Magyar Nemzet, 1992. július (55. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-25 / 175. szám
SZOMBAT, 1992. július 25. Fókusz Borzasztó, hogy bizonyos koron túl az ember már annyi mindenre emlékszik! Különösen a politikai élet óhatatlan felszínessége, plakátszerűsége és otrombasága kínálja a sokat látott és sokat hallott ember számára a visszacsengéseket. Ez lehet hasznos, de mindenképpen nyomasztó. És nem csak azért, mert az elszáguldó időre emlékeztet. Én már a világháború kitörésekor nyiladozó agyú kissrác voltam, és a háború végére kamasz lettem. Mindig ott kuksoltam, ha szüleimnél társaság volt, és füleltem a felnőttek beszélgetését, apám szenvedélyes politikai eszmefuttatásai és vitái ma is fülemben csengenek. Sosem felejtem a drámai jelenetet, amikor vénkisasszony nagynénémet, apám nővérét, aki valóságos szerelemmel csüngött a germán istenként tisztelt, ványadt Hitleren, apám kitiltotta a házból, mert előtte Hitlert dicsőíteni nem lehetett. Újságot ugyan még nem olvastam, de volt egy fülhallgatós-detektoros rádióm és a kötelező lefekvés után, sötétben vacakoltam, hogy a tűvel a kristály megfelelő pontját nagy nehezen eltalálva megszólaljon a primitív szerkentyű, s én éjjel is folytassam a legális nappali rádiózást. Ily módon sok minden a fülembe és agyamba kúszott a korból, amiben éltem, nemcsak az, ami gyerekként érdekelt, hanem ömlesztve a teljes kormassza: slágerek, hírek, kommentárok, riportok, az akkor még divatozó színházi közvetítések. Később aztán újságot is olvastam. Hírlapokat persze kevésbé, de például rajongtam a színházi magazinokért. Azokban is benne volt a kor, a világ, a politika - nagy kamaszszerelmeim, Fényes Alice, Barabás Sári, Sennyei Vera rongyosra forgatott fényképein kívül. Emlékszem az egyik ilyen színházi hetilapban az egykor rettegett hírű vadzseni, Szabó Dezső fényképes tárcáinak fáradt dörgedelmeire is. Mindezt csak azért sorolom, hogy érzékeltessem az olvasóval: én már akkor, gyerekkoromban is figyeltem. És a töméntelen érdekesség között - színházi közvetítések Csortos Gyulával, Basilides Mária megrendítő althangja, fürge kis hangjátékok, mulatságos kabarék között - bizonyos vezérmotívumok, örökké visszatérő, ezerszer elkoptatott szavak és szólamok fonták be, fojtogató kúszó- és gyomnövényként mindazt, amit láttam, hallottam, olvastam. Mik voltak ezek? Csak úgy találomra: Faji kérdés. Faji vonások. Magyar faj. Fajvédők. Nemzetietlen. Nemzetáruló. Magyartalan. Gyökértelen. Kozmopolita. Plutokrata. Judeoplutokrata. Defetista. Nihilista. Néger tam-tam (mármint a jazz). Amerikai kultúrmocsok. (Az „amerikai” már önmagában szidalomszónak számított.) És így tovább, sorolhatnám még a végtelenségig. Már gyerekként gyűlöltem az egész szóhalmazt, ha másért nem, hát azért, mert folyton ezt kellett hallani és olvasni. Nyilas. Szüleim szóhasználatában és a jóval később megismert Ottlik Gézáék gyakorlata szerint - ez a tömör meghatározás foglalta össze mindazt, ami a politikai és társadalmi életben, bizonyos egyedek viselkedésében, legyen az magas funkcionárius, zöldségkereskedő vagy házmester, alantas, arcátlan, primitív, műveletlen, uszító. Ottlikék nem strapálták magukat, és életük végéig, tehát a teljes Rákosi- és Kádár-korszakban, megmaradtak eme összefoglaló jelzőnél, akkor is, ha kommunista-bolsevik megnyilvánulásokat aposztrofáltak. És igazuk volt. Mert 1945 után, de különösen az 1948-as, a „fordulat évének” becézett, kirakatperekkel, gyilkosságokkal, hazugsággal és csalással tarkított puccs után az úgynevezett kisnyilasok - ugyancsak hercig becézés! - éltek és virágoztak tömegesen tovább, miközben Rákosiék beillesztették és pompásan felhasználták őket, beijedt, majd hamarosan