Magyar Nemzet, 1996. május (59. évfolyam, 102-126. szám)

1996-05-06 / 105. szám

6 MűCarV«t „...a dolgot ét magát nézzük...” Tudomány és túlélés Mától ismét benépesül a Magyar Tudományos Akadémia székháza. Évi rendes közgyűlését tartja a tudós testület. Az idei közgyűlés sok szempontból más lesz, mint a korábbiak voltak. Megszületett az akadémiai törvény, majd az alapszabály, meg­történtek azok a szervezeti változások, amelyeket a törvény előírt, a testület a tudományos minősítéssel rendelkező, nem akadémikusokat képviselő küldöttekkel gazdagodott. De más lesz ez a közgyűlés azért is, mert három év után ismét tisztség­­viselőket választanak. Utoljára 1993-ban járultak az urnákhoz, akkor még csak az akadémikusoknak volt szavazati joguk. Ez lesz az első olyan tisztújítás, ahol a választáson az egész magyar tudóstársadalom képviselteti magát. Talán éppen ezért, már az előkészületek so­rán érezhető volt némi feszültség. A „választási kampány” hó­napokkal ezelőtt elkezdődött, és nem nélkülözte az eddig csak a politikai választásoknál megszokott elemeket: a rábeszélést, a lobbyzást. Az 1990-ben megtartott tisztújítás egybeesett a politikai rendszerváltozással. Jogos volt azt várni, hogy az elmúlt évti­zedek alatt a politika szolgálóleányává lefokozott Akadémia élére olyan vezető kerüljön, aki nemcsak szakterületének jeles képviselője, de személye is garancia arra, hogy végrehajtsák a régen érlelődő változtatásokat. Meg kellett teremteni azokat a feltételeket, amelyek között úgy bonthatók le a szocializmus „vívmányai”, hogy közben ne vesszenek el a magyar tudomány évtizedek alatt felhalmozott értékei. Erre választották ki, ezeket vállalta és teljesítette a rendszerváltoztatás utáni első elnök, Kosáry Domokos. Az első pillanattól kezdve elzárkózott ugyanakkor attól, hogy felülvizsgálják az akadémikusoknak az elmúlt évtizedek­ben vállalt politikai szerepét. Azt viszont elvárta, hogy az expo­nált személyiségek - az elnök szavaival élve - „az első sorok­ból a hátsókba üljenek”. Döntésével megkímélte az Akadémiát az esetleges botrányoktól, ám lehetőséget hagyott a néhai hata­lomhoz szorosabb szálakkal kötődő akadémikusoknak, hogy munkájukat zavartalanul folytassák. Most pedig meghökkenve látni, hogy több, a hazai és a nemzetközi tudományos életben köztiszteletnek örvendő, vezetői rátermettségüket már bizonyí­tott tudós - elegendő szavazat híján - föl sem került a jelöltek listájára. Az új vezetőknek nem lesz könnyű a dolguk. Politikai kötő­déseiket félretéve, minden erejükkel azon kell munkálkodniuk, hogy kellő súllyal képviseljék a tudomány és az ország érde­keit, hiszen a korábbi, központosított tudománypolitikai gépe­zet szétesett, de a helyén még nem alakult ki az állami szerep­­vállalásra és a tudomány önálló képviselőinek együttműködé­sére épülő új, korszerű irányító rendszer. Képviselni kell a tudomány érdekeit azért is, mert a mai hi­bás döntések következményei csak hosszabb távon jelentkez­nek. Civilizált országokban a tudományok fejlesztéséért és anyagi-pénzügyi támogatásáért viselt felelősség elsőrendű ál­lami feladat. Nálunk az átmeneti, nehéz időszakban - a pénz­szűke ellenére is - biztosítani kell a tudományos értelmiség túl­élését, különben éppen a nemzetközi minőséget képviselő kuta­tók hagyják el az országot. A tudomány a nemzeti örökség és kultúra elszakíthatatlan része. A reformkor óta a kiválóság színtere volt, meghatározta az ország nemzetközi megítélését. A tudománynak ez a sajátos szerepe ma talán még fontosabb, mint bármikor volt. Ezért nem mindegy, hogy az utóbbi évek kedvezőtlen jelenségeit, folya­matait sikerül-e jó irányba fordítani. Ma a kutatásra-fejlesztés­­re fordított összeg a nemzeti össztermék egy százalékát sem éri el. Az Akadémia vezetőinek tudatosítani kell a döntéshozók­ban, hogy fejlett tudomány, erős szellemi tőke nélkül nincs se társadalmi, se gazdasági fejlődés, sőt, kulturális értékeink is veszélybe kerülnek. Hankó Ildikó 4 Magyar nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: PETHŐ TIBOR Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, DOBOS LÁSZLÓ, JANKOVICS MARCELL, KULCSÁR KÁLMÁN, MAKOVECZ IMRE, MARTONYI JÁNOS, MÁDL FERENC, POMOGÁTS BÉLA Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettes: SZÉNYI GÁBOR, WINTERMANTEL ISTVÁN Szerkesztők: BÚZA PÉTER, FEHÉR BÉLA, MARAFKÓ LÁSZLÓ Vezető publicista: KRISTÓF ATTILA Rovatvezetők: SZENDREI LŐRINC (belpolitika), HORVÁTH L. ISTVÁN (gazdaság), LŐCSEI GABRIELLA (kultúra), LAMBERT GÁBOR (külpolitika), KESERŰ ERNŐ (levelezés), BOROS ISTVÁN (riport), ÁRVAY SÁNDOR (sport) Művészeti vezető: SZABÓ ATTILA Kiadja a Scriptum Sajtó Portfoliókezelő Rt. Felelős kiadó: NÉMETH PÉTER vezérigazgató Szerkesztőség: 1085 Budapest, Blaha Lujza tér 3. Telefon: 138-2399 (8-18 óráig); 118-7192 (0-24 óráig). Telefax: 138-4206 Postacímünk: 1392 Budapest Pf. 276. Hirdetésfelvétel: 1081 Budapest, Köztársaság tér 27. Telefon: 269-9269 Telefax: 269-9340 Apróhirdetés­felvétel: 1085 Budapest, Blaha Lujza tér 3. Telefon: 138-3723 Telefax: 138-3723 Árusításban megvásárolható a postai területi hírlap-kereskedelmi részvénytársaságok, valamint a Kiadói Lapterjesztő Kereskedelmi Kft. hírlapárusainál. Előfizethető a hírlapkézbesítőknél és a Hírlap-előfizetési Irodában (Budapest XIII., Lehel u. 10/A; levélcím: Helir, Budapest 1900), ezenkívül Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáin, vidéken a postahivatalokban. Külföldön előfizethető a Kultúra Külkereskedelmi Rt.-nél, H-1300 Budapest POB 143 vagy a Magy­ar Hitelbanknál (H-1133 Budapest) vezetett 10200964-202-1099500000000 számú számlán. Előfizetési díj egy hónapra 566 forint, negyedévre 1698 forint, fél évre 3396 forint, egy évre 6792 forint. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 29 forint, szerdán, valamint szombaton 39 forint. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: Lendvai Lászlóné inb. vezérigazgató HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793 Nézőpont HÉTFŐ, 1996. május 6. Hatékonyan vezényelt koncert A baloldal 1998-ra készülődik Politikai életünk páratlan kormányzati teljesítménye: a múlt évi 12 százalékos reálkere­set-csökkenés; ehhez járul a több mint félmillió és inkább növekvő, mint csökkenő számú munkanélküli, stagnáló gazda­ság és vele párhuzamosan olyan mértékű infláció, ami szinte példa nélküli, s csökkentése egyelőre az ígéretek szintjén történik, nem a gazdaságpoli­tikai cselekvés síkján; pedagó­gusok, köztisztviselők, közal­kalmazottak, egészségügyi dol­gozók tömeges elbocsátása; a mérsékelt jobbközép képvise­lőinek eltávolítása vagy durva háttérbe szorítása a társadalmi élet valamennyi területén (mé­dia, tudomány, könyvpiac, gaz­daság, külkapcsolatok). Mindehhez a közvélemény tájékoztatására szolgáló min­dennemű megnyilatkozás (a ha­talom nyilatkozatainak túlsúlya az ellenzéki vélemények célza­tosan megszűrt, részleges közlé­sével szemben, a régi káderállo­mány népnevelőinek hallatlan aktivizálódása, az alkotmány szerint független intézmények, közéleti méltóságok, tisztségvi­selők pártos megnyilatkozásai­ sugalmazott bölcsessége: „nin­csen más alternatíva”; és hogy soha ilyen jó még nem volt a külföld véleménye hazánkról, gazdaságunkról, nem utolsósor­ban adósságunk és kamatainak törlesztéséről... Az ellenpólus: a vonaton, autóbuszon, fodrásznál, élelmi­szerüzletben, gyógyszertárban, sporteseményeken kifejezésre jutó elkeseredés, amivel rögvest szembeállítható a közvélemény­kutatások csoportosítása, szemé­lyek, irányzatok, pártok válto­zatlan vagy újból fellendülő nép­szerűsége, mellettük a magukat a politikától, sőt a választásoktól távol tartók növekvő tábora. A sokirányú félrevezetés, el­­butítás eredményeként az egy­szerűbb műveltségű embernek legfeljebb az jut eszébe, hogy kár elmennie szavazni, de arról egyszerűen nem hall (maga pe­dig nem végez számvetést), hogy a bajok forrása két körül­ményre vezethető vissza: a le­tűnt (sok tekintetben csak átme­netileg letűnt) politikai rendszer kalandorpolitikájára a gazda­ságban; az élet- és fejlődéskép­telen gazdasági rendszer átala­kításával járó roppant társadal­mi megpróbáltatásokra, amit olyan országokban is tapaszta­lunk, ahol az eladósodás ilyen mértékben nem következett be. Nem nehéz megállapítani, hogy mindezért az a doktrinér gazdasági ideológia és annak A szerző jogász, képviselői a felelősek, akik most az ellenpólus szélsőségét hirdet­ve vezetik kockázatos és ingo­ványos tájakra az ország gazda­ságát. Minthogy ennek közhírré tétele elmarad, nyitva áll az út az egyoldalú tájékoztatás, a bizo­nyítvány hibátlan megmagyará­zása előtt. A mai kormánykoalí­ció pártjai - miközben időről időre összezördülnek - a kon­certet hatékonyan vezénylik. Az MSZP a legutóbbi választási kampányban azt hir­dette, ígérte, hogy rendbe kell tenni az országot. Azt azonban nem árulta el, hogy mindezt nem­csak a régi tudszoc ideológiáról elfeledkezve, de az újonnan meg­hirdetett európai szociáldemok­rata értékekkel, alapelvekkel is szembehelyezkedve fogja meg­tenni. Mára az a paradox helyzet állt elő, hogy a jobboldali polgári pártok kénytelenek a széles társadalmi rétegek megnyomorí­­tása, a szociális nemtörődömség ellen fellépni, s a baloldal produ­kálja nap nap után a szociális igazságossággal és a szolida­ritással szemben álló „újításait". A nemrég lezajlott MSZP- kongresszus a két év múlva ese­dékes megmérettetésre figyelve végezte munkáját. Félreállították azokat, akik a maradék szociális háló megőrzése mellett szervez­kedtek, s a baloldali értékekről mint adott program tartalmi ele­meiről szerettek volna valamit a végső dokumentumba bevinni. Félreállították azokat is, akik hangot adtak liberális, egyáltalán kritikai nézeteiknek. Csak azok maradhattak, akik minderről nem beszélnek, a gyakorlatban hall­gatag pragmatisták, s a szélsősé­gesen liberális gazdasági tanok megvalósítását szolgálják. A nemrég végbevitt kor­mányzati személycserék: tisztál­dozatok. A „húzd meg, ereszd meg” taktika érvényesülését szolgálják. A régi-új pénzügy­­miniszter már megígérte, hogy visszatérünk oda, ahonnan két éve elindultunk a személyi jöve­delemadónál. Azt is kilátásba helyezte, hogy szeretne elmoz­dulni a családi jövedelemadó irányába - konkrét célok megje­lölése nélkül. Hasonló a helyzet a művelődéspolitikában: a két­balkezes konvertita megjutal­­mazása után jobb zsargont hall­hatunk; ezenközben állami ke­retben kitüntetik azokat, akik a leghangosabban tiltakoznának, ha az ő világnézetüket vagy val­lási meggyőződésüket hason­lóan otromba módon gúnyolnák vagy becsmérelnék. Esetleg újabb gyertyás összejövetelt szerveznének a Belváros vala­melyik részén. A közművelődés támogatása szelektív elvek szerint történik, legyen szó könyvkiadásról, idő­szaki sajtóról, iskolákról, egyhá­zi intézményekről. A tömegtájékoztatást a napi politikára kevésbé ható, e szem­pontból semleges, kampányjel­legű témák túlhangsúlyozása, fi­gyelemelterelő, napi ismertetése (NATO, EU, alkotmányozás) jellemzi. A társadalmat aktuáli­san és közvetlenül érdeklő ügyeket (kárpótlás, bankok tá­mogatása, panamák, korrupt va­gyonértékesítések) ugyanakkor elhallgatják. Az SZDSZ taktikája más sí­kon mozog, közös cél a hatalom­ban maradás. Ez a párt a maga 20 százalék körüli vagy az alatti vá­lasztási részesedésével már má­sodszor vált egy-egy ciklusban a mérleg nyelvévé. Az elsőben az ellenzéki kerekasztal ijedős óva­tossága folytán a kétharmados törvények jelentették számukra az ütőkártyát (paktum előtt és paktum után egyaránt), s eredmé­nyezték a többirányú tehetetlen­séget az akkori kormánynál és parlamentnél. Most már a hata­lomba beépülve diktálják a gaz­daságpolitikát, miközben annak negatív társadalmi, politikai kö­vetkezményeit a mindenkori pénzügyminiszter nyakába varr­ják (de a minisztert a másik koalíciós párt adja). Ők pedig megmaradnak a bölcs és mérsé­kelt, valóban hozzáértő párt népszerű szerepében (gazdaság­­élénkítés szorgalmazása, adók csökkentése, a fék szerepének sugalmazása ott, ahol ők az ere­deti szerzők). Ha hat esztendővel ezelőtt azt hirdette volna ez a párt, amit azóta tett, nem jutott volna a parlamentbe. Ma már azonban két ciklus parlamenti és önkor­mányzati térhódítása folytán ha­talmas és szerteágazó személyi érdekek teszik kötelezővé - és előnyössé - híveik számára a to­vábbi kitartást, miközben az eredeti politikai lépésméz már a retorikában sem igen található. Ennek a kaméleoni színevál­tozásnak újabb fordulatai van­nak kialakulóban: már megje­lentek azok a véleményformáló cikkek, amelyek a mai, „balos” politikával szemben az SZDSZ-t ajánlják mint konzervatív alter­natívát. Folyik az összekacsin­­tás egynémely polgári párttal, s az ajánlkozás elfogadásában bi­zonyára nem lesz elhanyagolha­tó faktor az anyagi erő. A koalíciós csetepaték közel másfél éves tartama alatt esküdni lehetett volna rá, hogy a követke­ző választások előtt felbomlik a koalíció. Ma már látható, hogy ez felesleges energiavesztés lenne. A ciklus végigvihető így is, s a hozamot, hasznot az utolsó pilla­natig kell élvezni. A választókö­zönség félrevezetése céltudato­san folyik. A belső ellenzéket mindkét párt kikapcsolta. A vere­séget szenvedettek dicséretére le­gyen mondva, hogy nem szalad­tak valamelyik korábban kisze­melt helyiségbe, s nem alapítot­tak még aznap délután új pártot. Ezzel megvásárolták a parla­mentbe­ kerü­lés újbóli lehetősé­gét. Most már csak gyors alkot­mányozás kell, s azon belül újabb, „olcsóbb”, „hatéko­nyabb" , „a hagyományokat job­ban tükröző” választójogi tör­vény, s akkor a vasbeton épít­mény biztonságát pár évtizedre biztosították. Addig a várható öt (hat)-párti konszenzus fügefale­velét mindenki maga elé tart­hatja. Harsányi László Gönczi Béla rajza íz ember mindennap lerohan a postaládához. Remél. Hogy közük, jön a korrektúra, támo­gatást kapott az új könyve, netán ösztön­díjhoz jutott, de az se rossz, ha ott az érte­sítő, utalvány, tessék befáradni a postára. Honorárium. Igaz, megkurtítva negyven százalékkal, az indoklás lakonikus, vagy­is kuss, de mégis, elég egy tankolásra vagy a hétvégére, nem háromfogásos ka­jára, csak egyre, az is négy napig. Na, csak nagyon ritkán érkeznek ilyesmik, inkább számlák, adópapírok, meg hogy nyert egymilliót, ingyenes utat New Yorkba, de ha ez a csúf amerikai me­gapolisz a közel húszmillió lakosával snassz, nosza, irány a mesés Egyiptom, Kairó, némi kis átruccanással a Szentföld­re. De hopp, mi is ez a meghívó? Akciós, félárú vacsora itt Budán a spanyolos szál­lodában, hogy hány csillagos, ne kérdez­zék, annyi bizonyos, hogyha egy teljes arany váll-lapon csillognának ezüstösen és hatágon, ha nem is az egész Magyar Honvédség, de egy hadosztály biztosan vigyázzba vágná magát. Szóval a hely hulla elegáns. Az ember megböki asszonyát, hogy tegye már le a fakanalat; a krumplilevest jh/cz­i/­4 vz/rAcm majd megesszük holnap. A két személyre szóló meghívót görcsösen szorongatva öl­tözni kezdünk. Az egyetlen öltöny, szé­pen lekefélve. Cipő, no, nem éppen buli, de ki van suvickolva, feketén csillog mind a kettő, mint nyitott Steinway-k a Zene­­akadémia nyolcas tantermének reccsené­­sét szőnyeggel tompított parkettáján. Az asszony szolid kosztümben és a legszebb, legmakulátlanabb fehér blúz­ban, amit véletlenül nem kevertem össze a többi kimosnivalóval. És a bunda! Fehér farkas. Vagy nádi. Édesmindegy. Auszt­riából, a határ mellől hozta-csempészte még az ántivilág forró nyarában, a have­rok kocsijának hátsó ülésén maga alá gyűrve, hogy meg ne lássák az illetéktelen szemek, mert bizony kétezer schilling volt, igaz, akkortájt két forint volt ez a ke­mény valuta, de akkor is. Hullott belőle a szőr rendesen, fehér szálak tapadtak min­denfelé, ahol mozgott, ült vagy állt, de egy farkas, az farkas. A szálloda éttermé­nek előterében ketten is odaugrottak, hogy kislányosan keskeny válláról lese­gítsék. Az ember és asszonya belép, ahogy a filmeken látta, elöl a férfi, utána a nő, mert ha pofon csattanna, kapja ő. Leg­alább nyolc ember sürgő-forgó, mályva­színű suhanása. Vendégek nélküli aszta­lok sorjáznak, megterítve mindenütt. Erre a félárúra csak mi ketten vagyunk hivata­losak. Atyaisten! Étlaplapozgatás. Mert így féláron is annyi, hogy egy fogást en­nénk ketten, de az nagyon kínos lenne, amúgy meg mögöttünk a nyolc ember, lesve minden mozdulatunkat. - Biztosan félárban van? ... például ez itt - fogom a dolgot könyörgőre, az egyik meg bólint, mosolya halvány. Majd’ mind a nyolctól megkérdem ugyanezt. A szégyen rózsaszín szélű piros ábrákat rajzol arcunkra. Nem is lakunk jól, annyi bizonyos. A borravaló? Osszák nyolcfelé! Bizony, két napra rá már a bi­zományiban próbáltunk túladni az asszo­­nyi bundán. - Szép, szép, így az átvevő. - Kétezer. - De uram, schillingben volt annyi! Ez fehér farkas! - Kecske, uram. Legföljebb, ha megette a farkas. Mármint a kecskét... Mindegy. Országomat egy lóért? Akciós vacsorát­­ kecskéért!

Next