Magyar Nemzet, 1996. február (59. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-24 / 47. szám
SZOMBAT, 1996. február 24. Fókusz Letargia Szépen, halkan csődbe jutott jó néhány könyvkiadó. Olyanok is, amelyek kiváló könyveket adtak ki, olyanok is, amelyek nagyon keresték a közönség kegyeit. Voltak, amelyeket kihúztak a csődből, voltak, amelyeket nem. Már senki sent rajong, mindenki beletörődött, hogy ide jutottunk. Igaz, még nem érezni a könyvhiányt, mert a csődbe vivő készletekből bőségesen jut az utcára, a boltokba. Ahol valami csoda vagy alapítványi támogatás folytán még nem teljes a csőd, ott is a leggyakrabban úgy fogadják a szerzőt: hozzál pénzt, és kiadjuk a verseket, novellákat, tanulmányokat. Honoráriumot természetesen nem tudnak fizetni, ha a szerző összekoldulja, az is jobb. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Az író megadja magát: nem kell pénz, de legalább olvassanak. Megjelenik, de hiába keresi a könyvet, a legtöbb helyen nem is hallottak róla. Várja a kritikákat, mindhiába. Lesi az ismerősök tekintetét, aztán letargiába esik. Megfogadja, soha az életben nem gyötrődik többé, nincs semmi értelme. Csakhogy attól költő vagy író, hogy a fogadkozás ellenére sem tudja abbahagyni az írást. Néhány év alatt újra összeáll egy kötet, és kezd mindent elölről. Árgus szemmel figyeli kortársait, kinek miért sikerült a jelentéktelennek vélt hordalékot is pompázatos, kemény kötésű, szépen illusztrált kötetben kiadatnia, figyeli az egykor vele azonos rangúnak mondott pályatársa csillogását vagy vergődését. Soha ilyen rosszkedvű nem volt még az írótársadalom, még az ötvenes években, a kényszerű hallgatás idején sem. Akkoriban ugyanis senki sem gondolta komolyan, hogy a friss Kossuth-díjasok megközelítik a hallgató Weöres Sándor vagy Mándy Iván szintjét. Mindenki hitte, hogy előbb-utóbb véget ér a lidércnyomás, és helyükre kerülnek a dolgok. Mostanában senki sem tudja, mire kellene várnia. Aki még nem teljesen depressziós, eltöpreng, hogyan lehetne a lassan általánossá váló letargiát oldani. Több lett a díj, nem sokat segített. A Babérkoszorús Művész címre már jobban oda kell figyelni, hiszen nyugdíj-kiegészítéssel jár. De vajon lesz-e pénz annyi koszorúra, hogy a sok megkeseredett írónak némi független nyugalmat teremtsen? És el lehet-e feledkezni e nyugalomban a letargiáról? (pertovits) Újraéled a vallási türelmetlenség? Ha szomszédomnak gyásza van, halkabbra fogom a hangomat. A zsidó kalendárium legünnepélyesebb rituális böjtjén (Áv hó kilencedik napján, amikor a jeruzsálemi templom lerombolására emlékeznek, fájdalommal, bűnbánattal) otrombaság utcabált rendezni a Dohány utcában, aminthogy rút tapintatlanság nagypénteken, a keresztények gyásznapján vidám vásárt tartani a Mátyástemplom előtti téren. A másik ember iránti tisztelet és együttérzés diktálja így, már akinek diktálja. A társadalmi együttélésnek az alapszabályait kora gyermekkorban kell megtanulni. Ha e leckék (példaadó magatartásmintákkal) kimaradnak a felnövekvők életéből, hiába a felnőttkorban kapott eligazítás, még ha találékonyan elnevezett mozgalmak formájában érkeznek is (Tégy a gyűlölet ellen!, Te is más vagy, te sem vagy más), a mindennapi gyakorlatban érzéketlennek mutatkoznak az emberek polgártársaik személyes fájdalma, legszentebb meggyőződése iránt. A mai felnőtt nemzedékek életéből jobbára kimaradtak ezek az erkölcsi s viselkedésbéli tudnivalók. Az államvallássá tett ateizmus parancsára minden idők vallási türelmetlenségi akcióinál elszántabb küzdelem indult a hitbéli meggyőződések és hagyományok ellen; sőt, gyásza is csak az „elsőrangú” állampolgárnak lehetett. Akinek a hozzátartozója munkatáborban, börtönben, szovjet hadifogságban halt meg, csak titokban sírhatott. A másság iránti tisztelet és megértés ma sem tananyag. Alkalmi, társadalmi - politikai kampány, amely vagy magával ragadja az embert, vagy nem. A tömegtájékoztatás hivatásosait nemigen ragadja, különben napi hírműsorukban aligha szánnának hosszú másodperceket annak a kis településnek, ahol a képviselő-testület és a katolikus pap azon vitatkozik, vajon működhet-e a falu diszkója a templom szomszédságában nagyböjt idején. Meglehet, a Magyar Televízió terjengős információi e voltaképpen egyértelmű viszályról azt kívánják elhitetni velünk (miközben atomvonat robog az országban, a pénzügyminiszter lemondásának következményeit latolgatja a nép, sosem tapasztalt adóterhektől nyögve), hogy vannak még boldog kisközségek e hazában, ahol nem a munkanélküliség, a szegénység, a bizonytalanságban megrekedt mezőgazdaság, a kiüresedő iskola, a rosszul fölszerelt orvosi rendelő a gond, hanem a diszkó - nagyböjt idején. De az is lehet, hogy az újraéledő vallási türelmetlenség duzzasztja híradóközleménnyé egyetlen kis falu egyetlen (kis) ellentétét? Akár egyik, akár másik „mozgatórugó” kezdett működni a Magyar Televízió híradójában, nem árt fölhördülnünk miatta. Toleráns polgárként, előfizetőként, demokrataként egyaránt. (lőcsei) egint elment valaki a régi idők tanúja közül, egy elegáns úr, egy szenvedélyes játékosa az életnek, egy színész a rohamosan fogyatkozó csapatból. Mostanában már kissé hajlott háttal, lassan, megfontoltan lépdelve járt, maga elé nézve, de csaknem előre köszönve mindenkinek. Ilyenkor kiegyenesedett, arcán szétáradt a derű. Olyan nagy eleganciával öltözködött, mintha még most is hódítani akart volna, de talán nem is tett le a hódításról nyolcvanesztendősen sem. Gondosan vasalt ing, csinos nyakkendő, jól kiválasztott díszzsebkendő a finom zakó szivarzsebében, fényes cipő, kifogástalan nadrágéi... Ezüstész haja frissen ápolva, pedánsan megfésülve, így lépett ki az utcára, így jött be a színházba... Pataki Jenő. Tavaly ilyentájt még arról írhattam, itt, ebben a lapban, hogy milyen nagy kedvvel és mekkora fáradhatatlansággal készül új szerepére. Az idős, de ifjú szívű színész barátaimnak írott darabomban Eugene-t játszotta. Más nem is alakíthatta volna ezt a figurát, hiszen Jenő bátyám franciaországi élményét kölcsönöztem annak az öregúrnak, aki a Késővirágzás elnevezésű színtársulatnak a tagja a Vidám fináléban. Ez az Eugene - akárcsak Pataky Jenő - amikor 1956 után emigrált, fellépett egy párizsi színházban, mégpedig Michel Strogoff, azaz Sztrogoff Mihály szerepében. A darabbeli Eugene négyszáznyolcvanhatszor adta a Verne-regényből készült monodráma főhősét a francia publikum előtt. Az olvasópróba után Pataky félrehívott. - Kérlek szépen, te azt írod erről az Eugene-ről, hogy egy kis revüszínházban játszott, és mindössze négyszáznyolcvanszor ment a Sztrogoff.. Nos, kérlek, én az Eve de Paris-ban, azután meg a Nouvelle Eve-ben adtam ezt a darabot, mégpedig ezernégyszáznyolcvanszor! Lugosi barátom rendezte, tudod, a kedves Gyuri, te is ismered. Óriási sikerem volt! Tehát engedelmeddel eszerint mondanám. És előadnék abból a dalból egy kis részt, amit Sztrogoff énekel, amikor ott áll hősiesen... Meg aztán itt ez a kis szájharmonika. Még gyerekkoromból maradt meg. Behoztam, játszhatnék rajta halkan, amikor nincs szövegem, csak ülök ott hátul... Beleegyezel? Beleegyeztem, boldogan. Hiszen ez az ő személyes szerepe volt, neki írtam, más nem is játszhatta volna. Ahogy nem is játszhatja most már helyette senki, senki sem képzelheti bele magát a hófehér, aranysujtásos cári egyenruhába, csakis ő idézhette fel esténként a párizsi sikerek emlékét. - A tánckar után jöttem, gondolhatod... de győztem! Mégis haza akart jönni, újra itthon játszani, mint annak előtte a szegedi meg a pécsi színházban, aztán az ötvenes években már Pesten, a Petőfiben. 1979-ben tért haza, előbb a Madáchban, majd a Nemzetiben léphetett a közönség elé. A fiataloknak talán ismeretlen volt, de az idősebbek jól emlékeztek rá. Emlékeztek a filmjeire is. A Halálos tavasz, a Tokaji rapszódia, a Párbaj semmiért, a Gyurkovics fiúk, a Halálos csók, a Tengerparti randevú és annyi más film szereplőjére a harmincas, negyvenes évekből. Emlékezhettek a jóképű, elegáns, derűs tekintetű, csinos, kellemes férfira, a női szívek hódítójára, a rokonszenves, szép orgánumú színészre, a becsületesség megtestesítőjére. - Bárhol voltam is, én mindig a Nemzeti Színház tagjának éreztem magam, hiszen itt kezdtem a pályát 1936-ban - mondta, és remélte, amit végül is megkapott: az örökös tagságot. Abban az új produkcióban, a Szent Péter esernyőjében, amit a múlt év novemberében kezdtünk próbálni, két szerepet is kapott. Egy püspököt meg egy öreg professzort alakított volna. Az olvasópróbán már panaszkodott: — Fáj a derekam, majd’ leszakad... — De végigülte a próbát, kissé fázósan, a felöltőjébe burkolódzva. Én terítettem rá, mert láttam, nem érzi jól magát. - Köszönöm! - mondta meglepetten, és restellkedve, mert nem engedte kényeztetni magát. Aggódtam, mert tudtam, hogy a Vidám finálét is már egy súlyos operáció után vállalta, csakhogy nem látszott rajta a betegség, fáradtságát is leplezte, kedvvel, lendületesen játszott. De most, ezen az őszön már nehezen palástolhatta gyengeségét. Kezelésekre járt, mégis úgy érkezett a próbákra, úgy ült a színészbüfében, mintha semmi baja sem lenne, és mindig kifogástalan eleganciával jelent meg. Ha valaki Jenő bácsinak szólította, kijavította: - Legfeljebb Jenő bátyám!... Hősiesen tűrte a fájdalmakat. Az első próbák egyikén megint félrehívott. -Kérlek, ez a Kupeczky, ez a professzor, amikor a kis Wibra Gyurival elmondatja a conjugatiókat, az e tövűek igeragozását, mondhatna kicsit többet is. Vergiliusra gondoltam. Feladhatna a kisfiúnak memoritert, mégpedig úgy, hogy előbb elmondja. .. Arma virumque cano, Troiae qui primus ab oris... és így tovább. Csak néhány sor. Mi a véleményed?... Most sem ellenkeztem. Meghatott, mennyire szereti a szerepét, mennyire élni akarja. Gazdaggá tenni. De már nem tudott bejárni. A fájdalmak leteperték. Hírlett, hogy otthon meg a kórházban tovább szövi Kupeczky meg a püspök szerepét. Egyik hajnalon - amikor hazavitték a kórházból — felöltözött, várta, hogy jöjjön érte a színház kocsija, és vigye a próbára. Azt hazudtuk jótékonyan, hogy elhalasztjuk felgyógyulásáig a bemutatót. Pedig tudtuk, hogy nincs remény. Csak ő hitt még abban, hogy színre lép, hogy újra kigyúlnak a reflektorok, hogy ott lehet a kollégák, a drága barátok között, ott állhat majd a tapsban, hogy a közönség... A főpróba napján halt meg. Amikor a premier estéjén, a vasfüggöny mögött pezsgővel koccintottunk, közénk idéztem, és bizonyára ott is volt velünk, a Nemzeti színpadán, amit lélekben nem hagyott el soha. Egy SZAKONYI KÁROLY úr a Nemzetiből. a Magyar Nemzet galériája Nincs olyan Sopronban megforduló utazó, aki meg ne csodálná és magával ne vinné a Fő tér egyik ékességének, a Storno-háznak a képét. E néven ismerik itthon és külföldön ezt az épületet, pedig ennek a szerkezetében reneszánsz, külső díszeiben rokokó ékszerdoboznak a kialakításában aligha vett részt a nevezetes család. Nagyjából mai, a Festeticsek adta formájában vásárolta meg 1827-ben Storno Ferenc. A kismartoni születésű, olasz eredetű építész, festő és restaurátor megőrizte a nemes formákat, így járt el nemcsak lakóháza, de többnyire valamennyi, a történelmi Magyarország számos pontján kivitelezett helyreállításakor is. Sosem avatkozott be az épület szerkezetébe, tapintatos óvatossággal elkerülte, hogy helyrehozhatatlan változtatásokat hajtson végre, mint erről a pannonhalmi restaurálás mai munkatársai is meggyőződtek. Templomberendezései is hasonló visszafogottságról tanúskodnak. Fő téri háza, melyben annak idején Mátyás király megszállt, ideális otthont nyújtott az örököseitől mára a város tulajdonába került gyűjteményének, és választékos kerete volt egy csendes, minőségi életformának, amelyről lassan fogalmunk sem lesz. Emlékét az ugyancsak általa restaurált soproni Szent Mihály-templom oszlopkötegének képével idézzük fel. Magyar Nemzet 9 „Gyilkos kapitalizmus glepő módon az amerikai elnökválasztási hadjárat beindulásakor nemcsak a republikánus párti jelöltségért versengők, így Bob Dole szenátor vagy Pat Buchanan, az ismert jobboldali közíró, hanem az újraválasztásért küzdő demokrata elnök, Bill Clinton is mind erősebb hangot használ a nagyvállalati vezetőkkel és általában a menedzserréteggel szemben. E populistának tűnő jelenség oka elsősorban a munkanélküliség növekedése, az emberek könyörtelen utcára tétele. „Gyilkos kapitalizmus” - ezt a megfogalmazást használja a Newsweek legutóbbi számában. A tőkés világrendszert utoljára a szovjet sajtó illette ilyen kemény szavakkal. Korábban egyenesen szégyennek számított, ha egy vállalat nagyobb tömegben bocsátott el munkásokat, mintegy az irányítás gyenge munkájának bizonyítékát látták ebben. Ma a Wall Street egyenesen rajong azokért a vállalatokért, amelyek ezerszámra mondanak fel az embereknek. Részvényeik árfolyama azonnal magasra szökik. Elbocsátások mindig előfordultak a termelő- és szolgáltatóüzemeknél, de most valami új és fölöttébb csúnya dolog történik. „Elveszted az állásodat, és a munkáltatód részvényei emelkednek, az elnök-vezérigazgató még kövérebb borítékot tesz zsebre.”A lap „verőlegényeknek” nevezi és pellengérre állítja a fő felelősöket. Az elnöki, vezérigazgatói fizetések eközben számottevően növekedtek, megközelítve a három és fél millió dollárt, más juttatásokon kívül. Amíg korábban és hagyományosan a „kék galléros” munkások életének velejárója volt a felmondás, most a 90-es években a „fehér galléros” munkásokat, az értelmiséget és íróasztali dolgozókat fenyegeti a vész. New Hampshire-ben, a jelzésértékű előválasztási futamban a republikánusok közül az a Pat Buchanan végzett első helyen, aki az amerikai munkahelyek védelmezője«» ként, a szabad kereskedelem ellenzőjeként számíthat a vallásos, konzervatív szavazókra. Az emberek biztonságát, jogaik védelmét, életszínvonaluk romlásának megakadályozását követelik. Nálunk lényegében - mutatis mutandis - ugyanilyen okok miatt ábrándult ki a lakosság növekvő hányada a kormány gazdasági-pénzügyi politikájából, ami végül is Bokros Lajos lemondásához vezetett. Eljárását erősen beárnyékolja, hogy - a hírek szerint - már hónapokkal korábban tárgyalásokba kezdett új elhelyezkedéséről. Amerikában számos dolog van, amit világszerte etalonnak tartanak. A jó példa szolgai utánzása azonban súlyos zavarokhoz vezet, főleg ha valaki ostoba módon Magyarországot össze akarja hasonlítani az USA-val. Az optimizmusra nevelt, sikerre orientált, az egyén szabadságát, teljesítményét és a közösség érdekeit egyaránt elismerő amerikai társadalmat nem lehet összehasonlítani a háborús vereség után nehezen talpra állt, majd négy évtizeden keresztül az állam mindenhatóságának ígézetében felnőtt, az önálló döntés felelősségétől megfosztott, szabadságát és szuverenitását éppenhogy visszaszerzett, a rendszerváltozási válság gondjaival küzdő mai magyar társadalommal. De ha már az Egyesült Államok lakosságát is egyre inkább foglalkoztatja az életszínvonal náluk megszokott folyamatos emelkedésének megtorpanása, az aggodalom a munkahely bizonytalansága miatt, akkor semmi meglepő nincs abban, hogy nálunk a romló közérzet nyomán erősödik a gazdaságpolitika megváltoztatásának igénye. Lehet érvelni azzal, hogy a „jóléti állam” eddigi kedvezményeit kénytelenek megnyirbálni a fejlett európai államokban is, még inkább, mint Amerikában. A munkanélküliek száma a robusztus német gazdaságban először emelkedett négymillió fölé és elérte Franciaországhoz hasonlóan a tíz százalékot. Dél-Olaszországban a fiatalok fele munkanélküli, Spanyolországban az alkalmazottak és munkások egyharmadának bizonytalan az állása. Egy kimutatás szerint 1993 óta az USA-ban csaknem nyolcmillió új munkahelyet teremtettek, míg az Európai Unió 15 országában csupán 300 000-et. Az ok a magas bérminimum és munkanélküli-segély, a bőkezű, béren kívüli szociális juttatás. A német gépkocsiipar az elkövetkező négy évben 100 000 munkás elbocsátásával számol. Mindez hivatkozási alap lehet nálunk a további megszorító intézkedések bevezetésére. Csakhogy a szintkülönbség döntően meghatározza a lehetséges intézkedéseket. Egészen más egy igen magas színvonalat lejjebb szállítani, mint egy nagyon alacsonyt még jobban csökkenteni. Andorka Rudolf számításai szerint a magyar társadalom csaknem hetven százaléka egyelőre „vesztesként” került ki az átalakulásból. A Világbank jelentésében az áll, hogy Magyarország lakosságának fele a létminimum alatt él. Berend T. Iván a térség országairól írva, lengyel adatok alapján megállapítja, hogy az államszocialista társadalom negyven százalékára becsült képzett, tanultközéposztálya erősen lemorzsolódik, széthullik. Ő stratégiai hibának tartja a saját piac túl korai és túl radikális megnyitását és egyes termelési kultúrák halálra ítélését,m lehet semmit elvonni a létminimum alatt élőktől és ma már egyre kevesebbet a középrétegektől. Az emberek számára alig értelmezhető az államháztartási hiány és a fizetési mérleg hiányának csökkenése. Nekik az életszínvonalról, a nyugdíjról, az egészségügyi ellátásról és gyermekeik oktatásáról kell beszélni. Ha e területeken naponta újabb csapásokat szenvednek el, akkor nem hisznek a makrogazdasági eredményeknek, s azokat majd valamikor követő felemelkedési ígéreteknek sem. Mintha a pénzügyminiszter lemondását követően apró elmozdulásra mutatna néhány jel. ,A kétsebességű társadalom létrehozása felforduláshoz, súlyos megrázkódtatáshoz vezet” Ez a Time magazin véleménye önmagukról, a legfejlettebb nyugati országokról. Akkor mit mondhatunk mi? Pethő Tibor Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: PETHŐ TIBOR Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, DOBOS LÁSZLÓ, KULCSÁR KÁLMÁN, MARTONYI JÁNOS, MÁDL FERENC, POMOGÁTS BÉLA Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettes: SZÉNYI GÁBOR Szerkesztők: FEHÉR BÉLA, MARAFKÓ LÁSZLÓ, WINTERMANTEL ISTVÁN Vezető publicista: KRISTÓF ATTILA Rovatvezetők: SZENDREI LŐRINC (belpolitika), HORVÁTH ISTVÁN (gazdaság), LŐCSEI GABRIELLA (kultúra), LAMBERT GÁBOR (külpolitika), KESERŰ ERNŐ (levelezés), ÁRVAY SÁNDOR (sport) Művészeti vezető: SZABÓ ATTILA Kiadja a Scriptum Sajtó Portfoliókezelő Rt. Felelős kiadó az Rt. vezérigazgatója Szerkesztőség: 1085 Budapest, Blaha Lujza tér 3. Telefon: 138-2399; 118-7192 Telefax: 138-4206 Hirdetési ügyekben telefax: 266-8907 Postacímünk: 1392 Budapest Pf. 276. Árusításban megvásárolható a postai területi hírlap-kereskedelmi részvénytársaságok, valamint a Kiadói Lapterjesztő Kereskedelmi Kft. hírlapárusainál. Előfizethető a hírlapkézbesítőknél és a Hírlapelőfizetési Irodában (Budapest XIII., Lehel u. 10/A; levélcím: Helir, Budapest 1900), ezenkívül Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáin, vidéken a postahivatalokban. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, postafiók 149. Előfizetési díj egy hónapra 560 forint, negyedévre 1698 forint, fél évre 3396 forint, egy évre 6792 forint. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 19,50 forint, szerdán és szombaton 25 forint. Nyomás: QIJ Athenaeum Nyomda Rt., Budapest Felelős vezető: Vida József vezérigazgató HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793