Magyar Nemzet, 1998. május (61. évfolyam, 102-126. szám)

1998-05-23 / 120. szám

14 Mai Sydromról Nézőpont Idegen világ követeként élni erkölcstelen és nevetséges A műveltség a helytállás eszköze Sorsszabó események közeled­téte miként való magatartásunk gondjai nyomnak bennünket, s nincs időnk­ erőnk eltávozott nagyjaink mércéje alá állni napi problémáinkkal. Kár. Igaz, Né­meth László az alábbiakat ré­­ges-régen, a letűnt Horthy-kor­­szak légkörében írta, s így akko­ri gondolatai - ugyebár? - ma már nemigen érvényesek... A sors mindenkinek felteszi a kérdést: hős akarsz lenni vagy pária? A hősjelöltnek a valósá­got és a szenvedést adja isko­lául, a páriáknak pedig a hazug­ságot és a szolgabékét. Könnyű az emberekbe aljas indokokat belemagyarázni. De még az igazi aljasság is bonyo­lult, félig tudatos többnyire, s az ember nagyon sok minden előtt leveszi a kalapját, ha megismeri indítékait. Aki nagyon hamar hóhérol, nem szabadulhat a fe­lületesség vádjától. A műveltség egy csomó ha­szontalan tudás, mely megvéd tőle, hogy hasznos tudásunk el­­sekélyesedjék. Ha valakinek, a társadalom szakemberének csak negyedannyit szabad azzal fog­lalkoznia, ami a szakja, mint az­zal, amihez semmi köze. Aki­nek nincs ideje arra figyelni, ami messze van tőle, azt se lát­ja, ami előtte van. Az egyenletes haladás egyenletes kihűlés. A kultúra nem ismerethal­maz, melyet zsákolnak, s tenge­lyen vagy hajón átszállítanak a szomszéd országba. A kultúra egy nagy néptest életében kiala­kult szellemi és erkölcsi szokás­jog: ízlés, etikett, gondolkozás­­mód, amelyben éppoly otthono­san kell érezni magunkat, mint a bőrünkben. Egy idegen világ követeként élni a magunk világában: erkölcs­telen és nevetséges, mert kapasz­kodás. (...) A műveltség nem ün­neplőruha, amelyet hordani kell. A műveltség a helytállás segéd­eszköze, a kifejezés szerszáma, a vállalkozás fegyverzete. Az a mű­veltség, amely csak műveltség, meddő és fonnyatag. (...) A tájé­kozódás a nagy népeknél fény­űzés, a kicsiknél életösztön. Az „igazi mozgalomnak” a hasznos és nélkülözhetetlen néprétegek természeti erőszerű követeléseire kell apellálnia. Az ő amorf és homályos igényüket kell eszmékbe foglalnia, az ő akaratuk lökését kell felidéznie s egy új államalapításra kihasz­nálnia. (...) Az igazi mozgalom, megdöntve a magas bürokrácia szabadcsapatának a bankok és nagybirtok által támogatott ural­mát, a földmíves-, munkás-, kis­vállalkozó osztály és a hasznos értelmiség számára akarja át­szervezni az államot. Mi, magyarok önmagunkkal szemben nem szeretünk igénye­ket támasztani, s így mozgal­maink természetes tartalma, hogy másokkal szemben tá­masztunk igényeket, s persze mindjárt el is marasztaljuk őket. Ez az oka, hogy nálunk minden mozgalom „anti” lesz: kiválaszt egy csomót a polgárok közül, s arra zúdítja rá a többit is. (1935-ből) Sajnos idehaza politikailag olyan rosszul ál­lunk, amilyen rosszul csak áll­hatunk. Érett valami jó, a csir­kefogók, élükön a miniszterel­nökkel, megszimatolták, a ma­guk javára felhasználták, s most cinikusan vigyorognak azokra, akik a reformot komolyan vet­ték. Kevés az érdemes ember, a szemétnek mindenhogyan felül­re kell kerülnie. A pedagógusok a hasznos ismeretek szétvivésére megcsi­nálták a csőhálózatukat, arra azonban, hogy ebbe a csőháló­zatba a szellem s ne csak az is­meret jusson el, sem a pedagó­giai lángész nem született meg, sem a műveltség társadalmi alapja nem lett eléggé széles. Kicsiny, önző korokban mindenki külön csörtet, és kü­lön akar nagy ember lenni; nagy közösségi korokban azon­ban mindenki ugyanazokkal a feladatokkal küzd, csak más ol­dalakkal. A mi barátaink már-már rögeszmévé fejlesztenék ezt a specialitást; a világért se mer­jünk másra gondolni, csak a gazdaságra. Holott a tervgazda­ságnak épp ellenkező a célja. Azzal, hogy lezárja, keretek kö­zé szorítja az emberiség figyel­mét a gazdasági életről, mely idáig lenyűgözte, a szabályozott gazdaság másodsorba szorul, s helyet enged lényegesebb em­beri teendőknek. A marxizmus a szocializ­musnak kinőtt ruhája, melyet még a jó anya, a XIX. század adott rá. A ragadozók érdeke a zavar, a dolgozóké a rend. A marxizmus bűnei a szo­cializmus ellen: szellemi nyűgé­vé lett a mozgalomnak; elriaszt­ja tőle a kor vezérszellemeit, s elzárja a kor vezérszellemeitől a mozgalomba kerülteket; bukott polgárokat ültet a munkásság nyakára, akik műveltségcsömö­rükben szembeállítják a feltö­rekvő emberi lehetőségre kíván­csi munkást a hagyománnyal, melyet polgárinak bélyegeznek; lesüllyeszti a munkásvezetők színvonalát, s a korlátoltság ki­választását indítja meg köztük; a betű képmutatására tanítja a „felszabadult” embert, tételfa­csaró teológusokat és dogmák­kal élő csörtetőket táplál, az ér­zés és gondolkozás hűségét megbünteti. A magyarság legelemibb ér­deke, hogy kapitalizmusát, mely ma állam az államban, sőt gyak­ran állam az állam fölött, a köz­jó előtt térdre kényszerítse. E gondolattipró korban, amikor a legjobbak húzódnak vissza a szellem belső, politikai­lag megközelíthetetlen területei­re, s kókadt írók a politika szem­­ével dagasztják rongyos vitor­láikat, az író életérdeke és er­kölcsi kötelessége az irodalom önkormányzatát védeni, a tiszta esztétikai elvhez, törik-szakad, ragaszkodni. A művészet az egyetlen terület, ahol egy sza­bad lelket sohasem lehet meg­­fullasztani. Magyarországon ma sok ér­telmes ember lappang - tessék felkutatni és „agytrösztté” szer­vezni, a közélet vitális helyeire dugni őket. Elképzelhető-e, hogy gazda­sági intézkedések és intézmé­nyek akármiféle szép rendszerré összetákolva, a lelkek megújho­dása nélkül a társadalmat meg­reformálhassák? (...) Közgaz­dasági reformok a lelkek megúj­hodása nélkül, visszájukra sül­nek el. A mai középosztálynak nincs jövője. Én csak abban az ifjúságban tudok bízni, amely nem „úrnak”, hanem a tömegek pionírjának, a népmozgalom hi­dászának tekinti magát. Ne hi­vatkozzék a népre, mint ahogy a demagógia szokta, de legyen el­szánva rá, hogy osztályelőjo­gait, miután a nép javára fel­használta, feladja. Ha erre nincs elszánva, minden mozgalmasdi, úrigyerekek passziózása, ka­­másnis forradalom. Szemelgette: D. Havas Gábor OROSZ ISTVÁN RAJZA A N­­­ILA A filozófia, amely megszólít bennünket Leszek Kolakowski, az oxfordi lengyel katolikus gondolkodó kis előadásai A rendszerváltozás óta eltelt évtized kultúrájának egyik különös hiánya a helyzetünket értékelő hiteles filozófiai beszédmód kimunkálásának elmaradá­sa. Okai persze mindnyájunk előtt isme­retesek: a marxista gondolkodás fél év­százados kivételezett helyzete s a filo­zófia világszerte tapasztalható elbizony­talanodása az ezredvégen. Ám az okok ismerete nem mindig szolgál vigaszul: politikai-társadalmi helyzetértékelésünk fogyatékosságai valószínűleg szoros kapcsolatban állnak e hiteles megszóla­lás hiányával. Leszek Kolakowski most kiadott előadás-sorozata, a Kis előadások nagy kérdésekről mintha azzal kecsegtetne, hogy esetleg mégis van esély egy ilyen­fajta tisztánlátásra és jóhangzásra. Való­színűleg a szerencse aktív közreműkö­désére volt szüksége, hogy e hangfek­vésre rátaláljon a szerző. Kolakowski lengyel exkommunista filozófus, aki Oxfordban talált intellektuális otthonra s a katolicizmusban lelki támaszra. Rá­adásul elég idős már ahhoz, hogy ne le­gyenek világmegváltó tervei, de a világ­megvető cinizmus se különösebben csá­bítsa. Kolakowskitól sokan kérdezik, miért nem tért haza a rendszerváltozást követően. Úgy gondolom, ezzel a köny­vecskével - melynek fejezetei eredeti­leg a lengyel televízióban hangzottak el előadás formában - hazatért, az angol­szász gondolkodásra oly jellemző prak­tikus józan észt működtető gondolko­dásmódja, amelyre pont a kellő távol­ságtartás okán támaszkodhat, a nemze­téért érzett felelősségének tudatáról árulkodik. Szembenézés e könyv Kelet- Közép-Európa közelmúltjával és jele­nével.Nincs ebben a törekvésben semmi nagyot akaró és monumentális. A száz­húsz oldalas kötet tizenöt előadást vagy kisesszét tartalmaz, részben közhelyes filozófiai fogalmakról, mint az egyenlő­ség, a tolerancia vagy a szabadság, rész­ben pedig az egyéni és közösségi élet oly elfeledett vagy általában nem problematizált kérdéseiről, mint ami­lyen a hírnév, az erény, a nagy árulás vagy az unalom. E kisesszékben témáját úgy járja körül a magát is bizonyos fokú öniróniával szemlélő szerző, hogy az egy percig se legyen unalmas. Bár min­den gondolata mögött kitapintható a fi­lozófiatörténeti iskolázottság, nem kí­ván autoritásokra hivatkozni; bár gon­dolkodásmódja analitikus és logikai szerkezeteken nyugszik, írásmódja mégis izgalmas, eredeti és megragadó. Egy percre sem veszi föl a „bölcs” vagy „érzelmes” idős professzor attitűdjét; úgy beszél, hogy közben tisztában van: végső megoldások­kal a filozófia nem szolgálhat az élet megoldatlan dilemmáira. Ugyanakkor siet azt is leszögezni: mégis fontos feladata van a böl­cseletnek az ezredvégen. De lás­sunk néhány gondolatmenetet a kötet anyagából, hogy világossá váljék, miről van szó. Kolakowski nem csekély ön­gúnnyal írja könyve bevezetőjé­ben, hogy előadásainak két érde­me rövidségük és az, hogy nincs bennük szó politikáról. Valójában azonban csak a mai értelemben vett politikáról, tehát aktuálpoli­­tikáról nincs benne szó, az arisz­­totelészi értelmű politikáról, vagyis a közösség életének mene­téről annál többet hallunk. Célja az, hogy Kelet-Közép-Európában élő olvasóit kiábrándítsa az új rendszerrel kapcsolatos olyan tév­hiteikből, mint amilyen például az, hogy mindaz, ami a politiká­val kapcsolatos, gyanús. Angliai tapasztalatai alapján, meggyőző érveléssel jut el például addig a tételig, amely szerint: „A politikai hatalom szerveit tehát lehet - sőt kötelességünk - gyanakodva szemlélni, minél jobban ellenőrizni (...), nem panaszkodhatunk azonban a puszta létezése miatt.” Ugyanígy a kiábrándítás a célja az egyenlőségről írt dolgozatának, amely­ben érzékletesen mutatja ki, hogy mit jelent, és mit nem jelenthet e fogalom a társadalomban. Míg a (keresztény ala­pokon álló) egyenlő emberi méltóság eszméje fontos érték, akárcsak az eb­ből következő törvény előtti egyenlő­ség, a javak egyenlő elosztását követe­lő egalitarizmus már félreértés: „Ez az ideológia nem arra figyel, hogy az em­berek jobban éljenek, hanem csakis ar­ra, hogy senki ne éljen jobban, mint a másik; nem állítható tehát, hogy igaz­ságérzetünk lenne a forrása, legfeljebb az irigység." Ugyanilyen típusú fenntartásai van­nak a politikai szabadság eszméjével kapcsolatban is. Bár elismeri, hogy a szabadság „önmagában is érték”, s nem csak azért, mert más javak meg­szerzésének eszköze és feltétele, rögtön hozzáfűzi: „Ebből korántsem követke­zik, hogy minél több a szabadság (a má­sodik értelemben), annál jobb.” A ma­gyarázatot a magyar olvasóknak sem kell szájukba rágni: „Néha nem alapta­lanul érezzük, hogy a szabadság túl sok is lehet, nem csak túl kevés, s hogy bizo­nyos határon túl a szabadság csak bajt hoz ránk." Még egy divatos fogalmat kell megemlítenünk, amelynek kétélű­­ségére rámutat Kolakowski. Ez pedig a tolerancia fogalma. Nagyon világosan irányítja figyelmünket arra a pontra, ahol a tolerancia közömbösségbe, saját értékeink föladásába fordulhat át: „a to­lerancia követelése gyakran közömbös­séget takar” - írja -, s a közömbös em­ber „nem ismeri a felelősséget és a meggyőződést”. Azt állítja, s talán nem oktalanul, bár meglehetősen kritikusan, hogy a tolerancia ilyen szélsőséges vál­tozatait „erősítik bizonyos filozófiai di­vatok, amelyek azt tanítják, hogy igaz­ság valójában nem létezik”. Kolakows­ki szerint ez nem szükségszerű: lé­tezik egy szűk