agresszívvé pimaszodon kompenzációs indulataikkal együtt. És hamarosan feléledt a régi szótár is. Az új hatalom sem strapálta magát, megfelelt neki - némi marxista kiegészítéssel - a bevált fogalomvilág. A legnagyobb különbség az Auschwitz után túl kínossá vált fajgyűlölet helyettesítése volt osztálygyűlölettel, ami szerintem ugyanolyan rasszizmus, habár a különbséggel tisztában vagyok: nem végzőtlön gázkamrával. De azért volt haláltábor Recsken, deportálás-kitelepítés volt, sőt kevesen tudják, hogy rákosista munkaszolgálat is volt, akárcsak a háború alatt. Koronatanú vagyok, ebből is sikerült kivennem a részem, mi több, egy kommunizmusban továbbszolgáló törzsőrmester, 1944-es keretlegény - az a bizonyos hercig kisnyilas volt - a szadizmusát 1952-ben is jól hasznosító századparacsnokom. Számomra a fajgyűlölet és az osztálygyűlölet egyazon alpáriság két oldala. Az individuum megvetése és semmibevétele egy kollektív bűntettre fölmentést kínáló közösség ideológiája nevében. Sem színvonalában, sem etikájában nem érzek különbséget. De térjünk vissza a szótárhoz. Marxista mázzal leöntve, megfelelően áthangszerelve, élt és virágzott minden. Csupán a nemzetellenes helyett osztályellenest, a nemzetáruló helyett osztályárulót, a judeoplutokrata helyett kapitalistát, a defetista helyett bomlasztót kellett mondani, de a nihilista maradt, az amerikai, mint szidalomszó, maradt, akárcsak a kultúrmocsok, a kozmopolita meg a többi. Senkinek nem okozott gondot, hogy szavait és fogalmait megválogassa. 1956 után, egyebek mellett, a leghangsúlyosabb szidalomszó-kiegészítés az „ellenforradalmi” lett. Természetes, hiszen a világtörténelem valószínűleg legtisztább és legetikusabb forradalmát valódi jelentésének ellenkezőjével kellett dezavuálni, máskülönben hogyan nevezhette volna magát a valóban ellenforradalmi árulók kormánya forradalminak? Akkoriban sok egyéb mellett ezt az agyonnyúzott megbélyegzést kellett az embernek folyton-folyvást hallani és olvasni. Később, a Nyugat felé ijedten pislogó puha pártállamban, a leginkább inflálódott kifejezéseket egy magára valamicskét adó funkcionárius már nem vette ajakára. És mit tesz Isten! Csak el kell múlnia a rémes meg az enyhültebben rémes lidércnyomásnak, fel kell szabadulni a sok évtizedes diktatúra alól, kicsit várni kell, éppen csak néhány hónapot - és máris él meg virágzik az ősrégi szótár! Azt hittem, legalább ezt az ellenforradalommal való megbélyegzést nem hallom soha többé, hiszen annyi ezzel billogozott 56-os működik az új hatalomban. És íme, már megint azt olvasom: a tömegkommunikáció és a sajtó megakadályozza, hogy a tömegekhez eljusson a kormány szava, ez pedig az új rendszer ellen fellépő ellenforradalom. Nem mondok többet: lúdbőrzik a hátam tőle. Sorra alakulnak mindenféle egyletek, társaskörök és vérszövetségek. És szónokaik, akárcsak ijesztően alacsony színvonalú lapok cikkírói, arcrebbenés nélkül, mintha először mondanák, és mintha szüzek volnának bizonyos szavak és fogalmak, szép egymásutánban sorakoztatják a régi szótár tartalmát. A nemzetiellen, nemzetellenes, nemzetidegen, hazaáruló, magyartalan lassan már kötőszónak számít ezekben a szövegekben, nyakló nélkül szaporítva a nemzettestből kirekesztendőket. Akik, mellesleg, úgyszintén magyar állampolgárok és a közös költségvetési deficit adófizetői. A kozmopolitizmus fő veszéllyé avanzsált megint: emlékszünk rá 1944-ből, majd 1950-ből. ,A liberalizmus ugyanaz, mint a kommunizmus” - harsogja egy hordószónok. A nihilizmus mindenkire rásüthető, aki kritizál. A kultúrmocsok és amerikai kultúrszenny pedig már olyan hétköznapi, megszokott fogalmak, mint az új szifilisz, az AIDS. Nem sorolom tovább. A legkevesebb, amit minderről nagy keserűséggel mondhatok: unom, unom, unom! Mérhetetlenül. Most már kíméljenek meg ettől, de végleg. Nem lehetne kicsit, egy egészen kicsikét szalonképesebben, uraim? GÖRGEY GÁBOR Unom! Pályakezdők A tizenhét éves József Attilát Juhász Gyula indította szép szavakkal útjára: íme a költő, aki elindul... Hogy sejtette-e a mester, hogy tanítványa mily magasba tör, nem tudni. A szépség koldusa című első kötet ma olvasva nem utal előre a kései nagy versekre. Ady sem a diadalmas Új versekkel kezdte a pályát, hanem a ma már okkal feledésre ítélt 1899-es Versekkel. Babits, Kosztolányi és Juhász Gyula ifjúkori levelezésében - ha nagyon kritikusak vagyunk - a becsvágy jóval nagyobb, mint a megmutatkozó tehetség. A világirodalom néhány legendás csodagyerekén kívül, akik megszólalásuk pillanatában teljes fegyverzetben álltak az olvasók elé, majd minden jelentős művész pályakezdését a szárnypróbálgatás jellemzi, a hangkeresés, az utánérzések sokasága közepette megbicsakló eredetiség. Könnyű gyakorlatias észjárással azt tanácsolni a költői pályára induló fiatal embereknek, hogy várjanak, rakosgassák az íróasztalfiókba költeményeiket, aztán, ha igazán jelentős eredményre jutnak, álljanak a publikum elé. A nyilvános megmérettetés, az erőpróba hozzátartozik a költővé éréshez. Fórum kell a fiataloknak és értő kritika. Ma Magyarországon az igényes könyvkiadás válsága idején az irodalmi és művészeti lapok soha nem látott bőségben jelennek meg a fővárosban és vidéken egyaránt. E tényből egyenesen következne, hogy soha ilyen jó dolguk nem volt a pályakezdő íróknak és költőknek. Valamennyien tudjuk, hogy nem így van. A lapok olvasók után sóvárogva egyre inkább a biztos nevek után kapkodnak, eseményszámba megy, ha egy-egy ismeretlen név feltűnik a hasábokon. Ugyanez a helyzet a kritikával: ha egy ifjú ítész nevet akar szerezni magának, bevált, divatos szerzők műveit elemzi, öt-hat íróét, költőét. Reménytelen lenne az ifjú tehetségek helyzete? A miskolci Új Bekezdés alkotócsoport és művészeti egyesület erre a kérdésre is választ keresett, amikor tucatnyi szponzor segítségével megrendezte a fiatal írók országos fesztiválját. A most vasárnap Tiszadobon véget érő összejövetelre a Magyar Hitel Bank támogatásával megjelent a harmincöt fiatal írót bemutató Első hangon című antológia. Szerzői a miskolci egyesület tehetségkutató pályázatán tűntek fel, harmincegy éves köztük a legidősebb, tizenhét a legfiatalabb. Négy-négy vers alapján nehéz lenne megmondani, ki az, akinek a pályáját okvetlenül követnünk kell, ki az, akiből a második évezred magyar klasszikusa lesz. Egyelőre több a bizonytalan szabadvers, mint a kötött forma, kevés a játék és sok a komolykodás, mi több: a tragikus létérzékelés. A lendületet gyakran visszafogja a szigorúság, az összegző szándék, az irodalmiaskodás. József Attila, Pilinszky és Nagy László szelleme változatlanul kísért (sokszor jótékonyan, máskor fékezőn) és fájdalmasan fel-feltűnik a rossz értelemben vett közéleti vers, a vagdalkozás. Az Első hangon antológia elindított harmincöt fiatalembert az úton. Nekik nem a cenzúrával kell megküzdeniük, hanem az egyre üzletiesebbé váló világgal. Valószínű, nem lehetnek szabadúszó költők, mint elődeik a hatvanas-hetvenes években. De ezért talán nem kell búsulniuk, hiszen nagyszerű művészek vállalták egykor a hivatalt, csakhogy függetlenek maradhassanak. Gondoljanak az élete végéig civil foglalkozást űző Vas Istvánra, a ma is katedrán álló, vagy épp a rossz, közel sem lírai kéziratok fölött görnyedő, kiváló kortárs költőkre. Persze szép lenne olyan világban élni, ahol kisszerű gyarlóság nem fékezné a tehetséget, ahol értő kritikusok és tanítómesterek ügyelnének arra, nehogy vakvágányra fusson az ifjú költő, ahol nagyvonalú mecénások segítenék az elmélyült alkotómunkát. Fiatal tehetségek, képzett kritikusok, és mint a fesztivál létrejötte mutatja, mecénások vannak. Reméljük, egymásra találnak. Osztovits Ágnes Artner Margit rajza Magyar Nemzet 7 Külgazda(g)ság ROPPANT KELLEMES ÉRZÉS, amikor valakinek megadatik: korábbi teóriáit a sok esztendővel későbbi valóság igazolja. Az eme nagy élményt megélő emberek közé tartozónak érezheti most magát Kádár Béla külgazdasági miniszter, aki soha el nem feledi figyelmeztetni hallgatóságát, álljon az újságírókból vagy közgazdászokból, hogy huszonéves munkássága során végig arról írt és adott elő, mennyire fontos Magyarország számára a külgazdasági orientáltság. Ezt még azok az ortodoxok sem cáfolhatták, akik amúgy nemigen tettek semmit az országot KGST-gyártásszakosítás révén is tönkretevő nagyipari - nemzetközi mércével mérve persze a magyar nagyipar inkább középvállalatokból állt - lobbyk ellen. Amelyek abszolút nem tartották érdekükben állónak a külpiacokon, a valódi parcokon versenyképtelen áruskálájuk átalakítását, s képviselőik a foglalkoztatási biztonságot - nem kevés politikai támogatással, illetve nyomásra - előbbrevalónak érezték. Azért is, hogy a másutt eladhatatlan, illetve a minőséget a mennyiségnek alárendelt tervgazdasági célok értelmében sok-sok év végi hajrával, kommunista műszakkal előállított termékeiket kijuttathassák keletre. Aztán jött az erőteljesebb nyugati nyitás, s a „ legvidámabb barakkról” kialakítandó új képhez a nyugati kereskedelem kiterjesztése is kívánatossá vált. Különösen az után, hogy az életszínvonal mesterséges felpumpálásához elkerülhetetlenül szükséges dollárhiteleket is törleszteni kellett már, és a rubel se tudott konvertibilissé válni. Abban az időben Budapest már a struktúraváltás szükségességéről is beszélni kezdett, ám aztán a gyakorlatban keveset tett ezért, holott mindenki tudta, nem szerencsés, ha a nyersanyagok és a félkész termékek eladásából származó bevételek állnak a nemritkán látványosnak tetsző külgazdasági sikerek mögött. A külgazdasági nyitást azzal is alá lehetett támasztani, hogy nálunk már a 70-es évek eleje óta zöld jelzést kaptak a letelepedéshez a vegyes vállalatok, így kitalálhattuk magunk számára a kelet-európai „hídfőállás-szerepet”, mert nyilvánvalóan mindenki - különösen, hogy a múlt évtized közepén elkezdődött a glasznoszty is - a volt Szovjetunió piacainak meghódításában gondolkodott akkor, amikor Magyarországon alapított - a befektetések biztonságát garantáló egyezmények megkötése után egyre kedvezőbb feltételekkel - vegyes vállalatot vagy saját tulajdonú céget. A befektetők fokozatosan leküzdötték a bürokratikus gátakat. AKI ELLENBEN ezek meglétét nem bírta elviselni, és gyorsan visszafordult Hegyeshalom felé, döntését később azért is bánhatta, mert a türelmesebbek magyarországi beruházásai viszonylag gyorsan megtérültek, elsősorban az alacsony bérköltségeknek köszönhetően. További előnyt jelenteni jelent ma is az úttörőknek, hogy mégsem a tengerentúlról kell drágán Európába szállítani az árut, hanem csak az ókontinens keleti feléből a nyugatiba. Így aztán nem is csoda, hogy a hozzánk áramlón működő tőke értéke már elérte a négymilliárd dollárt - az idei év első felében 800 millió dollár érkézen az országba -, hogy tízezernél is több vegyes vállalat működik már nálunk, ezek közül kétezret az idén január és június közén alapítottak, ráadásul ezek többsége - és ez bizakodásra, örömre ad okot - a termelő szektorban jött létre. Ez vitathatatlan eredmény, mint ahogy az is derűlátásra késztethet mindannyiunkat, hogy a magyar cégek zöme túljuton az ex-KGST-piacok valóban váratlan megrázkódtatásokat okozó összeomlásán. A végbement piacváltás nyomán az ország nyugodtan gondolkozhat nyugat-európai, illetve világgazdasági integrációban, a keleti országokhoz kapcsoló szálak csomózgatása helyett Persze e piacokról sem lehet, szabad megfeledkezni, lemondani, sőt... KÉTSÉGTELEN: a külgazdaság eredményeit számba véve értékes gazdaságdiplomáciai fegyvertényről beszélhetünk. Ez köszönhető persze annak is, hogy - az új rendszer új kormányának nyújtón politikai gesztusként - viszonylag gyorsan sikerült tető alá hozni azokat az új nemzetközi megállapodásokat, amelyek, noha a gyorsan mérhető hasznukat egyesek megkérdőjelezik, mindenképpen kedvezőbb kijutási lehetőséget nyújtanak a kétségtelenül fontos piacokra. Eközben talán a keleti kereskedelem sorvadása is megáll, bár a FÁK országainak fizetőképessége továbbra is bizonytalan. A biztató jelek ellenére azonban tartani lehet attól, hogy a külgazdasági miniszter megtörhetetlennek látszó optimizmusa előbb-utóbb kényszerűen megtörik, kevésbé egyértelmű üzeneteket küldhet az újságírókon keresztül azoknak a „Kasszandráknak”, akik a külgazdasági expanzió kifulladásának lehetőségét egyáltalán nem zárják ki. Ám arról végképp nem Kádár Béla tehet majd, ha igen elegáns magabiztosságán változtatnia kell. Mert nem az ő hibája - bár az idei esztendőt a gazdasági fordulat évének jósolta -, hogy egyelőre halovány jelét sem látni a beruházások élénkülésének, hogy megállt volna a termelés csökkenése. ELNÉZVE a külföldre szánt magyar áruk összetételét, lehet okunk a lehangoltságra: továbbra is szerény például a gépexport, amin nincs mit csodálkozni, hiszen a gyártók legtöbbje a „padlón van”, a késztermékek kivitelének bővülése helyen pedig ma is a nyersanyagok, az alkatrészek a meghatározóak a hazai exporttermékek közön. Ugyancsak aggodalomra adhat okot, hogy - az EK-társulási szerződés textilipari fejezete értelmében - vámmentessé vált a bérmunka, és a már emlegetett bérköltségkülönbségek miatt az sem kérdéses, hogy ez kinek jó elsősorban. Persze, és ez is hozzá tartozik az igazsághoz, az együttműködésnek köszönhetően legalább megtarthatják a munkahelyek egy részét a honi varrodák, sőt még a ruházati kivitel is látványosan felszökhetett a bérmunkaszerződések révén. Ez is bizonyítja: működik a EK- val aláírt megállapodás, aminek sokan örülhetnek, miközben mások, bizonyos klasszikusokat citálva, eléggé el nem ítélhető módon a neokolonializmus emlegetésétől sem riadnak vissza. Tagadhatatlan: a kivitel növelésének rövid távon még vannak tartalékai. És ha az export dinamikája rosszabb lesz a vártnál, még mindig ott a lehetőség: le lehet értékelni a sokak szerint amúgy is túl erős forintot, hogy az exportőrök forintbevételei valamicskét javuljanak. Muzslai Zoltán Madar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: PETHŐ TIBOR Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, FÖLDES PÉTER, JUHÁSZ GYULA, RUFFY PÉTER Főszerkesztő: KRASZNAI ZOLTÁN Főszerkesztő-helyettesek: SZÉNYI GÁBOR, TÓBIÁS ÁRON Publicisztikai szerkesztő: TÓTH GÁBOR Vezető publicisták: KRISTÓF ATTILA, MARTIN JÓZSEF Vezető szerkesztő: BOGNÁR NÁNDOR Kiadja a Magyar Nemzet Kiadó Részvénytársaság Felelős kiadó: SEBESTYÉN TAMÁS elnök-igazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1092 Budapest, Kinizsi u. 30-36. Telefon és fax: 2664252, 2664253, 2664256,2664257, 2664141. Postacímünk: 1392 Pf. 276. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (Helir) 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, postafiók 149. Szedés: Magyar Nemzet Kiadó Rt. Nyomás: Athenaeum Nyomda, Budapest Felelős vezető: Vida József igazgató HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793