Magyar Nemzet, 1991. február (54. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-11 / 35. szám

Hullámtér Segítsük a várpalotai kórházat Levelemben hozzászólni kívá­nok dr. Oláh János: ' „ökológiai folyómedri gátak — Nagymaro­son: ártérbővttóst!" című cikké­hez. Hogy a magyar nyelvet min­denki egységesen értelmezze, jó lenne, hja szerzőik is elfogadnák a szaknyelv meghatározásait. Ha ugyanis Nagymarosnál árférbő­­vltést hajtanának végre, ez VI- segrád és Nagymaros belterületi biztonságát, sót a Vtsegrád—Dö­­mös közút és Nagymaros—Ze­­begény közúti és vasútközleke­­dését veszélyeztetné. A szerző fel­tehetően a „hullámtér" bővítésé­re gondolt, ami nem azonos az ártérrel. Vagy inkább arra, hogy a nagymarosi munkagödör terü­letét árasszák el ismét és hagy­ják meg Dunának a ma Is a ha­józást szolgáló „csatornát”, amit az építkezés miatt hoztak létre. Sajnos a szerző ugyanabba a hibába esik, amit a vízimérnök terhére rótt: az eredeti folyami állapot megváltoztaitását nemcsak szentesíti, hanem még meg is fe­jeli. Hol van az „ökológiai gát” egy előre nem látott folyami be­avatkozásnál, aminek hidrauli­kai), hordaléklerakódási 'következ­ményeit sem látja előre? Ami a magyar folyókat Illeti: nevezhetjük a folyócsatornázást a „denaturálás” szélsőséges pél­dájának. Csakhogy, a természet saját magát is denaturálhatja, s az talán jobb a civilizálódó em­beriségnek? Jobb, ha a folyó ak­kor hagyja el régi medrét, amikor elviszi a termőföldet, esetleg egyes lakott helyeket, utakat, vasuta­kat is? A magyar vízügyi szolgálatot régebben ^kultúrmérnöki szol­gálatnak” nevezték. Nem ok nél­kül. A magyar vlzimérnök tudta, hogy nemzetünk életképességé­nek és boldogulásának egyik leg­főbb alapja a föld volt, amely meghálálja a ráfordított munkát, és ennek nyomán adja csak meg a mindennapi kenyerünket. Ah­hoz azonban, hogy ez a magyar föld teremhessen, először (Szé­chenyi István elgondolása nyo­mán). mentesíteni kellett az árvi­zektől, ezt követően a belvizek­től és a felfakadó itaiajvizektól. A magyar vlzimérnök nemcsak a mindennapi kenyér megtermelé­sét segítette, hanem .tudta azt is, hogy a természet élővilágát is kötelessége megőrizni. Vagy nem a Kvassay Jenő által létrehozott első hazai vízjogi törvény .rendel­kezett először a vízszennyezések­ről, amit azután a későbbi korok következetesen megszegtek? Persze az ipar, a lakosság, sőt a mezőgazdaság is az idők folya­mán vízszennyezővé lépett elő. De a vízszennyezésekért, a ter­mészetrombolásokért a folyósza­bályozások a felelősek? Nem In­kább a szigorúan megkövetelt szennyvíztisztításra volna szük­ség, mint a folyószabályozások ökológiájáról elmélkedni? Aki úgy gondolja, hogy a Tisza kanyarulatait egyenes átvágások­kal rövidítették meg, az nézze meg a térképet, s látni fogja, hogy ezek az átvágások: enyhe hajlású ívek. A szabályozással a Tisza ártere mit sem változott, az hazánkban továbbra is mintegy 21 ezer négyzetkilométer, vegyíts az országnak több mint ötödé. Ilyen nagy területen él lakossá­gunk az árvizek szintje alatt, ilyen nagy területen védik a ti­szai gátak és a