Magyar Nemzet, 1990. március (53. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-21 / 67. szám

4 Szerda, 1990. március 21. Magyar Nemzet A TÉVÉ MŰSORÁRÓL Torzsalkodás helyett Getto Az iszonyat nem hivalkodik A Madách Színház bemutatója Rút példáját adta megint a társadalom ország-világ előtt jel­legzetes nemzeti karaktervonásá­nak, az összeférhetetlenségnek. Március tizenötödikét, mit esz­tendeje még oly’ dicső egyetértés­sel és méltósággal köszöntött e nép, személyeskedő vitákra, párt­­politikai torzsalkodásokra hasz­nálta föl a hangadók csapata. A nevezetes évforduló történelmi emlékhelyeire külön-külön vonul­tak föl a csapatok, a szónokok na­gyobb része pártprogramjáról pa­polt, és nem 48-ról elmélkedett. A televíziós, élő adású közvetítést szétdúlta a pártviszály, és máris pattognak a tiltakozók, érvelők, okoskodók, kire s mire hárul ezért a felelősség. A pártharcoktól nem érintett nézők — és ők van­nak többségben — meg ülnek oda­haza képernyőjűik előtt, és nem értik, miért kell a végre hivatalo­san is nemzeti ünneppé tett már­cius tizenötödikét aktuálpolitikai viszálykodásra fölhasználni? Nem érti, miért az első szentélyű aka­rat fontos itt most pártvezérek­nek és pártcsoportoknak a köz ér­deke s nemzeti érzelme helyett? Nem érti, miért a huszadrangú dolgok fölött folyik a vita, mikor első számú ügyeinkről sem beszél itt szinte senki? Miért a torzsal­kodás, amikor az értelmes tenni­valóknak volna itt az ideje? Pedig lám, többekben megvan az igye­kezet, hogy az ünnepet is, a hét­köznapot is rangja és méltósága szerint élje meg a közösség! Ép­pen az újabb, mesterségesen föl­szított harcok kereszttüzébe ke­rült televízió műsorterve a bi­zonyság rá, tudnánk mi mind okosan és korszerűen ünnepelni is, dolgozni is, tervezni is, ha hagynának bennünket a körülmé­nyek! Avagy: ha kellő határo­zottsággal ellent tudnánk állni a körülményeknek... Széchenyi & Széchényi Gazdag és ihletett műsorsoka­sággal készült a tévé március ti­zenötödike köszöntésére. Ezeknek a nagyobb része be is mutattatott, legfeljebb a kiadott programtól eltérő időpontban. Mint tudjuk, a megváltozott műsorkezdési idő­pont nyaktiló a mű fölött. Erősza­kos halált okoz. Így halt el a Szabadságharcok katonái című riport-dokumentumfilm is, Ker­­nács Gabriella és B. Farkas Ta­más munkája. Somogyi Győző grafikust, a szabadságharc kato­nai viseletéit fölkutató és megörö­kítő grafikai album szerzőjét mu­tatta be ez a film (az album szol­gáltatta a március tizenötödikéi, ünnepi műsorba való bekerülés apropóját). Meg ennél többet is: egy életformát. A nagyvárosból elvonuló, a vidéki nép közé visz­­szatérő, a népi kultúrából ihletet és erőt merítő művész és értelmi­ségi „mintapéldánya” Somogyi Győző, aki nemcsak megélni, de elmagyarázni is tudja, miként mentheti meg önmagát, és talán a nemzeti kultúrát is az, aki a még föllelhető hagyományokból kívánja fölvirágoztatnl a holna­pot. Ha megmarad a Somogyi Győ­zőt bemutató film az előre elter­vezett helyén, és kénytelenségből nem csúszik el máshova, fölerő­síthette volna azt az élményt, amit a közvetlen szomszédjául ki­jelölt másik ünnepi műsor adott a nézőjének egy másik, másfajta nép közé visszatérővel, fölerősít­hette volna a Széchenyi & Széché­nyi gyönyörű adományát. Zolnay Pál Székely Orsolyával közösen páratlanul szép és megragadó ví­ziót rajzolt elénk arról, mit ér az ember, ha (lelkiismeretesen) ma­gyar. Munkájuk alapjául a leg­nagyobb és leglelkiismeretesebb magyarnak, Széchenyi Istvánnak a naplórészleteit használták föl, különös tekintettel azokra a mon­datokra, amelyekben az egyén közösségi felelősségéről esik szó. A naplórészletek egy Amerikában született, magyarul nehezen be­szélő (és még nehezebben olvasó) Széchenyi-ükunoka, Peter Széché­nyi ajkán keltek életre, s az egész Széchenyi-problémakör e fiatal fiú személyiségén keresztül lett magától értetődően időszerű. Egy külföldi ösztöndíj jóvoltából ősei hazájába érkezik egy ízig-vérig modern fiatalember (aki arcvo­násaiban, mily’ különös játéka a genetikának, fölismerhetően ott Viseli a Nagy Rokon, megannyi képzőművészeti ábrázolás által népszerűsített külső jegyeit), és szembetalálkozik csaldájának és nemzetének a történelmével, em-A Magyar Nemzet telefaxszáma: 122-36-68 lékeivel, jellegzetességeivel. Aho­gyan ez a festegető, motorozó, ál­­mélkodó fiatalember fokozatosan „szeret bele” Zolnay Pál operatő­reinek kamerái előtt Széchenyi Istvánba és mindabba, amit Szé­chenyi István is szeretett, úgy ébred a néző is tudatára annak, nincs más módja a (tisztességes és fölemelő) nemzeti hovatarto­zás vállalásának, csak ahogyan a Napló szerzője cselekedte. Teljes felelősséggel, mindennél előbbre való lelkiismeretességgel. Ami kevesebb ennél: csak maszatolás. Képernyőn ritkán vagy tán so­ha nem látott képi csodák hoz­ták elénk a két Széchenyit, a szé­­chenyiség időszerűségét. Benne volt ebben a hetvenpercnyi cso­dában mindaz a szépség, ami e hazát jellemezte régen és most. Utak, földek, virágok, épületek, műemlékek, lovak és emberek, képek, hangulatok és sejtelmek. Benne volt mindaz e páratlan ih­­letettséggel megalkotott látvány­sorban, amitől az ember szíve fölmelegszik, és könnyezve-mo­­solyogva vallja, miként az ifjú Peter Széchényi: megérkeztem. Utazz velünk! Zolnay Pál filmje — ha min­denáron konkrét célt és rendelte­tést akarunk neki adni — a kor­szerű hazaszeretetre „fogja rá” nézőjét. Fontos feladatot teljesít ezáltal, hiszen a nagyobb rész nemcsak azt nem tudja, miért szeresse hazáját, de azt sem, mi­lyen a hazája. Torzsalkodás he­lyett ez is a sürgető tennivalók közé tartozik, a legnagyobb kö­zönséggel ismertetni meg Ma­gyarországot. A legnagyobb kö­zönség fóruma, a televízió, jó ide­je végzi is e feladatát, legfeljebb kevesen ügyelnek rá. Sorozata, az Utazz velünk! — Magyarországon néha meghökkentően ismeretlen tájakra kalauzol, és meghökken­tően új ismereteket közöl. Legutóbb — dr. Bürget Lajos és Beregszászi Mária filmje — a Felső-Tisza vidékére „utaztatott”, Szabolcs-Szatmár-Bereg tájain vándorolt végig. A kül- és belföl­di turizmusból egyaránt kieső vi­dék ez, pedig — tapasztalhattuk péntek délelőtt — legalább annyi természeti szépséget, irodalmi és néprajzi nevezetességet rejteget, mint a nálánál jóval népszerűbb Dunántúl vagy Dél-Magyaror­­szág. Krúdy Gyula gyermekkori lakhelyét láthattuk, Blaha Lujza kedvenc fürdőhelyét, Szabó Lő­rinc tücsökzenés rétjeit, „Ferenc tekintetes” — Kölcsey Ferenc — birodalmát Meg a bockereki er­dőt, hová az erdészek még temet­kezni is „visszajártak”, Mária­­pócs csodatevő templomát, szilva­­lekvárfőzésből, szilvaaszalásból élő kis falvak népét. Nem csodálnám, ha e film ha­tására meglódulna a nézősereg — ha seregnyi nézője volt csak­ugyan az Utazz velünkl-nek — és elözönlené Szabolcs-Szatmár- Bereget. Megérdemelné a táj a látogatókat, megérdemelné a lá­­togatóság a táj adta élményeket. A televízió pedig megérdemelné s meg is érdemli az elismerést: ügyesen terelgeti országmutogató adásaival a népet. ..csak jobb lenne otthon” A sürgető tennivalók közé tar­tozik az ország szociális helyzeté­nek az őszinte bemutatása is. Hi­szen beszélhetnek addig az or­szág házában és egyéb szónoki emelvényeken „szociális hálóról”, korszerű szociálpolitikáról, míg a nagyobb rész nem tudja, milyen rettenetes állapotok uralkodtak itt el az elmúlt évtizedek során a szociális intézményekben! A televízió — becsületére le­gyen mondva — az öregek, moz­gássérültek, szellemi fogyatéko­sok gondozására kijelölt intézmé­nyeket körbe-körbejárja időn­ként, és amit azokban tapasztal, be is mutatja közönségének. Hogy, hogy nem, ezek a filmek azonban rendszerint a jól, sőt a kiválóan működő gondozótele­pekkel ismertetik meg a „külvi­lágot”. Azokkal, az otthonokkal, amelyek — egy-egy nagyszerű személyiség jóvoltából — csak­nem európai színvonalon működ­nek. Darab Gyula és Gábor Péter filmje azonban, a „csak jobb lenne otthon”, olyan helyre vitte el a nézőt — a Balmazújváros melletti Semsei-kastélyba, hol 1965 óta áll fönn a kamerákkal megörökített „műintézet" — amely nemcsak Magyarországnak, de Európának is szégyene. Öre­gek otthona és tífuszbaktérium­mal fertőzött magányosok ottho­na, értelmi fogyatékos fiatalok otthona egyszerre ez a hatalmas birodalom. A szakértők, kiket a dokumentumfilmben megszólal­tattak, azt állítják, alkalmasan működik. A képek azonban egé­szen másról árulkodnak. Az ott­hon önálló véleményalkotásra ké­pes és merész lakói is mást val­lanak. Egy teremben hálnak a baktériumhordozók és a csupán a magánytól „fertőzött” emberek. Kevés az ápoló, öreg az épület, korszerűtlen a fölszerelés. Arrébb az értelmi fogyatékos fiatalok hiábavaló s megalázó munkát vé­geznek, céltalanul tengődnek. Ügy tűnik föl, mintha ők is, e rettenetes ház többi lakója is „ki­pipálandó adat" volna csupán, nem Isten képére teremtett em­ber, akinek, bármiként is bánt el vele a sors, „kijár” az emberhez méltó bánásmód. Kiderül persze a filmből, hogy nem azok a hibásak ennek az intézetnek a „speciális arcula­táért”, akik vezetik, akik benne dolgoznak. Ok mind heroikus küzdelmet folytatnak egy felül­ről hozott, látnivalóan rossz el­képzelés korlátái között. De ta­lán még a „legfelső elképzelők” sem hibáztathatók a Semsei-kas­­télyban látottakért. Hanem ki? Hanem mi hibáztatható? A szív­szorító, közös lelkiismeretünkre apelláló film sugallata szerint a szemlélet hibáztatható itt, semmi más. A szemlélet, amely kényte­len tehertételként kezelte és ke­zeli itt a hátrányos helyzetűeket, a magatehetetleneket. Miközben az „Európa Házhoz” való csatla­kozásról álmodik itt ma minden­ki, nem ártana eltűnődni azon, hogy ennek a szemléletnek, meg­annyi megvalósulási formájával egyetemben, nem lenne nagy si­kere abban a házban. Ha már itthoni arcpirulásainkat legfel­jebb egy hétvégi kora délután bemutatott dokumentumfilm tud­ja csak előhívni... RENDJELNÉL értékesebb sokszor az emberi szó. £n is őr­zök egy becses mondatot, ame­lyet egyszer ajándékul kaptam valakitől — éppen e Madách szín­házi bemutató egyik részesétől. Azt mondotta: elfogadlak tiszte­letbeli zsidónak. Ezzel egy nagy csalódba nyertem felvételt. Mél­tónak ítéltettem a bizalomra, s arra — ami több —, hogy meg­osszák velem a múltat. Mindig is szerettem volna zsidó lenni, vagy akár néger, cigány, vagy kisebbségi magyar. Bármely nép, faj szülötte, amelyik sérelmet szenved. Amíg e földkerekség la­kóit két táborba osztják, a tisz­tességes ember csakis a jogfosz­­tottakkal, üldözöttekkel, áldoza­tokkal tarthat — s nem a túlélők­kel. íme egy színmű: a Getto,, amely a túlélésről szól. Nem a hóhérok, nem a cinkosok túlélé­séről. Az áldozatok élniakarásá­­ról. Mivel az életesélyeket íróem­ber latolgatja az izraeli Joshua Sobol személyében — Szántó Ju­dit sallangtalan tolmácsolásával —, a gondolatok élére a művészet segélye kívánkozik. Már csak azért is, mert a történet a vilnai gettószínházat idézi fel. Nem len­ne széplelkűség, ha csupán a szo­rító valóságnak szembeszegülő játék erejét dicsérné. Ám ez a halálraszánt társulat azoknak a lehetőségeknek egyikét is képvi­seli, amelyekkel életeket lehetett ideig-órólg menteni. A megszál­lók szemében ugyanis a színé­szek éppúgy „hasznossá” teszik magukat, mint a ruhajavító var­roda munkásai. A megkövetelt produktivitás védelméver él az a taktika, amelyet a zsidó szárma­zású gettóparancsnok követ, s amelyhez mindenki a maga mód­ján alkalmazkodik. Van, aki még kamatoztatja is, furcsa karriert fut be egy kis szabó. Van, aki naplót vezetve a krónikás szere­pét vállalja. Ki marad, és vár. Ki menekül és cselekszik. Csakhogy a „kollektív felelősség” nevében a többieket sújtja a megtorlás. Lehet-e vétlen a túlélés? A közös végzethez idomulnak az egyéni sorsok: az énekesnő, a bábjátékos, a könyvtáros, a mű­helyigazgató, a gettófőnök életé­nek szakadékony fonalából szö­vődik a zárt zsidónegyed képe. Ebből a szőttesből nem csilloghat ki egy szál sem, a szerepek csu­pán gyenge sodratok amelyek a példázatok kontúrjait rajzolják ki. A valóság ábrázolata homá­lyos azért is, mert a ,',játék a já­tékban” tétova szabálya szerint, a képzelet árnyképei vetülnek rá. A ritkás matériát tágítják még a dalok is, a vilnai gettóból fennmaradt, szelíd lírájú, szép énekek. AKIT SOJTOTT MÁR CSA­PÁS, az jól tudja, a nagy fájda­lom sohasem tetszeleg. Ha már elhalt a sikoly, elapadtak a köny­­lyek, visszatért ritmusába a léleg­zet, a szemérmes ember a szívé­be zárja a sajgást. Kínja csöndes, hallgatag, szinte néma. Nem lár­­mázik, nem hivalkodik, nem szé­­peleg. A népirtás emléke iszonya­tos, nem illik hozzá az önmuto­gatás. Lehet-e elég tapintatos a játék, ha sebet tép fel? Elég szerény, ha zene is, tánc is „szuperproduk­cióra” csábít? Ha e társulatnak olyan kasszasikerre kellene töre­kednie, mint amilyent a Macs­kákkal ért el? Ha egy fiatal mű­vésznek, Mácsai Pálnak most kell rendezőként debütálnia, nagyot dobbantania? Amikor a szívélyes titkár azzal nyújtotta át a tizedik sorba szóló jegyem: nem szabad élőbbről nézni ezt az előadást, mert messziről mutat, már rpsz­­szat ’sejtettem. Ahol nem számit a mimika, az arc, az ember, ott „látványszínház” fenyeget. Aggo­dalmam nagyjában-egészében be is igazolódott. Mert a nagy rettenethez nagy­szabású architektúrát tervezett Götz Béla. Súlyos falakat, akasz­tófa-forma emeletes árkádokat. A felső szint bolthajtásai alatt a ja­vításra szoruló öltözékek regi­mentje tarkállik. Eleinte festői A litvániai múltról-jelenről: — A vilnai gettó lakói — kom­munisták és antikomunisták egy­aránt — a Vörös Hadsereg kato­náit úgy várták, mint a Messiást. A túlélést jelentette, odaérnek-e a likvidácló előtt. És nyolcvan­­ezer litván zsidóból nyolcszáz maradt életben. De nemcsak a né­metek hajtották végre a kivégzé­seket, hanem a litván fasiszták is, azon náci szisztéma szerint, hogy minél több embert vétkessé te­gyenek. Most Litvánia már el­­szakadóban van a Szovjetuniótól. Természetesen örömmel tölt el. Több mint négy évtizedes pá­lyafutása alatt két ellenféllel kel­lett megküzdenie a száz éve szü­letett nagy olasz tenoristának, Beniamino Giglinek. Az egyik a honfitárs, Enrico Caruso volt, aki­vel karrierjének gyorsan fölívelő szakaszában gyakorta hasonlítot­ta össze a közönség és a kritika. A másik enyhén korpulens alakja volt, és ez nemcsak a mélyebb színészi átélést akadályozta meg, hanem olykor a színpadi mozgás­ban is korlátozta. 1914. október 15-én debütált a rovigói Teatro Socialéban, Pon­­chielli Giocondájának Enzo Gri­­maídijaként, és attól kezdve hat­van szerepet tanult meg és tar­tott repertoárján. Ezek túlnyomó többsége olasz zeneszerző műve volt — jóllehet a Lohengrinnel is megpróbálkozott, ám nem nagy sikerrel, —, és valószínű, hogy ebben a században aligha lesz még énekes, aki olyan csodálato­san behízelgő bel cantóval szólal­tatná meg Donizetti, Puccini, Ver­di, valamint a páros ikercsillag, Mascagni és Leoncavallo operái­nak tenorfőszerepét, mint ő. Negyven év után köszönt el a színpadtól: 1955 első felében Frei­­burgtól Washingtonig számos nagyvárosban vett búcsút hálás közönségétől. Egyik-másik ilyen koncertjét rádiófelvétel és lemez kupacok a földszinten is; piros, sárga, nem porlepte, napszítta holmik. S az élénk színeket ki­villantják a fények, amelyek dé­delgetik az alakokat is. Sugarasan körülölelik, súrolják kacéran a csoportoza tokát, amelyek nem­csak Szirmai Béla mértéktartó koreográfiáihoz s a kórusokhoz verődnek össze. Mintha operai szólamokat alkotnának, amelyek­nek tagjai akkor is ragaszkodnak egymáshoz, amikor éppen egy kukkot sem szólnak. A TARTÓZKODÓ ÉRZELMEK szigorú eszményéről akkor mondtam le, amikor az egyik „szám” velőtrázó sikoltásba tor­kollott. A kegyetlen történések­kel a fölényes teatralitás vetélke­dett. Lett „nagyjelenet” egy asz­­szony jajgatásával aláfestve, s érzelmes „kettős”, látványos \,ti­­nálé” is. Nem szorította eléggé puritán szemlélet őszinteségre a színészeket, Így többen is meg­elégedtek azzal, amit rutinból nyújthattak. Ezért nélkülözi a ta­núságtévő elhivatottságot Avar István komótos könyvtárosa, a tépelődés gyötrelmét Koncz Gá­bor keménykötésű gettóparancs­noka, s a hitványságot Székhelyi József ügyeskedő varrodása. Na­gyon is riadt madárka Györgyi Anna énekesnője ahhoz, hogy ki* teljen a szökés, az ellenállás tőle. Ha már e leánnyal „összeboronál­ták”, Dunai Tamásnak valamics­ke férfiúi vonzerőt kellene tanú­sítania. De e bábjátékosnak a pojáca az igazi párja: Paudits Béla, aki úgy lógázza karját, roggyantja lábát, csuklik össze­vissza hogy bábunak látszik csakugyan. Ha falnak támasztják, meg is feledkezhetünk róla •— lebilincselő a színészi alázat! —, mint élettelen tárgyról. A nyers élet egy nagydarab, szőke germánnal toppan be: Ba­­likó Tamással. Elköveti mindazo­kat a rémtetteket, a lélekkínzást, az emberölést, sőt: tömeggyilkos­ságot, amelyeket a németek meg­cselekedtek. Mégis ember, hul­lámzó indulatokkal, borzongó lel-, kiismerettel. Nem klisé, sátáni szörnyeteg, nem mesealak. A tisztet Kittéinek hívták, a parancsnokot Jakob Gensnek, a naplóírót Herman Kruknak. Ok és a többiek egykor valóban éltek. Amikor a nyolcvanas évek elején, Joshua Sobol elkezdte a litván« zsidók végnapjait kutatni — az­óta kiteljesedett dráma-trilógiájá­hoz, még talált néhány túlélőt, akik várva várták annak idején a szovjet csapatokat. A felmentők tovább maradtak, mint hitték volna. A minap, éppen a premier hetében, kimondták Litvánia függetlenségét. Vajon mit gondol­nak jelenről, jövőről, akik isme­rik a múltat? Bogács, Erzsébet hogy számos európai ország vlsz­­szanyeri szabadságát, s hogy a két német állam egyesül. De keserű­ség is van a szívemben. Mert minket, zsidókat, nem lehet már egyesíteni: megölték népünk fe­lét. Csak a képzelet segíthet, hogy élő és halott találkozzék. Ami történt, az is az „európai kultúrá” része. Bár szívesen megszabadul-; nánk tőle, mégis cipelni kell ezt a csomagot. En az én „poggyá­szomat” hamarosan elviszen Vit­­niusba is. A kör akkor zárul be. is megörökítette. A közönség így kaphatott az éteren át és a tech­nika közvetítésével képet arról, kit vesztett el 1957-ben örökre Olaszország, a világ, és a híres Met színpada. Valószínűleg, a családszeretet mellett az is olasz művészsajá­tosság, hogy az énekesek szívesen karolják föl tehetségéről tanús­kodó ifjabb pályatársaikat Így került kapcsolatba Glglivel a most hetvenöt éve született ha­zánkfia, Carelli Gábor, a Metro­politan megbecsült énekese. Ne­vét is Gigli javaslatára változtat­ta meg Carellire, és neki köszön­heti, hogy a vérzivataros Európá­ból még idejében az Egyesült Ál­lamokba távozhatott. Beniamino Giglinek azonban nem ez volt az egyetlen kapcsola­ta hazánkkal. Viszonylag fiatalon, de már a pálya csúcsán mutatko­zott be a Városi — ma Erkel — Színházban. 1929 májusában a Tosca Cavaradossiját, néhány hó­nap múlva ugyanott a Parasztbe­csület Turriduját énekelte. Ezt a szerepét többször is előadta ná­lunk, az est második felében kon­certtel egészítve ki műsorát. Tar­tott hangversenyt a Vigadóban is és emlékirataiban ara utal, hogy nagy sikert aratott nálunk a Ri­­golettóban is. (gábor) Lőcsei Gabriella i Ünneprontó események Szomorúan távozott a pécsi Je­lenkor és a kolozsvári Korunk ta­lálkozóról, a késői órákra megfo­gyatkozott létszámú közönség, amikor az irodalmi előadás vé­gén arról értesültek, hogy Er­délyben, Marosvásárhelyt ma­gyarellenes lincshangulat uralko­dik. \ Amint Kántor Lajos, a Korunk és Markó Béla a marosvásárhelyi Látó című folyóiratok főszerkesz­tői elmondták, ők már délelőtt hallottak a történtekről, de nem akarták elrontani az est hangu­latát ezzel a bejelentéssel. Kato­na Szabó István erdélyi író fej­tegetéseit félbeszakította Kulcsár Katalin műsorvezető — valóban későre járt már az idő —, azzal az érvvel, hogy ezt úgysem tud­juk itt közösen megoldani, pedig az erdélyiek számára életbevá­góan fontos kérdésekről szólt: — Milyen erők és szervezetek támo­gatják, népszerűsítik és pénzelik a szélsőséges román nacionalista törekvéseket, amelyek nemcsak magyarellenesek, hanem most már vasdoronggal, lánccal, botok­kal fegyverkezve, az általános emberi- jogokat, az élethez való jogot is kétségbe vonják? Markó Béla tömören válaszolt: „mögöt­tük áll az egykori Securitate, a hadsereg és mindazok, akik a Ceausescu-diktatúrát fenn akar­ják tartani”. Kántor Lajos is úgy vélte, hogy a néhai vasgárda is­mét aktivizálódik, külföldről sok pénzt kap a Vatra Romaneasca „fasiszta” szervezet is. A találko­zó véget ért, pedig ezzel kellett volna kezdődnie. Akkor nem hangzott volna szónoki kérdés­ként: „Mit tehet az irodalom a nyílt erőszakkal szemben?" Valóban, mit? Az irodalom csak azt teheti, hogy irodalom legyen. A művészet riadt menekültként lebegett ót az esten, de a csiszolt hasonlatok mögött ott tátongott a mélybe rántó, kizökkentő tények Telefon Stockholmból „Mi történt Marosvásárhelyen, hogy van Sütő András s egyálta­lán mi a helyzet Erdélyben7” kérdi izgatott hangon egy olva­sónk a svéd fővárosból, Mint mondja, az ottani magyarságot mélységesen nyugtalanítják a vészhírek és erősen gyanaksza­nak, hogy a román hírközlő szer­vek ismét manipulálják a világ­sajtót. A tegnapi svéd lapok — például a Svenska Dagbladet — ugyanis a vélhetően Rompress forrásból származó történetet ad­ják elő, mely szerint Marosvásár­helyen az robbantotta ki a Vatra Romaneasca pogromját, hogy ama bizonyos gyógyszertárban megtagadták a románok kiszolgá­lását! Tarthatunk attól, hogy ez a hír nemcsak Svédországban lá­tott napvilágot, hanem másutt is. A módszer kísértetiesen emlé­keztet az elmúlt évtizedek román dezinformációs hadműveleteire, azokra az akciókra, amelyek el­fedték a valóságot a nyugati köz­vélemény és politika elől. Most — gondolom ugyanazok — ismét a nacionalizmust szítják, és iga­zolást szeretnének szerezni az igazolhatatlanra. Erdélyben to­vábbra is veszély fenyegeti a magyarságot: a román naciona­lizmus láthatóan minden korláto­zástól' feloldva, az utcán kívánja eldönteni a történelmi vitát. Hogy mindez életveszélyes szakadéka: nem erről van szó. Itt minden összefonódik, mindent elhalásztunk, mindenről csak majd beszélünk. Amikor a poli­tikusok a tények helyett a meta­forákat kedvelik és a költők ér­téke a napi politika bűvkörébe kerül, elgondolkoztató Kányádi Sándor megállapítása, akit Markó Béla ekképpen idézett: „most már eddigi verseink érvényüket veszí­tik, mert új korszak következik”. Ez a művészet és politika kényes választóvonala. Az igazi költészet soha nem veszíti érvényét, mert abban az emberi lényeg tör fel a korlátolt időből, a pillanatból, és állandóvá válik, függetlenül at­tól, hogy politikai fogantatású, vagy sem. Amint azt már az előző „irodalmi" korszakban megta­­pasztaltuk, egyetlen vers értékét sem Növelheti önmagában az a megállapítás, hogy a forradalom­ról szól. Arról, de hogyan? Ez a művészet kérdése. Ez nem azt je­lenti, hogy ne beszéljünk a po- 1 tikáról. Sőt! Csak értékítéleti szempontból ne tévesszük össze a kettőt. Ne — hangsúlyozom, na­gyon fontos — politikai érvekkel mérjük a verset, és ne metafo­rákkal a politikát. így minden­ről csak félig beszélünk. A találkozó mégis őszinte, ben­sőséges hangulatú volt — ez el­sősorban Koszta Gabriella és Héjjá Sándor színművészek érde­me —, és a jelenlévő költők, Ber­ták László, Jancsik Pál, Markó Béla, Parti Nagy Lajos, Pákolitz István vallomásai azt a reményt sugallták, hogy az érintőlegesen jelzett irodalmi, irodalomelméleti kérdésekre is sor kerül majd a jövőben. Egyszer, majd, amikor Balassa Péter szavaival „Európa talán már nem a virrasztó zsar­nokoké” lesz. ö beteljesedett múlt időben mondta, én tettem hozzá ezt a feltételes jövő időt, mert beleszóltak az ünneprontó események. Ágoston Vilmos helyzetet teremt békétlen térsé­günkben, nyilvánvaló és sajnos tarthatunk attól, hogy az erőszak továbbterjed. Csak az európai nemzetek összefogása segíthet megoldani a válságot. Éppen ezért fontos lenne, hogy minden magyarországi szervezet használ­ja fel külföldi kapcsolatait arra, hogy igaz híreket juttasson el az európai közvéleményhez. A Magyar Nemzet tavaly de­cember 23-án különszámot jelen­tetett meg a romániai forrada­lom alkalmából. Akkor dz ese­mények eufórikus hatása alatt so­kan tápláltak illúziókat a jövőt illetően. Kosáry Domokos nem tartozott közéjük, és nyilatkoza­tában a román nacionalizmus mélységeiről is szólt. S javasolta: hogy a két nép tegyen kölcsönös gesztusokat, hogy oszoljanak a bizalmatlanság sötét felhői. A magyar nép megtette ezt, hiszen világosan és egyértelműen a ro­mán nép mellé állt a diktatúra elleni harcban. Nehéz időkben olyan szolidaritásról tett bizony­ságot, amely az egész világ szá­mára egyértelművé tette, Magyar­­ország kész új alapokra helyezni kapcsolatait egy demokratikus Romániával. Nem rajtunk múlik hát, hogy továbbra sincs megbékélés, vi­szont van erőszak, nacionalista téboly és hazug hírek áradata. (d. d. I.) Beniamino Gigli emlékezete

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék