Magyar Nemzet, 2002. augusztus (65. évfolyam, 178-203. szám)
2002-08-03 / 180. szám
2002. augusztus 3., szombat Nézőpont Hamar Nemzeti Nézőpont Magyar Nmet Hogyan tovább, Nemzeti? Konfliktusforrása, hogy a teátrumnak máig nincs kinevezett vezetősége A civilizáció fejlődése során két, közös gyökerű szellemi energia volt képes közösséget teremteni: a vallás és a színház. Mindkét tudatforma számára hatékony eszköznek bizonyult a nemzeti nyelv. Hazánkban például a reneszánszban, a három részre szakadt országban a reformáció adta az egységesítő erőt azzal, hogy az anyanyelv művelését állította előtérbe, a nemzeti nyelv a magyar állam széthullása után átvette a nemzeti együvé tartozás jelképének szerepét és képviseletét. A polgári életmód és a jó ízlés mintáinak felmutatása mellett a felvilágosodás idején Bessenyei, Kazinczy, Wesselényi egy nemzet kultúrájának értékét azon mérte le, hogy mennyire fejlett a drámairodalma és színházművészete. Számukra a kultúra egyet jelentett a magyar nyelv kiművelésével, a morális nevelés és a patrióta színház iránti igénnyel. A Nemzeti Színház, mint a magyar nemzeti kultúra intézményeinek egyike, ma már elsősorban nem csupán a nyelv csinosításán, a morális viselkedés példáinak felmutatásán kell, hogy fáradozzék. A huszadik századi morált, emberi méltóságot és kapcsolatokat egyaránt romboló fejleményei után, a fél évszázados diktatúrát követően a színháznak és a kultúra egész nemzethez tartozó, egyéb intézményeinek fontos feladata, hogy elősegítsék a szellemi rekonstrukció folyamatát. A mai kulturális-művészeti viszonyok között a színházak, persze nem a maguk jószántából, a piac szereplőivé, híg fogyasztói igény kiszolgálóivá váltak. A szellemi rekonstrukció megindításában a Nemzeti Színháznak különleges feladatai vannak, mindenekelőtt az, hogy az egyetemes drámaművészeti örökség és a hazai drámaművészet alkotásait magas színvonalon vigye színre. Kérdés, hogy a színház leendő vezetése mennyire képes az elvárásoknak megfelelni. A pillanatnyi helyzet ugyanis nem mondható biztatónak. Nem kívánok az előzményekkel senkit terhelni. Tényszerűen abból indulok ki, hogy a Duna-parton felépült az első, eleve a Nemzeti Színház céljaira szánt épület, ami több, mint örvendetes esemény. Az eddig lezajlott két bemutató különböző tapasztalatokkal szolgált, amelyek felszínre hoztak néhány hiányosságot: a nézőtér egyes szélső pontjairól nem lehet a teljes játékteret belátni, nem kielégítő az akusztika stb. De bármennyire is figyelemre méltók a kifogások, túlzóan elfogultnak minősíthetők azok a vélemények, amelyek a kialakult helyzetben a megoldást az épület privatizálásában vagy részbeni lerombolásában, mások part menti salátabárrá, sörözővé való átalakításában látják. De játékos kedvű és elkötelezett honpolgárok részéről már felmerült szórakoztató-, szabadidőközpont, játékkaszinó létesítésének gondolata is, ami persze abszurdum. Ha már akadtak olyan makacs emberek, akik felépítették, nem lenne szerencsés, ha rögeszme diktálta indulatoknak, cinikus ötletgyártók lekezelő megjegyzéseinek engedve lerombolnák. Egyszerűbb megoldás az indokolt hiányosságokat a gyakorlati tapasztalatok alapján számba venni és kijavítani. Bizonytalanságot keltett, hogy a kulturális kormányzat első intézkedései konfliktusokat szültek, illetve az a körülmény, hogy a színháznak nincs kinevezett vezetősége, szerződtetett társulata, így a levegőben lóg az őszi évad előkészítése. Persze ha százhatvanöt évet ki tudtunk várni, semmi sem indokolja, hogy a teljes színházi üzemmenet megindítását az illetékesek elkapkodják. Az első két bemutató tapasztalata azt is igazolta, hogy a színházi gépezet megbízhatóan működik. Olyan külföldi szaktekintély, mint Vasziljev felléptette társulatát, és a jövő évadra tervezett vendégrendezését sem az elégtelen technikai feltételekre, hanem más, személyes okokra hivatkozva mondta le. Közösséget formáló, összefogó nemzeti erővé akkor válik a színház, ha sikerül jó képességű, elhivatott tagokból álló társulatot felépíteni, amelyben helyet kapnának a nemzeti színházi szellemet még őrző, tapasztalt színészek, tehát a jelenlegi Magyar Színház számos, érdemes tagja, továbbá az elmúlt évek során a színháztól távozó és jelenleg más színházaknál tevékenykedő színészek, de különösen fontos lenne minél több tehetséges fiatal szerepeltetése, aki képes lenne az előadásokba energiát, lendületet vinni és a színház vonzerejét a fiatalság, a diákság körében fokozni. A kidolgozandó műsortervben feltétlenül helyet kellene kapni a határon túli, magyar nyelven játszó társulatok legjobb produkcióinak, amelyeknek befogadása erősíthetné ezeknek az intézményeknek, társulatoknak a nemzethez tartozását és a színház közönségének lehetővé tenné, hogy szélesebb színházi horizontot ismerjenek meg. A Nemzeti Színház tevékenységében kényes kérdés a hagyomány és a modernség viszonya. Egyrészt nyilvánvaló, hogy a színház nem múzeum, másrészt úgy gondolom, hogy az új kifejezési eszközökkel történő kísérletezés helye nem a Nemzeti Színházban van. Ugyanakkor tény, hogy a felépült színház rendelkezik stúdió-játéktérrel, amit a színészképzés céljaira jól ki lehet használni. Ezen túl a játéktér kiválóan alkalmas lehet arra, hogy az ország legjobb alternatív színházi produkcióit befogadja akár alkalomszerűen, akár intézményesített stúdiószínházi szemle keretében. A cél ebben az esetben is a fiatal közönség megnyerése maradna. A közösséget formáló, összefogó erő akkor teljesedhet ki, ha az intézmény művészeti és szervezési vezetése különböző színházi elemek szintézisét hozza létre és ezzel lehetővé teszi, hogy a teátrum rendszeres látogatója képet kapjon minden olyan színházi minőségről, ami figyelmet érdemel. A Nemzeti sorsa fordulóponthoz érkezett, amennyiben a közönség felfokozott érdeklődéssel várja az új épületben sorra kerülő előadásokat, színészi és rendezői teljesítményeket. Ezt az érdeklődést kár lenne kihasználatlanul hagyni. Sok mindent elölről kell kezdeni és egyidejűleg bonyolult feladatokat kell megoldani. Hosszadalmas és drámai fordulatokban bővelkedő előzmények után itt az ideje, hogy elkezdődjék a színházban az érdemi munka. Nem lerombolni, hanem továbbépíteni kell a Nemzetit. A szerző színháztörténész A Nemzeti sorsa fordulóponthoz érkezett, amennyiben a közönség felfokozott érdeklődéssel várja az új épületben sorra kerülő előadásokat, színészi és tervezői teljesítményeket. Ezt az érdeklődést kár lenne kihasználatlanul hagyni. Sok mindent elölről kell kezdeni és egyidejűleg bonyolult feladatokat kell megoldani. Hoszszadalmas és drámai fordulatokban bővelkedő előzmények után itt az ideje, hogy elkezdődjék a színházban az érdemi munka. Nem lerombolni, hanem továbbépíteni kell a Nemzetit. ÉN NEM TUDOM... B Kristóf Attila________________________________________ (hogy versenyezzünk)... Én nem tudom, hogy a horgászathoz kell-e tehetség. Azt hiszem, kell, ugyanúgy, mint a világ szinte minden dolgához. Ide illik talán a Mici mackóból Füles bölcs mondása, miszerint „sokféle népek vannak, egyik nem akar, a másik nem tud, ennyi az egész”. Valószínűleg azonban a horgászatban is szerepet játszik a szerencse, miként a világ szinte minden dolgában. Erre meg Zrínyi halhatatlan mondása illenék: „Sors bona nihil aliud.” (Azok számára, akik csak görögül értenek: „Jó szerencse kell, semmi más.”) Minden nyárelőn (legtöbbször május utolsó szombatján) az egyik legnevesebb horgászeszköz-forgalmazó cég, a Balzer és az egyik legnevesebb magyar politikai párt, a Fidesz horgászversenyt szokott rendezni Balatonalmádiban, az úgynevezett „Négyméteres Vízen”, amelynek mélysége helyenként a 80 centimétert is meghaladja. A verseny főszervezője az egyik legnevesebb magyar horgászlap kiadója: Petrenka János. A verseny fővédnöke pedig Áder János. Versenyzőként, megint Fülesre utalva, „sokféle nép van jelen”, a lényeg azonban az, hogy itt mindenki nagyon akar. (A halak kevésbé.) Immár hagyomány, hogy a Magyar Nemzet is minden alkalommal elindítja háromfős csaptát, s több együttest (köztük a Csökkentlátó Képességű SC-t) meg is előz. Akár így, akár úgy, ez a verseny társadalmi eseménnyé vált Almádiban. A város polgármestere is védnöki szerepet játszik, s a település lakóinak fele kilátogat ebből az alkalomból a tóparti promenádra. Jómagam immár negyedik éve végzek a tisztes középmezőnyben. Idén Natasát is elvittem, aki nagyon rendesen viselkedett. Kapott egy rendezői bilétát, ami a veszettség elleni oltás mellett felettébb jól mutatott a nyakán. Méltósággal viselte. Mint a fentiekből nyilván kiderül, ez egy „polgári” horgászverseny. Ez kitetszik abból is, hogy minden második ember névről ismeri Natasát, s így az is egyértelmű, hogy minden második ember eme rendezvényen Magyar Nemzet-olvasó. Csapatunk ezúttal is hozta szokott formáját. Nálunk versenyez (csapatkapitány) Sz. Gábor, az egyik legsikeresebb magyar alvóhorgász. Saját állítása szerint pecázás közben el szokott aludni, s mindig arra riad fel, hogy a botját viszi a ponty. Ahogy elbólint, máris kapása van, de olyan, hogy végül a halat pajszerrel kell lefeszíteni a horogról. Halszűkében olykor megpróbál alvást színlelni, de a pontyok nem dőlnek be. Másik horgásztársunk, Cs. Attila a verseny előtt néhány nappal fogott egy közel 30 kilós pontyot, amivel egyébként nem csak a Balzer-kupát, de a horgász-vb-t is megnyerhette volna. Tűnődtünk azon, hogyan lehetne eme halat becsempészni az almádi zsákmány közé, de kissé feltűnő lett volna közel méteres termetével a tízcentis snecik mellett. Ezért aztán, mint illik is polgári versenyzőkben, győzött bennünk a becsület. Én magam azzal tűntem ki, hogy reggel siettemben égve hagytam a kocsi lámpáit, s amikor kora délután visszaindultam volna Cs.-ra, Natasával, az akkumulátorom azt sem mondta, hogy nyilik. Ott álltam tehetetlenül egy rét közepén, amikor megjelent két almádi rendőr egy járőrkocsiban. Ha hiszik, ha nem, megkérdezték, mi a baj, mikor megtudták, azonnal elindultak, hogy egy „bikát”, (indítókábelt) keressenek. Végül az egyikük sógorának unokaöccsétől sikerült is szerezniük. Beindították a kocsimat, s velem együtt szívből örültek, amikor sikeresen elpöfögtem. Köszönet érte. Hogy találkoztam-e ilyen kedves, szolgálatkész rendőrökkel evilági életemben, én nem tudom. Magyar Nemzeten „...a dolgot ét magát nézzük... ” Szelektív emlékezet M Torkos Matil d___________________________________________ Medgyessy D-209 Péter regnáló magyar miniszterelnök nem emlékszik, milyen rangban nyert elbocsátást a pártállami titkosrendőrség kötelékéből. 1930-as születésű apám őrvezetőként szerelt le a sorkatonai szolgálatból Aszódon, elért rendfokozatát sohasem feledte, emlékezőtehetségben leverte doktor Medgyessyt a beregi földműves. Medgyessy elfelejtette, hogy századosként avagy őrnagyi rangban mondott-e búcsút a titkosszolgálatnak, így nem csoda, hogy a hosszú távú memóriában gyengélkedő volt titkosügynök emlékei szerint hol a KGB elleni elhárításban véli felfedezni szt-tiszti tevékenységét, hol úgy véli, gazdasági elemzések készítésével töltötte D-209-esként megélt éveit, hol gazdasági tárgyalásnak álcázott délkoreai utazásra mint kémelhárítói feladatra tesz sejtelmes utalást. A rangját felejtő Medgyessy egy dologban azonban biztos: munkatársait nem figyelte, róluk nem jelentett, sem szóban, sem írásban. Sőt ügynökjelöltek beszervezésének előkészítésében sem vett részt. Márpedig egy korabeli belügyminiszteri parancs szerint a kémelhárítás mellett ezt is elvárták a szigorúan titkos állományú tisztektől. A közgazdaság-tudományokban való járatlanságunk ellenére bátran meg merjük kérdőjelezni a füstös presszó operatív sarkában D-209 által a tartótisztjének szóban előadott, adatokkal alátámasztott gazdasági elemzések mélységét, használhatóságát. Félreértés ne essék, nem D-209 tartójának szellemi képességét vitatjuk, hogy emlékezetből ne lenne képes jelentéssé szelídíteni Medgyessy korabeli gazdasági elemzéseit. Sőt azt sem állítjuk, hogy a D-209 szakmai kvalitásai alapján ne lett volna képes a sörözőpult mellett lenyomni egy veretes elemzést az adósságcserék természetéről, az olajválság hatásáról az aratás költségeire. Sőt elismerjük azt is, ha kell, hogy D-209 a gamma-sugarak hatásáról a paksi atomerőműre témakörben is kész lett volna még románul is értekezni. Ám a komoly elemzőmunka ismérve véleményünk szerint mégiscsak az írásbeliség. Ezért a Medgyessy-múltat fürkésző bizottság helyében mi mégis ragaszkodnánk ahhoz, hogy miniszterelnökünk és a gazdasági elemzőmunka presztízsének megóvása érdekében - az illetékes archívumok őrei adják ki a D-209 jelentéseit, gazdasági elemzéseit tartalmazó leveleződossziét. Ezek a gazdasági elemzések ma már biztosan nem képeznek államtitkot. Nincs kétségünk afelől, hogy Medgyessy Péter nem tartja bohózatnak a titkosszolgálati múltjának tisztázása érdekében felállított parlamenti vizsgálóbizottság munkáját. Mégis kételyt ébresztett bennünk, hogy miközben egy kereskedelmi tévének adott interjúban elismerte: pénzt kapott szt-tiszti munkájáért, bizottsági meghallgatásán ennek homlokegyenest az ellenkezőjét állította. Vagyis csak a magasabb, a köztisztviselői bérét vette fel. Sőt - jóllehet azt már elfelejtette, hogy meddig jutott a titkos hierarchia lépcsőjén - az őt megillető korabeli kedvezményt fel tudta idézni: tikosszolgálati díjazása és a pénzügyminisztériumi fizetése közötti különbözetet nem kellett befizetnie a belügyminisztérium pénztárába. Márpedig egy ilyen kedvezmény racionális indoka az is lehetett, hogy valóban csupán fedőfoglalkozása volt a Pénzügyminisztériumban, korábbi munkahelyeként a Belügyminisztériumot tartották nyilván. Medgyessy - állítása szerint - nem jelentett rendszeresen sem intellektuális gazdasági elemzések formájában, sem a környezetében felbukkanó állambiztonsági kockázattal sújtott munkatársakról, informátorokat sem szervezett maga köré. Azt, hogy miért voltak vele mégis oly elégedettek a tartói, hogy a pénz- és tárgyjutalom mellett még magas kitüntetéssel is honorálták intelligence service-munkáját, egyelőre homály fedi. El kell ismernünk: a vizsgálóbizottságnak nem sikerült sarokba szorítani D-209-et. És ezt nem a meghallgatásán mellette ülő, „Lóránt utcai” munkatársának köszönhette, hanem saját „felkészültségének”. Medgyessyt a saját felségterületén elég nehéz lesz nyir, demokratikus módon leleplezni. TOLLHEGYEN _ Pu.hál György____________________________________________ Kisgazdálkodás Nem tudom, ebben a pillanatban hány kisgazdapárt található az országban, hány politikai szerveződés mondja magáról, hogy valamikor az FKGP emlőjén nevelkedett, csak aztán jött Torgyán doktor, mire ők visszamaradtak a fejlődésben, és új pártot alapítottak. A hét végén például Balogh Gyula vezetésével létrejött egy civil mozgalom, amely állítólag a vidéki lakosság érdekeit szeretné képviselni, s ennek része lenne a hamarosan induló Vidék Pártja. Hasonló céllal bont majd zászlót a hónap közepén a Bánk Attila (őt is Torgyán József rúgta ki) által jegyzett Magyar Vidék és Polgári Párt. Ha mindehhez hozzávesszük az eddig már bejegyzett kisgazdapártokat (Történelmi Kisgazdapárt, Nemzeti Kisgazdapárt, Nagyon Kisgazdapárt, Igazi Kisgazdapárt satöbbi), bátran elmondhatjuk, kisgazdapártok tekintetében jól állunk. Köszönjük, Torgyán doktor! Turi-Kovács Béla, a Kisgazda Polgári Egyesület (ilyen is van) elnöke minap azt mondta, minden olyan kezdeményezést támogatnak, amely a kisgazdaegység helyreállítását célozza. Veretes gondolat, csak éppen nem hiszünk benne. Amíg Torgyán itt van, nem lesz kisgazdaegység. Vita lesz, dráma, kizárás, fegyelmi, botrány, székházostrom, vendetta, miegyéb. Elszomorító. Kétségbeejtő. És a nagy szervező, a Bölcs Vezér még mindig ott göcög a színfalak mögött, és vannak, akik még mindig hisznek neki.