mellékfolyóik gát­jai az ország kenyerét, iparát, közlekedését, lakhatását. A hul­lámtér — a gátak között — be­szűkült. de még ez is 1500 négy­zetkilométer, csak a Tisza men­tén. összegzésként: Mai nehézsé­geink mellett &s illetlenség, ha elfelejtjük régi vlzimérnök (,Jcul­­túrménök”) elődeink hazát ás felvirágoztató érdemeit, s még nagyobb Illetlenség az, ha újra fel akarjuk fedezni azt. amit ők már száz éve tudtak és ha enged­ték, gyakorolták Is. Vágás István mérnök, címz. műegyetemi tanár, a műszaki tudomány doktora ságíró Szövetség főtitkára vette át a felelős, majd főszerkesztést. 1945 után, 1949-ig dr. Sapka Gé­za, a magyar szabadkőművesek nagymestere szerkesztette a lapot. A kitűnő lapot a külső támadá­sokon kiviül sok belső vád is érte, méghozzá legtöbb a hangja miatt, amelyet egyesek durvának tartot­tak. Színes, kifejező, világos, élénk stílusát ma csak dicsérhet­jük. A másik részről éppen keve­sellték a Világ radikalizmusát. A lap gyakran közölt nyílt tudósí­tást a szabadkőművesekről. Ezzel segítette a szabadkőművesség sze­mérmes titkolódzásából származó sokféle félreértés tisztázását. Dr. Bálint Lajos a páholyokhoz kül­dött körlevelében ismertette, hogy a „Világ” jogilag profán, de erkölcsileg szabadkőműves. 1910. október 23-án késő estébe nyúló vitát rendeztek a szabadkőműve­sek a „Világ”-ról, mint ezt a le­véltár kiadatlan irataiból meg­tudhatjuk. Többek között Szende Pál nem tartotta elég agresszív­nak, mások, például a „Hungá­­ria”-páholy túlságosan is erősza­kosnak ítélte. Dr. Perl Gyula, a győri páholy nevében sokallotta a gazdasági és politikai részt, „a családok nótagjai számára” hiá­nyolta az irodalmat és a művé­szetet. (Ezt pótolták utóbb!) A brassói „Pannónia”-páholy min­den tagja előfizette a Világot, mert „a Világ feladatának teljes magaslatán áll, hazai napilap­jaink 'bármelyikét, azzal a mit nyújt, felülmúlja, tendenciája és törekvései jogosak és időszerűek, szellemi niveauja kifogástalan.” Hol vannak az Kérdezi a Tábornok úr és a Professzor úr. Azért őrülök a kér­désnek. mert eddig ezzel a témá­val senki nem foglalkozott. Mi­vel érdekelt vagyok az ügyben, bátorkodom véleményemet rövi­den összefoglalni. Tudom azt, hogy levelemmel sokan nem ér­tenek egyet, ezért is igyekszem a tényekre szorítkozni. Hol vannak az egyetemisták? 1. Jelentős részük 1956. novem­ber 4. után nyugatra menekült (így például a Soproni Erdészeti és Bányászati Egyetem gyakorla­tilag kitelepült). Jelentős részük gazdasági vezető, tudós, vagy po­litikus tett. 2. Az egyetemisták egy része bírósági büntetésben részesült, és közülük sokan soha nem végez­hették el az egyetemet. Ezeknek az egyetemistáknak egy része kis­iparos lett. vendéglős, vagy más szabad foglalkozású. 