Magyar Nemzet, 1989. október (52. évfolyam, 231-256. szám)
1989-10-13 / 241. szám
Hotel Kárpátia Köteles Pál regénye A bor savanyú volt és penészes. Róza mama hiába szűrte át sűrű szövésű konyhait enden. A penész átlopakodott a kancaóba, onnan meg a poharakba. A beesett Arcú vizsgálóbíró fanyalogva, a szemüveges ügyész egykedvűen öntötte magába a lőrét. A regény többszörösen is felkeltheti érdeklődésünket: tényanyaga történetileg hitelesíthető: az egyre felforrósodó magyarellenes gyűlölet érzelmi gyökereire vet fényt; meseelemei feltárják, hogyan meríthet szabadon az alapvető jogból a jogtalanság; szemünk előtt játszódik le, hogy egy nemzetiségi bűntény ellen elrendelt nyomozás miként nyújt a gyilkosoknak menekvést és menedéket korszerű történet. Számomra azért is fontosnak bizonyult Köteles Pál regényes elbeszélése, mert valamelyest ismertem az 1944 szeptemberében Gyantán — a műben: Egyházason elkövetett tömeggyilkosság részletmozzanatait, amelyeket a korabeli magyar sajtó is szellőztetett A regény a katonai-politikai nyomozás hátterében izgalmas társadalmi látleletet nyújt a párizsi békediktátumot megelőző reménységekről és félelmekről, a tudatos kihívásokról és az eszköztelen szabadságvágyról. Kétféle nyomozástechnikával ismerkedünk meg: egyrészt az eltussoló katonai nyomozás „jogszerű” paravánmódszereivel, másrészt a szerző személyes művészi nyomozásával, amelyet a mese szövetébe ágyaz. A párhuzamosan szembesítő tényfeltárás izgalmai vetekszenek a kalandregények elbeszélő fordulataival. A lelkiismeret és a lelkiismeretlenség drámája tárul elénk, amely túllép egy falu magyar lakossága ellen elkövetett nacionalista mészárlás megrendítő kérdéskörén; európai arányokat ölt Felveti az egyetemesen időszerű problematikát: felejtheti-e egy nép történelmét, akár annak töredékét; elkendőzhető-e hallgatással a bűn és a bűntény; gyöngeség-e a nemzeti méltóság védelmezése? Köteles Pál meseszövése azért is figyelmet érdemel, mert román hőseit nem kívülről, hanem saját tudatuk alapján ábrázolja. Másrészt kísérlet, amelyet hitelesít hogy a lélektani egysíkúságot elhárítva, művészi eszközökkel nyúl a tényfeltáráshoz. Hozzásegít annak az „örök” konfliktusanyagnak megismeréséhez, amely a jog szűkössége és az igazság tágassága között feszül. Nem tárgyismeretéből és lélekkutatásából vázolja fel hősei jellemképét, hanem a valóság sodró kényszeréből alakítja a fenyegetés és fenyegetettség lelki torzulásait. A meseszövés nem passzív tükrözése az eseményeknek, sokkal inkább a tudat és a valóság pszichológiai ötvözete. A regénytörténet időpontjában még nem dőlt el, hogyan alakul majd a magyar és a román nép történelmi sorsa; a bizonytalanság meghatározza a regényhősök magatartását és lekiállapotát. A mű drámai tetőpontja, amikor kiderül, hogy a sortűz elé vezényelt magyarok közé egy román család is elvegyült. „— Ez a molnár — lépett ki a csoportból egy hollófeketébe öltözött öregasszony— a maguk fajtája. Jó román, aztán meg nagyon jó ember. A főhadnagy egy pillanatra meghökkent... — Vessen keresztet — üvöltött, s amikor látta, hogy az ember a jobb vállán kezdi a keresztvetést, kirántotta a többiek közül — Menjen a pokolba! — ordított rá, de a lisztes ruhájú ember visszalépett. — Hordd el innen magad! — ragadta meg újra a lisztesruhájú gallérját. — Egy kenyeret eszem velük, és egy vizet iszom velük. Egyek vagyunk Isten és ember előtt. — Megparancsolom ... — Csak, ha ők is hazamehetnek ... — Tűz!” A népirtás mindig a „megtorlás" álruhájában jelentkezik. Köteles Pál regénye letépi a palástot a gyilkos indulatokról. (Magvető) Robotos Imre Petőfi evangéliuma Fekete Sándor tanulmánya E könyv címét és feladatát Petőfi Sándor feledhetetlen vallomása magyarázza, amellyel a francia forradalmak történetét a világ új evangéliumának hirdette: „Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalmak története .. . M Ilyen könyvekben olvasott Petőfi a francia történelem sorsfordító eseményeiről, s azok szemlélete mennyiben hatott rá " Kik voltak az ideáljai? Hogyan fejlődött, fordult, radikalizálódott forradalmisága? Mennyiben fogadta el a forradalmi erőszak indokoltságát, a „vérözönt” (ahogy maga írta a Levél Várady Antalhoz című versében)? Mennyiben volt a szocialista, sőt kommunisztikus eszmék előfutára (ahogy Kun Bélától Répás Józsefen át Pándi Pálig a marxista értelmezés besorozta) ? Kérdés persze, megér-e ez a téma egy több mint négyszáz oldalas könyvet — tekintve, hogy már eddig is sokan foglalkoztak vele, köztük egy olyan, Petőfihez igazán méltó forradalmár költőutód, mint Illyés? És amikor ezt a monográfiaszerű nagy művet olvassuk, néha csakugyan bőbeszédűnek érezzük, mikrofilológiáját pedig túlzásnak. Nem biztos, hogy ennyire fontos csaknem száz oldalát kitevő vitája Lukácsi Sándorral, noha ellenérvei igen meggyőzőek. Szinte komikusan hatnak számszerű statisztikái, miszerint a „szabadság" szó 221-szer fordul elő Petőfi életművében, míg az „egyenlőség" csak kétszer. Vagy a kimutatás arról, hogy kiket ábrázoltak a képek, amelyek lakása falán lógtak, hogy milyen könyvei voltak s miket olvashatott és „statisztikailag” miként oszlott meg érdeklődése s rokonszenve a forradalomtörténet 5) szereplője iránt. Fekete szerint végül is a Gironde képviselői iránt érdeklődött leginkább s a forradalmi terrort megvalósító kegypárttal azonosult... Mindezt a részletezést, a túlzások ellenére érdekessé teszi, hogy Petőfi (újra?) „divatba jött”, vagy hogy tisztelettudóbban fejezzük ki magunkat: „az érdeklődés előterében áll". Ö, nem a Megamorv, hanem a demokratizmusért folytatott „össznemzeti" törekvések következtében. Ez kelti fel most — az eddiginél is inkább — érdeklődésünket. Ezért ma is „a jelszó: Petőfi" és „Petőfi nem alkuszik". Nem a szocialista és nem a prekommunista, hanem a polgári demokrata — hiszen nálunk még polgári demokrácia sem volt igazán és Petőfi valódi célja is csak ez lehetett. Persze, ahogy Fekete Sándor egy jegyzete mondja : ,, a XIX. század első felének általános forradalmias lelkesültségében a legkülönbözőbb irányzatok milyen szent káoszban használták ugyanazokat a fogalmakat ...” Szóval ez a helyzet — és ezt így eddig senki el nem mondta. Mint ahogy az is most derül ki, hogy nem Cabet, még kevésbé Babeuf hatott rá, hanem — többek között — Eötvös, az idősebb Dumas, még inkább Lamartine, s nem utolsósorban — akiről az eddigi Petőfi-monográfiákban alig esett szó. — Heine. Antifeudális, republikánus szabadságvallásról és nem az egyenlőség (s a hozzá kapcsolódó gazdaság) követeléséről van szó tehát, mert Petőfi „pontosan tudta, hogy mi van napirenden Magyarországon, nem kívánt megvalósíthatatlan célokért ámokfutó módjára küzdeni”. De ez is véres küzdelmet ígért, amelyben bukásra is volt kilátás, miért is elképzelte, hogy majdan Desmoulins sorsa vár ráá Ezért kell a becsületes irodalomtudósnak állást foglalnia az „öngerjesztő" értelmezés ellen, melyben „ami előbb csak felvetés, megengedés, hipotézis, az hamarosan minden magyarázat és bizonyíték nélkül magától értetődő, bizonyított, vitán felüli ténymegállapítássá lényegül át". Noha Fekete Sándor egész életművére (így az Új Tükörben közzétett megannyi forradalmi szellemű, okos publicisztikai írására) jellemző a magyar bőbeszédűség — az elődök s kortársak ilyen „öngerjesztő" állásfoglalásainak részletező bírálata is indokoltnak tetszik. Annál inkább, mert „egy Petőfi formátumú alkotó esetében nincsenek érdektelen szövegek”. (Kossuth) Krátó Nagy István Magyar Nemzet Mavvoszkl Pribojszki Zsófia festőművésznek ez a grafikája is szerepel a Párizsban október 24. és november 24. között, a rue Saint Martin 8. szám alatt megrendezendő nemzetközi tárlaton. Mágiarakás Sándor György könyve A fontosabb, hogy: „Ha a másik kudarcát magadra veszed, ő magára veheti a te szerencsétlenségedet. S a mienket magára veheti, vette, veszi Ösöhö ... Nem Ernő ..." Csupa nagy 1-vel! De nem kell Isteníteni. Anélkül is az ... A té rovatban bevett szokása szerint a szerző neve mellé műfaji meghatározást kellett volna írnom. Ezt nem tehettem. Egyrészt mert a könyv első felére, Sándor György két önálló estjéinek szövegére és egy karcolatára meg három jeles barátjának bemutatására nincs műfaji meghatározás, ezek az ő leleményei. Másrészt mert a könyv második fele nem Sándor György szerzeménye, bár szintén az ő leleménye, mások neki fontos szövegei gyűjteménye, vagyis breviáriuma. A rádió évek óta rendszeresen sugároz egy ilyen breviárium-műsort Helyettem írták címmel. Mely címen, ahányszor hallom, annyiszor bosszankodom. Mint íróember, tudom: senki helyett nem lehet megírni semmit. Így javítanám: nekem írták, értem írták. Ez nem nagyképű (hiszen hol vagyok én attól, aki számomra érvényeset tud!), sőt benne van a befogadói alázat. Még akkor is, ha nem felismerés, hanem ráismerés emelte nekem fontossá azt a szöveget. A breviárium műfaja nagyon régi, de nem ósdi. Mi is jól ismerjük. Oly korban élünk, amelyben negyven éven át a vulgármarxizmus breváriumát sulykolták belénk, mint egyetlen és mindenható léttechnika-elméleti szöveggyűjteményt. De ettől éppen nem a breviárium műfaja vesztette el hitelét, hanem a vulgármarxizmusról bizonyosodott be: nem tartalmaz követhető életigazságokat az ember számára. Valamint, hogy az emberről szóló általános igazságok egy adott ember számára gyakorlatilag használhatat- - lanok. Ezért időszerű most egyegy embernek a maga breviáriumával előállnia. A breviárium lehet tematikus és szerzői. (Lukácsy Sándor Nemzeti Olvasókönyve tematikus például.) És bár mások szövegeiből szerkesztődik, mégis nagyon egyéni, szerkesztőjére jellemző. Még a tematikust is áthatja a szerkesztő szelleme. A szerzőinek meg egyenest a szerkesztő személyisége a tematikája. A hite, az erkölcse, az embereszménye. Már ha őszintén válogat. Ha kirajzolódik belőle egy embermértékű ember. Mert ha aki kirajzolódik belőle, az elérhetetlenül tökéletes, akkor az önismeret fogyatékosságát, az öncsalást érjük csak tetten. Nem akarom Sándor György léttechnika-elméleti szövegeit tartalmilag elemezni, ezt meghagyom az olvasó élvezetének. Ez a breviárium őszinte, tehát vallomás. Az elemzés a vallomásnak éppen ezt a többletét, a személyes megszólíttatást nem tudja megragadni. Ahhoz, hogy ez hasson ránk, nem is szükséges elemezni. Amikor az ember arról akar beszélni, ami számára az élet értelme, ami felé törekedve tudja csak embernek magát, mindig dadog, nem tudja szavakkal megközelíteni gondolatait, érzéseit. Ezért készít breviáriumot. Vagyis nem készít Hanem az felgyűlik valahogy, szinte magától, ráismeréseiből, rácsodálkozásaiból. Már ha tud olyan együgyű lenni, olyan nyitott, mondjuk így: alázatos, hogy megérinti a mások vallomása. A könyv első felét kisprózáknak tartom. Sándor György leleménye. Egy személyében megtestesült, s máig általa egyedül művelt művészeti ág nyomdai lenyomata. Mindaddig, amíg estjeinek szövege nem jelent meg, lehetett elsősorban előadóművésznek tekinteni. Azóta azonban tudnunk kell: írásművész is. Írásai személyes jelenléte nélkül is önmagukért beszélnek. Hogy , nincs rájuk műfaji meghatározás? Azt mindig is a kész műalkotásból vonták el. Műfajt teremtett abból, hogy a magyar nyelv legkisebb jelzésértékű elemét is ismeri, fölhasználja, kihasználja, hogy a humoralista — akinek nevezi magát — kifejeződhessék. Csupa ötlet, csupa játék, csupa bukfenc, csupa botlás, szabadnak látszó, ám szorosan célirányos szó-, fogalom-, képzettársítások a mondandó felé. Nemcsak előadóművészetében, írásművészetében is van köze a bohóchoz, és van köze, az udvari ■ bolondhoz, azok leleményéhez, olyan igazságok kimondására, amelyek fővesztéssel vagy legalábbis kegyvesztéssel járnak. Szófacsarás, kihagyás, ugrás, elhallgatás — ezeknek a kisprózai remekműveknek sok köze van a magyar próza és líra hetvenes évekbeli megújulásához. Sándor György már az volt, aki, amikor például Esterházy vagy Kukorelly Endre még nem volt az, aki. Humoralista — nem humorista és nem moralista. Nem helytelenít, hanem közhelytelenít. Eörsi István borítóismertetése nélkül is érzi az olvasó, micsoda tájékozottság, műveltség, állandó érdeklődés teszi minden szavát tartalmassá. Ezért tudja meg nem gondolt gondolatainkat, végig nem gondolt gondolatainkat meggondoltatni, végiggondoltam velünk. Nevetve. Neki. Rajta. Miközben ő a fedélről szomorú szeretettel néz minket, mert tudja: egyszeresük torkunkra forr a nevetés, beledermedünk, mert gyávák vagyunk, félünk az igazságtól, félünk a gondolkodástól, mert gondolkodni Szókratész óta mindig bátorság, mindig kockázat. Hogy mondja? „... csak akkor születtek kis tettek. Ha gyávák voltak, akik nem mertek." (Múzsák) Anóka Eszter Varga Imre Tárlatvezető: Harangozó Márta Megállók a Varga Imre munkáinak állandó otthont adó óbudai ház kertjében. Kilenc szobor kínál alkalmat élményszerzésre és mérlegelésre. Kienc figurális kompozíció. Kilenc bronzból öntött, az Időnek szánt alkotás. Harangozó Márta Varga Imrealbumának valószínűleg több lesz a nézője, mint az olvasója. Már csak azért is, mert a kispénzű könyvbarátok többsége mostanában jobbára a könyvesboltokban forgatja csak a képzőművészeti albumokat. De aki éppen csak belelapoz a Szántó Tibor szerkesztette, a Kner Nyomdában nyomtatott szépséges kötetbe, máris kedvet kap rá: az ilyen kiállítású könyv remekeket egyszerűen — jó kézbe venni. Aki viszont hazaviszi, az először — a recenzenshez hasonlóan — a képekkel. Kovács Ferenc, Ruska Judit, Szelényi Károly Varga Imre szobrairól készült felvételeivel, az album tárgyával lelkével ismerkedik. Keresi, várja a viszontlátás örömét: azokat a köztéri Varga-szobrokat, amelyek előtt esetleg naponta elmegy, vagy amelyekre a művész kiállításairól emlékszik. A Prometheus láttán tanultuk meg Varga Imre nevét. Az Alapító a tihanyi nyáriakat, Czóbel Béla ihletett szobra Szentendrét idézi. Azután Óbuda — az életmű javának otthona: a tanulmány írója nem véletlenül a Varga Imre-művek állandó, Laktanya utcai kiállításáról indul el velünk felfedező útra a szobrász universumába. Még aki azzal lapozott bele a remekbe készült reprodukciók gyűjteményébe, hogy ismeri, sőt jól ismeri Varga Imre művészetét, az is rábukkan egy sor „új” alkotásra, amelyek egy része valóban mostanában készült, mint az 1919 emléke, vagy még csak terv formájában létezik, mint a Dohány utcai zsinagógába szánt Mártírok emlékműve. De a nagyobbik hányada évek, esetleg évtizedek óta látható Lajosmizsén vagy a Vatikánban, de mi mégis meglepett, kíváncsi örömmel nézegetjük. Régi dolog, hogy festményeket csak színesben szabad — érdemes — reprodukálni, de hogy a „színtelen” szobrokról készült fotóknak is mennyi pluszt, életet, hangulatot kölcsönözhet a háttérben a kék ég, a zöldellő környezet, vagy a szélhordta őszi avar, csak most ötlik fel bennem. A látvány (örömteli) birtokbavétele után érdemes igazán belefogni, belemélyedni Harangozó Márta tanulmányába. Megtudni, hogyan kommentálja Varga Imre életművét és egyes szobrait eddigi pályájának leghűségesebb propagandistája és kritikusa, holnapi monográfusa. 1977-ben Harangozó Márta még azzal summázta a Corvina kiadásában közreadott Varga-kötetét, hogy a művész „munkásságában tíz év alatt akkora utat járt be, amekkorára generációjából szinte senki sem volt képes. Minden,alkotása befejezett, s egyben valami újnak a kezdete”. 1989-re az új kezdetekből is befejezett eredmények születtek. A kommentátor találóan állapítja meg: Varga Imrének nincsenek korszakai, csak alkotásai, de pályájának íve lenyűgöző. Szobrai otthonra leltek Óbudán és szerte a nagyvilágban is. Ha nemcsak tekintetünkkel kívánjuk befogadni, hanem valóban érteni kívánjuk minden szobrát és a művek lelkébe hatolni, valóban hasznát vehetjük az értő kalauznak. És Harangozó Márta okosan, tárgyszerűen, helyenként frappánsan mutatja be Varga Imre alkotásait. Találó jelzők és érdekes, a mű és a modell kapcsolatát is átvilágító elemzések segítik az olvasót jobban, alaposabban látni azt, amit valóban érdemes.. Felfedezni a kisplasztikák monumentalitását, a szobrok körül teremtett tér szerepét, a Hősi emlékmű iróniáját, a Károlyi-szobrot keretező, öszszeboruló, de nem találkozó ívek jelentését. Harangozó látni is tanít, amikor például a Derkovitsszobor kisplasztikái és köztéri változatának összevetésére vállalkozik. Az újságíró ezúttal jó szövetségese a művészettörténésznek. Harangozó műleírásai egyszerre közérthetőek, szakszerűek és szemléltetőek. Az általa adott információk ugyanakkor nem gátolják a műélvezőket a maguk véleményének kialakításában. Minden szakma, minden mester monográfusát fenyegeti az elfogultság veszélye. Ezt a csapdát — és a sokszor bombasztikus szuperlatívuszokat — Harangozó Mártának sem mindig sikerült kikerülni. Már az expozícióban is az összegezés gondjával küszködik, és Varga Imre szobraiban gyönyörködve azon vívódik, hogy vajon jelentősnek, nagynak vagy európai rangú alkotónak minősítse-e tanulmánya tárgyát, és a továbbiakban is kritikátlan elragadtatással szól választott hőséről. Talán ebből következik, hogy kritikuskollégáival szemben, esetenként a védőügyvéd szerepét is felvállalva, a valóságosnál és az elképzelhetőnél konfliktusmentesebbnek mutatja be Varga Imre pályáját. Végső következtetését azonban meggyőződésünk szerint igazolta és a jövőben is igazolni fogja az idő: „Varga Imre munkásságának művészettörténeti számbavétele nélkül, immár nem lehet beszélni se magyar, se 20. századi európai szobrászatról.” Ehhez a számbavételhez értő és élvezetes hozzájárulás Harangozó Márta albuma. (A Rézkarcoló Művészek Alkotóközösségének kiadása) Földes Anna Péntek, 1989. október 13. Szenzációk nyomában a békeidők Budapestjén Busa Péter kortörténeti riportjai Ülés után beszélgetésre indult hazafelé, képviselőtársainak kis csoportjától kísérve, Herman Ottó. A Múzeum kávéház elé érve, hirtelen előugrott a bejárat boltíve alól Clair Vilmos, és miközben legazemberezte a tőrbotos honatyát, pálcájával végigvágott rajta. Hogyan bukkant fel a csak nemrégiben „Budapest” elnevezést kapott magyar fővárosban Verhovay Gyula álhírlapíró, hogy aztán országgyűlési képviselő és „közéleti személyiség" legyen, majd visszasüllyedjen eredeti „rangjá’’-ra, ám utána — szinte a mai napig — tiszteletre méltó, amerikai magyar asztaltársaságok közös névadójává nemesüljön? Miképpen kapta Ugron Gábor — a daliás, „negyvennyolcas" szellemű, székely fiatalember, aki 1871-ben a párizsi Kommün rokonszenvező szemtanúja is lett — először a „Rabonbán”, majd a „Zabonbán” nevet?. Milyen előzmények után került Seper Kajetán nyomdász a múlt század végén az akkor Budapesthez nem tartozó, sőt a fővárossal küzdelmeket is folytató Kispestre, hogy előbb a Kispesti—Szentlőrinci Hírlap harcos publicistája, majd „államfogoly'', és az újabb viharokat kavaró öt hét a gyűjtőfogházban című emlékezés szerzője legyen? Micsoda botrányt jelentett századunk elején a Magyar Színházban (az „ideiglenes" Nemzetiben) Méret Adótt A Gotterhalte című színműve? És az, hogy a színház igazgatója, Leszkay András volt huszárhadnagy a különböző helyekről érkező tiltakozások ellenére sem volt hajlandó „levenni a műsorról” a bátor darabot? Az említett témákat — és egy sor hasonlót — dolgozta fel Búza Péter. Érdekes könyvének képanyagát is ő szerkesztette, sőt szerezte meg a munkában szereplő személyiségek rokonaitól, örököseitől. (Akik egy részével kort illusztráló interjúkat is folytatott.) Budapest, különösen annak pesti oldala a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben lett tulajdonképpen német anyanyelvű kisvárosból magyar nagyvárossá. Nem kis részt úgy, hogy a pesti (és nemcsak pesti) „svábok" magyarul beszélő és író polgárok lettek. De fontos szerepük volt a főleg Budapesten kialakult magyar—zsidó polgároknak és (nem kis számban) értelmiségiekké lett fiaiknak abban, hogy a magyar főváros megindult egy, az első világháborúval és Trianonnal megszakadt polgáriasodás útján. Ez a folyamat számos „szenzációival járt. Búza alaposan megszerkesztett történetei utalnak arra is, ami a „szenzációk” mögött volt. Fő ihletője mégis — úgy tűnik — Krúdy Gyula, aki oly módon volt „budapesti író”, hogy a XX. században is a XIX. század hatvanas, hetvenes éveit varázsolta (mert Krúdy a legaprólékosabb részletek rajzában is „varázsló” volt!) az olvasók elé. Búza Péter számos részletet finoman festő munkájának egyik legrégibb hőse, a „megrendszabályozott lángész”, vagyis Hupó Károly. A múlt század elején, a Király utcában, a pesti zsidóknak adományozott, hatalmas „Orczyház”-ban született orvos, író és „pantomimikus” fantasztikus — és egyben szomorú — pályát futott be. Nemcsak az 1830-as lengyel felkelés egyik magyar hőse, s a Bankár és báró — vitatott ihletésű — szerzője volt, hanem Hahnemann, a világhírű „orvostudós” kedves tanítványa is. Hogy aztán — miután a német nyelvű Die Fuchter, vagyis Az Ostor című hetilapjával, „végigkorbácsolta" a magyar szellemi életet, Mináléban haljon meg, mint kivénhedt és őrült „operaénekes’... (Hadd jegyezzük meg, hogy a furcsa „pesti karrier” történetét — tsab mint, fél évszázados szünet után — e sorok írója dolgozta fel 1960-as évek közepén az akkori Literatúrában. Hogy majd 1969-ben szerény könyvében is közöljön egy rövidített részt abból. S meglepve ismertük fel a „fejezet"-ben soraink egy részét). A Bernstein Fülöpként született Hugó Károly — aki végül már „Hugo von Trebits"-nek is nevezte magát — nemcsak Egressy Gábor szerint volt „minden furcsasággal együtt is geniális”. Annak mondta őt az az egykori fiatalember, akit ő, Hugó fedezett fel. A nálunk mai napig „felfedezetlen”, kiváló publicista és szerkesztő, Fálk Miksa is. Búza Péter könyve mindenképpen érdekes, ha úgy tetszik, részben „szenzációs”. Kár, hogy a kötet ára túl magas. (Kozmosz) Antal Gábor