Magyar Nemzet, 1998. május (61. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-23 / 120. szám
14 Mai Sydromról Nézőpont Idegen világ követeként élni erkölcstelen és nevetséges A műveltség a helytállás eszköze Sorsszabó események közeledtéte miként való magatartásunk gondjai nyomnak bennünket, s nincs időnk erőnk eltávozott nagyjaink mércéje alá állni napi problémáinkkal. Kár. Igaz, Németh László az alábbiakat réges-régen, a letűnt Horthy-korszak légkörében írta, s így akkori gondolatai - ugyebár? - ma már nemigen érvényesek... A sors mindenkinek felteszi a kérdést: hős akarsz lenni vagy pária? A hősjelöltnek a valóságot és a szenvedést adja iskolául, a páriáknak pedig a hazugságot és a szolgabékét. Könnyű az emberekbe aljas indokokat belemagyarázni. De még az igazi aljasság is bonyolult, félig tudatos többnyire, s az ember nagyon sok minden előtt leveszi a kalapját, ha megismeri indítékait. Aki nagyon hamar hóhérol, nem szabadulhat a felületesség vádjától. A műveltség egy csomó haszontalan tudás, mely megvéd tőle, hogy hasznos tudásunk elsekélyesedjék. Ha valakinek, a társadalom szakemberének csak negyedannyit szabad azzal foglalkoznia, ami a szakja, mint azzal, amihez semmi köze. Akinek nincs ideje arra figyelni, ami messze van tőle, azt se látja, ami előtte van. Az egyenletes haladás egyenletes kihűlés. A kultúra nem ismerethalmaz, melyet zsákolnak, s tengelyen vagy hajón átszállítanak a szomszéd országba. A kultúra egy nagy néptest életében kialakult szellemi és erkölcsi szokásjog: ízlés, etikett, gondolkozásmód, amelyben éppoly otthonosan kell érezni magunkat, mint a bőrünkben. Egy idegen világ követeként élni a magunk világában: erkölcstelen és nevetséges, mert kapaszkodás. (...) A műveltség nem ünneplőruha, amelyet hordani kell. A műveltség a helytállás segédeszköze, a kifejezés szerszáma, a vállalkozás fegyverzete. Az a műveltség, amely csak műveltség, meddő és fonnyatag. (...) A tájékozódás a nagy népeknél fényűzés, a kicsiknél életösztön. Az „igazi mozgalomnak” a hasznos és nélkülözhetetlen néprétegek természeti erőszerű követeléseire kell apellálnia. Az ő amorf és homályos igényüket kell eszmékbe foglalnia, az ő akaratuk lökését kell felidéznie s egy új államalapításra kihasználnia. (...) Az igazi mozgalom, megdöntve a magas bürokrácia szabadcsapatának a bankok és nagybirtok által támogatott uralmát, a földmíves-, munkás-, kisvállalkozó osztály és a hasznos értelmiség számára akarja átszervezni az államot. Mi, magyarok önmagunkkal szemben nem szeretünk igényeket támasztani, s így mozgalmaink természetes tartalma, hogy másokkal szemben támasztunk igényeket, s persze mindjárt el is marasztaljuk őket. Ez az oka, hogy nálunk minden mozgalom „anti” lesz: kiválaszt egy csomót a polgárok közül, s arra zúdítja rá a többit is. (1935-ből) Sajnos idehaza politikailag olyan rosszul állunk, amilyen rosszul csak állhatunk. Érett valami jó, a csirkefogók, élükön a miniszterelnökkel, megszimatolták, a maguk javára felhasználták, s most cinikusan vigyorognak azokra, akik a reformot komolyan vették. Kevés az érdemes ember, a szemétnek mindenhogyan felülre kell kerülnie. A pedagógusok a hasznos ismeretek szétvivésére megcsinálták a csőhálózatukat, arra azonban, hogy ebbe a csőhálózatba a szellem s ne csak az ismeret jusson el, sem a pedagógiai lángész nem született meg, sem a műveltség társadalmi alapja nem lett eléggé széles. Kicsiny, önző korokban mindenki külön csörtet, és külön akar nagy ember lenni; nagy közösségi korokban azonban mindenki ugyanazokkal a feladatokkal küzd, csak más oldalakkal. A mi barátaink már-már rögeszmévé fejlesztenék ezt a specialitást; a világért se merjünk másra gondolni, csak a gazdaságra. Holott a tervgazdaságnak épp ellenkező a célja. Azzal, hogy lezárja, keretek közé szorítja az emberiség figyelmét a gazdasági életről, mely idáig lenyűgözte, a szabályozott gazdaság másodsorba szorul, s helyet enged lényegesebb emberi teendőknek. A marxizmus a szocializmusnak kinőtt ruhája, melyet még a jó anya, a XIX. század adott rá. A ragadozók érdeke a zavar, a dolgozóké a rend. A marxizmus bűnei a szocializmus ellen: szellemi nyűgévé lett a mozgalomnak; elriasztja tőle a kor vezérszellemeit, s elzárja a kor vezérszellemeitől a mozgalomba kerülteket; bukott polgárokat ültet a munkásság nyakára, akik műveltségcsömörükben szembeállítják a feltörekvő emberi lehetőségre kíváncsi munkást a hagyománnyal, melyet polgárinak bélyegeznek; lesüllyeszti a munkásvezetők színvonalát, s a korlátoltság kiválasztását indítja meg köztük; a betű képmutatására tanítja a „felszabadult” embert, tételfacsaró teológusokat és dogmákkal élő csörtetőket táplál, az érzés és gondolkozás hűségét megbünteti. A magyarság legelemibb érdeke, hogy kapitalizmusát, mely ma állam az államban, sőt gyakran állam az állam fölött, a közjó előtt térdre kényszerítse. E gondolattipró korban, amikor a legjobbak húzódnak vissza a szellem belső, politikailag megközelíthetetlen területeire, s kókadt írók a politika szemével dagasztják rongyos vitorláikat, az író életérdeke és erkölcsi kötelessége az irodalom önkormányzatát védeni, a tiszta esztétikai elvhez, törik-szakad, ragaszkodni. A művészet az egyetlen terület, ahol egy szabad lelket sohasem lehet megfullasztani. Magyarországon ma sok értelmes ember lappang - tessék felkutatni és „agytrösztté” szervezni, a közélet vitális helyeire dugni őket. Elképzelhető-e, hogy gazdasági intézkedések és intézmények akármiféle szép rendszerré összetákolva, a lelkek megújhodása nélkül a társadalmat megreformálhassák? (...) Közgazdasági reformok a lelkek megújhodása nélkül, visszájukra sülnek el. A mai középosztálynak nincs jövője. Én csak abban az ifjúságban tudok bízni, amely nem „úrnak”, hanem a tömegek pionírjának, a népmozgalom hidászának tekinti magát. Ne hivatkozzék a népre, mint ahogy a demagógia szokta, de legyen elszánva rá, hogy osztályelőjogait, miután a nép javára felhasználta, feladja. Ha erre nincs elszánva, minden mozgalmasdi, úrigyerekek passziózása, kamásnis forradalom. Szemelgette: D. Havas Gábor OROSZ ISTVÁN RAJZA A NILA A filozófia, amely megszólít bennünket Leszek Kolakowski, az oxfordi lengyel katolikus gondolkodó kis előadásai A rendszerváltozás óta eltelt évtized kultúrájának egyik különös hiánya a helyzetünket értékelő hiteles filozófiai beszédmód kimunkálásának elmaradása. Okai persze mindnyájunk előtt ismeretesek: a marxista gondolkodás fél évszázados kivételezett helyzete s a filozófia világszerte tapasztalható elbizonytalanodása az ezredvégen. Ám az okok ismerete nem mindig szolgál vigaszul: politikai-társadalmi helyzetértékelésünk fogyatékosságai valószínűleg szoros kapcsolatban állnak e hiteles megszólalás hiányával. Leszek Kolakowski most kiadott előadás-sorozata, a Kis előadások nagy kérdésekről mintha azzal kecsegtetne, hogy esetleg mégis van esély egy ilyenfajta tisztánlátásra és jóhangzásra. Valószínűleg a szerencse aktív közreműködésére volt szüksége, hogy e hangfekvésre rátaláljon a szerző. Kolakowski lengyel exkommunista filozófus, aki Oxfordban talált intellektuális otthonra s a katolicizmusban lelki támaszra. Ráadásul elég idős már ahhoz, hogy ne legyenek világmegváltó tervei, de a világmegvető cinizmus se különösebben csábítsa. Kolakowskitól sokan kérdezik, miért nem tért haza a rendszerváltozást követően. Úgy gondolom, ezzel a könyvecskével - melynek fejezetei eredetileg a lengyel televízióban hangzottak el előadás formában - hazatért, az angolszász gondolkodásra oly jellemző praktikus józan észt működtető gondolkodásmódja, amelyre pont a kellő távolságtartás okán támaszkodhat, a nemzetéért érzett felelősségének tudatáról árulkodik. Szembenézés e könyv Kelet- Közép-Európa közelmúltjával és jelenével.Nincs ebben a törekvésben semmi nagyot akaró és monumentális. A százhúsz oldalas kötet tizenöt előadást vagy kisesszét tartalmaz, részben közhelyes filozófiai fogalmakról, mint az egyenlőség, a tolerancia vagy a szabadság, részben pedig az egyéni és közösségi élet oly elfeledett vagy általában nem problematizált kérdéseiről, mint amilyen a hírnév, az erény, a nagy árulás vagy az unalom. E kisesszékben témáját úgy járja körül a magát is bizonyos fokú öniróniával szemlélő szerző, hogy az egy percig se legyen unalmas. Bár minden gondolata mögött kitapintható a filozófiatörténeti iskolázottság, nem kíván autoritásokra hivatkozni; bár gondolkodásmódja analitikus és logikai szerkezeteken nyugszik, írásmódja mégis izgalmas, eredeti és megragadó. Egy percre sem veszi föl a „bölcs” vagy „érzelmes” idős professzor attitűdjét; úgy beszél, hogy közben tisztában van: végső megoldásokkal a filozófia nem szolgálhat az élet megoldatlan dilemmáira. Ugyanakkor siet azt is leszögezni: mégis fontos feladata van a bölcseletnek az ezredvégen. De lássunk néhány gondolatmenetet a kötet anyagából, hogy világossá váljék, miről van szó. Kolakowski nem csekély öngúnnyal írja könyve bevezetőjében, hogy előadásainak két érdeme rövidségük és az, hogy nincs bennük szó politikáról. Valójában azonban csak a mai értelemben vett politikáról, tehát aktuálpolitikáról nincs benne szó, az arisztotelészi értelmű politikáról, vagyis a közösség életének menetéről annál többet hallunk. Célja az, hogy Kelet-Közép-Európában élő olvasóit kiábrándítsa az új rendszerrel kapcsolatos olyan tévhiteikből, mint amilyen például az, hogy mindaz, ami a politikával kapcsolatos, gyanús. Angliai tapasztalatai alapján, meggyőző érveléssel jut el például addig a tételig, amely szerint: „A politikai hatalom szerveit tehát lehet - sőt kötelességünk - gyanakodva szemlélni, minél jobban ellenőrizni (...), nem panaszkodhatunk azonban a puszta létezése miatt.” Ugyanígy a kiábrándítás a célja az egyenlőségről írt dolgozatának, amelyben érzékletesen mutatja ki, hogy mit jelent, és mit nem jelenthet e fogalom a társadalomban. Míg a (keresztény alapokon álló) egyenlő emberi méltóság eszméje fontos érték, akárcsak az ebből következő törvény előtti egyenlőség, a javak egyenlő elosztását követelő egalitarizmus már félreértés: „Ez az ideológia nem arra figyel, hogy az emberek jobban éljenek, hanem csakis arra, hogy senki ne éljen jobban, mint a másik; nem állítható tehát, hogy igazságérzetünk lenne a forrása, legfeljebb az irigység." Ugyanilyen típusú fenntartásai vannak a politikai szabadság eszméjével kapcsolatban is. Bár elismeri, hogy a szabadság „önmagában is érték”, s nem csak azért, mert más javak megszerzésének eszköze és feltétele, rögtön hozzáfűzi: „Ebből korántsem következik, hogy minél több a szabadság (a második értelemben), annál jobb.” A magyarázatot a magyar olvasóknak sem kell szájukba rágni: „Néha nem alaptalanul érezzük, hogy a szabadság túl sok is lehet, nem csak túl kevés, s hogy bizonyos határon túl a szabadság csak bajt hoz ránk." Még egy divatos fogalmat kell megemlítenünk, amelynek kétélűségére rámutat Kolakowski. Ez pedig a tolerancia fogalma. Nagyon világosan irányítja figyelmünket arra a pontra, ahol a tolerancia közömbösségbe, saját értékeink föladásába fordulhat át: „a tolerancia követelése gyakran közömbösséget takar” - írja -, s a közömbös ember „nem ismeri a felelősséget és a meggyőződést”. Azt állítja, s talán nem oktalanul, bár meglehetősen kritikusan, hogy a tolerancia ilyen szélsőséges változatait „erősítik bizonyos filozófiai divatok, amelyek azt tanítják, hogy igazság valójában nem létezik”. Kolakowski szerint ez nem szükségszerű: létezik egy szűk köztes sáv a fanatizmus és az igazság iránti megvetés között. Az ironikus és mítoszromboló Kolakowski mellett ugyanis megszólal egy másik Kolakowski is. Ez a hang a felelős filozófus hangja, aki tudja, hogy ha valaki valamit lebont, újat is kell építenie helyette. Lássuk, milyen típusú fogalmi építmények megerősítésén fáradozik e cinikusnak egyáltalán nem mondható filozófus. Ugyancsak oxfordi tapasztalatnak gondolom azt, hogy kiemelt fontosságúként tárgyalja az úgynevezett „társasági erényeket". Tudjuk, az angol kultúrának szerves része mind a mai napig a társasági kultúra: a mindennapi érintkezések kifinomult és gazdag viszonyrendszere. Az erényről külön esszét író szerző döntő jelentőségűnek mondja a mindennapi társas viszonyok szerkezetét és minőségét. A brit társadalom- és eszmetörténet hagyományának megfelelően erkölcsi szokásként beszél az erényről, amelyet úgy határoz meg, mint olyan készséget, amely „erkölcsileg értékes, s az egyes embert is, valamennyi emberi kapcsolatot is nemesebbé teszi”. Ha pedig készség, akkor azt nem könyvekből lehet elsajátítani, hanem „úgy sajátítjuk el, mint a legegyszerűbb készségeket, a késsel-villával étkezést vagy az úszást”. Nem prédikál tehát ezzel kapcsolatban szerzőnk („hasznavehetetlenek az erényesség könyvei”), hanem kedvet ébreszt, és visszavezet bennünket a tapasztalat világához. Aztán az igazmondás kérdésköre kapcsán elveti azt a Szent Ágostonnak és Kantnak tulajdonított nézetet, amely szerint a hazugságot minden körülmények között el kell kerülni. Érvelése a következő: „...olyan társasági erények, mint a diszkréció vagy az udvariasság, nagyon gyakran a hazugság határát súrolják, de nem nehéz belátnunk, ha ezeket az erényeket nem gyakorolnánk, a közösségi élet sokkal rosszabb lenne...” Ugyanígy az erényekhez kanyarodik vissza a gazdagságról szóló gondolatmenetében is, ahol az újgazdagok kihívó gazdagságával veti össze az elegáns viselkedésmódot, rámutatva arra, hogy „a mértékletesség az elegancia nélkülözhetetlen eleme”, s „ udvariasság fejeződik ki benne”. Ám a közösségi élet organikus brit eszménye egy másik regiszterben is megszólal Kolakowski kis könyvében. Oxfordi disszidensként ugyanis nem szégyell a nemzet életfontosságú kérdéseiről sem szót ejteni. A kollektív felelősség fogalmának árnyalt bemutatása kapcsán például kijelenti, hogy bár a kollektív felelősség mástól (sem jogilag, sem más módon) ki nem kényszeríthető, magunk számára fontos érték lehet, mivel ez bizonyíthatja, hogy az adott közösség, nemzet, egyház, intézmény „a szemünkben egyfajta erkölcsi képződmény”, amely „a sorsközösségbe vetett hitünkön" is alapul, s amelyet akkor is elismerünk, amikor vétünk ellene. E szempontból emeli ki a „nemzeti felelősségtudat” kategóriáját, s a következő figyelemre méltó tézist állítja föl: „ha hiszünk abban, hogy a nemzet szellemi és erkölcsi egység (...), akkor jól teszszük, ha az egyéni felelősség mellett a kollektív felelősségben is hiszünk". E közös felelősségtudatot kiterjeszti az egyházra is: „Az egyház lelki egészségét erősíti, ha képes azt mondani (ahogy a mai római katolikus egyház, dicséretére legyen mondva, képes), hogy sajnálja és szégyelli az egykor elkövetett jogtalanságokat, üldözéseket és bűnöket...” Ezeket a bátran vállalt emelkedett szavakat koronázza meg a szerzőnek az a több helyen is visszatérő meggyőződése, amely szerint - dacára minden modern filozófiának és kétkedésnek - „a jó és a rossz megkülönböztetésének képessége emberi mivoltunk elidegeníthetetlen része”. Ennél többet azonban — jó ízléssel - nem hajlandó mondani, „mert akkor itt most a metafizika homályos szakadékába kellene aláereszkednünk, ám ez sehogy sem illik az efféle frivol alkalmakhoz.. Horkay Hörcher Ferenc 1998. május 23., szombat