Magyar Nemzet, 1995. május (58. évfolyam, 101-126. szám)

1995-05-12 / 110. szám

6 Madar Nemzet „...a dolgot ét magát nézzük...” Gentleman gladiátorok PÁRIZS ! Semmi vér, de még frappáns gyilkos mondatokból is hiány volt, övön alulra bevitt találatról ne is beszéljünk, egy-egy aprócska politikai pofonra heteket kellett várni. Gentleman gladiátorként küzdött az utolsó pillanatig a két francia elnökjelölt. Új politikai magatartás, már-már politikai kultúra születését üdvözlik az elnökválasztásokat értékelve a párizsi hírmagyarázók. A korábban tapasztalt személyes ellenségeskedésig fajuló küzdelemnek, sárdobálásnak nyoma sem volt. Persze, sokan unalmasnak is tartották a „cirkusz” elmaradása miatt a kampányt, s való igaz, a gladiátorok minden eszközzel folyó élet-halál harcánál kevésbé érdekfeszítő és szórakoztató a,kenyér" előteremtéséről folytatott okfejtéseket hallgatni. Az érzelmek és indulatok, s a világmegváltó eszmék helyét átvette a problémák elemzése, a megoldási módszerek magyarázata. A pragmatizmus teret nyert az ideológiákkal szemben. A szociáldemokrata liberalizmus elmebajnoksága zajlott a szociális érzékenységgel átitatott konzervativizmussal. Sokak számára első pillantásra igazából nem is különbözött a két jelölt programja, mert ugyanazokról a problémákról beszéltek, ugyanazokra a bajokra ajánlottak gyógyírt, amelyek azonban már eltérők egymástól. „Nekem tökmindegy, hogy Chirac vagy Jospin, egy szót sem értek a dumájukból” - fakadt ki a jelöltek tévévitája után a Libérationban megszólaltatott választópolgár. S nem lehetett egyedül, valóban nehéz közérthetően és érdekfeszítően szólni a költségvetési hiány lefaragásának módszereiről, a munkanélküliség csökkentésének új technikáiról, a különböző újraelosztási felfogásokról, a fogysztásösztönző intézkedésekről vagy az adóreform gazdaságélénkítő hatásáról, pedig nem az odamondogatások, hanem e problémák megfelelő kezelése befolyásolhatja valójában a polgárok mindennapját és jövőjét , még nehezebb az átlagembernek mindebből kihámoznia a különbséget, hiszen természetesen mindkét fél azt állítja, csak az ő receptje vezethet a gyógyuláshoz. Marad végül is az ilyen vagy olyan politikai vonzalom, a személyiség és a stílus közötti különbség, amely alapján meghozza végső ítéletét a választó. A francia elnökjelöltek a politikai ellenfél személyének tiszteletben tartása mellett, mesterséges hangulatkeltés nélkül, úriemberként vitáztak a gondok megoldási lehetőségeiről. S a tisztességes versengés szelleme az ország egész hangulatára kihat: vasárnap éjjel a Párizs központjában hömpölygő, a győztes híveiből álló soktízezres tömeg az új elnököt éltette, s egyetlen becsmérlő szóval sem illette a vesztest. Az új politikai stílus talán első előjele annak, hogy egyszer majd a bal és jobb egyre idejétmúltabb, mesterkéltebb szembenállásán a két oldal mérsékelt erőinek túl kell lépniük. Pósa Tibor Emlékezés és jövőbe tekintés Az emberi szenvedés alapjában oszthatatlan - ezt a tanulságot vonta le a magyar köztársasági elnök a május 8—9-i ünnepségekből. S a londoni, a párizsi, a berlini, a moszkvai megemlékezések egyik fő mondanivalója tényleg ez volt Ha a háború utáni korszakot vizsgáljuk, és azt miként tekintettek a múlt napok találkozóinak magas rangú meghívottai a jövőbe - így is van. A résztvevő politikusok száma, (ötven-nyolcvan) igen meggyőző volt. Mi több, teljes az egység, hogy a háborúkat a jövőben lehetőleg nem megnyerni kell, hanem megelőzni: az emberi jogok tiszteletével, összetartással. Nem mutatkozott e tekintetben különbség hajdani győztes és vesztes között, nem is esett ilyen különbségtevés. Az angol királynő együtt sorolta fel az új korszak építőiként Truman és Churchill, Adenauer és de Gaulle nevét, s Jelcin is szólt egyaránt a hajdani német és az esetleges orosz fasizmusból. Az emlékezés azonban nem volt s nem is lehetett ugyanilyen egységes. Ami Londonban egyértelmű győzelmi népünnepély, az Berlinben a múltat illető önbírálatnak és saját szenvedéseiknek az összefonódása. Moszkvában pedig a katonai győzelem hangsúlyozása, hiszen az orosz népnek hatalmas áldozatai után nem maradt más ok a büszkeségre, mint ez a diadal. Walesa lengyel államfő pedig valóságos dührohamot kapott, amiért miniszterelnöke egyáltalán elutazott az orosz fővárosba. Igaza van Helmut Kohlnak, ki-ki más-más élményekkel élte át a háborút és az azt követő korszakot, nem is emlékezhetnek teljesen egyformán. Csak lépésről lépésre haladhatunk afelé, hogy minden szenvedés valóban oszthatatlanná váljon, általános, nagy tanulsággá olvadjon az emlékezés kohójában. Kohl nem jelent meg Moszkvában a katonai felvonuláson, aminek feltételezhetően nem csak a csecsen válság volt az oka: a német emlékezetben összefonódnak saját bűneik, a nagy vereség és a megszállás, a szovjet hadsereg több évtizedes ott-tartózkodása. Örömmel lehet azonban megállapítani, hogy a mostani megemlékezés-sorozattal a négy fővárosban nagy lépést tett a világ az oszthatatlanság felé. Soha még ilyen együttes nem jelent meg május 8—9-i évfordulókon: Clinton, Mitterrand, Major, Kohl, Csernomirgyin, s otthon, velük együtt Jelcin. Mindez azt mutatta, hogy a legfontosabb kérdésben a nagyhatalmak egyetértenek: demokráciát és békét akarnak. Tatár Imre Madar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: PETHŐ TIBOR Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, FÖLDES PÉTER, TÓBIÁS ÁRON Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettes: SZÉNYI GÁBOR Szerkesztők: FEHÉR BÉLA, MARAFKÓ LÁSZLÓ, WINTERMANTEL ISTVÁN Vezető publicista: KRISTÓF ATTILA Rovatvezetők: SZENDREI LŐRINC (belpolitika), HORVÁTH L ISTVÁN (gazdaság) LŐCSEI GABRIELLA (kultúra), LAMBERT GÁBOR (külpolitika), KESERŰ ERNŐ (levelezés), ÁRVAY SÁNDOR (sport) Művészeti vezető: SZABÓ ATTILA Kiadja a Hírlapkiadó Részvénytársaság Szerkesztőség: 1092 Budapest, Kinizsi u. 30-36. Telefon: 215-0141 Fax: 215-2540 Postacímünk: 1392 Pf. 276. Terjeszti a Magyar Posta Rt., a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok, illetve alternatív terjesztők. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (Helir) 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, postafiók 149. Előfizetési díj egy hónapra 566 forint, negyedévre 1698 forint, fél évre 3396 forint, egy évre 6792 forint. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 19,50 forint, szerdán és szombaton 25 forint. A Magyar Nemzet a (Magyar Terjesztés-ellenőrző Szövetség) tagja Szedés: Magyar Nemzet Kiadó Rt. Nyomás: Athenaeum Nyomda Rt., Budapest Felelős vezető: Vida József vezérigazgató HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793 Nézőpont PÉNTEK, 1995. május 12. Van-e, lesz-e elegendő lelkierőnk? Menekülni csak előre lehet Valószínű fogalmunk sincs arról, milyen lelki készenlétben volt Zrínyi Miklós az utolsó éjszakáján, mikor úgy döntött, hogy a felrobbant Nádasdy bástya okozta tűz miatt visszahúzódva a belső várudvarba, másnap kitör onnan a török ellenében, a kiszáradt Ali más patak felé vagy az ellenkező irányba, a hátsó kapun. Azt sem tudjuk, milyen belső lelki tartaléka volt Dugovics Titusznak, mikor úgy döntött, hogy élete feláldozásával a nándorfehérvári csatában, a belső vár kaputornyára lobogót feltűző török zászlótartót (önmagával együtt) a mélybe rántja. És azt is csak sejtjük, milyen fizikai és lelki akarattal kellett rendelkeznie Kazinczynak 1794-ben, mikor kufsteini vizes falú várcellájában börtönpraktikákkal szerzett magának írószerszámot és jegyezte éveken át a Fogságom naplóját, hogy ezzel is elfoglalja magát, bár nem volt forradalmár alkat, „csupán” az eszmék rendíthetetlen szimpatizánsa. Azt viszont már a megszólalásokból tudjuk, hogy milyen lelkierő és a Kazinczyénál nagyobb testi kínlódás elviseléséhez szükséges akarat kellett, hogy közel százötven évvel később a váci börtönben egyes tollforgatók - sorsukkal dacolva - létrehozzák a „Füveskert” című antológiát De azt ismét megkérdezhetjük magunktól, hogy mire volt olyan bátor - köznapi nyelven szólva - Nagy Imre, aki igencsak kacskaringós utat tett meg lelki vívódásai közepette, mikor az utolsó szó jogán kijelentette, bár talán másik megoldást is választhatott volna: nem bűnös, az utókor pedig felelősségre fogja vonni az őt elítélőket Nem mindenkinek adatik meg természetesen, hogy történelmi órákban, napokban döntsön sorsa felől, bizonyítsa lelkierejét. A „szürke” hétköznapi ember itt a Kárpát-medence közepére zsugorított országban (is) már, mondjuk a középkor óta vizsgázik lelki készenlétből, tartásból, tettrekészségből. Hogy az utóbbi néhány évtizedről (hónapról) ne is beszéljek. Tudjuk, hogy e század háromnegyed részében (is), miként ástak gödröt - nyugati segédlettel éslelkinyomással -, melybe könnyedén beledobálhatta, mint egy elhasznált cipőt, az átlag országlakó az emberi, európai és magyar önbecsülését, lelki tartását, pszichés tettrekészségét Minden közhelyes szólás részben igaz, így „az ép testben, ép lélek" is. Ha testi kondíciónkra még olykor vigyáztunk, vigyázunk is (lásd: internacionalista MHK mozgalom vagy mostanság a semminél több alkalmankénti futkározás) az említett önbecsülésünket és lelkierőnket, némi „állami” segédlettel sikerült totálisan elhanyagolni, sőt elsorvasztani. Az emberi lélek a külvilág elleni védekező mechanizmus számos módját ismeri, s most csak, szerencsére, békés hétköznapjaink kisebb-nagyobb sorscsapásaira, az egyre megoldhatatlanabbnak látszó hétköznapi küszködéseinkre gondolok. Ez a védekező mechanizmus gyakorta a megmaradt önbizalom és önbecsülés lelki mélységeiből szívhatja föl az életerőt adó reflexeit, s ehhez bizony olykor egy másik ember (emberek) segítsége kívántatik. Mi, általában nemigen törődtünk egészségi állapotunkkal, szellemi-lelki tartásunkkal, nem sokra becsüljük magunkat, hisz történelmi traumáink közepette, kiváltképpen a „rövid” huszadik század második felében, csak a görcsös túlélés, az „ezt is kibírjuk valahogy” érzülete vibrált bennünk, s eközben nyugodt szívvel rongáltuk önmagukat, és szellemiségünknek csak éppen annyi „táplálékot” adva, amely föltétlenül szükséges volt egyegy hivatás, szakma elsajátításához. Röviden: leszoktattuk magunkat, és önnön személyiségünk erőnlétét a saját szellemi-testi önbecsülésről, mert erre kárhoztatott bennünket az eluralkodó lumpen szemlélet. Mert pszichológiai zavaraink, önbizalomvesztésünk mögött társadalmi és politikai zavarok húzódnak és húzódtak a mélyben pedig ott bomlaszt a mindenkori zavarosban ,halászgató” törtetők karriervágya, melyet a, helyzetek” túlélési maázlagával palástolnak. Sikerült (és sikerül ma is) a létbizonytalansággal és az állandó tájékozódási zavarral kifejezetten szorongásos érzést kelteni, az emberekben, mondhatni: pszichés szorongást. Pedig tudnunk kellene, hogy minden elhibázott kormánypolitika végül is megbukik, akkor pedig: „ezeknek nem leszünk betegek”. Nem szorongunk, sem pszichésen, sem egyéb módon, azaz: nem félünk. Hiszen az már közröhej (ha lenne kedvünk nevetni), hogy pont azok a mindennapi életünk vámszedői, akik ezt a történelmi helyzetet évtizedes ügyködésükkel, munkálkodásukkal előidézték. Tudjuk, az emberek problémamegoldó készségét és akaratát erőszakkal elcsökevényesítették, manapság pedig az oly sokat hangoztatott határtalan tolerancia, az állandó kompromisszum a hétköznapokban jelenthet folyamatos megalázkodást és az önbecsülésünk, a saját gondolataink állandó feladását. A mindenáron való feltétel nélküli megadást hirdető politika csak zsákutcás megoldáshoz vezethet és nem csak az egyes személyt kényszeríti önnön akarata feladására, hanem az individuumok összességét alkotó nemzet küzdőképességének és önbizalomának elvesztéséhez is vezethet. Zsákutcába jutunk, ha nem szerezzük vissza öngyógyító életigenlésünket, amely még a török hódoltság és a Habsburg dinasztikus uralom idején is a sajátunk volt, vagy akár ötvenhat két-három hónapjában. Hiszen beteg az a társadalom, ahol a tradíciókat őrző középpolgárság és a középbirtokos paraszti réteg (a kollektivizálás idején) teljesen megszűnt Ahol úgy látszik, hogy a titkosrendőri dossziék sosem nyílnak meg, és nem lesz legalább közmegvetés tárgya a besúgás, holott a nemzet erkölcsi higiéniájához ez is hozzátartozik. Talán ezért nem tudták és tudják oly sokan felvértezni magukat elegendő lelkierővel és így felvértezve megtartani önbecsülésüket és európai mércével is elfogadott nemzettudatukat? Nem tudják felnőtt, autonóm személyiségként megélni hétköznapjaikat? Így alakulhatott ki sokakban (fiatalokban is) a társadalmi beilleszkedészavar (a tbz) mint új morbus hungaricus? Kétségtelenül mindennek ideje van, bár ezt az ember fiatal éveiben még nem fogadja el, és mindenkinek sok oka lehet, hogy különb-különb módon pótcselekvésekbe meneküljön, pusztítsa szervezetét, gyengítse lelkierejét De az is igaz, hogy el kell jönni annak az órának (napnak), mikor képes lesz arra, hogy visszafogja magában az önpusztító, démonikus erőket hogy aránylag értelmes emberi életet élhessen. Teheti ezt baráti, jó ismerősi segítséggel, vagy az Isten erejében való bizodalmát megtalálva, de felejtve a mai gyakorlati életben is még érezhető ostoba, bolseviki elvet melyet egy bizonyos ügyvéd, Uljanov elvtárs (mozgalmár nevén: Lenin) talált ki, nevezetesen, hogy a vallás a nép ópiuma. Nem szégyen, ha valaki csak érett fejjel jön rá a remearque-i mondásra: „Du musst dein Leben ändern”, változtatni kell az életeden! Sokkal inkább szégyen és ostobaság, ha valaki erre sosem jön rá, s ezzel kárt okoz a közösségnek is, melyben él. Nem arra gondolok, aki templomba járó bigottá válik vagy állandóan a hitről papol, enyhén szólva zilált fiatal évek után, netán korholó prédikációkat tart a még önmaguk lelkiségét és fizikumát állandóan rombolóknak. Persze, ha testi, lelki túlbecsülésről beszélünk, akkor nem is az önimádatról és a túlzott önbizalomról pökhendiekről van szó, nem a testépítő hústornyokról vagy a körmöt-hajat-arcot festegető öntetszelgő, nyafogó hölgyikékről, hanem „csak” az ápolt külsőre adókról, a mozgás örömét ismerőkről, a szellemi tájékozottságot és kíváncsiságot ébren tartókról. Manapság még inkább rákényszerülünk arra, hogy bármilyen hétköznapi szinten, de foglalkoznunk kell egymással, nem kormányokban, de nemzetben gondolkodóknak. Minden államalkotó nép jószerint a lelki készenléttel képes csak vészterhes történelmi időket átvészelni. De miként segíthet az az ember a másiknak, aki maga is lélekszennyezett? Aki elfogadja a máról holnapra élés jövőkép nélküli vegetálását, az önérvényesítés érdekében hazudozó „bulizást”, ügyeskedést, mely már évtizedek óta, de manapság főként, társadalmi méretekben is elfogadottá vált? Persze a lelkiség megóvása ellen szólhat a hétköznapi életlehetőségeink beszűkülése, a fokozódó szegénység, a jelen kormány által ránk erőltetett „szociális megoldások”. S ha eddig nem volt, „kedve” valakinek ahhoz, hogy legalább megpróbálja testi-lelki jó egészségét elérni, akkor manapság, mikor hétről hétre frusztrált állapotba hozzák, már mitől lenne? Mikor a kialakult társadalmipolitikai erőviszonyok közepette, még hétköznapi viselkedésében, ítéletalkotásában is azt kívánják tőle, hogy elfojtási mechanizmussal éljen, ne bántson mondva csinált emberi érzékenykedéseket. Mitől ne lenne „lelkibeteg", aki végzett iskolákkal háta mögött munkanélkülivé válik? Aki szalonnán, csirkelábon, tejen, kenyéren, zacskós levesen vagy üres főzeléken él, annak nehezére esik a lelki védekezés. Ugyan már mire becsülje önmagát? És az, aki lelkileg sérülékenyebb a mai zűrzavaros változásokra? Még akkor is, ha tudja, hogy az emberi önbecsüléshez tágabb értelemben a nemzet önbecsüléséhez jó munka és életteljesítményre van szükség, ehhez viszont jó testi-lelki kondíció kell, de csak jó teljesítménnyel érheti el testilelki békéjét Ha lelkileg nem tettre kész, nincs eredményes munkálkodás, ha értelmetlennek találja munkálkodását nincs kedve vigyázni magára. Tyúk-tojás ügy. Viszont érthető, hogy olykor fölöslegesnek érzi erőfeszítéseit, ha azt hallja, hogy tízmillió német márkát vettek ki a legutóbbi devizaőrílet kapcsán az ügyfelek a bankókból, s egymilliárd dollár értékben importáltunk gépkocsikat az elmúlt évben, hogy csak két fejbekólintó adattal érzékeltessem a lelki-testi önbecsülésre tett próbálkozások megbicsaklását. Nem is beszélve arról, hogy az emberi szabadság kiteljesedésében, egyeseknek az a legfőbb gondja: puha drogokat lehessen használni vagy sem? Ami engem némiképp a puha szellemi diktatúrára emlékeztet, más előjellel. Mégis - Catóval szólva, Ceterum censeo - ha egy társadalom beteg, csak úgy tud meggyógyulni, hogy az egyén, személy szerint segít magán, vagyis segítünk egymásnak erőfeszítéseinkben, mert kormányok jönnek, mennek, de a „betegek" maradnak. Győrffy László világért sem szeretném Kaposvár városát alábecsülni (elvégre született már ott miniszterelnök is), de ezt a Próbavoks dolgot egy kicsit mintha lazára vették volna. Mindenesetre lazábbra, mint a lengyel mintaadók - amiből persze a legkevésbé sem következik semmi bizonyos a két „együtt-borissza” nép politikai kultúrájára nézvést, legfeljebb annyi, hogy tőlünk északabbra (talán a napszemüveg-divatból adódóan) még a játékot is komolyabban veszik, ha az a demokráciával áll kapcsolatban. Egy biztos: a Kaposvári Rákóczi fénykorában egy bajnoki meccsre többen kilátogattak, mint ahányan ebben az országos figyelemben részesülő szavazósdiban most részt vettek - így hát politológus legyen a talpán, aki valamiféle helytálló következtetést képes levonni a megszületett „választási” eredmények alapján. Tendenciák (divatszóval: trendek) ,persze vannak, melyek azonban az égvilágon semmit nem jelentenek, elvégre az alkotmányos játékszabályok szerint három évig még akkor is marad ez a mostani leosztás, ha Kaposvár népe valami kupadöntő ürügyén egyemberként tódul feltüntetni a Népstadionba - ami a helyi foci színvonalát tekintve nem reális fenyegetés. S Kaposvár még így sem volna tekinthető adekvát királyválasztó városnak, mert ha ugyanakkor fölutazna mondjuk az egész Hódmezővásárhely is, lehet, hogy harsogó egyöntetűséggel egy másik koronás főt részesítene előnyben. Ennek az egész próbavoksolásnak akkor volna legalább játékos - tétje, ha az eredmények ismeretében megalakulna egy próbaparlament, az próbakormányt választana, amely próbaprogramot hirdetne meg; előbb azonban még ki kellene kiáltani a próbaköztársaságot. (Nem kizárt ugyan, hogy éppenséggel ez történik mostanság velünk - talán ezért érezzük úgy minden felkelés után, hogy ezek a hétpróbások megint bennünket küldenek próbareggelire...) Van azonban a somogyi pártlisták egyikének egy figyelemreméltó momentuma is - mégpedig annak, amelyik a 16-17 éves (tehát leendő 1998-as) szavazók pártpreferenciáit taglalja. A kisgazdák vezető helye e középiskolás (már-már „érett”) korosztály képzeletvilágában még akkor is meghökkentő, ha tudjuk, hogy ez a tájék régi kisgazda góc - a felnőttlakosság összesítésén ugyanis még a kormányzó szocialisták vezetnek. Az „ezüstérmes” Fidesz népszerűsége még magyarázható is, de mitől van a Dunántúl kellős közepén ennyi tinédzser kisgazda? Az sejthető, hogy sem földműveseknek, sem parasztpolgároknak nem mondhatók (legalábbis egyelőre) - vélhető tehát, hogy nem annyira érdekeik, mint érdekesség iránti érzékenységük szerint töltötték ki céduláikat. S hogy miből származtatható ez a pozitív érdeklődés? E kérdésnek a megfogamzása jelenti a kaposvári hétvége legfontosabb eredményét. Felelős írástudók hovatovább „cikinek" érzik a friderikuszi babérokra törő Torgyán József pártelnököt a tollakra venni - annál is inkább, mert a szarkazmus vele kapcsolatban épp úgy a visszájára látszik fordulni, mint a metsző kritika. Újabban - alig palástolt irányítószámmal - tudós értekezések látnak napvilágot a populizmus természetrajzáról és annak lehetséges magyarországi reneszánszáról. Ám a tudományos alapvetésnek meglehetősen kötéltánc-jellege van, ha tekintetbe vesszük, hogy a hatáskeltést és a hatásvadászatot meglehetősen nehéz elméletileg is különválasztani - hát még a gyakorlatban! A hatás nem csupán a politikának és a reklámnak, hanem minden művészeti ágnak, sőt köznapi kommunikációnknak is éltető eleme. (Ezért tűnik jogosnak a párhuzam az agymosó tévéshowkkal.) A hatásért a hatáskeltőnek és a befogadónak is minden esetben meg kell dolgoznia, s csak az előbbi ízlésén és arányérzékén múlik, hogy mennyit vesz le az utóbbi váltóiról. Valamennyit le kell vennie (különben a hatás nem jönne létre), így tehát kisebb-nagyobb mértékben minden egyes politikai megnyilvánulás, sőt sajtópublikáció is és a populizmus eszközeivel a „nem populisták” is. A populizmus alighanem olyan természetű, mint az alkohol: tiszta állapotban bajos kinyerni - viszont százalékos formában sincs mód kifejezni. Mérvadó lehet azonban, mennyire lesz mámoros tőle, aki fogyasztja. „Vezető” állásban meg végképp nem ajánlatos élni sem ezzel, sem azzal. Létét kétségbe vonni, kellemesen hallucinogén hatásait eltagadni azonban merő botorság volna. A helyben tett „utazások” látomásos képei ugyanis - mint azt több, századunkbeli precedens is mutatja - könnyen realizálódni tudnak az urnamagányban. Nomen est omen - szól a bölcselem, s ez az eshetőség esetünkben is fennáll: vokspopuli.