3. Másik részük tevékenységü­ket (az 1956. november 4. előttit) utóbb mint „Párt”-megbfzatást állították be, és így behódoltak a „Forradalmi Munkás-Paraszt Kor­­mány”-nak. és alapító MSZMP- tagok lettek. Ezáltal kölcsönösen legitimitást biztosítottak egymás­nak. Cikkében Frenkl professzor úr egy Ilyen professzort mutat be. Akik nem léptek be az MSZMP­A szegény tanítók megsegíté­sére karácsonyi gyűjtést indítot­tak a „Világ”-ban. Rossz anyagi helyzetben éló tanítóknak ingyen küldték a lapot. A világháború­ban az oroszok által lerombolt egyik kárpátaljai falut, Mezóla­­borcot a szabadkőművesek a Vi­lágban meghirdetett gyűjtés segít­ségével építették újjá Fónagy Bé­la építész önfeláldozó szervezé­sében, „Kőművesfalva" néven. Ma ez a falu Csehszlovákiához tartozik. Átkeresztelték Medzila­­borce-ra. Dr. Bálint Lajos szerkesztése idején a lap nemzeti irányzatot követett. A későbbiekben a de­mokratikus követelések kerültek előtérbe, de a magyarság szolgá­latát sohasem hanyagolta el. Haypál Benő, ref. lelkész, a „Sas”-páholy főmestere, a Nagy­páholy főszónoka szerint „A Vi­lág elérte azt a magasságot, amely hivatásánál fogva megilleti.” Dr. Bókay Árpád nagymester úgy nyilatkozott, hogy a Világ nem a magyar szabadkőművesség hiva­talos lapja, hanem önálló és füg­getlen, de szolgálja a szabadkő­művességet, igyekszik híveket szerezni a liberalizmusnak és a haladásnak. A magyar szabadkőművesek annyira fontosnak és jónak ítél­ték a Világot, hogy támogatásá­ra, fenntartására ún. „Rendelke­zési alap”-ot hoztak létre. Min­den szabadkőműves 20—20 ko­ronával járult hozzá tagdíján fe­lül a Világ kiadásaihoz. A „Mauthner-dijat”, amelyet Mauthner Mihály fiai édesapjuk egyetemisták? be, igen elenyészően kaptak ve­zető állást, még osztályvezetői ál­lást sem, mert feltétele volt min­dig az állások betöltésének az MSZMP-tagság. Sőt, most is úgy jelennek meg az álláshirdetések, hogy ötéves vezetői gyakorlatot kérnek, márpedig ez MSZMP-tag­­ságot jelent. Így kizárták, és je­lenleg is kizárják az ’56-os egye­temistákat a vezetés minden le­hetőségéből. 4. Végezetül talán a legkisebb részüket fegyelmi bizottság elé állították (például a Budapesti Orvostudományi Egyetemen az Eü.M. 0035/1957. Tűk. sz. rende­letével fegyelmi bizottság léte­sült. Elnöke dr. Zoltán Imre, a határozatokat dr. Gegesi Kiss Pál, mint rektor írta alá), és az ok­tatói kar és a hallgatók megfé­lemlítése végett kizárták őket az egyetemről. Az 1956-as egyetemistákat mind a mai napig hátrányosan megkü­lönböztetik és gondoskodnak ró­la, hogy a hátra levő pár évben (már mind 55 éves kor felett van­nak). ne kapjanak megfelelő ál­lást. Remélem, hogy a többi levélíró vagy ’56-os egyetemista Frenkl professzor úrnak fog igazat adni. és az idillikus 35 évet ismertetik. Dr. Zilahy Tibor gyógyszerész Az egészségügy egyre sová­nyabb költségvetésének részlete­zésébe aligha kell belebonyolód­nom, Városunkban 1991. január­jában kerül műszaki átadásra be­fejezés előtt álló, új kórházunk. Kórházépítésünk Magyarországon egyedülálló volt. Minisztériumi és megyei támogatás nélkül váro­sunk önerőből vágott neki két év­vel ezelőtt egy új kórház meg­építésének. Régi kórházunkat ösz­­szeomlás fenyegeti; e régi épület valamior munkásszállónak épült. A műszaki átadás elérkezett, de az új önkormányzat a kórház be­rendezéséhez anyagi támogatást — szűkös anyagi helyzete miatt — nem tud adni. Amennyiben kórházunkat nem sikerül beren­dezni, úgy a város és városkör­nyék közel 60 000 lakosa marad kórházi ellátás nélkül. Mi, a kóiiház-rendelőintézet dolgozói, egy napi munkabérűinket ajánlot­tuk fel az új kórház berendezésé­hez. Az Egészségügyben Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének (EDDSZ) helyi alapszervezete vállalta fel a közérdekű célú ado-Azt hittem, legalább halálának tizedik évfordulóján (1990. no­vember 30.), eszébe jut valaki (k)­­nek. Ám hiába böngészgettem de­cemberben—januárban az erdélyi és a magyarországi sajtót, ez ide­ig nem akadtam az emlékezés jelére sehol sem. Pedig, akik is­merték őt — főleg a vele egyívá­­sú literátorok —, jól tudhatják, nem volt ő azért annyira jelen­téktelen, figyelemre méltatlan írástudó ember, mint amilyenre netán vezetékneve alapján 'kö­vetkeztetni lehetne. Negyvennégy éves korában végzett vele a súlyos szívbeteg­ség, amiről csak egy-két kezelő­orvosa tudott, de aminek ó maga éveken át nem tulajdonított je­lentőséget. Intenzíven, makacs el­szántsággal dolgozott, szinte élete utolsó pillanatáig. Mindenekelőtt a katedrán, mint kiváló magyar szakos tanárpedagógus, az egy­kori kolozsvári Bolyai Tudo­mányegyetem 1958-as évjáratá­nak eminens végzettje: másfél évtizedig (1960—1975) irodalom­­történész tanársegéd, majd ad­junktus a marosvásárhelyii ta­nárképző főiskolán, amelynek „leépítése” miatt aztán, a hiva­talos szervek az általános és lí­ceumi oktatásiban „jelölték ki” neki jaz egyetlen elhelyezkedési lehetőséget, az „Al. Papiu-Ilari­­an” líceumban kapott magyar­órákat, hogy — mint utólag ki­derült — az „illetékes hatósá­­gok”-nak állandóan szeme előtt lehessen! A napi zsúfolt és ne­héz iskolai foglalatosság köze­pette is fáradhatatlanul tevé­kenykedett a tudományos kuta­tás és publicisztika területén. Már korábban megírta Kováts Józsefről, a két világiháború kö­zötti, fiatalon elhunyt erdé­lyi magyar elbeszélőről stéló mo­nográfiáját (írod. k., Bukarest, 1969), gondozta és sajté alá ren­dezte az író Emberek útra kelnek című. érdekes, emlékiratszerű „kórház”-regényét; majd Tompa László költői munkásságáról írt doktori értekezést (Kriterion, 1978). Élete utolsó éveiben szen­vedélyesen vetette bele magát Balázs Ferenc írói-népnevelői munkásságának, szellemi hagya­tékának vizsgálatába, aminek egy torzóban maradt, bár így is szá­mottevő monografikus tanulmány lett az eredménye. Utött-kopott „trabcsi”-jával — ahogyan kis­kocsiját nevezte — bejárta mind­azokat a tájaikat és helyeket, ahol az erdélyi magyar irodalmi-szel­lemi életre vonatkozóan egyálta­lán dokumentálódni lehetett: Kolozsvár, Nagyvárad, Székely­­udvarhely, Sepsiszentgyörgy. Kéziratos irodalmi hagyatékokat kutatott fel, rengeteg irodalom­­történeti dokumentumot, írói le­velezéseket, kiadatlan műveket, adalékokat tett 'közzé; Tompa László, Benedek Elek, Tamási Áron tevékenységéről; a maros­vásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság történetéről stb. az irodalmi sajtóban. A hat­vanas—hetvenes évek fordulóján — a tanárképző főiskola adjunk­tusaként —, folytatásos cikksoro­zatban mutatta be a romániai magyar irodalom első. húsz esz­tendejének legjelentősebb élet­műveit, alakulásának fő erővona­lait, igen hasznos segítséget mányozást, annak lebonyolítását. Ezért végső kétségbeesésünkben felhívással fordulunk önökhöz, hogy amennyiben kérésünk meg­hallgatásra talál, úgy anyagi ere­jükhöz mérten támogassák kez­deményezésünket. Az adományo­zás önkéntes, az adományozókról a közvélemény nyilvános tájékoz­tatást kap és nevük a kórház ál­tal vezetett emlékkönyvben kerül megörökítésre. Ehhez szükséges, hogy az adományozó az átutalás, illetve feladás tényét az átutalás­kor, illetve feladáskor a követke­ző szöveggel rögzítse: „Kórház részére, közérdekű célú ado­mány.” Az adományokat a Városi Kór­ház Várpalota OTP-nél vezetett 871—429117 számlájára lehet át­utalni, illetve befizetni. Az ado­mány az adóalapból leírható! Kérésünk oka, a rendelkezésre álló anyagi eszközök kimerülése, mely orvosi műszerek, kórházi bútorok beszerzését lehetetlenné teszi. Dr. Beleznay Gábor, az EDDSZ várpalotai alapszervezetének titkára nyújtva ezáltal a kisebbségi ma­gyar középiskolák tanárainak és a diákok ezreinek a nemzetiségi kulturális értékek tudatosításá­ban, .megismerésében (Brassói La­pok 1969—71-es évfolyamai). Ez utóbbi tevékenységéhez kapcsoló­dik, hogy még közvetlenül az egyetem elvégzése után, egy ide­ig (1958—60) a nemzetiségi tan­könyvkiadónál dolgozott, igyeke­zett — amennyire akikor lehetett — minél jobb és használhatóbb irodalmi olvasókönyveket szer­keszteni az általános és közép­iskolák számára. £s végül, de ko­rántsem utolsósorban — Kicsi Antal költő is volt — bár önálló kötete sohasem jelent meg. Ígé­retes poéta tehetségként tűnt fel az ötvenes évek elején. Földes Lászlónak, a 'kolozsvári Utunk akkori főszerkesztőjének felfede­zettje. Versei mindenesetre a ko­rabeli proletkultos romániai ma­gyar költői termés átlagából messze kiemelkedtek, amelyek­ben a székely népi sors legmé­lyéről hozott szociális igazságke­resés indulata együtt szólalt meg az akikor még valóban remény­kedni tudó ember tiszta és naiv hitével. Aztán egyre ritkábban, majd egyáltalán nem közölt ver­seket. A nyilvánosság előtt in­kább műfordításokban kamatoz­tatta tehetségét, kortárs román költőket tolmácsolt magyarul. De mindezen túl — éppen, mint a művészi alkotómunka belső tit­kainak, műhelykérdéseinek jó is­merője —, kitűnő elemzője-kom­­mentátora tudott lenni minden lírai műnek a katedrán, kollégái és tanítványai körében; s egy­szersmind különösen a „második Forrás-nemzedék” egyik-másik tehetséges kezdőjének éles sze­mű kritikusa, ösztönző tanács­adója is. Marosvásárhelyi kis gar­zonlakása éveken át valósággal találkozóhelye volt az irodalom­­barátoknak és a fiatal toliforga­tóknak. Mint ember is, felejthe­tetlenül eredeti, színes egyéniség volt, jólelkű, nyíltszívű barát, szellemes beszédpartner, követ­kezetes és meggyőzően világos lo­gikájú vitatkozó, akiben a racio­nalitás szerencsésen fonódott ösz­­sze az ironikus árnyalatú humor­ral. Csekély érdemleges elisme­rést kapott közérdekű fáradozá­saiért életéiben, de a ritka siker­élményeknek szinte gyerekes ön­­feledtséggel tudott