdésnek minősített jogállamiság megteremtésével párhuzamosan meginduló, tény­leges demokratizálódási folyamat csak akkor lesz igazából érték; országmentő, országépítő folya­mat, ha az úgy szabályozza a társadalmi folyamatokat, hogy azok a társadalmi szolidaritás erősödéséhez vezessenek és osz­lassák a társadalmi közönyt. Magyarország lakosságának mintegy 5" ,,­a cigány. Meggyőző­désünk, életkörülménye, fokozódó, s mára csaknem tetőfokára hágó szociális, kulturális, gazdasági és politikai nyomorúsága, ha egy azonnali nekilendüléssel, belátha­tó időn belül nem vesz jobb for­dulatot, nemcsak hogy erősen kérdésessé teszi az egész ország számára oly létfontosságú társa­dalmi előbbrejutás legcsekélyebb lehetőségét, de valljuk, és fele­lősséggel állítjuk, lehetetlenné is teszi azt Kötelességünkből adódóan azért mi is azon leszünk, hogy a társa­dalomban végbemenő folyamatok most már ne csupán egy rangját veszített demokráciával kacérko­dó, dilettáns, vagy félrevezető politikai kísérletezgetések soroza­ta legyen, hanem valódi egyez­ség: a több százados történelmi egymásrautaltság el nem felejt­hető élménye.­­Negyedik gondolatunkban ezért kifejezésre juttatjuk. Sohasem fogunk beleegyezni és beletörőd­ni abba, hogy társadalmunkban a cigányság helyzetének megold­­ása, életkörülményeinek javítá­sa állandóan hátra sorolódjék a társadalom feladatai között. Felháborodásunknak adunk hangot, amikor kimondjuk: szám­talan megoldásra váró feladatai között a hivatalos politika dönté­seiben figyelmen kívül hagyja a cigányság érdekeit. Azt látjuk, hogy kisebbségi jogainak lesöpré­­sén túlmenően — a gazdasági fo­lyamatok átalakításánál cigány emberek hatalmas tömegeire, no­ha ugyanez a társadalom termel­te ki őket, mára már nincs szük­ség. A folyamat alatt egyszerűen leselejteződnek, tervszerűen , és tendenciózusan a társadalom pe­remén kívülre szorulnak — a­­ legcsekélyebb perspektíva nél­kül. Ötödik gondolatunk üzenet: A magyar politikai életben ez idő szerint is jelen lévő, de holnapra egyre nagyobb nyomatékkal fel­lépő demokratikus erőknek, és a többségi társadalomnak már most tudniok kell: közmegegyezés nem jöhet létre a cigányság kirekesz­tésével, érdekeinek figyelembe­vétele, alapvető emberi jogainak érvényesítése nélkül. Látniok kell azt is, hogy van olyan politikus cigány értelmisé­gi csoport, aki közösségéhez erő­­­sen kötődik, elszánt, politikai ta­pasztalatai alapján pedig ugyan­úgy felkészült, mint általában a magyar értelmiség, amelyhez — túl azon, hogy cigány —, bízvást tartozónak vallja magát. Leendő feladata nem kevesebb, mint hogy — a közös érdekek hangsúlyozása mellett szövetsé­geseit megtalálva, kisebbségi lé­téből fakadó érdekeit magával a cigánysággal is felismertesse, eze­ket az érdekeket közvetítse, és minden alkotmányos eszközzel ér­vényesítse. Történelmi feladatként csak annyit vállalhat magára, ameny­­nyit egy demokratikus átrendező­dés folyamatában fel kell vállal­nia; érdekvédelmi és érdekegyez­tetői funkciójában meg kell kí­sérelnie annak a katasztrófának az elhárítását, amely az egész magyar társadalmat fenyegeti: a közmegegyezést érvénytelenítő totális csődöt. Előkészítő Bizottság:­­ Balogh Attila költő, Horváth Aladár ta­nító-népművelő, Mendi Rózsa pszichopedagógus, Osztöjkén Bé­la író, Vajda Imre tanár, szocio­lógus, Zsigó Jenő szociális szer­vező, út Budapesten napokon belül — Phralipe — Testvériség elneve­zésű független cigányszervezet alakul a magyarországi cigány­ság emberi-kisebbségi és politikai jogainak megteremtése és védel­me érdekében. Péntek, 1989. április 14. Interbalett 89 A BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL keretein belül meg­rendezett idei kortárs balettmű­­vészeti találkozó minden vára­kozáson felül igen jól sikerült. Elsőrendű külföldi társulatokat lehetett látni, nagyon jó műso­rokkal. S lám, kiderült, itthon is óriási érdeklődés van a táncmű­vészet iránt: minden előadás táb­lás házzal ment, lett légyen az a kis befogadóképességű Thália Színházban, a kétezren felüli nézőterű Erkel Színházban vagy a napokon át ugyanazt a pro­dukciót játszó Sportcsarnokban. Pedig nem volt olcsó mulatság, a jegyeket borsos árakon számí­tották. És azt hiszem, az egyet­len kifejezetten gyenge lodzi Operabalett közönségén kívül senki sem panaszkodhat, hogy hiábavalóságra pazarolta pénzét. Sőt, szeretném is mindenek előtt hangsúlyozni azt, ami fel­tűnt és kellemesen meglepett: nagyon sok fiatalt lehetett látni a nézőtéren. Köztük nem keve­set az úgynevezett Nehezen beil­leszkedők közül, például imitt­­amott tarka fejű punkokat. Érde­mes is lenne a fiatalok művé­szeti nevelésével foglalkozóknak komolyan felmérni a nem fogal­­mi kommunikáció útján ható táncművészettel kialakítandó kapcsolatokat „Mi úgy kommu­nikálunk, mint a halak” – mondta az amerikai mester, George Balanchine, vagyis a „testközeli" érzékelhetőség esz­köztárával. Remekül fogadták a némán sugárzó hullámhosszukat a legkülönbözőbb rétegekhez tar­tozó ifjú nézők. És hogy gazda­godtak általa, azt talán nem is kell mondani. A modern társu­latok ugyanis a lehető legmélyeb­ben foglalkoztak a tipikusan mai szorongások, mai problémák kö­reivel. Ebből a szempontból és művé­szi értékét tekintve is a legjelen­tősebb élményekkel az amerikai José Simón Társulat, és a Hol­land Táncszínház Ifjúsági Együt­tese szolgált. SIMÓNÉK NAGYSZERŰEN FELÉPÍTETT, kivételesen mély­reható műsorából a már klasszi­kus számba menő Choreographic Offeringen (Bach) és a máris örökérvényűnek bizonyult cso­dás, négyszemélyes Othelló-pa­­rafrázis, a Mór pavane-ján (Purcell) kívül elsősorban Jiri Kylián világszerte ismert remek­műve. Az elsüllyedt katedrális váltott ki óriási ovációt. Elsüllyedt világ: víz alatt úszó látomás for­májában két emberpár bonyo­lult kapcsolatai tűnnek elő. Disz­harmóniák és pillanatnyi ideig tartó harmóniák, párharcok,­­fél­tékenység, agressziók, nemtelen találkozások. Mindez szavakban aligha kifejezhető, emelkedett emberi együttérzéssel, s gördü­lékeny táncnyelvi eszközökkel megformálva. A már csaknem húsz eszten­deje halott társulatalapító, José Simón repertoárjához pompásan illeszkedik Kylián stílusa; főleg ez a Debussy-zenére és tenger­morajlásra alkotott munkája. De nem idegen a profilját módosíta­ni kényszerült társulattól a leg­újabb formálásmódokkal lépést tartó érzésvilág sem. Carlos Orta Visszatérés című kettőse, a dél­amerikai Piazzola muzsikájára és konkrét hangokra komponált pillanatképe napjaink leghétköz­napibb repülőterén egy hétköz­napi pár sikerületlen újratalál­­kozásába enged bepillantást. A táncosok modern civil ruhában vannak, játékukhoz a mondani­valót pontosan kifejező, célsze­rűen tömör mozgásformákon kí­vül szcenikai elemként mindösz­­sze egy közönséges szék tartozik. Ez a lány várakozásának eszkö­ze, ide-oda helyezgetése lelkiál­lapotának tükröződése, majd a kettőjüknek mindinkább szűkké váló „élettér” szimbóluma. A HOLLAND TÁNCSZÍNHÁZ ifjúsági kísérleti műhelyének el­sőrendű feladata, hogy teret nyis­son fiatal koreográfusok és tán­cosok bemutatkozására (akárcsak a francia Operaház G. R. C. O. P. társulata, vagy a mi Operahá­zunk Kamarabalettje). Műsoruk­ból elsőnek mégis a „nagy” tár­sulat vezető táncalkotójának, Jim­­ Kyliánnak Stoolgame-jét (Székfoglalósdi) szükséges ki-­ emelni, mert — úgy tűnik — ez az utóbbi idők egyik­­világméretű modern táncalkotása. Egy közis­mert gyermekjáték társadalmi közérzetünk szerint tragédiává módosul. Mindenki kergeti-fogja a koncát, aki kiesik, egyúttal el­esik, lelkiismeret-furdalás nélkül ölik meg. Megrázó, szűkszavú egyszerűséggel kimunkált kegyet­len táncos poéma, egyszersmind felmagasztosító kiállás a meg­alázott elesettek mellett. A­­má­sik kitűnő Kylián-mű az auszt­ráliai folklórgyűjtésén alapuló humoros jellegű Nomádok, hal­latlanul leleményes mozgásnyel­vi és térformálási értékeivel nyűgözte le nézőit. A két bemutatkozó fiatal alkotó közül kétségtelenül a már közis­mertnek mondható, koreográfiai díjat is nyert Nacho Duato a je­lentékenyebb, Jardi táncát (Tán­cok kertje) című művének leg­főbb értéke, hogy a modern tán­cot a spanyol nemzeti tánccal si­keresen, élvezetesen és egyénien ötvözte. Táncai Maria del Mar Bonét felhangzó érzelemgazdag spanyol dalaival összecsengve idillikus-archaikus hangulatot árasztanak. Lionel Hoche, a másik ifjú ko­reográfus egy mai panelház ka­­szárnyaéletéből ragadja ki az új­házasok veszekedésekkel tarkított sablonéletét, alkotói értelemben is elég sablonosan. AZ ÚJ DÁN TÁNCSZÍNHÁZ a harmadik érdekes együttes ugyancsak a modern táncágaza­tot képviseli. Jártak már nálunk vagy másfél esztendeje, és ak­kor igen jó benyomásokat sze­rezhettünk erről a mindössze hét táncosból (köztük a két ko­reográfusból)­­ álló társulatról. Most valamivel gyengébb műsor­ral jöttek, de az amerikai néger Warren Spears az általunk isme­retlen Faragó Béla zenéjére ké­szített Utolsó valcer című szim­fonikus jellegű táncműve kifeje­zetten szép volt. S Anette Abild­­gaarddal közösen alkotott mun­kája Stravinsky teljes Tűzmadár­­muzsikájára pedig érdekes, finom hangvételű koreográfia és érde­kesen megfogalmazott — bár kis­sé didaktikus — téma. Egy har­monikus diákközösségszerű tár­saságot valaki közülük terrorizál­ni kezdi, ezt a pszichológiai nyo­mást a többiek idővel lerázzák ugyan, de már csak formálisan olyanok, mint annak előtte. Nagyon jól sikerült a­­szovjet— magyar közös gálaműsor, mely­ben a moszkvai Sztanyiszlavszkij Színház és a budapesti Operaház szólistái léptek fel. A gazdag — és jórészt ismert — koncertszá­mokról most nem beszélve, csu­pán Dmitrij Brjancev kitűnő ka­maraműveit említjük meg, a gyönyörű lírikus Románcot, a Chopin-zenére készült Romanti­kus duettet, a vidám zsidó—ci­gány párost — illetve Seregi cso­daszépen megjelenített Cédrus pas de deux-jét és Fodor Antal egyfelvonásnyi Izgalmas Boleró­­ját, Hágai Katalin főszereplésé­vel. Nagyszerűen — a szovjet művészekkel egyenrangúan — koncertművekben. Elismerés il­leti Pongor Ildikót, Hágai Kata­lint, Oláh Csillát, Végh Kriszti­nát, valamint Keveházi Gábort, Szakály Györgyöt és Eichner Ti­bort. Előadógárdánk sikeres szerep­lése annál örömtelibb, mivel a magyar részvétel ezúttal nem le­hetett versenyképes a nemzetkö­zi ranglista élmezőnybeli képvi­selőivel. CSAK A GYŐRI BALETT je­lentkezett vidéki társulataink kö­zül Budapesten új művel, a Bul­gakov és a többiek című egész estés darabbal. Nem érdemtele­nül tűzték az Interbalett műso­rára, mert kétségtelenül Markó Iván legjobb művei közé tarto­zik. De mindjárt hozzá kell ten­ni, hogy érdekes és sokszor igen szép megoldásai ellenére egy za­varos, leegyszerűsítő és néhol ér­zelgős történelmi showműsor szintjén mozog. Nem más, mint az orosz történelem vázlatos ké­peskönyve, mely sem stilárisan, sem műfajilag nem képez egysé­get. A fent említett társulatok jelentős alkotóinak életérzéséhez képest olyan beszűkültnek hat a mi győri együttesünk napi poli­tikai tudata, hogy még a kulmi­­nációs zárójelenet tátogó Sztálin­­képei, a mégoly expresszívre na­gyított utasító mutatóujjak fi­gyelmeztetése és a bőrünkön ér­zett megrázó igazságtartalom el­lenére is súlytalan marad. Sajnos, a szakmai kuriozitás­számba menő, oly ígéretes há­rom operaházi Csodálatos man­darinverzió sem adott igazi él­ményt. A művek egyenlőtlen elő­adói szintje hol elrejtette az adott mű erényeit, hol nem tudta el­fedni hibáit. A hagyományőrző Harangozó-változat, Seregi Lász­ló ezt folytató (sikeresen újra­­szcenírozott) táncosított darabja és Fodor Antal mai környezetben játszódó Mandarinja így együtt felrajzolta ugyan a korszerűsítő tendencia ívét, de bemutatni egy csokorba fogva csakis teljesen kiérlelten és a legmegfelelőbb­­szereposztásban lett volna érde­mes. Gelencsér Ágnes Üzemtörténészek találkozója Fiatal tudományág az üzem­történet. Szakemberei és amatőr művelői tizenegy esztendeje tar­tották első országos konferenciá­jukat. A vállalatok múltjának feltárása, feldolgozása,­­ újabb üzemtörténeti gyűjtemények ala­pítása, a témába vágó kiállítások megnyitása a kutatók szerint még a jövőbeni vállalati gondok meg­oldásában is segítséget nyújthat. Az üzemtörténeti munka ered­ményei mellett az újabban tá­madt — részint gazdasági jellegű — feszültségeket is megtárgyal­ják a résztvevők a második or­szágos üzemtörténeti konferen­cián, amelyet április 28—29-én Veszprémben rendez meg a szakszervezetek megyei tanácsa, a Hazafias Népfront és a Ma­gyar Történelmi Társulás ille­tékes szakosztálya.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék