Magyar Nemzet, 2001. november (64. évfolyam, 255-279. szám)

2001-11-03 / 256. szám

Ki Mapi Nemzet Magazin 2001. november 3., szombat Nők, India és egy figyelmeztetés Kelet lányai A világ ma azt kutatja, hol tévesztett utat. Hogy az iránnyal baj van, nem csak a tornyok leomlása jelzi. Évek óta mind többen fordulnak egy bizonyos égtáj felé. A Kelet mindig akkor lett fontos, amikor a fehér ember bajban volt, amikor megbotlott. I­If.H­os­pár Sándor______ n­. ... ebebről várta a megoldást, ahonnan annyi se­gítséget kapott. A keleti embert az európai hol­d csodálta, hol próbálta kifürkészni titkait. Ezért­ ünnepelte Tagorét, az indiai költőt, mikor a hú-■ A­szas években végigjárta Európát, ezért fogadták (ti ‘ípi, rajongással a nők Yesudiánt, mikor Pesten jóga- ifjú stúdiót nyitott, s ez hökkentette meg az angolo­■­­kát, mikor Gandhi meghirdette Indiában a bé­kés, fegyvertelen „együtt nem működést”. ’,,«««», neje( tovább fokozta egy asz­szony, bizonyos Alexandra David­ Neel, aki férfigúnyában bejutott egy ti­beti kolostorba, és láma lett. A kalandról persze könyvet írt, amelyet vet­­­tek, mint a cukrot, s minden jobb angol családban illett tudni róla. Blavatsky asszonyról is, de ő orosz volt, akiről súgva beszéltek, ráadásul felforgató hírében állt. Tényleg az volt. Ugyanúgy vágott neki Keletnek, mint a­ többiek, de mikor megtért Londonba, a portékától, amelyet onnan hozott, a keresztény világnak kettéállt a füle. Összegyúrta és szintézisbe hozta a keleti és a nyugati vallásokat. Ebből alkotott teozófiájáért ezrek rajongtak, még olyanok is, mint a cinikus Maugham. Vállalkozó kedvű asszonyokból később se volt hiány. Az amerikai Margaret Bourke-White fényképezőgéppel vágott neki Indiának, s ami megőrizte a nevét, az a fotó, amelyet Gandhiról készített a börtönben. A fogoly egy rokkát pörget. Nem törődik a riporterrel, nem vág képe­ket. Ül és fon. Mi vonzza az európai embert Kelet felé? S ami még rejtélyesebb: mi vonzza a nőket? Hisz nekik mégiscsak nehezebb vállalni a törődést, az ir­datlan hosszú utat. Mikor az elsők elindultak, még nem volt repülő, és vonat se nagyon. Nem tudhatták, mi várja őket, ha megérkeznek, lesz-e szállásuk, iható vizük, s főleg olyan ember, akire rábízhatják magukat, amikor mennének tovább, beljebb, az ismeretlen cél felé. Sokáig hittem, hogy ilyen kalandra csak birodalmi népek asszonyai gondoltak. Akik előtt már tapostak némi ösvényt a honfitárs férfiak. An­golok, hollandok, spanyolok, akiknek hajói járták a tengereket, konzul­jaik ott voltak minden jelentős városban, s tisztviselőik a gyarmatokon jobban ismerték a kultúra értékeit, mint a helyiek. Ha így hittem, rosszul hittem. Magyarok is felkerekedtek. Nekik több bátorságra volt szükségük, mint az angol vagy a holland nőknek. Nem véletlen, hogy legtöbbjük mű­vész volt. Mint az a kettő, akik elsőként vették célba Indiát. Történetük Nagykanizsán kezdődik. Ide érkezik 1908 elején egy festő, bizonyos Sass Brunner Ferenc, egyrészt rokonlátogatóba, másrészt hogy művészeti iskolát nyisson. Öccse, Mihály városi közrendőr, s ha van köze az alábbiakhoz, csupán annyi, hogy a városi kapitány lánya lesz az első, aki a kurzusra jelentkezik. Farkas Erzsébetnek hívják a lányt, s már beiratkozásakor látni, hogy nem lesz könnyű tanítvány. El­viszi magával ecseteit, ceruzáit, s közli a mesterrel, hogy most azonnal kezdje el az oktatást. A lány fanatikus, ráadásul csinos, Sass Brunner nem tehet mást, el­kezdi az órát. Gyorsan haladnak mindennel. Egy év múlva házasság, a rá következő évben gyerek, de őket nem zökkenti ki se ez, se az. Festenek és járják az országot. Attól fogva együtt tanítanak. Életük fordulópontja a kommün lesz tizenkilencben. A férj túl hangos szerepet vállal, s mikor Kun Béláék megugranak, becsukják. Kijön, de hi­te, ambíciója a börtönkapu mögött marad. Nincs kedve festeni már. A rendőrkapitány lánya noszogatja egy darabig, de aztán látja, hogy ilyen férjjel nem jut messzire a művészetben. Elhagyja Sass Brunner Ferencet. Tíz év telik el. Az asszony mániákusan keresi, merre s ho­gyan tovább. Életmódot változtat, vegetáriánus lesz, böjtöl, 1928 nyarát egy sátorban tölti a tihanyi Akasztó-hegy alatt. Hiába az elismerések, a nagy sikerű kiállítás a Nemzeti Sza­lonban, érzi, hogy más környezetre van szüksége, mennie kell. „A szél, az eső, a nap, a fák, a patakok, a madarak nem kérdezik, ki vagy, mi a neved s a foglalkozásod: ők és barát­­jai a remetéknek, zarándokoknak. Hozzájuk vágyom, az ő egyszerű, de törvényszerű életüket akarom élni, nem a para­dicsomból kiűzött, hiú ábrándok után futó, elkorcsosult, beteg társadalom rosszul felépített légváraiban sínylődő emberekét.” Lánya tizenkilenc éves, szobrásznövendék, az akadémián Kisfaludi Stroblnál tanul. Egy napon bemegy hozzá, s megkérdi, vele tart-e Indiába. Az bólint, leteszi a mirttázóját, ráteríti a nedves vásznat a formálódó agyagra, és becsukja maga mögött a kaput. So­ha többé nem mintáz szobrot. Festő lesz, nem is akármilyen, de ezt akkor még nem tudja. 1929. május 5-én indulnak. . Az első állomás Róma, onnan hajóval le Egyiptomig. Útközben az anya álmot lát. Egy délceg, fehér szakállas férfi fáklyát nyújt át neki. Világíts vele, ennyit mond, nem többet. Tagore volt, kiáltja, mikor felébred. A Nobel-díjas indiai költő akkor hordozta magát körbe a kontinensen, arcmását minden jobb újságban látni lehetett. Nálunk is járt. Verse­ket olvasott fel, Balatonfüreden fát ültetett, ki más lehetett volna az álombéli alak? Ő, csakis ő. Lapot küldenek Indiába, a költő válaszol, várja őket Szanti­­niketánban. Érkezésüknek magyar tanúja is van: a vendégprofesszor Germanus Gyula. Könyvéből tudjuk, mekkora ámulat fogadja a messziről jött két idegent. Soványak, hosszú szőke hajuk kócosan lóg a vállukra, a lábukon nincs cipő. Az indiaiak megszeretik, és kézről kézre adják őket. Főleg a mahara­dzsák. Az egyik közülük, a barodai, többéves szerződést ajánl, feltéve, hogy festészetüket indiai témáknak szentelik. Elindulnak hát, hogy felfedezzék Indiát. Mindenütt festenek, rajzol­nak, megörökítik a tájakat, a templomokat, az embereket. Az újságok gyakran írnak róluk, egyre többet emlegetett jelenségek immár. Az anya 1934-ben találkozik Gandhival. „Ezrekre menő tömeg köze­pén egy szál ruhájába burkolt kicsi gyermektest, egy gyönyörű koponya, csendes, nyugodt gesztusok s egy nagy szeretetáram, mely langyos tava­szi szellőhöz hasonlóan körülölelve tartja a gyengéket... Találkozásunk olyan volt, mint a különböző messze harcterekről megtért bajtársak ösz­­szeölelkezése.” Eközben sorra készíti vásznait a magyar tájakról. Főleg a Balatonról. Mi ez? Honvágy? Kielégületlen ambíciók? Ezért dönt úgy hat év után, hogy hazalátogat? Vagy azért, mert a lányát szerelmi csalódás éri? Elindulnak, de útjuk nem úgy alakul, ahogy tervezik. Két évre megáll­nak Japánban. Próbának barátkozni a környezettel, az emberekkel, a táj­jal. Nem megy. Újra hajóra szállnak, s nagy sokára, 1938 nyarán megér­keznek Sümegre. Sass Brunner él ott, az apa, a férj, aki nagy reménnyel várja őket, hátha végleges a hazatérés. Nem az. Nincs maradásuk. Épp csak kipakolnak, a helyi művésztársaság előtt levetítenek egy filmet, amelyen Tagorét látni, ahogy versét énekli, és Erzsébetet, amint a dallam­ra indiai módon táncol. Kész, ennyi volt, mennek tovább. Valami űzi, hajtja őket. Merre? Miért? Megállnak Londonban, de csak azért, mert kiállításuk nyílik. Aztán újra India. A lány boldog, hozzászegődik egy orosz férfi, az anya beteg, érzi, hogy nem sok ideje van hátra. Naini Tában élnek, a Himalája lábá­nál, ahová az angolok deportálák őket a háború alatt. A magyarok ellen­séges ország polgárai, nem mászkálhatnak ide-oda. Az asszony ereje fogytán. Már csak annyit kér a sorstól, hogy befejez­hesse képciklusát Buddha megvilágosodásáról. A sors kegyes hozzá: be­fejezheti. 1950-ben köszön el lányától és a földi világtól. Anyja halála után Brunner Erzsébetnek nem volt tovább maradása szám­űzetésük helyén. Delhibe költözött. Portrékat festett, művészekét, kato­nákét, politikusokét, de ez inkább megélhetés. Mikor közeledett Buddha születésének 2500. évfordulója, félretette a portrékat. Elindult, hogy vé­gigjárja és megörökítse a legszentebb zarándokhelyeket. Indián kívül megfordult Nepálban, Burmában, Thaiföldön, Ceylonban, s az útközben festett képekből kiállítás lett. Mi több, az volt az indiai ünnepségek fény­pontja. Nehru ragaszkodott hozzá, hogy a palotájában rendezzék meg. Akkor már sokan ismerték a magyar festőnőt. A szokásait különösen. Naponta ugyanabban az időben, délután ötkor kiment a háza elé, élel­met osztott a madaraknak s a kóbor kutyáknak. Rendszeres vendégei voltak a tibeti menekültek, hol pénzt, hol élelmet kaptak tőle. Közben szaporodtak az elismerések. Megkapta a Padma-Shri állami díjat, a legbüszkébb mégis arra volt, amit Nehru mondott. Brunner Er­zsébet képein keresztül olyat látott meg Indiából, ami addig rejtve volt a szeme előtt. Egyetlen elismerés hiányzott, de az nagyon. Volt már kiállításuk az anyjával San Franciscóban, Tokióban, Londonban, Glasgow-ban, Los Angelesben, Bangkokban, Rangoonban, de Magyarországon sehol. Mióta eljöttek, nem hívta őket senki. Hetvenegy éves volt Brunner Erzsébet, amikor a református Ráday­­kollégium megtörte a jeget. Ennek dísztermében akaszthatta ki először indiai képeit. Aztán a Műcsarnok következett, majd Nagykanizsa, ahon­nan nekiindultak hatvan évvel azelőtt. Ő maga is eljött, látni akarta az arcokat. Hosszú ráadást kapott az élettől. Kilencvenegy évesen halt meg az idén júniusban. Hindu szokás szerint elégették. Úgy rendelkezett, hogy hamvai felét a Gangeszbe szórják, a másik felét pedig az anyja sírjára Naini Talban. Rendelkezett a képekről is. Ezerkétszáznak az Indira Gandhi Center of Artba kell kerülnie, ötszáznak pedig oda, ahonnan elindult, Nagykanizsá­ra, a város múzeumába, így igazította Brunner Erzsébet még egyszer, utoljára a figyelmet Kelet és India felé. Onnan érkezett augusztusban egy másik festőnő, Amrita Sher-Gil. Nem földi valójában, mert hatvan éve halott. A festményeit láthattuk meg a róla készült fényképeket, s ez elég volt ahhoz, hogy azt mondjuk: varázslatos. A varázst tovább fokozta származása, az, hogy apja szikh herceg volt, az anyja magyar úrhölgy, s így Amrita felerészben honfi­társunk. Huszonnyolc évet élt csupán, de azt folytonos izzásban. Nem kéne kérdezni, miként halt meg, hiszen nyilvánvaló, hogy elégett. Mindenhez tehetséggel nyúlt: ecsethez, tollhoz, kottához. Párizsban tanult, Magyar­­országról vett magának férjet, és Indiában találta meg önmagát. „Csak ott tudok festeni, másutt nem vagyok magabiztos.” Amrita Sher-Gil nemcsak örömadó szépséget hozott. Egy figyel­meztetést is. Hogy mifélét, azt Hermann Hesse fogalmazta meg, amikor Indiában járt. Három gyermek apja volt, sikeres író, egy napon mégis hajóra szállt, hogy eljusson Keletre. Három hónapon át kószált, nézelődött, keresett, aztán ezt üzente haza övéinek: „Keletből mindenütt a hit árad, úgy, ahogy Nyugatból a technika és az értelem... Nem fog segíteni rajtunk, ha át­vesszük mindazt, ami keleti, és az se, ha próbáljuk Indiát vagy Kínát kö­vetni. De ugyanúgy nem megoldás, ha visszatérünk ahhoz, ahogy az ős­keresztények éltek. Az európai kultúrát csak úgy menthetjük meg, fenn­maradása csak akkor lehetséges, ha visszatalálunk ahhoz az élethez, me­lyet a vallás, a közös hit irányít.” A kötél, amelyen a magasban Brunnerék és Amrita Sher-Gil egyensú­lyoztak, felhőkarcolók és templomok közt volt kifeszítve. Mostantól nincs az a kötél. Többé nem lehet egyensúlyozni a kettő között. A magasságot másként kell keresni. A Sass Brunner Erzsébet (1937)

Next