köztes sáv a fana­tizmus és az igazság iránti megve­tés között. Az ironikus és mítoszromboló Kolakowski mellett ugyanis meg­szólal egy másik Kolakowski is. Ez a hang a felelős filozófus hang­ja, aki tudja, hogy ha valaki vala­mit lebont, újat is kell építenie he­lyette. Lássuk, milyen típusú fo­galmi építmények megerősítésén fáradozik e cinikusnak egyáltalán nem mondható filozófus. Ugyan­csak oxfordi tapasztalatnak gon­dolom azt, hogy kiemelt fontossá­gúként tárgyalja az úgynevezett „társasági erényeket". Tudjuk, az angol kultúrának szerves része mind a mai napig a társasági kul­túra: a mindennapi érintkezések kifinomult és gazdag viszonyrend­­szere. Az erényről külön esszét író szerző döntő jelentőségűnek mondja a mindennapi társas viszo­nyok szerkezetét és minőségét. A brit társadalom- és eszmetörténet hagyományának megfelelően er­kölcsi szokásként beszél az erény­ről, amelyet úgy határoz meg, mint olyan készséget, amely „erkölcsi­leg értékes, s az egyes embert is, vala­mennyi emberi kapcsolatot is nemeseb­bé teszi”. Ha pedig készség, akkor azt nem könyvekből lehet elsajátítani, ha­nem „úgy sajátítjuk el, mint a legegy­szerűbb készségeket, a késsel-villával étkezést vagy az úszást”. Nem prédikál tehát ezzel kapcsolatban szerzőnk („hasznavehetetlenek az erényesség könyvei”), hanem kedvet ébreszt, és visszavezet bennünket a tapasztalat vi­lágához. Aztán az igazmondás kérdés­köre kapcsán elveti azt a Szent Ágos­tonnak és Kantnak tulajdonított nézetet, amely szerint a hazugságot minden kö­rülmények között el kell kerülni. Érve­lése a következő: „...olyan társasági erények, mint a diszkréció vagy az ud­variasság, nagyon gyakran a hazugság határát súrolják, de nem nehéz belát­nunk, ha ezeket az erényeket nem gya­korolnánk, a közösségi élet sokkal rosszabb lenne...” Ugyanígy az eré­nyekhez kanyarodik vissza a gazdag­ságról szóló gondolatmenetében is, ahol az újgazdagok kihívó gazdagságával veti össze az elegáns viselkedésmódot, rámutatva arra, hogy „a mértékletesség az elegancia nélkülözhetetlen eleme”, s „ udvariasság fejeződik ki benne”. Ám a közösségi élet organikus brit eszménye egy másik regiszterben is megszólal Kolakowski kis könyvében. Oxfordi disszidensként ugyanis nem szégyell a nemzet életfontosságú kérdé­seiről sem szót ejteni. A kollektív fele­lősség fogalmának árnyalt bemutatása kapcsán például kijelenti, hogy bár a kollektív felelősség mástól (sem jogi­lag, sem más módon) ki nem kénysze­ríthető, magunk számára fontos érték le­het, mivel ez bizonyíthatja, hogy az adott közösség, nemzet, egyház, intéz­mény „a szemünkben egyfajta erkölcsi képződmény”, amely „a sorsközösségbe vetett hitünkön" is alapul, s amelyet ak­kor is elismerünk, amikor vétünk ellene. E szempontból emeli ki a „nemzeti fele­lősségtudat” kategóriáját, s a következő figyelemre méltó tézist állítja föl: „ha hiszünk abban, hogy a nemzet szellemi és erkölcsi egység (...), akkor jól tesz­­szük, ha az egyéni felelősség mellett a kollektív felelősségben is hiszünk". E közös felelősségtudatot kiterjeszti az egyházra is: „Az egyház lelki egészségét erősíti, ha képes azt mondani (ahogy a mai római katolikus egyház, dicséretére legyen mondva, képes), hogy sajnálja és szégyelli az egykor elkövetett jogtalan­ságokat, üldözéseket és bűnöket...” Ezeket a bátran vállalt emelkedett szavakat koronázza meg a szerzőnek az a több helyen is visszatérő meggyőző­dése, amely szerint - dacára minden modern filozófiának és kétkedésnek - „a jó és a rossz megkülönböztetésének képessége emberi mivoltunk elidegenít­hetetlen része”. Ennél többet azonban — jó ízléssel - nem hajlandó mondani, „mert akkor itt most a metafizika homá­lyos szakadékába kellene aláereszked­nünk, ám ez sehogy sem illik az efféle frivol alkalmakhoz.. Horkay Hörcher Ferenc 1998. május 23., szombat

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék