Magyar Nemzet, 1989. június (52. évfolyam, 126-151. szám)
1989-06-24 / 146. szám
1· A reformpolitikus bukása Hruscsov: „Fel kell lépni mával szemben!” ma Az 1993. július 4-i kormányprogramban meghirdetett reformpolitika — korabeli nevén: „az új szakasz politikája” — egy esztendő leforgása alatt jelentős kezdeti eredményeket hozott. A változások ütemével és mértékével azonban Nagy Imre miniszterelnök korántsem volt elégedett: a kormányprogram megvalósítására irányuló törekvései lépten-nyomon ellenállásba ütköztek, ő maga ismételt kompromisszumokra kényszerült Ez történt az MDP III. kongresszusán is, 1954 májusában. Az eredetileg igen merész — a pártállam megbontását és a politikai intézményrendszer átalakítását célzó — referátumtervezetét a politikai bizottságban lezajlott előzetes vitában kilúgozták. Az 1954. október 1—3-i — a népgazdaság helyzetével foglalkozó — központi vezetőségi ülésen kedvezőbbre fordult a helyzet: Rákosi Mátyás enerváltan védekezett, híveitől kevés támogatást kapott. Kínosan érintette, hogy Nagy Imre élesen felvetette a rehabilitációk ügyét is. A KV-ülés határozatai — melyeket Nagy Imre a Szabad Nép október 20-i számában nagy cikkben méltatott — lázba hozták a sajtó munkatársait, kisugározták az értelmiségre és az ifjúságra. Kedvező légkört teremtettek a Hazafias Népfront alakuló kongresszusához. Rákosi Moszkvában Miközben itthon a politikai és szellemi életben ígéretes pezsgés indult meg, Rákosi aki az októberi KV-ülés után hosszabb szabadságra ment, Moszkvában ellenakciót indított. Az MDP kongresszusa előtt folytatott moszkvai tárgyalásokon azt kellett tapasztalnia, hogy — bár legfőbb 1953-as kritikusát, Beriját már negyedéve kivégezték — a mérleg mégsem billent az ő oldalára. Akkor Nagy Imre még élvezte a szovjet vezetők bizalmát, neki viszont felemlegették a törvénysértésekben játszott szerepét. Most azonban egészen más légkör fogadta. A szovjet vezetőket aggasztotta a nemzetközi helyzet alakulása, különösen a német militarizmus feltámadásának veszélye. A szeptember végén Londonban megkezdődő, majd októberben Párizsban folytatódó kilenchatalmi konferencia módosította az európai erőviszonyokat. Október 23-án aláírták a Nyugat- Németország felfegyverzését és a NATO-ba való bevonását szolgáló párizsi szerződéseket. Ez a szovjet politikai vezetést arra késztette, hogy felülvizsgálja korábbi irányvonalát, s a hadipotenciál fejlesztése érdekében visszatérjen a nehézipar elsődlegességének — a malenkovi politika által ugyan soha teljesen fel nem adott — elvéhez. Ez a változás megkönnyítette Rákosi helyzetét. Meghallgatásra talált minden vád, amit Nagy Imre ellen felhozott: túlhajtotta a szovjetek által tanácsolt korrekciókait; elhanyagolta a nehézipart; hagyja szétesni a termelőszövetkezeteket; teret nyitott a nacionalizmusnak, a népfrontból a párttal szembenálló szervezetet akar faragni. Rákosi november 29-én tért haza Moszkvából, s még aznap megtartotta a gyors tájékoztatót a politikai bizottság tagjainak. Ezt követően az MDP PB több alkalommal — december 1-jén, 9-én és 15-én — megtárgyalta a szovjet vezetők adta bírálatból adódó tennivalókat. Nagy Imre nem zárkózott el a szovjet vezetés szempontjainak mérlegelése elől, bizonyos önkritikára is hajlandónak mutatkozott. De elfogadhatatlannak tartotta azt a Rákosi által erőltetett, s a PB december 15-i ülésén — távollétében — jóváhagyott formulát, hogy a párt politikája „az 1953 előtti években is alapvetően helyes volt". Elvetette azt a beállítást is, hogy az új szakasz politikája jobboldali elhajlást jelent. Az „igazságtevésért” — régi szokás szerint — újra Moszkvához fordultak. Egy kilátástalan tárgyalás 1955. január 8-án a délutáni órákban került sor az SZKP és az MDF vezetőinek tanácskozására. Szovjet részről az SZKP elnökségének tagjai, valamint Andropov magyarországi nagykövet és Sztyepanov, az SZKP KB külkapcsolatokkal foglalkozó osztályának vezetője voltak jelen. Az MDP delegációja a következőkből állt: Rákosi Mátyás, Nagy Imre, Farkas Mihály, Ács Lajos, Szálát Béla. A Kremlben lefolytatott négyórás tanácskozáson először a magyar politikusok kaptak szót. Rákosinak helyzeti előnye volt, Nagy Imre viszont úgy ítélte meg, hogy deffenzív magatartással csak gyengítené esélyeit. Élére állította a kockát: nem tud együtt dolgozni Rákosival — közölte a szovjet vezetőkkel. Ezzel megzavarta és maga ellen is hangolta a szovjet politikusokat. Hiszen ők— Rákosival ellentétben — ekkor még nem akartak szakítást a magyar pártvezetésben, hanem a Malenkovnak szánt forgatókönyv szerint nyilvános önkritikát vártak tőle a politikai irányvonal megváltoztatása érdekében. Az új szakasz fogalmának bevezetéséért többen is bírálták Nagy Imrét. Malenkov, sajátos helyzetben lévén, a jobboldali veszély elleni fellépést hiányolta politikájában. Új szempontot is felvetett arza, hogy a miniszterelnök környezetét hibáztatta (Vas Zoltánt, Farkas Mihályt). Mikoján később már nyíltan frakciózással vádolta Nagy Imrét. Bulganyin elítélte azt, hogy Nagy nem akar Rákosival együtt dolgozni de rámutatott: Rákosi is felelős a pártvezetésben kialakult helyzetért. Az elhangzottakat Hruscsov foglalta össze, leszögezve, hogy bár Rákosi sem küzdötte még le egészen hibáit, a lényeg most mégis az, hogy „teljes erővel támogatjukRákosit Nagy ellen". Figyelmeztette Nagy Imrét, hogy félrevonulása vagy hallgatása harc lenne a párt ellen. „Magának vannak érdemei — mondotta —, de Zinovjevnek, Rikovnak is voltak érdemei, talán nem is kevesebb, mint magának, mégis keményen felléptünk ellenük, mikor ártalmára voltak a pártnak. Fel kell lépni magávalszemben is." Szuszlov Budapesten A moszkvai tanácskozás után itthon politikai kötélhúzás vette kezdetét — egyenlőtlen feltételekkel. 1954 végén Nagy Imrének nemcsak a pozíciója, de egészsége is megrendült. Utoljára december 30-án elnökölt a Minisztertanács ülésén, a moszkvai út és az őt ért támadások következtében betegsége (coronaria thrombosis) súlyosbodott. Kezelőorvosai úgy döntöttek, hogy legalább hat hetes ágynyugalomra van szüksége. Rákosi ezt a körülményt arra használta fel, hogy teljesen elszigetelje őt. Hamarosan elérte, hogy a PB határozatban rögzítette: a miniszterelnök csak a kezelőorvos engedélyével fogadhat látogatót, s a hivatalos párt- és állami okmányok sem küldhetők meg neki. A Minisztertanácsban január óta Hegedűs András első miniszterelnök-helyettes vezette az ügyeket, aki február 11-én úgy tájékoztatta a minisztereket, hogy Nagy Imre előreláthatólag április második felében tudja majd feladatkörét újra ellátni. Időközben egy külső fejlemény a magyar politikai vezetés válságának gyors rendezése irányában hatott Bulganyin lett az új szovjet miniszterelnök, Malenkov — önkritika fejében — a legszűkebb pártvezetés tagja maradhatott. Ezt követően az SZKP elnöksége Budapestre küldte Mihail Szuszlovot, hogy hasonló megoldást vigyen keresztül. Szuszlov és Rákosi kezdeményezésére március elejére összehívták a párt központi vezetőségét A KV-ülésen részt vett Szuszlov is, aki előzetesen tárgyalt Nagy Imrével, s elérte, hogy a miniszterelnök önkritikus levelet írjon. A levélben Nagy a moszkvai tanácskozáson felmerült problémák egy részével kapcsolatban eleget tett az önkritikai igénynek, de élesen bírálta a Rákosicsoportot, Farkast is a rehabilitációk elhúzódásáért, a pártapparátus elhatalmasodásáért, s felvetette azt, hogy a politikai bizottságot meg kell erősíteni tapasztalt, eddig félreállított politikusokkal. A március 24-i ülésen Rákosi nem tudta teljesen eloszlatni a kételyeket, melyeket Nagy Imre levele nyomán néhány résztvevő megfogalmazott De a Nagy Imrét elítélő határozati javaslatot sikerült elfogadtatnia. Szuszlov támogatása mellé megnyerte a december óta betegszabadságon lévő Gerő Ernő egyetértését ahhoz, hogy a miniszterelnököt névreszólóan bíráló határozatot nyilvánosságra hozzák. A PB március 5-i ülésén Rákosi arról is beszámolt, hogy Szuszlov ismétfelkereste Nagy Imrét, s közölte vele: a határozattal az SZKP elnöksége — maga Hruscsov is — egyetért. Nagy Imrét formálisan csak az április 14-i központi vezetőségi ülésen hívták vissza a politikai bizottságból és a Központi Vezetőségből, s javasolták a miniszterelnöki posztról való leváltását. A politikai küzdelem azonban már március elején eldőlt. Nagy március 9-én Apró Antalon és Szalai Bélán keresztül megüzente a politikai bizottságnak, hogy miután a márciusi határozat demagógiával, a munkásosztály és a parasztság félrevezetésével vádolta, lemond kormányfői tisztéről. Március 28- án a PB rendelkezésére bocsátotta a Dobi Istvánhoz, az Elnöki Tanács elnökéhez írott lemondólevelet. A félreállítása után is folytatódó hajsza, kizárása a pártból 1955 decemberében, azt bizonyítja, hogy Nagy Imre a kikényszerített önkritikák ellenére sem tagadta meg az új szakasz politikáját. · Urbán Károly „Figyelmeztette Nagy Imrét, hogy félrevonulása vagy hallgatása harc lenne a párt ellen". TÖRTÉNELMÜNK FEHÉR FOLTJAI 1955 tavaszán külső nyomásra távolították el a kommunista reformpolitikust a kormány éléről és a párt vezetőségéből Az ismert tényt néhány eddig ismeretlen információval gazdagítja a szerző. Sorozatunk a magyar történelem fehér foltjainak felderítésére vállalkozik. Minden szombaton a Magyar Nemzetben Zita magyar huszárai Az Osztrák Hadilevéltár a magyar múlt kutatásának is kimeríthetetlen és megkerülhetetlen tárháza. Sok fontos ügyirat mellett a kutatás során kuriózumszámba menő, a ma emberét is érdekelhető, színes információt hordozó írások is előkerülnek. Ebbe a kategóriába tartozik az 1917. február elsején publikált nyílt parancs, amelyre az uralkodó Katonai Irodájának iratai közt bukkantunk rá. A magyar szempontból is érdeklődésre számítható rendelkezés szövege — fordításban — a következő: „Legfelsőbb elhatározás ö cs. és kir. Apostoli Felsége legkegyelmesebben a következő legfelsőbb kéziratot kegyeskedett kibocsátani: Kedves Hitvesem! Az a meleg résztvevő érzés, amellyel Felséged vitéz haderőmmel, annak harcaival és győzelmeivel, örömeivel és szenvedéseivel szemben viseltetik, arra ösztönöz Engem, hogy Felségedet, aki a háború nehéz idején példamutató módon igazi katonafeleségként állt mellettem, külső tekintetre is derék katonaságomhoz közelebb hozzam. Ezért kinevezem Felségedet kipróbált 16. sz. huszárezredem ezredtulajdonosává. Felséged kinevezését tekintse valamennyi vitéz csapatom hálás jóakaratom új bizonyítékának és tartson ki állhatatosan, miként eddig, a Mindenhatóba és igaz ügyünkbe vetett bizalommal. Baden, 1917. január 29-én. Károly s. k. (2766. evi. sz. 1917. jan. 31-ről)" E döntésével az 1922-ben ifjan, száműzetésbenelhunyt utolsó Habsburg-uralkodó, I. Károly osztrák császár és IV. Károly magyar király a közelmúltban őt az örökkévalóságba követő Zita császárnét és királynét egy magyar összetételű egység, a 18. cs. és kir. huszárezred tulajdonosává tette meg. Ennek a közös hadseregbeli alakulatnak a kiegészítési területe kezdetben Debrecen, Munkács és Nagyvárad, majd Temesvár volt, míg kiegészítő kerete előbb Nyíregyházán, később Nagyváradon állomásozott. A hadrendi sorban az utolsó számot viselő huszárezred késői szervezésre enged következtetni. Valóban egy többszörös átalakulást megélt egységről van szó. 1798-ban a Császári-királyi Udvari Haditanács április 26-i rendeletével 13. könnyűdragonyosezredként alapította, amelyet később többször is átszervezett. A hosszabb ideje betöltetlenül hagyott ezredtulajdonosi jogkörbe helyezett Zita császárné-királyné egy kezdettől fogva huszárhagyományokat ápoló egység élére került. Kevéssé ismert ugyanis, hogy az 1798. április 26-i rendelkezéssel Josef Egger ezredes alárendeltségébe helyezett 62 tiszt, 1327 altiszt és legény négy korábban fennállt egységből tevődött össze. Egyrészt a Coburg herceg- és a La Tour-dragonyosezrednek át kellett engednie a 4. (könnyű) osztályát, másrészt ide osztották be az addig önálló Bercsényi- és Saxe-huszárosztályt. Az utóbbi kettőt a francia forradalom ellen vívott első koalíciós háborúban a francia hadseregtől dezertált királypártiakból szervezte a császári-királyi hadvezetés. Érdekes tény, hogy az alapításkor szinte színmagyar francia hadseregbeli Bercsényi-huszárezredben még e késői időpontban is ugyanúgy tucatnyi magyar szolgált, mint a másik két eredetileg magyar alapítású huszáregységben, a Chamborant- (eredetileg első Esterházy-) és az Esterházy-ezredben. E 35 főből azután az emigránsok közé kerülve, 1792—97 közt kilencen császárikirályi szolgálatba álltak. Íme ennyi mindent idéz fel egy legfelsőbb elhatározás a történész tudatában. Ám mindezen ismeretek nélkül is figyelmet érdemel a szokatlanul egyedi hangvételű uralkodói kézirat. Sokat elárul IV. (I.) Károly uralkodói mentalitásából, Zita császárnéhozkirálynéhoz fűződő házastársi viszonyáról. Talán nem haszontalan mindezt felidézni az ifjan elvesztett életpárjához és közösen formált eszményeikhez közelmúltbéli haláláig ragaszkodó utolsó Habsburg-uralkodónéval kapcsolatosan. Zachar József ifrorbramgsttött für bask.uk. Jeer. , ·' 1 (EnffdjleDung. k. ■· I. 0po|blird|f patHUII fcntyti aQtrpSttgfl M Ihxtytyatbc W<TV4*r $«»bftmfrcit ψ afafc·: >U« An Of muffte! _ "*"* **» «um Mal«*« »rinn h.m Kf. «·*. *rn WMmrfiu mb »1*01, Imin n> Whnt mlgcprntoinain, VTT"“*· «"*** «einUL »» BHt sie <4U fciMnfi. **ft» «rapi to TCtUBlirfjrr Börift ju «füi **rtn** «udum BrifgiltnUn ηΚμζ pi Magi«. «, erutum to*zr «um »s|r|Ul pit »ttrßlnfcibrr tralfrfis fufacinnglinrtilo Br. 18. *** topfm« Cmppn mag» m ffinrm Bitlrflll «uiramm* *"·*’■ Wrhtrt tozttatm R'iJ;|fl»rigirll nhMn znt. wie ***?; «»b*“*«· - *nta«n «»( to. WUdAlif» zn> «fnc • 8tH «.* tafnlty •«kra, n at. Μηη Imt i Magyar Nemzet Szombat, 1989. június 24. A semlegesség esélyei Diószegi István reményekről és realitásokról Kevés kérdésben tapasztalható napjainkban olyan nemzeti egység, mint ama cél tekintetében, hogy Magyarországnak előbb, vagy utóbb semleges nemzetközi jogi státust kellene kapnia. Ellenzéki pártok, szervezetek éppúgy síkraszállnak mellette, mint a kormányon levő párt képviselői. Különbség legfeljebb annak megítélésében mutatkozik, hogy mennyire és mikor lehet időszerű a megvalósítása. Diószegi István egyetemi tanár, a diplomáciatörténet nemzetközi tekintélyű kutatója, más véleményen van. Először a probléma tudományos összefüggéseiről kérdeztük. — A semlegességi program különlegesség a történelemben — mondja Diószegi professzor. — Ismereteim szerint ilyen célkitűzés egyetlen állam politikai programjában sem szerepelt. A történelemben persze előfordulhatnak korábbi példa nélküli esetek, de a tapasztalatokat célszerű mindig megfontolni. Miként nyerték el a jelenleg semleges államok e nemzetközi státusukat? — Az ismert európai példák közös vonása, hogy a semlegesség egyetlen országban sem valósult meg egy ország saját elhatározásából. Ez a státus minden esetben a nagyhatalmi politika terméke, vagy kényszer révén alakult ki, vagy viszonossági alapon. A napóleoni háborúkban legyőzött Franciaországnak például bele kellett nyugodnia, hogy a győztesek egy ütközőzóna részeként 1815-ben kimondják Svájc semlegességét Belgium 1831-es semlegesítése nagyhatalmi konszenzus eredménye. Franciaország tudomásul vette a Németalföldi Királyságból forradalommal kivált ország függetlenségét lemondott arról, hogy annektálja. Ezáltal meggyengült ugyan az ütközőzóna, de a belga semlegesség a nagyhatalmak számára ezt megfelelően ellentételezte. Hozzánk időben és földrajzilag közelebbi az 1955-ös osztrák semlegesség. Az ország ekkor négyhatalmi megszállás alatt állt. Az NSZK éppen belépett a NATO-ba, s fennállt annak veszélye, hogy Ausztria is kettészakad és nyugati övezetei ugyancsak a NATO részévé válnak. A megegyezés értelmében aztán a Szovjetunió kivonta csapatait a maga zónájából, ezzel szembeli ék keletkezett a NATO északi és déli szárnya között. Fennforog-e a magyar semlegesség szempontjából a kényszer, vagy a nagyhatalmi konszenzus lehetősége? — Annak az esélye, hogy a Szovjetunió valamiféle kényszerhelyzetbe kerüljön, jelenleg a nullával egyenlő. A viszonosságon, a kompenzáción alapuló nagyhatalmi konszenzusról sem lehet szó, hiszen mit kapna a Szovjetunió annak fejében, hogy lemond egy olyan területről, amely szövetségi rendszerének a része. Nem állhat-e elő olyan helyzet, amikor az érintett nagyhatalom egyoldalúan dönt úgy, hogy valamely országot kiengedi szövetségi rendszeréből és semlegességgel ajándékoz meg? — Ilyesmire a történelemben még nem volt példa, de hát a história olykor váratlan dolgokat is produkál. Érdemes azonban megvizsgálni az „érintett nagyhatalom”, a Szovjetunió — illetve Oroszország — és Európa viszonyának alakulását. Oroszország a múlt század elején jelentkezett meghatározó európai tényezőként A napóleoni háborúk végén hadserege Párizsig menetelt, de aztán hazavonult. A cár 1849-ben segítséget nyújtott a magyar forradalom leverésében, utána azonban megint csak hazarendelte katonáit. 1877—1878-ban az orosz sereg Konstantinápolyig jutott, de ismét hazamasírozott. Mi okozta a cári kormányzat e mértéktartását? — Valószínűleg az, hogy az orosz külpolitikai vezetés felmérte reális hatósugarát. Ez az „akciórádiusz" a múlt században Európában Lengyelországig terjedt, de még annak kézben tartása is gondot okozott, gondoljunk csak az 1831-i és az 1863-i felkelésre.A második világháború után gyökeresen megváltozott a helyzet: Sztálin seregei a győztes háborút követően nem mentek haza. Megnőtt volna az akciórádiusz? — A külpolitikai doktrína is megváltozott, a történelmi tapasztalatok hatására. Ez a tapasztalat Moszkva értelmezésében úgy fogalmazódott meg, hogy 1914-ben és 1941-ben is „Európa” oldaláról érte támadás az országot, s e támadásban a keletközép-európai országok is részt vettek. Szükség van tehát egy „biztonsági övezetre", amely egy újabb támadás első rohamát még a szovjet határ előtt feltartóztatja. E „biztonsági zóna” kialakítása olyan jól sikerült, hogy a beletartozó országok nemcsak szövetségi szerződést kötöttek a Szovjetunióval, előbb bilaterális alapon, majd a Varsói Szerződés keretében, hanem teljességgel a szovjet minta alapján formálódtak át. Az eredetileg német-, majd NATO-ellenes biztonsági zóna fenntartása a szovjet külpolitika dogmájává vált, s minden veszélyeztető megnyilvánulás hisztérikus reakciókat váltott ki — 1953-ban, 1958-ban, 1968-ban katonai beavatkozást, 1981-ben pedig a lengyel puccs tevőleges támogatását. A haditechnika fejlődése nem tette már az ötvenes évek vége felé anarkropisztikuvná ezt a régimódi firközőövezetet? — A hadtudományból jól tudjuk, hogy hídfőállásból nem lehet stratégiai támadást indítani, márpedig Európa a NATO, pontosabban az Egyesült Államok számára csupán hídfőállás. Az interkontinentális rakéták megjelenésével a valódi veszély a levegőiből fenyegethette csupán a Szovjetuniót. A dogmákat azonban nem olyan könnyű megváltoztatni — ez az az eset, amikor a történelem rossz tanácsadó. Az ütközőzóna tehát funkciótlanná vált. Nem ad-e ez esélyt a magyar semlegesség elfogadására? Érdeke-e ez még rajtunk kívül bárkinek? — A nyugati szövetségnek természetesen előnyös a Szovjetunió bármiféle katonai pozícióvesztése — márpedig a magyar semlegesség elismerése ezzel egyenértékű. Felkínálni azonban nem tud érte a nyugat semmit, nincs tehát tárgyalási pozíciója. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a Szovjetuniót nem csupán katonai érdekek fűzik a térséghez. És a sokat emlegetett finn megoldás? — Egy ilyen megoldást valóban nem lehet eleve kizárni. Látni kell azonban, hogy ez jelenleg a szovjet engedékenység végső határa. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Finnország státusa nem azonos Ausztria vagy Svájc nemzetközi helyzetével. Ez az ország nem semleges, hiszen ma is ér-vényben levő barátság és kölcsönös segítségnyújtási egyezmény köti a Szovjetunióhoz. Persze a Varsói Szerződés tagállamaihoz viszonyítva is van különbség: nem állomásoznak szovjet csapatok a területén, és,belpolitikáját is teljesen önállóan alakíthatja. Eddig a semlegesség realitásáról beszéltttnk. Ritkábban teszik fel azt a kérdést, vajon célszerű-e egy államnak ilyen nemzetközi jogi státus megszerzésére törekednie? — A történelem erre a kérdésre nemmel válaszolt. Abban az értelemben, hogy eddig soha, egyetlen állam sem törekedett az állandó semlegességre. Hogy miért nem, azt nagyon könnyű belátni. A semlegesség egy sor tilalmat foglal magában, a szövetkezés és a gazdasági-politikai társulásokhoz való csatlakozás tilalmát egyebek mellett. A tilalom az állam legfontosabb attribútuméával, a szuverenitás teljességének birtoklásával ellenkezik. Az államok különleges helyzetben tudomásul vehetik ezeket a tilalmakat, de az önkorlátozást nem kezdeményezik. A magyar semlegességi célkitűzés ezek szerint nemcsak különlegesség, hanem értelmetlenség volna? — Ez így túlságosan sarkított. Adott helyzetben egy alapjában véve a szuverenitás korlátozását megtestesítő célkitűzésnek is lehet olyan tartalma, amely a szuverenitás bővítését foglalja magában. A magyar semlegességi célkitűzés, amennyiben a Varsói Szerződésből való kiválást jelenti, megfelel ennek a követelménynek. Ez a szerződés magyar vonatkozásban ugyanis minden viszonosságot nélkülöz, és nem más, mint a magyar szuverenitás egyoldalú korlátozása. A korlátozás eleme persze minden szerződésben benne van. Quid socius habet, dominum habet (Akinek társa van, annak ura is van) — már a latinok is tudták. A Varsói Szerződés tagállamai annak fejében, hogy egy nagyhatalom védelmi övezetének részeivé váltak, kivétel nélkül kaptak valami ellentételezést, vagy második világháború előtti határaikat, vagy azzal egyenértékű területi kompenzációt. Magyarország viszont csak azt a lehetőséget, hogy feláldozhatja magát a szövetségesi hűség oltárán. A semlegesség rendkívüli népszerűsége nálunk alighanem abból fakad, hogy magyar részről nem mutatkozik semmiféle hajlam erre az egyoldalú áldozatra. Ha a szovjet védelmi övezet elveszítette eredeti funkcióját. ilyen áldozatra alighanem nem is lesz szükség. De miért lenne hátrányos Magyarország számára, ha önként lemondana mindenféle szövetségkötésről, és arról, hogy gazdasági és politikai társulásokhoz csatlakozzék. Svájc több mintszázötven éve nagyon jól megvan ilyesfajta szövetkezések és társulások nélkül. — Svájc igen, de Ausztria már sokkal kevésbé. Nyugati szomszédunk számára mindinkább terhessé kezd válni, hogy a semlegesség miatt nem csatlakozhat a Közös Piachoz, és az Európai Unióhoz. A semlegességgel együttjáró gazdasági-politikai izoláció csak olyan nemzetek számára elfogadható, amelyek — Bibó István kifejezésével élve — megtalálták végleges területi kereteiket. A kelet-közép-európai térségben az államalakulás úgy ment végbe, hogy egyes nemzetek államhatáraikkal mélyen belevágtak ideggen etnikai testekbe, vagy pedig úgy, hogy az etnikai állomány jelentékeny része idegen államok határai közé került. Mindez nagy hatalmi közreműködéssel történt, és a döntéshozó nagyhatalmaknak megvoltak a pártfogoltjaik. Legutóbb például a Szovjetunió azért adta oda Észak-Erdélyt Romániának, mert ez utóbbit saját érdekszférájába eső államának tekintette, Magyarország viszont ebben a tekintetben még bizonytalannak számított. A határmódosításnak persze most nincs időszerűsége, de van és lesz a határon túli magyarsággal való törődésnek. Elgondolni is riasztó, hogy a magyar—román vitában jelenleg tartózkodó Szovjetunió majd Románia oldalára áll. Pedig választása egy semleges Magyarország és egy szövetséges Románia esetében nem lenne kétséges. ÉS a semleges Magyarország ugyan milyen nemzetközi fórumon panaszolhatná fel a határokon túli magyarság sérelmeit? Meg kell gondolni, hogy a semleges Svájc még az ENSZ-nek sem tagja. A nagyhatalmi segítségnek azonban, mint köztudomású, ára van. Nem lenne még ha célszerűbb az érdekelt és érintett nemzetek közötti közvetlen megegyezés? — Feltétlenül. A magyar semlegesség azonban nem a megoldás útja, inkább akadálya. És annak sem lenne értelme, hogy továbbra is sóvár és nemegyszer irigy pillantásokkal kísérjük Nyugat-Európa gazdasági és politikai társulását. Egy semleges Magyarországnak abban sem lenne helye. Józsa György Gábor