Magyar Nemzet, 2002. augusztus (65. évfolyam, 178-203. szám)

2002-08-03 / 180. szám

2002. augusztus 3., szombat Nézőpont Hamar Nemzet­i Nézőpont Magyar Nmet Hogyan tovább, Nemzeti? Konfliktusforrása, hogy a teátrumnak máig nincs kinevezett vezetősége A civilizáció fejlődése során két, közös gyökerű szellemi energia volt képes közösséget teremteni: a vallás és a színház. Mindkét tudatforma számára hatékony esz­köznek bizonyult a nemzeti nyelv. Hazánkban például a reneszánszban, a három részre szakadt országban a reformáció adta az egységesítő erőt azzal, hogy az anyanyelv művelését állítot­ta előtérbe, a nemzeti nyelv a magyar állam széthullása után átvet­te a nemzeti együvé tartozás jelképének szerepét és képviseletét. A polgári életmód és a jó ízlés mintáinak felmutatása mellett a felvi­lágosodás idején Bessenyei, Kazinczy, Wesselényi egy nemzet kul­túrájának értékét azon mérte le, hogy mennyire fejlett a drámairo­dalma és színházművészete. Számukra a kultúra egyet jelentett a magyar nyelv kiművelésével, a morális nevelés és a patrióta szín­ház iránti igénnyel. A Nemzeti Színház, mint a magyar nemzeti kultúra intézmé­nyeinek egyike, ma már elsősorban nem csupán a nyelv csinosítá­sán, a morális viselkedés példáinak felmuta­tásán kell, hogy fáradozzék. A huszadik szá­zadi morált, emberi méltóságot és kapcsola­tokat egyaránt romboló fejleményei után, a fél évszázados diktatúrát követően a színház­nak és a kultúra egész nemzethez tartozó, egyéb intézményeinek fontos feladata, hogy elősegítsék a szellemi rekonstrukció folya­matát. A mai kulturális-művészeti viszonyok kö­zött a színházak, persze nem a maguk jószán­tából, a piac szereplőivé, híg fogyasztói igény kiszolgálóivá váltak. A szellemi rekonstruk­ció megindításában a Nemzeti Színháznak különleges feladatai vannak, mindenekelőtt az, hogy az egyetemes drámaművészeti örök­ség és a hazai drámaművészet alkotásait ma­gas színvonalon vigye színre. Kérdés, hogy a színház leendő vezetése mennyire képes az elvárásoknak megfelelni. A pillanatnyi helyzet ugyanis nem mondható biztatónak. Nem kívánok az előzményekkel senkit ter­helni. Tényszerűen abból indulok ki, hogy a Duna-parton felépült az első, eleve a Nemzeti Színház céljaira szánt épület, ami több, mint örvendetes esemény. Az eddig lezajlott két bemutató különböző tapasztalatokkal szol­gált, amelyek felszínre hoztak néhány hiá­nyosságot: a nézőtér egyes szélső pontjairól nem lehet a teljes já­tékteret belátni, nem kielégítő az akusztika stb. De bármennyire is figyelemre méltók a kifogások, túlzóan elfogultnak minősíthetők azok a vélemények, amelyek a kialakult helyzetben a megoldást az épület privatizálásában vagy részbeni lerombolásában, mások part menti salátabárrá, sörözővé való átalakításában látják. De já­tékos kedvű és elkötelezett honpolgárok részéről már felmerült szórakoztató-, szabadidőközpont, játékkaszinó létesítésének gon­dolata is, ami persze abszurdum. Ha már akadtak olyan makacs emberek, akik felépítették, nem lenne szerencsés, ha rögeszme diktálta indulatoknak, cinikus ötletgyártók lekezelő megjegyzései­nek engedve lerombolnák. Egyszerűbb megoldás az indokolt hiá­nyosságokat a gyakorlati tapasztalatok alapján számba venni és kijavítani. Bizonytalanságot keltett, hogy a kulturális kormányzat első in­tézkedései konfliktusokat szültek, illetve az a körülmény, hogy a színháznak nincs kinevezett vezetősége, szerződtetett társulata, így a levegőben lóg az őszi évad előkészítése. Persze ha százhatvan­öt évet ki tudtunk várni, semmi sem indokolja, hogy a teljes szín­házi üzemmenet megindítását az illetékesek elkapkodják. Az első két bemutató tapasztalata azt is igazolta, hogy a színházi gépezet megbízhatóan működik. Olyan külföldi szaktekintély, mint Vasziljev felléptette társulatát, és a jövő évadra tervezett vendég­rendezését sem az elégtelen technikai feltételekre, hanem más, személyes okokra hivatkozva mondta le. Közösséget formáló, összefogó nemzeti erővé akkor válik a színház, ha sikerül jó képességű, elhivatott tagokból álló társulatot felépíteni, amelyben helyet kapnának a nemzeti színházi szellemet még őrző, tapasztalt színészek, tehát a jelenlegi Magyar Színház számos, érdemes tagja, továbbá az elmúlt évek során a színháztól távozó és jelenleg más színházaknál tevékenykedő színészek, de különösen fontos lenne minél több tehetséges fiatal szerepeltetése, aki képes lenne az előadásokba energiát, len­dületet vinni és a színház vonzerejét a fiatal­ság, a diákság körében fokozni. A kidolgozandó műsortervben feltétlenül helyet kellene kapni a határon túli, magyar nyelven játszó társulatok legjobb produkciói­nak, amelyeknek befogadása erősíthetné ezeknek az intézményeknek, társulatoknak a nemzethez tartozását és a színház közönségé­nek lehetővé tenné, hogy szélesebb színházi horizontot ismerjenek meg. A Nemzeti Színház tevékenységében ké­nyes kérdés a hagyomány és a modernség vi­szonya. Egyrészt nyilvánvaló, hogy a színház nem múzeum, másrészt úgy gondolom, hogy az új kifejezési eszközökkel történő kísérlete­zés helye nem a Nemzeti Színházban van. Ugyanakkor tény, hogy a felépült színház ren­delkezik stúdió-játéktérrel, amit a színész­képzés céljaira jól ki lehet használni. Ezen túl a játéktér kiválóan alkalmas lehet arra, hogy az ország legjobb alternatív színházi produk­cióit befogadja akár alkalomszerűen, akár in­tézményesített stúdiószínházi szemle kereté­ben. A cél ebben az esetben is a fiatal közön­ség megnyerése maradna. A közösséget formáló, összefogó erő akkor teljesedhet ki, ha az intézmény művészeti és szervezési vezetése különböző színházi ele­mek szintézisét hozza létre és ezzel lehetővé teszi, hogy a teátrum rendszeres látogatója képet kapjon minden olyan színházi minő­ségről, ami figyelmet érdemel. A Nemzeti sorsa fordulóponthoz érkezett, amennyiben a kö­zönség felfokozott érdeklődéssel várja az új épületben sorra kerü­lő előadásokat, színészi és rendezői teljesítményeket. Ezt az érdek­lődést kár lenne kihasználatlanul hagyni. Sok mindent elölről kell kezdeni és egyidejűleg bonyolult fel­adatokat kell megoldani. Hosszadalmas és drámai fordulatokban bővelkedő előzmények után itt az ideje, hogy elkezdődjék a szín­házban az érdemi munka. Nem lerombolni, hanem továbbépíteni kell a Nemzetit. A szerző színháztörténész A Nemzeti sorsa forduló­ponthoz érkezett, amennyi­ben a közönség felfokozott érdeklődéssel várja az új épületben sorra kerülő elő­adásokat, színészi és tervezői teljesítményeket. Ezt az ér­deklődést kár lenne kihasz­nálatlanul hagyni. Sok min­dent elölről kell kezdeni és egyidejűleg bonyolult felada­tokat kell megoldani. Hosz­­szadalmas és drámai fordu­latokban bővelkedő előzmé­nyek után itt az ideje, hogy elkezdődjék a színházban az érdemi munka. Nem lerom­bolni, hanem továbbépíteni kell a Nemzetit. ÉN NEM TUDOM.­.. B Kristóf Attila________________________________________ (hogy versenyezzünk)... Én nem tudom, hogy a horgászathoz kell-e tehetség. Azt hiszem, kell, ugyanúgy, mint a világ szinte minden dolgához. Ide illik talán a Mici mackóból Füles bölcs mondása, miszerint „sokféle népek vannak, egyik nem akar, a másik nem tud, ennyi az egész”. Valószínűleg azonban a horgászatban is szerepet játszik a sze­rencse, miként a világ szinte minden dolgában. Erre meg Zrínyi halhatatlan mondása illenék: „Sors bona nihil aliud.” (Azok szá­mára, akik csak görögül értenek: „Jó szerencse kell, semmi más.”) Minden nyárelőn (legtöbbször május utolsó szombatján) az egyik legnevesebb horgászeszköz-forgalmazó cég, a Balzer és az egyik legnevesebb magyar politikai párt, a Fidesz horgászver­senyt szokott rendezni Balatonalmádiban, az úgynevezett „Négy­méteres Vízen”, amelynek mélysége helyenként a 80 centimétert is meghaladja. A verseny főszervezője az egyik legnevesebb magyar horgász­lap kiadója: Petrenka János. A verseny fővédnöke pedig Áder János. Versenyzőként, megint Fülesre utalva, „sokféle nép van jelen”, a lényeg azonban az, hogy itt mindenki nagyon akar. (A halak ke­vésbé.) Immár hagyomány, hogy a Magyar Nemzet is minden al­kalommal elindítja háromfős csaptát, s több együttest (köztük a Csökkentlátó Képességű SC-t) meg is előz. Akár így, akár úgy, ez a verseny társadalmi eseménnyé vált Al­mádiban. A város polgármestere is védnöki szerepet játszik, s a település lakóinak fele kilátogat ebből az alkalomból a tóparti promenádra. Jómagam immár negyedik éve végzek a tisztes középme­zőnyben. Idén Natasát is elvittem, aki nagyon rendesen viselkedett. Ka­pott egy rendezői bilétát, ami a veszettség elleni oltás mellett fe­lettébb jól mutatott a nyakán. Méltósággal viselte. Mint a fentiekből nyilván kiderül, ez egy „polgári” horgászver­seny. Ez kitetszik abból is, hogy minden második ember névről ismeri Natasát, s így az is egyértelmű, hogy minden második em­ber eme rendezvényen Magyar Nemzet-olvasó. Csapatunk ezúttal is hozta szokott formáját. Nálunk versenyez (csapatkapitány) Sz. Gábor, az egyik legsi­keresebb magyar alvóhorgász. Saját állítása szerint pecázás köz­ben el szokott aludni, s mindig arra riad fel, hogy a botját viszi a ponty. Ahogy elbólint, máris kapása van, de olyan, hogy végül a halat pajszerrel kell lefeszíteni a horogról. Halszűkében olykor megpróbál alvást színlelni, de a pontyok nem dőlnek be. Másik horgásztársunk, Cs. Attila a verseny előtt néhány nap­pal fogott egy közel 30 kilós pontyot, amivel egyébként nem csak a Balzer-kupát, de a horgász-vb-t is megnyerhette volna. Tűnőd­tünk azon, hogyan lehetne eme halat becsempészni az almádi zsákmány közé, de kissé feltűnő lett volna közel méteres termeté­vel a tízcentis snecik mellett. Ezért aztán, mint illik is polgári ver­senyzőkben, győzött bennünk a becsület. Én magam azzal tűntem ki, hogy reggel siettemben égve hagy­tam a kocsi lámpáit, s amikor kora délután visszaindultam volna Cs.-ra, Natasával, az akkumulátorom azt sem mondta, hogy nyilik. Ott álltam tehetetlenül egy rét közepén, amikor megjelent két almádi rendőr egy járőrkocsiban. Ha hiszik, ha nem, megkér­dezték, mi a baj, mikor megtudták, azonnal elindultak, hogy egy „bikát”, (indítókábelt) keressenek. Végül az egyikük sógorának unokaöccsétől sikerült is szerezniük. Beindították a kocsimat, s velem együtt szívből örültek, amikor sikeresen elpöfögtem. Köszönet érte. Hogy találkoztam-e ilyen kedves, szolgálatkész rendőrökkel evilági életemben, én nem tudom. Magyar Nemzet­en „...a dolgot ét magát nézzük... ” Szelektív emlékezet M Torkos Matil­ d___________________________________________ M­edgyessy D-209 Péter regnáló magyar miniszterelnök nem emlékszik, milyen rangban nyert elbocsátást a pártállami titkosrendőrség kötelékéből. 1930-as szüle­tésű apám őrvezetőként szerelt le a sorkatonai szolgá­latból Aszódon, elért rendfokozatát sohasem feledte, emlékezőtehet­ségben leverte doktor Medgyessyt a beregi földműves. Medgyessy elfelejtette, hogy századosként avagy őrnagyi rang­ban mondott-e búcsút a titkosszolgálatnak, így nem csoda, hogy a hosszú távú memóriában gyengélkedő volt titkosügynök emlékei szerint hol a KGB elleni elhárításban véli felfedezni szt-tiszti tevé­kenységét, hol úgy véli, gazdasági elemzések készítésével töltötte D-209-esként megélt éveit, hol gazdasági tárgyalásnak álcázott dél­koreai utazásra mint kémelhárítói feladatra tesz sejtelmes utalást. A rangját felejtő Medgyessy egy dologban azonban biztos: mun­katársait nem figyelte, róluk nem jelentett, sem szóban, sem írásban. Sőt ügynökjelöltek beszervezésének előkészítésében sem vett részt. Márpedig egy korabeli belügyminiszteri parancs szerint a kémelhá­rítás mellett ezt is elvárták a szigorúan titkos állományú tisztektől. A közgazdaság-tudományokban való járatlanságunk ellenére bátran meg merjük kérdőjelezni a füstös presszó operatív sarkában D-209 által a tartótisztjének szóban előadott, adatokkal alátámasz­tott gazdasági elemzések mélységét, használhatóságát. Félreértés ne essék, nem D-209 tartójának szellemi képességét vitatjuk, hogy em­lékezetből ne lenne képes jelentéssé szelídíteni Medgyessy korabeli gazdasági elemzéseit. Sőt azt sem állítjuk, hogy a D-209 szakmai kvalitásai alapján ne lett volna képes a sörözőpult mellett lenyomni egy veretes elemzést az adósságcserék természetéről, az olajválság hatásáról az aratás költségeire. Sőt elismerjük azt is, ha kell, hogy D-209 a gamma-sugarak hatásáról a paksi atomerőműre témakör­ben is kész lett volna még románul is értekezni. Ám a komoly elem­zőmunka ismérve véleményünk szerint mégiscsak az írásbeliség. Ezért a Medgyessy-múltat fürkésző bizottság helyében mi mégis ra­gaszkodnánk ahhoz, hogy­­ miniszterelnökünk és a gazdasági elem­zőmunka presztízsének megóvása érdekében - az illetékes archívu­mok őrei adják ki a D-209 jelentéseit, gazdasági elemzéseit tartalma­zó leveleződossziét. Ezek a gazdasági elemzések ma már biztosan nem képeznek államtitkot. Nincs kétségünk afelől, hogy Medgyessy Péter nem tartja bohó­zatnak a titkosszolgálati múltjának tisztázása érdekében felállított parlamenti vizsgálóbizottság munkáját. Mégis kételyt ébresztett bennünk, hogy miközben egy kereskedelmi tévének adott interjú­ban elismerte: pénzt kapott szt-tiszti munkájáért, bizottsági meg­hallgatásán ennek homlokegyenest az ellenkezőjét állította. Vagyis csak a magasabb, a köztisztviselői bérét vette fel. Sőt - jóllehet azt már elfelejtette, hogy meddig jutott a titkos hierarchia lépcsőjén - az őt megillető korabeli kedvezményt fel tudta idézni: tikosszolgálati díjazása és a pénzügyminisztériumi fizetése közötti különbözetet nem kellett befizetnie a belügyminisztérium pénztárába. Márpedig egy ilyen kedvezmény racionális indoka az is lehetett, hogy valóban csupán fedőfoglalkozása volt a Pénzügyminisztériumban, korábbi munkahelyeként a Belügyminisztériumot tartották nyilván. Medgyessy - állítása szerint - nem jelentett rendszeresen sem in­tellektuális gazdasági elemzések formájában, sem a környezetében felbukkanó állambiztonsági kockázattal sújtott munkatársakról, in­formátorokat sem szervezett maga köré. Azt, hogy miért voltak vele mégis oly elégedettek a tartói, hogy a pénz- és tárgyjutalom mellett még magas kitüntetéssel is honorálták intelligence service-munká­ját, egyelőre homály fedi. El kell ismernünk: a vizsgálóbizottságnak nem sikerült sarokba szorítani D-209-et. És ezt nem a meghallgatásán mellette ülő, „Ló­ránt utcai” munkatársának köszönhette, hanem saját „felkészültsé­gének”. Medgyessyt a saját felségterületén elég nehéz lesz nyir, de­mokratikus módon leleplezni. T­OLLHEGYEN _ Pu­.hál­ György____________________________________________ Kisgazdálkodás Nem tudom, ebben a pillanatban hány kisgazdapárt található az ország­ban, hány politikai szerveződés mondja magáról, hogy valamikor az FKGP emlőjén nevelkedett, csak aztán jött Torgyán doktor, mire ők visszamarad­tak a fejlődésben, és új pártot alapítottak. A hét végén például Balogh Gyula vezetésével létrejött egy civil mozga­lom, amely állítólag a vidéki lakosság érdekeit szeretné képviselni, s ennek része lenne a hamarosan induló Vidék Pártja. Hasonló céllal bont majd zászlót a hónap közepén a Bánk Attila (őt is Torgyán József rúgta ki) által jegyzett Magyar Vidék és Polgári Párt. Ha mindehhez hozzávesszük az ed­dig már bejegyzett kisgazdapártokat (Történelmi Kisgazdapárt, Nemzeti Kisgazdapárt, Nagyon Kisgazdapárt, Igazi Kisgazdapárt satöbbi), bátran elmondhatjuk, kisgazdapártok tekintetében jól állunk. Köszönjük, Torgyán doktor! Turi-Kovács Béla, a Kisgazda Polgári Egyesület (ilyen is van) elnöke minap azt mondta, minden olyan kezdeményezést támogatnak, amely a kisgazdaegység helyreállítását célozza. Veretes gondolat, csak éppen nem hiszünk benne. Amíg Torgyán itt van, nem lesz kisgazdaegység. Vita lesz, dráma, kizárás, fegyelmi, botrány, székházostrom, vendetta, miegyéb. Elszomorító. Kétségbeejtő. És a nagy szervező, a Bölcs Vezér még min­dig ott göcög a színfalak mögött, és vannak, akik még mindig hisznek neki.

Next