Magyar Nemzet, 1989. augusztus (52. évfolyam, 178-204. szám)

1989-08-07 / 183. szám

e Magyar Nemzet Hétfő 1989. augusztus 7. Minden időben Érzelmes utazás Mocsár Gábor önéletírása Fejtő Ferenc ifjúkori útinaplója Túl vagyunk a határon, s valami megkönnyebbülésfélét érzek, megkönnyebbülést, de korántsem minden szorongás nélkül. Éin a szabadság megvonása. Ezt azok tudják igazán, akiket hosszú időre szobához, ágyhoz kötött a betegség — vagy akit börtönbüntetésre ítéltek. A kiszabaduló igyekszik minden eszközt megragadni szabadságának növelésére. Menekül, ki tudja, talán önmaga elől. Mint Fejtő Ferenc, akit a harmincas évek derekán — illegális kommunista tevékenységéért — csaknem egy évre küldtek „hűvösebb éghajlatra” Horthy bírái, s aki éppen a fegyházban renegált a dogmatikus pártból a szabad szellemhez. Mert azt a pártot nehéz lehetett elviselnie egy olyan intellektusnak, egy olyan érzékeny lelkialkatnak, amilyen ő, vagy amilyen barátja, József Attila volt. Szerzőnk és hősünk tehát kiszabadul és utazik. Mindnyájan úton vagyunk valahová, de Fejtő ténylegesen is vállalja — örömmel habzsolja — a több száz kilométeres vándorlást Amely először gyermekkora színhelyére, a boldog, még monarchiabeli vonásokat is őrző Zágrábba vezet, családjához, rokonságához. Furcsa, szélsőségektől sem mentes família az övé, horvát, magyar és osztrák beütésekkel, de ennek ellenére — vagy éppen ezért — nagyon szeretetre méltó. S csöppet sem érdektelen. Ottó bácsi, a horvát hazafi vagy a német anyanyelvű Tóni néni remekül megférnek együtt, s különbözőségeikkel az író szívében is. Az ember óhatatlanul eltöpreng azon, hogy itt, vagy ma, vagy itt és ma milyen árnyalatnyi karakter-eltérések szembefordítanak egymással családtagokat barátokat, munkatársakat Szeretném követni Fejtőt Zágrábba — szeretnék egy ilyen családot. De nincs idő, mivel a szerző — miután Krlezával, lap- és folyóirat-szerkesztőkkel is találkozott — már utazik tovább. S hova máshova mint Dalmáciába, fölkeresve az ismert fürdőhelyeket és városokat: Splitet, Korculát, Dubrovnikot. A könyv természetesen nem szabályos útleírás, Fejtő nem sokat ír a tengerpart csodálatos római emlékeiről, a középkori utcasorokról, s egyéb nevezetességekről. Nem ez érdekli igazán, hanem a lakók, a turisták, a tájat benépesítő ember. Rágásáról — a mai Dubrovnikról — úgy val, mint egy szerelmes férfihoz illik. Egy csúnya, kövér öregasszony énekéről úgy ír, mintha a mátkája volna. S mintha hallanánk is azt a fájdalmas, vágyakozásteli dalt, amelyet latin, szerb, macedón érzelmek ihlettek. Korculában ilyen mondatokat vet papírra: „A dalmáciai őstéma új változatát nézem, egyszerre a lenyugvó napot, az olajsima, acélkék vizet, távoli szigetek sziluettjeit, a városka összebújó házait. A templom, mogorva családatya, tiszteletet parancsolóan emeli föléjük keresztes kezét.” Kell több ennél egy városból ? Prózában nem. Amúgy — hát hogyne kellene: maga a látvány. Az arcok, az illatok és a tenger. Ha a széppróza műfajain belül kellene rendszereznem Fejtő könyvét, bizony, nehezen tudnám hová sorolni. Mert van benne memoár, fejezetek addigi élettörténetéből. Van benne családregény, a zágrábi részek. És van filozófia, és van hangulatkép, és van tanulmányi útleírás. De mindez korántsem ütközik, az olvasó a lehető legkönnyedebben röppen át egyik alműfajból a másikba. Aki szeret csatangolni, az csaponghat a szellem világában is. Utazás ez az élet. Gondolati, érzelmes, sőt erotikus élményekkel teli. Csak tudni kell, hová utazzunk. És tudni kell utazni is. (Magvető) Bálint B. András t éppen ezek a másfajta idők és emlékek teszik, hogy akár így, ahogy a cikk állítja, akár úgy, ahogy én elmondtam, de megszűnt a Szabad Nép, s életem egy darabját vitte el magával. Ültünk együtt a kert fölött, a budai erkélyen. „Mire emlékszel és hogyan emlékszel rám?” — kérdezte Mocsár Gábor. Akkoriban gyűjtötte az anyagot e könyvéhez, amelynek nagy részét a Szabad Nép szerkesztőségében töltött időnek szentelte. Néhány villanást aztán bele is vett az én élményeimből, de a lényeget ő adja: töményen politizálva, mégis sodró mesélő kedvvel visszaröpít közös múltunkba, az újság legizgalmasabb, végső korszakába. A Szabad Nép, a Magyar Dolgozók Pártja, a kommunisták központi lapja, tizenegy éven át, 1945-től 1956-ig állt fenn, de nagy belső fellángolása s elhamvadása erre az utolsó szakaszra esett Mocsár leírja, hogy 1956 legvégén — nagyon rövid ideig — megjelent egy másik, ugyancsak „Szabad Nép” című újság, de már akkor, amikor az új párt az MSZMP új hivatalos orgánuma, a Népszabadság lett Mocsárék felháborodva vették kézbe a tiszavirág életű fattyúkiadványt mondván: a Szabad Nép korszak elmúlt ezt a nevet nem szabad többé elővenni, végleg lejáratta magát.* Igaz, igaz. Mégis... Közelmúlt történelmünknek vannak bőven fehér foltjai. Ilyen a Szabad Nép tizenegy esztendeje, ezen belül is főként az 1953- tól 1956. október 29-ig, megszűnéséig terjedő időszak. Október 23. — ez valójában nem egyetlen nap, hanem teljes korszak, amely úgy 1954 körül indult s az erjedést a pártértelmiség indította el (vagy ő is), s benne a Szabad Nép gárdája. Ezeknek az újságíróknak a lázongásai (lázongásaink), a szerkesztőség több napos taggyűlései — amelyek megelevenednek Mocsár könyvében — a Rákosi—Gerő—Révai—Farkas féle vezetés korlátait próbálták döntögetni, változást, felelősségrevonásokat követeltek. S azt hogy a lap végre az igazat írja, ahogyan akkor már olvasói levelek tömege sürgette. A belső elégedetlenségből azonban kevés került a lapba. A Szabad Nép a párt vezetőinek eszköze volt tartalma, hangneme velük kanyargón. Újságíró gárdáját fegyelmezték, ostorozták, sokakat elbocsátottak. Felügyelőket küldtek ki, így sodródott a lap végül is belső maghasonlások közepette az október 23-i válságig, és október 29-i megszűnéséig. Időközben azért fel-felbukkantak, kinyomtattak cikkekben is e lázadások jelei, mint amilyen a Petőfi-körben is említett írás: „A káderanyag és az ember”. S éppen október 23-án, délelőtt tartották a szabadnépesek utolsó, drámai taggyűlésüket: tiltakoztak az egyetemista tüntetés betiltása és a lövetési parancs ellen; küldöttséget menesztettek a politikai bizottsághoz, ismét személyi és érdemi változásokat, Nagy Imre bevonását követelve. Végül is a történelem félresöpörte a lapot. Tizenegy esztendős históriája azonban — a korszak tükre — a maga teljességében még megírásra vár. Sokan kerültek ki a Szabad Nép „köpenyéből” ez idő alatt. Poklát (és purgatóriumát) számosan megjárták, olyanok is, akik ma ünnepelt dudások. E sajtótörténeti dráma megérdemelné az átfogó feldolgozást, de addig, amíg még élnek tanúk. Csak papírból, csak dokumentumokból megírni — nem az igazi. Egyebek között két nagyobb lélegzetű mű már elkészült, a lap korábbi éveit feldolgozó Bal-jobb, bal-jobb, Nemes György munkája és Mocsár Gábornak ez az önéletírása. „Szabad Nép félóra” — talán ez lehetne a jövendő mű címe. De aki átélte a fanatizmusnak, a félelmeknek és a rádöbbenéseknek ezt a hullámzását annak fél élet. Mocsár Gábor e könyv megírása után nem sokkal, időnek előtte meghalt. Utolsó találkozásunkkor is botra támaszkodva nehezen mozgott. Ma már csak a könyv borítójáról néz le szomorú-kreol tekintettel, mint aki ezt mondja: olvassátok el, érdemes! Valóban, az utcai standok kiadványainak kavargása közepette a Minden időben szerényen húzódik meg a boltok polcain, pedig dokumentum jellege mellett írói erővel, nagy atmoszférateremtő, légkört ■ felelevenítő készséggel tölt ki egy fehér foltot. (Magvető) Tatár Imre Hosszú menetelés — rövid tanfolyam Dalos György könyve Csikót III. Január zsáp, Miffin rágni vették Szizetbe, izgatás bűntettének alapos gyanúja miatt, mivel „több tárnával együtt, szóban és írásban a Magyar Népköztársaság politikai, gazdasági és társadalmi rendje eleni gyözlet felkeltésére alkalmas tevékenységet folytatott”. Véletlenül éppen Dalos György regényének legfőbb mellékszereplőjétől, skától hallottam, hogy bizonyos értelemben minden regény kulcsregény. Jóllehet, e „bizonyos értelemben" csak meglehetősen tág értelemben fogadható el, Dalos művére — úgy tetszik — tökéletesen igaz. Elhiszem megjegyzését, hogy „a történet alapja valóságos, a történet költött”, bár nyugodtan lehet szó szerint is igaz, mit sem változtat azon, hogy az eleve minőségi pozíció, amelyből e közeli múltat az író szemléli, a józan észé, s ebből eleve adódik, hogy a lényeg reálisan láttatik. A realitáson pedig muszáj röhögni. Sírni ugyanis fölösleges. Nem valami dicsőséges korszakról szól e pontos nyelvezettel megírt regény, de olyan korról, amely egyrészt válságkorszakként modellértékű, másrészt történelmileg már lassan feldolgozandó időszak, huszonévessé érő sztori, amelynek izgalmasságát csak fokozza, hogy olyan csomópontját ragadja meg közelmúltunknak, ahonnan — pláne így utólag — előre is, hátra is látni. Fájdalom, mindenfelé a nagy magyar ugart, amelynek aljnövényzet jellegű élővilágában ádáz harc dúl eszmék és téveszmék szent nevében a hisztérikus hatalom és a legkülönfélébb okok miatt méregbe gurult polgárok között Az tény, hogy látszólag „békévé oldja” Dalos emlékezése a dühödt szembenállást. A regényből világosan kitűnik, hogy az úgynevezett „maoista összeesküvés” elvi alapja az erkölcs volt. Mégpedig egy par excellence idealista erkölcs, ami egyáltalán nem látszott zavarai sohasem a mélységesen materialista renitenseket Hogy az Eszme hívőinek fel sem tűnik ez, teljesen érthető. Az azonban, hogy a hatalom a dogmatikus elvi hitet — mivel a fráziskészlet közös volt, s ez zavart okozott — a Rend elleni gyűlölet felkeltésére alkalmasnak találta, arra mutat hogy nemcsak az Ika által marhaságnak tartott eszmei zűrzavar képviselői, hanem az általuk megzavart gondolatrendőrök sem álltak a forradalmi ideológia magaslatán. Ez valóban legalább annyira komikus — utólag —mint amennyire tragikus. Arra kiválóan alkalmas, hogy az 1968 körüli fordulat hatásának egyik vetületét összefüggésrendszerben ábrázolja. Nem véletlenül azt amelyik napjainkban más formában és más konstellációban ugyanilyen szembenállásként van meg. Sőt ugyanő szembenállásként csak az eszmék képviselőinek státusa változott meg. Hogy el ne feledjem: a társadalom jó. Nem a romantikára emlékeztető csevegés szellemessége, inkább a bölcsebbé válás derűje, az irónia az, ami az öreg Jókait idézi az olvasmányos regényben. Hiszen a kiegyezés után már az 1848-as eseményekhez való viszony — vagy annak változása — nem változtatott semmit az egyéni sorson. A nemzeti tragédia és a hősiesség sem veszített értékéből semmit, de a hősi önfeláldozás és a teátrális magatartás romantikus heve a ráció szempontjából önmaga kérdőjelévé görbül. Nagy erénye ez Dalos regényének. Az pedig az olvasó szerencséje, hogy a hatvanas éveknek e nem túlságosan ismert eseményét a maga hátterével éppen az egyik résztvevő meséli el. Az „ellenforradalmi bűncselekményben” részes kommunistából mára jeles író lett. A többiek pedig (nesze nektek epilógus) a maguk módján illeszkedtek be a hétköznapokba, miután kiheverték a hatalommal való összeméretezést „Az országban nyugalom van. Csend és áhítat. Az államhatalom orcája verejtékében produkálja holnapi ellenfeleit” Ne tessék félreérteni! Ezt 1968-ról írja Dalos. A világ ugyanis az ítélethirdetéssel nem szűnt meg létezni, mint az látható. (Magvető) Szitányi György lönyvesz .■ Szamurájok Horváth Tamás regénye A kígyó órájában végül ne szürke volt, mélységes mélyen szürke, és ebben a lappangásban sehol egy villanásnyi kék, vigasztalásnyi buborék, kiszabaduló gyöngyszem. Penészszürke volt ez az örökös ébrenlét, rátapadt a rácsokra, végigcsurgott a pinceseken, eltűnt az arcok ráncaiban. Horváth Tamás Szamurájok című regényéről emlékezetembe ötlik Konrád György Látogatója, azóta se múlta felül s az is új szerző első könyve volt, az első remeklés minden hibájával: az univerzumot szeretné belezsúfolni, szintaxisa fegyelmezetlen, tengerikígyó mondatai túlborulnak-átgurulásznak egymáson. Letehetetlen könyv volt. Ugyanilyen letehetetlen remeklés Horváth Tamás első regénye is, azzal a különbséggel, hogy elementáris erejű tehetsége teljes vértezetében lép élőnkbe, szintaxisa fegyelmezett, mondatai pattogók, kurták, az előtte fehérlő papíron mindenkor ura a helyzetnek, s ha mégis, ő is a mindenséget szeretné belezsúfolni — hát annak is megvan a szükségképp elegendő oka. A Szamurájok alapötlete — a kettős főhős és az idősík megkettőzése — úgy is mondhatnám, hogy káprázatosan modern ötlet, ha nem volna az irodalom időrőlidőre kísértő, ezredéves fogása; nem ajánlatos, hogy kistehetségű író elcsábuljon és beadja a derekát neki, mert ez az irodalmi mesterfogások egyik legnehezebbike, a regényszerkesztést iszonyúan megnehezíti, az inspirációt minduntalan újra „be kell kurblizni” — annyira aláköt. A két főhős mintegy ikertestvér is, a sorsaikat ikrei s a százados csataforgatagban ha összeakadnak, hát menten egymásra ismernek, egymásban magukra, még akkor is, hogyha a kettejüket elválasztó szakadék kettős: az egyik a 800 esztendő történelmi időszakadéka; és a másik, a távoli kultúrkörök közt feltátongó, szinte áthidalhatatlan szakadék. A Szamurájok egyúttal az eszkimizmus jellegzetes példája is, hogy az írón, valamint főhőskettősen erőt vesz ez a mindenáron menekülhetnek, az nagyon is indokolt s az vesse rá az első követ, aki az Avo börtöneiben nem ugyanezzel próbálkozik, mármint azzal, hogy valami misztikus trükk, lélektani diszciplína vagy mesterségesen előidézett mélyálom ábrándvilága révén megszabaduljon a verőemberek emlékétől, a csupasz mellén eloltott cigaretta szagának és fájdalmának emlékétől, tulajdon sakálüvöltése emlékétől és a rettegés emlékétől, hogy hány kihallgatáson még mi minden jön, mi mindenre számíthat. Az alapfelállás amilyen egyszerű, olyan plauzibilis. Zoltán Balázs fiatal, végzős joghallgatót 1965 őszén elhurcolja az Ávo , de mintha valami aknán át a pokolba hullott volna. Az első öt hét a vizsgálati fogság, az utána következő félév a börtönben a pokoltornác, az ítéletnélküliség, a bizonytalanság, a végeérhetetlen várakozás félesztendeje. Az uralomváltás szüli ezt a bizonytalanságot, amely a legfelső káderektől végig lesugárzik, Hruscsov eltűnt, Brezsnyev az új csillag, az ő fénye világítja be a „brezsnyevsesina” elkövetkezendő évtizedét, de a legelején a „Szervek" (ugyebár tudjuk miféle„Szervekre” célzunk:) nos, a „Szervek" még nem szagolták ki, mi az új dörgés, s hogy Zoltán Balázs esetében megelégedjenek-e az izgatással, vagy pedig ráverjék az összeesküvés vádját. Olyan figurák vallatják, akik maguk is lebuktak Rákosiék alatt s a cinizmus az életelemük. Valamennyiünk szerencséjére az író, illetve a regényhős, pár nappal letartóztatása előtt csudálatos, színes és tudós német kiadványra tesz szert, egy albumalakú nagy monográfiára Japánról. Minden benne van, amit Japánról tudni érdemes: történelme, művészete, kultúrhistóriája, vallástörténete. Belebolondul Japánba, beleszerelmesedik viharos, mozgalmas középkori történelmébe, s ugyancsak kapóra jön, hogy beleélte magát az anyagba, amikor, már a börtönben, álmaiban feltámasztja maga körül a XII. századi feudális Japánt, haduraival, sopánjaival, hatalmi intrikáival, vallásháborúival, az Amida-kultusz és a sintoizmus harcával, a mongol invázióval és, last but not least, alteregójával, a fiatal Takemorival, aki nagybátyjának, a nagyhatalmú Hoszokavának a pártfogoltja. A tempó förgeteges, a halálveszedelem permanens. Aki nem ússza meg és feje lándzsára tűzve elúszik a levegőében, annak a halálát is átéljük — csupán azért, hogy újabb közelharc nyelje el tízezredmagával. Ez a japán Catalaunum oly szakadatlanul tart, hogy csak villanásszerűen kapjuk el a történet összképét s e villanásokból rekonstruáljuk, mi történt, mint tervezhetett Kubilaj fokán — a „mongol pártra" támaszkodva — koreai kikötőkből elözönlést kétszer is, s mint lett győzelméből pürrhoszi győzelem (harmadszorra csak fenyegetőzött vele, de meg se kísérelte); mint lett a Szabadi tóból, a Nemzet Atyjából, Hoszokavából az elutált diktátor, a Vérhólyag, a Püfeteg, hogyan ábrándul ki nagybátyjából a fiatal szamuráj. s mint csatlakozik az ellene felsorakozókhoz vesztére. Eszképizmusnak mondtam Horváth Tamás regényét, s az is, de úgy, hogy jobban már nem lehetne. Menekülés abba a teljesen más, ódonságában is újdándi világba, amelyben a görögségnek, a római birodalomnak, a kereszténységnek, a Nyugatnak nyoma sincs. Szerző ezer és egy jelét adja annak, hogy igen jól beleolvasta magát az anyagba, ismeretein nem volna könnyű kifogni s varázslatos eleven erővel jeleníti meg a vallásháborús légkört nemcsak azért, mert jól ismeri a két szembenálló kultusz bölcseletét, teológiáját és a mögöttük kétfelől felsorakozó társadalmi erőket, hanem mert kétségbeesett, őrületes intenzitással éli bele magát, hogy álomrögeszméiben megkapaszkodva, ne érhesse utol, s ne rezzenthesse fel a valóság, a kihallgatás és a gumibot. Nemrégiben egy vallásos (tehát „szakmai”) folyóiratban olvastam azt az ajkbiggyesztő megjegyzést a sintóizmusról, hogy „sekélyes vallás”. Eltekintve attól, hogy aki pap ilyet mond, az a maga vallása alatt vágja a fát (egyik vallás olyan mély, mint a másik, olyan sekély, mint a másik és minden édesanyának a maga gyermeke a leggyönyörűbb), a Szamurájok elolvasását ajánlanám a csúfondáros ajkbigygyesztőnek, hogy lássa s felérezze (ha arra képes), hogy milyen az, amikor a sintoizmus teológiája vérre megy, s hogy megvalljuk-e Amidábha Buddhát megváltónknak és üdvözítőnknek vagy sem, attól adott esetben az életünk függ —, hogy ép bőrrel menekülünk vagy a fűbe harapunk. Hogy mennyire sikerült Horváth Tamásnak ez a legnehezebb, a hősnek és alteregójának történelmi szinkronban való mozgatása és az idősíkok egymásravetítése? Jórészt sikerült, ami nagy szó; jórészt mondom, mert Zoltán Balázs vizsgálati fogolynak nagy szüksége van Takemorira és a sigeharai ütközet mozgóharcára kétszáz oldalon át, de Hoszokava lázadásának és a felkelés történetének nincs annyira szüksége Zoltán Balázs joghallgatóra ahhoz, hogy története regénnyé kerekedjék. Vagyis: ha túlságosan szigorú lennék, ami távol álljon tőlem, azt mondhatnám, olykor fenyeget a veszély, hogy a regény kettéesik, keretes elbeszéléssé esik szét, s már-már hajlamosak vagyunk megfeledkezni a keretről. Ne tegyük, érdemes odafigyelni arra is: amúgy is, a zárójelenetekben igencsak eszünkbe juttatja a szerző: a közbűntényes cigány zárkatársban a magam cigányaira ismertem, öszszezárva velük régi börtöneimben: lám, se ők, se az idők — nem változtak. A kérdés most csak az, Horváth Tamás bírja-e ezt az iramot most, s hogy mi lesz a második nekifutással. Mert ha nem is veszi magasabbra, s otthagyja a lécet, ahol most van. Akkor is. Hogy sikerül-e megint a testével a léc fölött ilyen bravúrosan átsiklania. Izgatottan várom, figyelni fogom, és szurkolok neki. (Szépirodalmi) Határ Győző Az örök valaki Dékány Kálmán novellái Egy pesti nyomozó mostaniban hallgatta ki meglepetésszerűen a szállodai szobájában, így tudta meg, hogy előkaparták az ő ügyét is, mi sem marad ki a számonkérésből. A nyomozó végül félreérthetetlen ajánlatot tett, és gondolkodási haladékot ígért a hazaérkezésig. Forrongó időkben, reformkorokban az alkotóművészek egyik fele is, éppen mert szellemi s szabad ember, az időbe veti magát s szorosan vett alkotómunkája átmenetileg háttérbe szárul. Különösen áll ez az írónépre, Magyarországon Bessenyei György óta, immáron több mint kétszáz éve, a nemzet gondjait már csak hivatása okán is szívén viselő s vállára vevő felelős, szorgos gondolkodóseregre. Amit az idő ma kiforr, csak később kerül szépművészi megfogalmazásra, az időszerű műfajokban — emlékiratok, tényirodalom, publicisztika — az idők szava áttételek nélkül próbálja kielégíteni az olvasók, a nemzet csillapíthatatlan valóság- s igazságéhségét közelmúltunkról, s jelenünkről. Épp ezért fontos Dékány Kálmán legújabb novelláskönyvéről beszélnünk. Mert ő művészként is naprakész, időszerű. Az Új Idő című irodalmi újság 3. számában épp csak tegnap tette föl a kérdést sokak nevében egy igazságra szomjas olvasó; mi is történt valójában egy furcsa körülmények között, váratlanul elhalt Irodalmárral, s az őt — egy sorstragédia rettenetességével, ám annak feloldó katarzisa nélkül — a halálba követő fiával s feleségével, s e frissen megjelent könyvben talán már ott egy irodalmi igényű válasz. Az eltüntetett, aki a maga vétsége áldozata lett, mert az önkény kiszolgálója fölött az önkény sosem veszíti el hatalmát, nem engedheti meg így vagy úgy megszerzett, beszervezett ügynökeinek, hogy megpróbáljanak többé ne ügynökök, hanem szabad emberek lenni, s ilyetén mivoltukban annak belső mivoltát, hiszen ők valóban belülről ismerik, adódó esetben leleplezni. ördögi kör, melyből a novella hőse nem szabadulhat, bárha megtisztult is azóta. Persze ez csak egy fikció, az író megérzése, ráérzése, azonban ez a novella túlmutat önmagán. Arra, hogy Dékány Kálmán számára nemcsak gondolati tabuk nem léteztek soha, holott ez volt a Kádár-korszak társadalmi közmegegyezésének egyik alapja, hanem alkotói tabuk sem. Harminchetedik éve a pályán írja megbízhatóan jó novelláit és kisregényeit, s bár létrejött már életműve, idestova tizenhárom komoly kötet, sosem kerülvén az irodalom nehezen kiszámítható divatáramlataiba, s mindig vállalván a „számonkérést”, és sosem fogadván el a „félreérthetetlen aján- latokat”, méltó helyére még· nem került. Természetesen mint írót nem a politika botrányai foglalkoztatják, hanem, hogy egy botránnyá tett politikai rendszerben hogyan lehet embernek maradni akár éhezve is, ha a hatalom még a létminimumhoz szükséges munkaalkalmat is megvonta a tiszta, a neki be nem hódoló szellemű embertől, mint Gajzágótól az Éhségláz című novellában. Azonban ezek a novellák mégsem „dramatizálnak”. A Színi diagnózis például mintha éppen csak egy félresikerült kis szexuális kalandról szólna, mint ahogy mindannyian éltünk, voltunk ebben az elmúlt negyven évben valahogy, a magunk mindennapjaiban, a magunk csip-csup, számunkra azonban élet-halál fontosságú ügyeiben, s mint ahogy — kivételes esetektől eltekintve — huszonöt éve már maga a hatalom is ódzkodott a nyilvános, mártírrá tévő erőszaktól a vele szembenállókkal, s inkább megpróbálta bomlasztani az emberek emberségét, amibe beletartoznak egymással való viszonyaik is. Dékány Kálmán jó emberismerettel, s éppen ezért pontosan és érdekesen ábrázolja ezeket a folyamatokat. Novellái e kötetben negyvenöttől napjainkig ívelnek, igaz és ezért elszomorító képet nyújtva, hogyan lehetett itt élni, tisztán, vagy lehetőleg tisztán megmaradni, mi minden elemi emberi szükségletről és jogról lemondva, magunkat önként, a megmaradásért, az élhetésért elszegényítve, lefojtva, visszafogva. Negyven év azonban egy nemzet életében csak közjáték. Az ő tiszta embereinek léte sugallja hitünket, amit könyve utolsó novellája (Egy kéz, egy élet) után megerősödve érzünk: akikben ilyen erős a bomlasztással szembeni ellenállás, azokban még van lehetőség a teljes emberi életre. (Tinódi) Anóka Eszter MEGJELENT LAZÁR ISTVÁN: KIS MAGYAR TÖRTÉNELEM A Kárpát-medence régmúltját, nemzetünk eredetét, a honfoglalás körülményeit, az azóta eltelt ezer év küzdelmeit vázolja személyes hangú művében. (Gondolat) KÖRMENDY ZSUZSANNA: BOCSÁNAT, EMLÉKSZEM Körmendy Zsuzsanna novelláskötete akár laza szerkezetű regénynek is tekinthető, hisz egy gyereklányból érett asszonnyá vált, csaló és megcsalt, vonzó és mégis magányos értelmiségi nő érzelmi-szexuális-szellemi világáról nyújt pontos és művészi látleletet. (Magvető) OTTLIK GÉZA: A VALENCIA-REJTÉLY — HAJÓNAPLÓ — PÁLYÁKON Ottlik Géza mindannyiunk örömére hosszú idő után új kötettel jelentkezik. A könyv: négy kisprózai remekmű. (Magvető) DOBAI PÉTER: VÁLOGATOTT VERSEK A válogatás Dobai Péter eddig megjelent négy verseskötetéből (Klovagolás egy őszi erődből, Egy arc módosulásai, Hanyatt, Az Eden vermel) készült. Pontos következetességgel tárja fel és egyszersmind összegezi Dobás Péter költészetének természetes rendkívüliségét és jelentőségét. (Magvető)