Magyar Nemzet, 2003. január (66. évfolyam, 1-26. szám)
2003-01-25 / 21. szám
Grunwalsky Ferenc: Mi, filmesek, mondhatni bokszolóalkatok vagyunk, mióta az eszünket tudjuk, verekszünk. Verekedés közben nagyon ritkán gondol arra az ember, hogy hol tart. Menet közben van, és legfeljebb azt érzi, van-e elég ereje, van-e lehetősége küzdeni és győzni. Seregnyi olyan jelet látok mostanában, amelyet eddig nem láttam. Nem mondom, hogy könnyebb a bunyó, hogy kevesebb erőfeszítés is elegendő, de mi, filmesek „fafejűek” vagyunk, nem adjuk fel küzdelmeinket. A filmesek szakmai köreiből származik a korszerűsödési igény, ha tetszik, alulról jövő kezdeményezésként, s annak fölismerése: nekünk kell felhívnunk a politikusok figyelmét arra, hogy milyen gondokon kell segíteniük. Ha nem segítenek, kierőszakoljuk. Ma már szerencsére nem csupán azzal törődik a szakma, hogy tud-e valaki forgatni, vagy sem, hanem áttekinti az egész mozgóképes világot, a mozihálózatot éppen úgy, mint azt, hogy mi legyen a filmjogokkal. Olyan önkormányzati modell van kialakulófélben a filmestársadalomban, amelyik, ha kell, vitázik, ha kell, helyesbíti önmagát. Ebben a modellben senki sem nyerheti túl magát. Lehetnek sikeres és kevésbé sikeres csoportok, domináns személyiségek, túlsúlyban levők is akár, de senki sem telepedhet rá a másikra. Ezért is megyünk a magunk útján, akár a tankok. Magyar Nemzet: És a „tankok” mögött ott robog az ifjúság, az újabb és újabb nemzedékek hada, amelyiknek mit sem számít már a szó, a verbalitás. A mozgókép bűvöletében nő fel, előbb tud videózni, internetezni, mint olvasni, s a felnőttek nemzedéke nemigen gondoskodik jófajta „tananyagról” számára. Nem úgy, mint első olvasókönyvének igényesen összeállított leckéivel... Port Ferenc: Egyetlen jellemző számot mondanék annak szemléltetésére, hogy mennyire uralja életünket a vizuális kultúra: a magyar állampolgár évente átlagosan 430 filmet tekint meg, moziban, televízióban, videón, műholdas közvetítéssel. Ennek csupán a töredéke hazai termés. Sajnos nincs realitása, hogy ebben a filmzuhatagban Magyarország ismét „filmnagyhatalom” legyen. Reális cél lehet azonban, hogy olyan nemzeti filmgyártás jöjjön létre, amelyik a nemzeti identitás alakításában meghatározó szerepet játszik. Már csak emiatt is megkerülhetetlen kérdés: mi lesz a sorsa a kulturális örökségünk részét képező filmvagyonnak? Magyar Nemzet: Évi huszonöt játékfilm - ezt írja elő a Filmszakmai Kerekasztal koncepciója. Attól tartok, nem a nemzeti filmgyártás talpkövének tartott játékfilm mennyisége miatt tolják félre a döntéshozók ezt a fimtörvénytervezetet sem, akár a többit. És nem is azért, mert jobban tisztelik az írott szót, mint a mozgóképet. Port Ferenc: Hanem azért, mert olyan törvényt kellene alkotni, amelyik összehangolja a kulturális, a pénzügyi, a gazdasági és az igazságügyi tárca, valamint az európai integrációval foglalkozó főhivatalok szempontjait. Az elmúlt tizenkét évnek az volt a gondja, hogy ezt a irdatlan koordinációs munkát egyedül az ágazati minisztérium tartotta a kezében, ám az egyeztetések során mindig előbukkantak azok az elemek, amelyek sértették a többiek érdekeit. Ráadásul mindez rendszerint a kormányzati ciklus végére vált nyilvánvalóvá, s a következő ciklusban kezdődött minden elölről. Okulva az eddigi tapasztalatokból, azt gondoljuk, a Filmszakmai Kerekasztal is azt szorgalmazza, hogy a kormány határozza meg, mit lát jónak megvalósítani a törvénytervezet alapján. S amit a kormány meghatározott, épüljön be a szövegbe az ágazati egyeztetések során. Magyar Nemzet: Úgy véli, ez a törvényalkotási „táncrend” eleve lehetetlenné tenné, hogy a mindenkori politika által méltányolt művészek, művészcsoportosulások saját jól felfogott érdekükben hol innen, hol onnan torpedózzák meg a törvénytervezetet? Port Ferenc: Hazánkban a vezető filmművészeknek mindig is volt szerepük a politika legitimálásában. Ez a „szerepvállalás” a rendszerváltozás után is