örülni. Jellem­ző példája ennek a hetvenes évek közepéről egy kézírásos dediká­­ció, amit az anyaországból pos­tázott irodalomtörténeti különle­­nyomaton olvashatott: „A Nagy Kicsi Antalnak. Ismeretlenül is baráti üdvözlettel és jókívánsá­gokkal: Czine Mihály.” Tavaly nyáron, amikor Maros­­vásárhelyen jártam, felkerestem sírját a református temetőben. Sírhantja közelében magas fenyő­fa ágaskodott az égnek. Miközben az elmúlásról tűnődtem, hirtelen belém nyilallt: hiszen itt, tulaj­donképpen az egykori Securitate tőszmoszédságálban, betonkeríté­se mellett állok. Hát igen — gon­doltam —, a sors különös fintora: mintha Kicsi Antira még holtá­ban is vizslató szemek vigyázná­nak! A sírkő vön frissen elhe­lyezett virágok dacoltak a tűző napfénnyel. Máthé József Gyömrő A „Világ" és a szabadkőművesség A ' Magyar Nemzetben megje­lent igényes cikkében Lakatos Éva a „Világ” című lapot „sza­badkőműves lapnak” minősítet­te. Ez a jelző tömören foglalja össze a lap szerkesztésére, mun­katársaira, hangnemére és kelet­kezésére vonatkozó tényeket. A magyar szabadkőművesség körében már 1869-ben javasolták a közönség tájékoztatására szol­gáló szabadkőműves napilap megindítását. Az egyik legrégibb páholy, az 1871-ben alakult, fő­leg műszaki értelmiségieket, mérnököket tömörítő „Galllei”­­páholy „Galilei” címen havi fo­lyóiratot javasolt, Sgalitzer Gyu­la és Mandello Károly szerkesz­tésében. Az utóbbiak szerkesztet­ték a „belső” terjesztésű „Galilei” című folyóiratot. A belső terjesz­tésű szabadkőműves lapok közül a leghosszabb életű a „Kelet” cí­mű folyóirat volt. A bajai „Hon­­szeretet’ ’-páholy 1906. november 10-én azt javasolta, hogy a Kele­tet alakítsák át két részre. Az egyik legyen továbbra Is zárt kö­rű, a másik pedig a svájci „Alpi­na” páholynál már jól bevált módszerhez hasonlóan ismertesse a szabadkőművességet, és tartal­mazzon a profán közönség tájé­koztatására szánt egyéb cikkeket is. Az utóbbit egyes nézetek sze­rint „mint népfolyóiratot, Ingyen kellene terjeszteni-” Erre a költ­ségek miatt nem került sor. Elve­tették a nagyváradi „László ki­rály” páholy ifjúsági lap tervét is. Az egyes páholyokban kezdett központi kérdéssé válni a szabad­­kőműves lap ügye. A Kelet ha­sábjain a lap ellen a legsúlyosabb ellenérv az volt, hogy nem lenne az szabad sajtó, mert a helyes Irányt a különböző nézetek össze­csapása adja. Ha csak szabadkő­műves nézeteket közöl a lap, ak­kor egyoldalúvá válik. 1909-ben a Nagygyűlés kívánatosnak tartot­ta a szabadkőműves sajtó támo­gatását. Ezt a határozatot az „Eötvös”-páholy magáévá tette. A főmester, dr. Bálint Lajos ügy­véd. egész életét, minden vagyo­nát a lap alapításának, majd fenntartásának szentelte. A szük­séges ötezer előfizető toborzására a páholy nevében Bálint Lajos vezetésével néhány tag körútra indult. Márciusban egyetlen hét alatt 700 előfizető jelentkezett, és tízezer korona gyűlt össze Győ­rött és Kassán. A nagyváradi. zombori, aradi, mezőtúri és fiu­mei utat követően a budapesti páholyok meglátogatására került sor. Decemberre kilátás volt a szükséges előfizetőkre és összeg­re! A lap irányvonala: „politikai kérdésekkel foglalkozik, de csu­pán az elvek, és nem a pártok vagy személyek szempontjából”. „A demokratikus Magyarország megteremtésének módozatai fog­lalkoztatnák lapunkat." A sza­badkőműves alkotmány tiltja a beavatkozást a napi pártpolitiká­ba. 1909. III. 17-én felmerült a gond, hogy a Nagypáholy politi­kai szervezetet szolgál — öntu­datlanul — a lap támogatásával. A Kelet megszüntetését és a meg­takarított összegnek a lapra for­dítását Bálint Lajos elvetette, mert a Nagypáholy nem támo­gathat profán politikai lapot. In­kább ötszázezer korona alaptőké­vel rt.-t alapítottak. Háromezer K ebből „elsőbbségi” részvény, 200 K/db árban. Ezeket lehetőleg szabadkőműveseknek adták el, névre szólóan. Kétszázezer „törzsrészvényt” osztottak szét „ingyen” a páholyok között, a ta­gok befizetésének arányában. Ezek lesznek az „alapítók”, de részvényüket őrzésre átadják a páholyuknak. Ezek bemutatóra szólók, hogy bármelyik páholytag szavazhasson vele az rt. ülésén. A napilap nevére kitűzött pályá­zat alapján 1910. januárban meg­született a „Világ” elnevezés. Ezt március 6-án hivatalosan elfo­gadták. A Br. Eötvös József Irodalmi és Nyomdai Rt. alakuló értekezletét Bálint Lajos Gyár u. (Nagymező u.) 4. sz. alatti lakásán, 12 páholy képviselőjével rendezte. Tagjai: dr. Bálint Lajos, Bálint Gyula, dr. Farkasházy Hugó, Fónagy Béla, Kerekes Antal, Pfeifer Ignác dr. dr. Radvány Manó, Szalai Mihály, Szakács Antal. A lapindítást az Országgyűlés megnyitására, már­cius 24-re lett volna előnyös rög­zíteni, de néhány előfizető hiánya miatt csak március 30-án indul­hatott meg a „Világ”. A Glóbus Nyomdában készült, melynek igazgatója Szalai Mihály volt, a „Reform”-páholy fómestere. Ge­rd Ödön, a ,,Reform”-páholy tag­ja szerkesztette, szellemi irányát Yartin (Nyitrai) József, az Eötvös­­páholy titkára vezette. Az első fő­szerkesztő dr. Bálint Lajos lett, majd tőle Purjesz Lajos, az Oj-A lapban a szabadkőművesség legkiválóbbjai: Ady Endre, Bölö­­ni György, Jászt Oszkár, Kosz­tolányi Dezső, Rá ez Gyula, Szen­de Pál, Színi Gyula, Várannai Aurél. Zigány Zoltán, és még só­kan mások írtak. Rajtuk kívül számos haladó gondolkodású ki­válóság irt a lapba, köztük Mó­ricz Zsigmond is. A lap hasábjain hamarosan kiálltak az általános, egyenlő és titkos választójog mel­lett, az uzsoratőke és a nagybir­tok ellen. Ezért később nemegy­szer üres hasábokkal kellett meg­jelennie, főleg a háborús évek­ben. 1926-ban betiltották. emlékére hoztak létre, a Világ kapta a következő indoklással: „A háború alatt a Világ értékes szo­ciális, gazdasági és kulturális munkásságot fejtett ki.” Ebből a díjból 40 tanítónak tudtak ingyen küldeni egy éven át lapot. A „Vi­lág” sokat foglalkozott a pedagó­gia és a pedagógusok gondjaival. Mint a szabadkőművesség általá­ban, a Világ is legfontosabbnak a kultúra támogatását, felvirágoz­tatását tartotta. A kultúra pedig a pedagógusokon áll vagy bukik. Dr. Berényi Zsuzsanna Agnes Budapest In memoriam Kicsi Antal Vissz-hang ξ... A MAGYAR NEMZET MELLÉKLETE

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék