Magyar Nemzet, 1995. július (58. évfolyam, 152-177. szám)

1995-07-06 / 156. szám

8 Magyar Nemzet „...a dolgot ét magát nézzük...” Kormányra várva Ma kibontják a pénzügyminiszter második csomagját. Várakozásban él az ország. Nehéz lenne megmondani, hogy érzéseink közül a remény, a bi­zonytalanság avagy a félelem az erősebb. Tény viszont, hogy a legkevésbé az optimizmus jellemzi napjainkban a polgárokat. Nem csupán a minap közzétett közvélemény-kutatási oszlopokra gondolok, amelyek Európa legkevésbé bizakodó népének mutatja a magyarokat, hanem mindennapi tapasztalataim is ezt erősítik. Hiába adott némi haladékot az Alkotmánybíróság múlt heti döntése, a tekintélyes grémium visszavonulásának pillanatában tudtuk, hogy az újabb s talán az eddigieknél is keményebb megszorítások elkerülhetetlenek. Nem csupán, s talán nem is elsősorban az előző kormányzási ciklus alatt felgyü­lemlett terhek, adósságok, gondok eltakarítása, hanem az azt megelőző negyven esztendő örökségének felszámolása a feladat. Ez az ország most tünteti el a szocializmus idejében erős központi akarattal felépített, torz szerkezetek ma is akadályként magasodó bástyáit. Nem felejthetjük el, hogy a megsemmisítésre ítélt „objektumok” kialakításához nem kevés pénzt, hitelt, támogatást kapott az egykori kommunista hatalom, hiszen a Nyugat nem az ideológiát tekintette fontosnak, hanem a biztos, nyugodt, feszültségmentes környezetet védte, még ha annak politikájával, stílusával nem értett is egyet. Most tehát következik a szocializmus kamatainak lerovása. Kicsit úgy érezhetjük magunkat, mint akiket megbüntetnek. Öt évvel ezelőtt valójában nem is a régi rendszer ellen szavazott az ország népe, hanem a jogbiztonságra, gazdasági fejlődésre és az érdekek tisztességes érvényesülésére, amit a lanyhuló pártállam utolsó évtizedében szinte va­lamennyi magyar megkóstolhatott, megirigyelhetett még ha egy turistau­tazás idejére is. Arra a társadalmi berendezkedésre adtuk a voksunkat, amit Antall József tömören szociális piacgazdaság címszó alatt jegyzett. Arra a módszerre, stílusra szavaztunk, amikor a kormány és a társadalom között folyamatos, világos és ellenőrizhető kommunikáció zajlik, amiben a döntések - még a legkényelmetlenebbek is - konszenzus során formá­lódnak. Igazságtalan lenne elvitatni a mai kormánytól azt az igyekezetét, hogy szeretne megfelelni a demokratikus játékszabályoknak, még ha ennek so­rán - hasonlóan elődjéhez - sikerült már alkotmányt is sértenie. Nem vitatható az sem, hogy elégedetlenek vagyunk. Hiányérzetünket nem kizárólag a veszélybe került családi költségvetések fölötti bizonyta­lanságunk növeli, hanem az országépítés koncepciónak késedelme. A pol­gár, a mindennapok embere, a tanár, a vasutas, a villanyszerelő, a metróve­zető, a kis- és középvállalkozó, az orvos, az egyetemi tanár, a bányász, a művész, a tudós... valamennyien várják, hogy a kormány végre a megszo­rítások kényszerű csomagjain túl az asztalra teszi azt az iránytűt, amellyel elnavigálhatjuk magunkat egy biztonságosabb, a gyermekeink teremtő fel­nőttkorát garantáló jövőbe. Számos - korábban igencsak leromlott gazdaságú - ország példáját idézhetnénk, anélkül, hogy bármelyik összehasonlításnak teljesen megfe­lelnénk. Ám az adottságok, a kondíciók, hagyományok, kultúrák különbsé­ge ellenére elgondolkoztató az ázsiai kistigrisek, az egykor elmaradott dél­európai államok, vagy legújabban a velünk majdnem azonos holtpontról Ti­SH&1D Lengyelország gazdasági változásainak példáján—­­—*— Az állam, a kormány ezekeben az országokban is kemény kézzel nyúlt az örökség felszámolásához, de megteremtették a társadalom aktivizálódá­sának az egyének, az érdekcsoportok, önfejlődésének az esélyét is. A vitathatatlan különbségek ellenére egy lényeges közös nevező fedez­hető fel az előbbi példákban: nem rendelték alá az állampolgár akaratát az állam kényszereinek, hanem az állam igyekezett polgárai érdekeinek meg­felelni. Semmiképp sem kívánjuk tehát a paternalista hatalom újraszületé­­sét - bár a megszorítások legalább annyira kemény marokban tartják az embereket, mint a központi elosztás fennhatóságának­ őrzése -, de azt sem viselnénk könnyen, ha a társadalmat magára hagyná a kormánya." A magára hagyott nép nem tud önmagára találni. Éppen­ ezért nem csupán jogi, politikai, hanem erkölcsi felelőssége is van a kormánynak. Ha nem­ lenne kissé patetikus, azt is mondhatnám, hogy a lelkiismeret vizsgája előtt áll Horn Gyula és kabinetje, valamint a két kor­mányzó párt. A múltjuk minden más politikai csoportosulásnál inkább erre a lelkiismereti mérlegelésre is kényszeríti a szocialistákat. Enélkül ugyan lehet hatalmon maradni, lehet továbbra is hivatkozni a nemzetközi pénzvilág diktátumaira, lehet az ország csődjét jósolni, de nem lehet oszlatni a bizonytalanság érzését az országban, ami egyet jelenthet a szabadság kudarcával. Várjuk tehát a kormányt, de nem azt, amelyik csak a mindent tagadás, a mindent megkérdőjelezés, a mindent leértékelés akaratában fogyasztja erejét és tekintélyét, hanem amelyik partnernek tekint minket is. Ellenkező esetben becketti abszurdba fordul a létünk. Szendrei Lőrinc Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: PETHŐ TIBOR Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, FÖLDES PÉTER, TÓBIÁS ÁRON Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettes: SZÉNYI GÁBOR Szerkesztők: FEHÉR BÉLA, MARAFKÓ LÁSZLÓ, WINTERMANTEL ISTVÁN Vezető publicista: KRISTÓF ATTILA Rovatvezetők: SZENDREI LŐRINC (belpolitika), HORVÁTH­­ ISTVÁN (gazdaság), LŐCSEI GABRIELLA (kultúra), LAMBERT GÁBOR (külpolitika), KESERŰ ERNŐ (levelezés), ÁRVAY SÁNDOR (sport) Művészeti vezető: SZABÓ ATTILA Kiadja a Hírlapkiadó Részvénytársaság Felelős kiadó: DR. DAJKA JÓZSEF Szerkesztőség: 1085 Budapest, Blaha Lujza tér 3. Telefon: 138-2399; 118-7192 Telefax: 1384206 Hirdetési ügyekben telefax: 266-8907 Postacímünk: 1392 Budapest Pf. 276. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági igazgatósága. Árusításban megvásárolható a postai területi hírlapkereskedelmi részvénytársaságok, valamint a Kiadói Lapterjesztő Kereskedelmi Kft. hírlapárusainál. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (Helir) 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, postafiók 149. Előfizetési díj egy hónapig 566 forint, negyedévre 1698 forint, fél évre 3396 forint, egy évre 6792 forint. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 19,50 forint, szerdán és­ szombaton 25 forint.­­ A Magyar Nemzet a Fontesz (Magyar Terjesztés-ellenőrző Szövetség) tagja Nyomás:­­ Athenaeum Nyomda Rt., Budapest Felelős vezető: Vida József vezérigazgató HU ISSN Cl 33-185X HU ISSN 0237-3793 CSÜTÖRTÖK, 1995. július 6. Nézőpont Erőt adó emlékezés... A megbocsátás nemzetközisége A televízió közvetíti Kassáról a szertartást. A pápa szentté avat há­rom katolikus mártírt: egy magyar, egy lengyel és egy horvát atyát. Az áldozatok nemzetközisége — gondo­lom, eltűnődve azon, hogy a magyar történelmen nevelkedett embernek szokatlan tény: protestáns hajdúk löknek szemétdombra halott és hal­dokló papokat. Az inkvizíció máglyáinak tüzét ellentűzzel elfojtani­­ a maguk korá­ban, íme, a protestánsok is tudták. A kegyetlenség és a vakbuzgalom ko­rok feletti és internacionális. Nincs időhöz, térhez kötve az a hideg düh sem, amellyel a győztes megtiporja a legyőzöttet, és berendezi börtönnek számára a tőle elorzott hazát. Ezt az összefüggést - még min­dig a kassai mártíriumon borongva - egy kerek évforduló juttatta eszem­be. Háromszáz éve kezdte meg a kontinens nyugati végpontján a győztes protestáns hatalom életfor­mára állandósítani a leigázást vesztes katolikusok számára. Természetesen az Orániai-ház anglikán és presbite­­riánus skótjai,­­angoljai triumfáltak így az­ írek felett, akik kiálltak vesz­tükre az elűzött Jakab király mellett. Milyen szegényes is az elnyo­mók képzelete! William Molineux, a tudós dublini képviselő-gentleman nevezetes gúnyiratában, „Az írek eseté”-ben a jogeljátszás elméletét mutatta be. Nagyon hasonlót ahhoz, amit a magyar 1848-49 ellen fordí­tottak az osztrák polgári abszolutiz­mus ideológusai. Itt is, ott is­­ egy nép, egy nemzet kollektív megbünte­tését indokolták vele. Milyen szegényes az elnyomók eszköztára! 1695-ben is az vezette be a jogfosztást, hogy az angol kor­mányzat betiltotta az anyanyelvű ok­tatást Írországban. Az angol főren­dek és képviselők Londonból nyilvá­nították törvénytelennek, hogy a ka­tolikus írek iskolákat tarthassanak fenn. Katolikus ember nem lehetett iskolamester, de még nevelő magán­háznál sem­ Katolikus família,­­áttó­l kezdve nem küldhette gyermekét külföldre tanulni. A katolikusokat ki­zárták az egyetlen ír egyetemről, a Trinits College-ből is. Addigra minden katolikus írt el­távolítottak az angol seregből. Kato­likus férfi ír földön nem köthetett az oldalára kardot. Nem viselhetett olyan ruhát, amelyben protestáns kortársai jártak. Tilos volt számára a vadászat. Nem lehetett tulajdonában­­olyan ló, amely többet ért öt fontnál. Protestáns igénylőnek, ha az megkí­vánta a paripát, a katolikus tulajdo­nos köteles volt az állatot eladni — alacsonyra szabott áron. E groteszken megalázó állapot anyagi hátterét a vagyonelkobzás al­kotta. A módszerhez már hozzászok­hattak az írek Erzsébet királynő, Oli­ver Cromwell és II. Károly gavallér­jai ellen megvívott vesztes szabad­ságharcaikból. De akkoriban - nagy­jából egy időben a hegyaljai felkelés­sel és a Nagyságos Fejedelem sza­badságküzdelmével - maradék föld­jeiket is elkonfiskálták. A behódolt katolikusok - óh, felséges hatalmi irónia! - birtokaikat jutalomképpen eladhatták, no persze értéken alul. Nem is maradt több az országból ka­tolikus közért, mintt a földek nyomo­rult három százaléka. A katolikus pa­raszt földtulajdonának felső határa két angol hold volt, ami egytizen­ket­­ted magyar jobbágyteleknek felelt meg. Az ír földműves bérletet sze­rezhetett, de - szemben a protestánst parasztok számára lehetséges 99 év­vel - csak 31 évre. A törvény a kato­likusok bérleti díját kötelezően bevé­teleik kétharmadában szabta meg. Ha egy katolikus paraszt más birtokos­hoz költözött-menekült, s rátalált egy protestáns, a szökevény értékeit el­kobozták a bejelentő javára. ... A megfigyelés kiterjedt, a följe­lentés anyagilag kifizetődött Íror­szágban. Ha katolikustól protestáns titokban földet vett, s bejelentés ér­kezett róla, a földet elkobozták a be­súgó javára. A vegyesházasságot, a katolikus hitre térést tiltották, va­gyonelkobzással büntették. Ha vi­szont valaki katolikus hitét cserélte fel protestánsra, megkapta házastársa vagy szülője vagyonát. A külföldre menekült katolikus papokra, ha hazatértek, halál várt. Akik tudtak hollétükről, de nem je­lentették, azokra deportáció. Az íror­szági papneveldék létszámát korlá­tozták, nehogy sok pap hirdesse a pá­pista igét. A katolikus hit­ minden nyilvános jele: búcsú, körmenet, fe­születállítás be volt tiltva. A katolikusok fizették a protes­táns tizedet ,­­hozzájárulásukat ,az anglikán és a presbiteriánus klérus fenntartásához. Írországban a kato­likusoknak nem volt szavazati joga sem az országos, sem a helyhatósá­gi választásokon. Nem lehetett be­lőlük bíró, ügyvéd, hivatalnok. Ügyes-bajos dolgaik képviseleté­ben a törvény előtt mindig protes­tánsokra szorultak. Katolikusból válhatott kereskedő vagy iparos, de két alkalmazotnál többet nem tarthatott. Adóját maga­sabb kulcs szerint állapították meg. Csak akkor kapott működési enge­délyt, ha ahhoz protestáns vetélytár­­sai is hozzájárultak. Ezzel szemben könnyen bevonták az engedélyt­­ protestáns panaszra. Ilyen körülmények között a hiva­talos érintkezésből kiszorult az ír nyelv, s vesztett befolyásából a társa­dalmi érintkezésben is. Különösen a városok lettek színre-szokásra nézve angolok. És mégis... a protestánsok csak a lakosság egynegyedét tették ki. A született íreknek több mint ki­lenctizede megmaradt katolikusnak és megőrizte anyanyelvét is. A katolikusok helyzete csak 1778-tól kezdett javulni, de az egyenjogúsítás törvénybe iktatása - 1829 - után is még évtizedekig éltek egyes diszkriminációs jogszabá­lyok. A jogfosztottság öt ír nemze­dék alapélménye volt, szítva az el­lenállást , állandósítva, hogy a Sma­ragd sziget lakossága két nemzetre szakadt: Dublin, Belfast, Cork, Derry és annyi más város georgiánus negye­dei, Berkeley püspök filozófiája, Swift, Sterne, Goldsmith írásművé­szete, Steele és Burke politikai publi­cisztikája Írország protestáns arcát idézi. A keserűbb katolikus arculat az utókor előtt rejtve marad. Nehéz is elképzelni azt az életet, amely semmihez sem hasonlítható Európában és a tengeren túl. Angliá­ban és a kontinens protestáns orszá­gaiban a katolikusoknak nem volt ilyen gyötrelmes sorsa. Indiában a rádzsák birtokai, a zámindárok fő­bérletei megmaradtak. A bennszülött jogrendet egyes angol jogszabályok­kal legföljebb kiegészítették. A bri­tek a hindu vagy a muzulmán hithez és intézményrendszeréhez hozzá sem mertek nyúlni. Az amerikai indiánokkal - iroké­zekkel, sonikkal - az angol gyarmati hatóságok szövetségeket kötöttek. Tokumszi (Tecumseh) sorit főnök 1812-ben angol dandártábornokként kapott halálos sebet egy amerikai go­lyótól. De ki hallott ír­ katolikus bri­­gadérosról a brit ármádiában? Mire jutott intézkedéseivel az angol hatalom? Az írek Napóleon korában majdnem hatmilliónyian voltak, nyugtalanítva a tízmillió an­gol tálentumos miniszterelnökét, if­jabb William Fittet. A katolikus többség nem olvadt el. Az ír nyelv is kiállta az iskola nélküli évszázadot, s Kazinczy korára eljutott a nyelvújí­tás állapotába. Az angoloknak azt is meg kellett érniük, hogy a protestáns kiváltságo­sok álltak az ír nemzeti mozgalom élére. Henry Flood, az arisztokrata nyitotta meg a protestáns ír hazafiak hosszú sorát. A XVIII. század­ végén a rövid életű ír alkotmányos korszak másik vezére­­ Henry Grattan protes­táns ügyvéd volt. A franciákkal ro­konszenvező ír polgári forradalmi mozgalom első embere, Theobald Wolfe Tone pedig­­ egyenesen egy cromwelliánus skót telepescsalád le­származottja. Vigasztaló tények­ az ír történe­­lem sötét hátterén. Erőt adó tények a történelem magyar tanulságainak szempontjából. Nemzeti történel­münk valóban viszontagságos. E tör­ténelem azonban legzivatarosabb szakaszaiban is farsangi maszkabál ahhoz képest, amit az írek átéltek. A magyar kultúrát és nyelvet nem sor­vasztotta olyan hosszan tartó és precí­zen kidolgozott elnyomás, mint az írt. A magyar protestánsokat egyetlen időszakban sem süllyesztette a katoli­kus államhatalom olyan jogtalan pá­riákká, mint amilyenek az­ ír katoliku­sok voltak. A magyar jobbágy anyagi kondícióit irigyelte volna az ír bérlő és földmunkás, ha ismeri. Az ír mentalitás saját történel­mét mégis vallásához, nemzetéhez, nyelvéhez való ragaszkodásként, nyomorúságába való soha’bele nem nyugvásként élte meg. Az ír menta­litás a rossz napokban kitartott, jobb napokban szabadságát építette. Most pedig, a modern Írországban, ahol a joghoz és szabadsághoz már némi szerény jólét is párosul, nincs önsajnálat. Az ír közvéleményben és politikában nem találjuk az an­­golellenes gyűlölet és revansvágy kultuszát sem. Az IRA terrorfilozó­fiája mára elszigetelődött. Az ír katolicizmus ma az emléke­zés és megbocsátás internacionaliz­musát képviseli. Azt, amit a pápa is Kassán. Amikor az egyházfő szentté avatván három katolikus mártírt, en­gesztelő szavakkal szólt a katoliku­sok vérpadán lefejezett huszonnégy eperjesi evangélikusról is. Kronstein Gábor Badacsonyi Sándor metszete egvolt az ebéd. Spárgakrémlevessel kezdtük. Könnyű elkészíteni. Fog­ja az ember az UNOX cég Heisse Tasse feliratú dobozát, kiveszi belőle a zacskót, felvágja, a színes port a tányérjába önti. Erre jön két deci hetvenfokos víz és már keverhetjük is. Kell is keverni, mert a por hajlamos a csomóso­­dásra, s elveszthetjük tőle az étvágyunkat. A leves után jön a főétel. Töltött Tortellini. Ez egy olasz tésztaféleség, érdekesen összehaj­togatott darabokból áll. Ki kell venni a mélyhű­tőből, beledobni a forró vízbe, tíz percig főzni. Utána mehet a tányérra, sűrített paradicsomot (ketchup) csöppentünk rá és megszórjuk reszelt sajttal. Befejezésül egy pohár friss, tiszta vizet engedünk utána. A dolog ezzel még nincsen befejezve. Mi beszélgetünk, társalgunk is evés köz­ben, elhagytuk azt az ősi szokást, miszerint a magyar embernek szava sincs, amikor eszik, pedig ezt gyerekkorunkban még így tanultuk. Dehát közben háború is volt, meg üzemi koszt, meg gyorsbüfé, s ezek sok mindent feledtettek. Emlékekről társalkodunk, régi ebédekről, va­csorákról, pompás falatokról. Szóba kerül a fi­nom csülökpörkölt, a darázsfészek nevezetű sült tészta, a kolbászos krumplileves, a rizzsel, zöldborsóval, párolt gombával körített sült ser­téscomb, a jó erős marhahúsleves, a gombó­­cos, vadas mártásos főtt hús. Akarjuk vagy nem akarjuk, ezek az emlékek itt libegnek a tá­nyérok felett. A pihenés fél órája következik. Előkerül a polcról a családi hagyományként őrzött vastag kötet. Elnyűtt, kopott, öreg, 1932-ben jelent meg, a papírja sárgult és töredezett, a kötése le­­hámlott. Kézről kézre járt, asszonyok, tanulni vágyó lányok ujjlenyomatait őrzi, ceruzával, tin­tával írt megjegyzések tarkítják oldalait. Néha dühös, máskor elismerő megjegyzések. Talán még történelmi adalékul is szolgálhatnának. Jólesik így ebéd után lapozgatni, olvasgatni, élvezni írójának­, az ínyesmesternek szép ma­gyar szövegét, az egyes ételfélékhez írt kedvcsi­náló, már-már költői bevezetéseit, rajongását konyhaművészetünkért, amellyel csak a franciák vetekedhetnek. Nézzük csak, itt van például a gulyáshús, amely igen becsületes magyar étel és a levesek közé tartozik. A húst falatokra, kockákra kell vágni, vöröshagymás zsíron pörkölni, majd víz­zel, borral födő alatt párolni. Amikor megpuhult, akkor kell hozzáadni a levet a benne főtt krump­lival együtt. Aztán már kanalazhatjuk is. Ehetünk utána pikáns, pácolt vesepecse­nyét. Itt a húst szalonnával tűzdeljük­, különfé­le fűszerekkel meghintjük, zöldségekkel beta­karjuk, majd hűvös helyen 24 óráig állni hagy­juk, tehát pácoljuk. Ezután tepsibe tesszük, páclével öntözgetve szép pirosbarnára sütjük. Vajjal, liszttel, fűszerekkel mártást készítünk, ezt csészékben tálaljuk. Ha kedvünk van hoz­zá, makarónit adunk körítésnek. Képzeljük csak el, milyen örömteli látvány lesz­ belőle a tálalóasztalon. Valószínű, hogy száraz vörös­bort illik inni hozzá. De jó olvasmány a túrós csusza leírása is. Nem tévesztendő össze azzal a csirizzel, amit a vendéglőkben adnak helyette. Ennek elkészíté­se is művészet, pedig olyan egyszerűnek lát­szik. Meg kell gyúrni a tésztáját jó ruganyosra, de nem keményre. Pihentetni, kinyújtani, béke­beli ötforintos méretű csuszákra csipkedni. Lo­bogó, megsózott, kicsit megzsírozott vízbe be­ledobni. Ha feljött, leszűrni, de nem leöblíteni, mert az német szokás. Aztán zutty, bele a sis­tergő ,tejfeles zsírba, rá a túrót, rá a tejfölt, be­szórni a friss töpörtyűvel. És kész! Nem is olyan nagy mesterség. A lapozgatás, az olvasgatás itt elakad. Ennyi mára igazán elég. De megtervezhetők azt, hogy holnap ilyenkor milyen ételeknél ütjük fel ezt a remekművet. Mert holnap is szeretnénk igazán jóllakni. Sioucado­&é/e/’

Next