megmaradt, és - ha korlátozottabb formában is - változatlanul a nemzetközi hírű művészek hitelesítették-hitelesítik a politikusokat. Mindez olyan informális kapcsolatrendszert működtetett, és működtet jelenleg is, amely sokszor erősebbnek bizonyul, mint akár a szakmai szervezetek összessége. Most éppen a Filmszakmai Kerekasztal működését szeretnék néhányan megkérdőjelezni. Hogy miért? Mert a szervezet azt az elvet képviseli, hogy ne hatalmi s politikai érdekviszonyok mentén, az egyéni érdekek előtérbe helyezésével történjen a közpénzek elosztása, hanem a szakmai érdekeknek és a filmtörvény alapvető jogainak az összeegyeztetésével. A többé-kevésbé bevált és demokratikusnak mondható gyakorlat szellemében. Magyar Nemzet: Sok filmes panaszolja, hogy a mostani gyakorlat, a közpénzeket osztó Magyar Mozgókép Közalapítvány sem mentes a politikai befolyástól. A rendelkezésre álló összeg arányairól döntő nemzeti kuratórium a filmművészetet kedvelő, de laikus közéleti emberekből verbuválódik, mondják. Sőt az is előfordul, hogy a szakkuratóriumok élén is politikai szerepvállalásukról ismert személyiségek állnak. Port Ferenc: Az a baj, hogy a szakmának nincs olyan koordináta-rendszere - nevezhetjük akár filmtörvénynek is -, amely szabályozná, hogy melyek a legfontosabb közösségi és alkotói érdekek, melyek a működtetés alapfeltételei. Tóth Erzsébet: Az alapítványi konstrukció azért kétszintű, hogy legyen olyan résztvevője, felelőse is ennek a döntési mechanizmusnak, aki stratégiai célokat is figyelembe vesz, és képes a hazai mozgóképvilágot a maga teljességében áttekinteni a forgatókönyvtől az archívumig. A Magyar Mozgókép Közalapítványt időnként „illik” kritikával illetni, reformját követelni, annak ellenére, hogy 1990-ben tak ellentétek. Gyürey Vera: Akik ma a legtöbbet hadakoznak akár a filmtörvénytervezet, akár a Filmszakmai Kerekasztal ellen, nem veszik észre, hogy Magyarországon rendszerváltás volt, vagy ha észreveszik is, azt szeretnék, ha ők a rendszerváltásból kimaradnának. FOTÓK: VÍNYI A KI S kialakított struktúrája ma is állja az összehasonlítást az európai országok hasonló létesítményeivel. Az Európai Unió e tárgykörben decentralizált, szakmai döntéseket vár el tagországaitól, azt szorgalmazva, hogy ott szülessenek meg a határozatok, ahol a szakértelem is érvényre jut. Ezek az előírások a Magyar Mozgókép Közalapítvány szakmai kollégiumaira bízvást érvényesnek mondhatók. A jelenlegi jogszabályi környezet csakugyan nem biztosítja azt a hátteret, amely a Magyar Mozgókép Közalapítványnál évtizedesnél is régebbi gyakorlat. Centralizált döntést ír elő s egy kuratóriumot, ezért kell bizonyos átalakításokat elvégezni, hogy az - ismétlem - európai mércékkel mérve is elfogadható módszer, amelyet alapítványunk folytat, jogilag is megállja a helyét. Magyar Nemzet: Ma jószerint senki nem tudja már, hogy jogilag mi állja meg a helyét, és mi nem, mi illik az európai jogrendbe, s mi nem. Többek számára az is kérdéses ma már, hogy kié a közpénzekből született filmalkotás, amelynek tulajdonlását a rendező is követeli meg a forgalmazó is, a közember meg azt gondolja, mivel az ő pénzecskéje is benne van valamiképpen, a magyar film az ő tulajdona. Gyürey Vera: A magyar filmek 1948 után kivétel nélkül mind állami pénzekből készültek, álláspontom szerint tehát állami tulajdont is képeznek. Az állami tulajdon őrzésével, gondozásával, felújításával és bizonyos értelemben terjesztésével az állam megbízta az általa közgyűjteménnyé minősített Magyar Nemzeti Filmarchívumot, amelynek korábban Magyar Filmintézet volt a neve. Valamennyi közpénzből készült magyar film azóta is az archívumban van, a negatívokat is itt őrzik. Szisztematikusan újítjuk fel a filmeket, külső és belső támogatásokból. Kétszázötven játékfilmet dolgoztunk fel csak az 1945 utáni időkből, felsorolni sem lehet, hány híradót, egyebet. Az általunk felújított filmek kezelői jogával rendelkezünk, azaz mi nem értékesíthetjük őket. A Mokép Rt.-vel, az 1948 és ’87 között készült magyar filmek forgalmazói jogainak tulajdonosával megállapodást kötöttünk, hogy a felújított filmeket százezer forintért kölcsönadjuk neki, hiszen a régi, roncsolt kópiákat nem lehet sugározni. Hogy ők mennyiért adják tovább, és hány helyre, nem foglalkoztat bennünket. Az viszont igen, hogy egyetlen film felújítása - ha nincs különösebb gond vele - minimálisan nyolcszázezer forint. Lehetetlen állapot alakult ki ily módon, több mint anomália: a közpénzekből és önerőből felújított filmeket úgy adjuk oda a forgalmazónak, hogy ő a kereskedelmi hasznából egy fillért sem forgat vissza filmfelújításokra. Ezt a visszás helyzetet megszüntetendő a Nemzeti Filmarchívum január elsejétől a Mokép Rt.-vel kötött szerződését egyoldalúan felbontotta. Magyar Nemzet: A nagyközönség számára aligha nyilvánvaló ezek után, hogy a nemzeti közvagyonnak tartott magyar film végtére is kinek a tulajdona. Port Ferenc: Az 1987-ig forgatott filmek száz százalékig állami pénzekből készültek. Ez a hatalmas „tömb” a magyar filmszakma legértékesebb kincse, de az ország kulturális öröksége szempontjából is jelentős tétel. 1987 után - talán 1992-ig - a Mokép állami vállalatként szintén segítette néhány, döntő mértékben állami pénzből készülő film világra jöttét. E művek jogai - részben - azoknál a stúdióknál vannak, amelyek az ÁPV Rt. felügyelete alá tartoznak. A forgalmazási, azaz a hasznosítási jog több területre oszlik: a mozikban való vetítésre, a televíziós sugárzásra és a videón, valamint DVD-n való terjesztésre. Ez utóbbi a filmek megőrzése szempontjából és az iskolai oktatásban való jelenlét miatt is igen fontos. Aki ezekkel a jogokkal rendelkezik, folyamatos és biztos bevételi forráshoz jut. Az általam ismert valamennyi filmtörvénytervezet a filmeket jogilag a nemzeti vagyon részeként kezelte, s mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy e nemzeti kincs helye a Nemzeti Filmarchívumban van. Ám nemrég olyan privatizációs elképzeléssel találkoztunk, amely a nemzeti filmvagyon értékvédelmi szempontjai elé helyezi az egyik filmforgalmazói vállalatnak a gazdasági érdekeit meg az alkalmazottak munkavállalói érdekeit. Az ÁPV Rt. privatizációs tervezetében ugyanis az szerepel, hogy első lépésként közpénzből kivásárolná a filmek tulajdonjogát, majd átadná a Mokép Rt.-nek. Aztán privatizálná a Mokép Rt.-t, ahol a magánosítás során előnyben részesítené a munkavállalói tulajdonszerzést. Valójában tehát az a helyzet állna elő, hogy magánkezekbe kerülhet a nemzeti filmvagyon. Lássuk be, ilyen abszurd elképzelést nem tálaltak mostanában. Természetesen lehet az állami forgalmazó vállalatot privatizálni. Fontos, hogy működőképessége biztosított legyen, hogy a munkavállalói érdekeltséget a tulajdonszerzés lehetőségével is erősítsék. De mindezt ne a nemzeti filmvagyon terhére tegyék! Magyar Nemzet: Kinek állhat érdekében ez az eljárás? Gyürey Vera: Bizonyos filmrendezői csoportoknak, akik a magyar filmből származó, szerény megélhetést biztosító haszonforrásra számítanak. Nem biztos, hogy mindezért az ÁPV Rt.-t kell hibáztatni, lehet, hogy rá is valamilyen nyomás nehezedik. Tóth Erzsébet: Ahol a kötelezettségek állami cégre hagyhatók, az előnyöket pedig privatizálni lehet, ott aligha beszélhetünk jó konstrukcióról... Magyar Nemzet: Hogyan lehet ennek az elképzelésnek a megvalósulását megakadályozni, és idejében megtorpedózni ezt az abszurd tervet? Gyürey Vera: Hivatalos állásfoglalásokkal kellene megvédeni a nemzeti filmvagyont a magánosítástól. Ha másként nem megy, a botrányt is vállalni kell. Grunwalsky Ferenc: Mi, filmesek, mondhatni bokszolóalkatok vagyunk, mióta az eszünket tudjuk, verekszünk. Verekedés közben nagyon ritkán gondol arra az ember, hogy hol tart. Tóth Erzsébet: Abban a rendkívül bonyolult, sokszínű és sokágú világban, amelyben a filmkészítők, -gyártók és forgalmazók dolgoznak, mindig is vol 31Magyar Nemzet • Magazin 2003. január 25., szombat