Magyar Nemzet, 2003. január (66. évfolyam, 1-26. szám)

2003-01-25 / 21. szám

Grunwalsky Ferenc: Mi, filmesek, mondhatni bokszolóalkatok vagyunk, mióta az eszünket tud­juk, verekszünk. Verekedés közben nagyon ritkán gondol arra az ember, hogy hol tart. Menet közben van, és legfeljebb azt érzi, van-e elég ereje, van-e le­hetősége küzdeni és győzni. Seregnyi olyan jelet lá­tok mostanában, amelyet eddig nem láttam. Nem mondom, hogy könnyebb a bunyó, hogy kevesebb erőfeszítés is elegendő, de mi, filmesek „fafejűek” vagyunk, nem adjuk fel küzdelmeinket. A filmesek szakmai köreiből származik a korszerűsödési igény, ha tetszik, alulról jövő kezdeményezésként, s annak fölismerése: nekünk kell felhívnunk a politi­kusok figyelmét arra, hogy milyen gondokon kell segíteniük. Ha nem segítenek, kierőszakoljuk. Ma már szerencsére nem csupán azzal törődik a szak­ma, hogy tud-e valaki forgatni, vagy sem, hanem áttekinti az egész mozgóképes világot, a mozi­hálózatot éppen úgy, mint azt, hogy mi legyen a filmjogokkal. Olyan önkormányzati modell van ki­alakulófélben a filmestársadalomban, amelyik, ha kell, vitázik, ha kell, helyesbíti önmagát. Ebben a modellben senki sem nyerheti túl magát. Lehetnek sikeres és kevésbé sikeres csoportok, domináns személyiségek, túlsúlyban levők is akár, de senki sem telepedhet rá a másikra. Ezért is megyünk a magunk útján, akár a tankok. Magyar Nemzet: És a „tankok” mögött ott robog az ifjúság, az újabb és újabb nemzedékek hada, ame­lyiknek mit sem számít már a szó, a verbalitás. A mozgókép bűvöletében nő fel, előbb tud videózni, internetezni, mint olvasni, s a felnőttek nemzedéke nemigen gondoskodik jófajta „tananyagról” számá­ra. Nem úgy, mint első olvasókönyvének igényesen összeállított leckéivel... Port Ferenc: Egyetlen jellemző számot monda­nék annak szemléltetésére, hogy mennyire uralja életünket a vizuális kultúra: a magyar állampolgár évente átlagosan 430 filmet tekint meg, moziban, televízióban, videón, műholdas közvetítéssel. En­nek csupán a töredéke hazai termés. Sajnos nincs realitása, hogy ebben a filmzuhatagban Magyaror­szág ismét „filmnagyhatalom” legyen. Reális cél le­het azonban, hogy olyan nemzeti filmgyártás jöjjön létre, amelyik a nemzeti identitás alakításában meghatározó szerepet játszik. Már csak emiatt is megkerülhetetlen kérdés: mi lesz a sorsa a kulturá­lis örökségünk részét képező filmvagyonnak? Magyar Nemzet: Évi huszonöt játékfilm - ezt ír­ja elő a Filmszakmai Kerekasztal koncepciója. Attól tartok, nem a nemzeti filmgyártás talpkövének tar­tott játékfilm mennyisége miatt tolják félre a döntés­hozók ezt a fimtörvénytervezetet sem, akár a többit. És nem is azért, mert jobban tisztelik az írott szót, mint a mozgóképet. Port Ferenc: Hanem azért, mert olyan törvényt kellene alkotni, amelyik összehangolja a kulturális, a pénzügyi, a gazdasági és az igazságügyi tárca, va­lamint az európai integrációval foglalkozó főhiva­talok szempontjait. Az elmúlt tizenkét évnek az volt a gondja, hogy ezt a irdatlan koordinációs munkát egyedül az ágazati minisztérium tartotta a kezében, ám az egyeztetések során mindig előbukkantak azok az elemek, amelyek sértették a többiek érde­keit. Ráadásul mindez rendszerint a kormányzati ciklus végére vált nyilvánvalóvá, s a következő cik­lusban kezdődött minden elölről. Okulva az eddigi tapasztalatokból, azt gondoljuk, a Filmszakmai Kerekasztal is azt szorgalmazza, hogy a kormány határozza meg, mit lát jónak megvalósítani a tör­vénytervezet alapján. S amit a kormány meghatáro­zott, épüljön be a szövegbe az ágazati egyeztetések során. Magyar Nemzet: Úgy véli, ez a törvényalkotási „táncrend” eleve lehetetlenné tenné, hogy a min­denkori politika által méltányolt művészek, mű­vészcsoportosulások saját jól felfogott érdekükben hol innen, hol onnan torpedózzák meg a törvény­­tervezetet? Port Ferenc: Hazánkban a vezető filmművé­szeknek mindig is volt szerepük a politika legitimá­lásában. Ez a „szerepvállalás” a rendszerváltozás után is megmaradt, és - ha korlátozottabb formá­ban is - változatlanul a nemzetközi hírű művészek hitelesítették-hitelesítik a politikusokat. Mindez olyan informális kapcsolatrendszert működtetett, és működtet jelenleg is, amely sokszor erősebbnek bizonyul, mint akár a szakmai szervezetek összes­sége. Most éppen a Filmszakmai Kerekasztal műkö­dését szeretnék néhányan megkérdőjelezni. Hogy miért? Mert a szervezet azt az elvet képviseli, hogy ne hatalmi s politikai érdekviszonyok mentén, az egyéni érdekek előtérbe helyezésével történjen a közpénzek elosztása, hanem a szakmai érdekeknek és a filmtörvény alapvető jogainak az összeegyezte­tésével. A többé-kevésbé bevált és demokratikus­nak mondható gyakorlat szellemében. Magyar Nemzet: Sok filmes panaszolja, hogy a mostani gyakorlat, a közpénzeket osztó Magyar Mozgókép Közalapítvány sem mentes a politikai be­folyástól. A rendelkezésre álló összeg arányairól döntő nemzeti kuratórium a filmművészetet kedve­lő, de laikus közéleti emberekből verbuválódik, mondják. Sőt az is előfordul, hogy a szakkuratóriu­mok élén is politikai szerepvállalásukról ismert sze­mélyiségek állnak. Port Ferenc: Az a baj, hogy a szakmának nincs olyan koordináta-rendszere - nevezhetjük akár filmtörvénynek is -, amely szabályozná, hogy melyek a legfontosabb közösségi és alkotói ér­dekek, melyek a működtetés alapfel­tételei. Tóth Erzsébet: Az alapítványi konstrukció azért kétszintű, hogy legyen olyan résztvevője, felelőse is ennek a döntési mechanizmusnak, aki stratégiai cé­lokat is figyelembe vesz, és képes a hazai mozgó­képvilágot a maga teljességében áttekinteni a forga­tókönyvtől az archívumig. A Magyar Mozgókép Közalapítványt időnként „illik” kritikával illetni, reformját követelni, annak ellenére, hogy 1990-ben tak ellentétek. Gyürey Vera: Akik ma a legtöbbet hadakoz­nak akár a filmtörvénytervezet, akár a Filmszakmai Kerekasztal ellen, nem veszik észre, hogy Magyarországon rendszerváltás volt, vagy ha észreve­szik is, azt szeretnék, ha ők a rendszer­­váltásból kimaradnának. FOTÓK: VÍNYI A K­I S kialakított struktúrája ma is állja az összehasonlí­tást az európai országok hasonló létesítményeivel. Az Európai Unió e tárgykörben decentralizált, szak­mai döntéseket vár el tagországaitól, azt szorgal­mazva, hogy ott szülessenek meg a határozatok, ahol a szakértelem is érvényre jut. Ezek az előírások a Magyar Mozgókép Közalapítvány szakmai kollé­giumaira bízvást érvényesnek mondhatók. A jelen­legi jogszabályi környezet csakugyan nem biztosítja azt a hátteret, amely a Magyar Mozgókép Közala­pítványnál évtizedesnél is régebbi gyakorlat. Cent­ralizált döntést ír elő s egy kuratóriumot, ezért kell bizonyos átalakításokat elvégezni, hogy az - ismét­lem - európai mércékkel mérve is elfogadható módszer, amelyet alapítványunk folytat, jogilag is megállja a helyét. Magyar Nemzet: Ma jószerint senki nem tudja már, hogy jogilag mi állja meg a helyét, és mi nem, mi illik az európai jogrendbe, s mi nem. Többek szá­mára az is kérdéses ma már, hogy kié a közpénzek­ből született filmalkotás, amelynek tulajdonlását a rendező is követeli meg a forgalmazó is, a közember meg azt gondolja, mivel az ő pénzecskéje is benne van valamiképpen, a magyar film az ő tulajdona. Gyürey Vera: A magyar filmek 1948 után kivétel nélkül mind állami pénzekből készültek, álláspontom szerint tehát állami tulajdont is képeznek. Az állami tulajdon őrzésével, gondozásával, felújításával és bi­zonyos értelemben terjesztésével az állam megbízta az általa közgyűjteménnyé minősített Magyar Nemzeti Filmarchívumot, amelynek korábban Magyar Filmin­tézet volt a neve. Valamennyi közpénzből készült ma­gyar film azóta is az archívumban van, a negatívokat is itt őrzik. Szisztematikusan újítjuk fel a filmeket, külső és belső támogatásokból. Kétszázötven játékfil­met dolgoztunk fel csak az 1945 utáni időkből, felso­rolni sem lehet, hány híradót, egyebet. Az általunk fel­újított filmek kezelői jogával rendelkezünk, azaz mi nem értékesíthetjük őket. A Mokép Rt.-vel, az 1948 és ’87 között készült magyar filmek forgalmazói jogai­nak tulajdonosával megállapodást kötöttünk, hogy a felújított filmeket százezer forintért kölcsönadjuk ne­ki, hiszen a régi, roncsolt kópiákat nem lehet sugároz­ni. Hogy ők mennyiért adják tovább, és hány helyre, nem foglalkoztat bennünket. Az viszont igen, hogy egyetlen film felújítása - ha nincs különösebb gond vele - minimálisan nyolcszázezer forint. Lehetetlen állapot alakult ki ily módon, több mint anomália: a közpénzekből és önerőből felújított filmeket úgy ad­juk oda a forgalmazónak, hogy ő a kereskedelmi hasz­nából egy fillért sem forgat vissza filmfelújításokra. Ezt a visszás helyzetet megszüntetendő a Nemzeti Filmarchívum január elsejétől a Mokép Rt.-vel kötött szerződését egyoldalúan felbontotta. Magyar Nemzet: A nagyközönség számára alig­ha nyilvánvaló ezek után, hogy a nemzeti közva­gyonnak tartott magyar film végtére is kinek a tulaj­dona. Port Ferenc: Az 1987-ig forgatott filmek száz százalékig állami pénzekből készültek. Ez a hatal­mas „tömb” a magyar filmszakma legértékesebb kincse, de az ország kulturális öröksége szempont­jából is jelentős tétel. 1987 után - talán 1992-ig - a Mokép állami vállalatként szintén segítette néhány, döntő mértékben állami pénzből készülő film világ­ra jöttét. E művek jogai - részben - azoknál a stú­dióknál vannak, amelyek az ÁPV Rt. felügyelete alá tartoznak. A forgalmazási, azaz a hasznosítási jog több területre oszlik: a mozikban való vetítésre, a televíziós sugárzásra és a videón, valamint DVD-n való terjesztésre. Ez utóbbi a filmek megőrzése szempontjából és az iskolai oktatásban való jelenlét miatt is igen fontos. Aki ezekkel a jogokkal rendel­kezik, folyamatos és biztos bevételi forráshoz jut. Az általam ismert valamennyi filmtörvénytervezet a filmeket jogilag a nemzeti vagyon részeként kezel­te, s mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy e nemzeti kincs helye a Nemzeti Filmarchívumban van. Ám nemrég olyan privatizációs elképzeléssel találkoztunk, amely a nemzeti filmvagyon értékvé­delmi szempontjai elé helyezi az egyik filmforgal­mazói vállalatnak a gazdasági érdekeit meg az alkalmazottak munkavállalói érdekeit. Az ÁPV Rt. privatizációs tervezetében ugyanis az szerepel, hogy első lépésként közpénzből kivásárolná a fil­mek tulajdonjogát, majd átadná a Mokép Rt.-nek. Aztán privatizálná a Mokép Rt.-t, ahol a magáno­sítás során előnyben részesítené a munkavállalói tulajdonszerzést. Valójában tehát az a helyzet állna elő, hogy magánkezekbe kerülhet a nemzeti filmva­gyon. Lássuk be, ilyen abszurd elképzelést nem tá­laltak mostanában. Természetesen lehet az állami forgalmazó vállalatot privatizálni. Fontos, hogy működőképessége biztosított legyen, hogy a mun­kavállalói érdekeltséget a tulajdonszerzés lehetősé­gével is erősítsék. De mindezt ne a nemzeti filmva­gyon terhére tegyék! Magyar Nemzet: Kinek állhat érdekében ez az el­járás? Gyürey Vera: Bizonyos filmrendezői csoportok­nak, akik a magyar filmből származó, szerény meg­élhetést biztosító haszonforrásra számítanak. Nem biztos, hogy mindezért az ÁPV Rt.-t kell hibáztatni, lehet, hogy rá is valamilyen nyomás nehezedik. Tóth Erzsébet: Ahol a kötelezettségek állami cégre hagyhatók, az előnyöket pedig privatizálni le­het, ott aligha beszélhetünk jó konstrukcióról... Magyar Nemzet: Hogyan lehet ennek az elképze­lésnek a megvalósulását megakadályozni, és idejé­ben megtorpedózni ezt az abszurd tervet? Gyürey Vera: Hivatalos állásfoglalásokkal kel­lene megvédeni a nemzeti filmvagyont a magá­nosítástól. Ha másként nem megy, a botrányt is vál­lalni kell. Grunwalsky Ferenc: Mi, filmesek, mond­hatni bokszolóalkatok vagyunk, mióta az eszünket tudjuk, verekszünk. Vere­kedés közben nagyon ritkán gondol arra az ember, hogy hol tart. Tóth Erzsébet: Abban a rendkívül bonyo­lult, sokszínű és sokágú világban, amelyben a filmkészítők, -gyártók és forgalmazók dolgoznak, mindig is vol­ 31Magyar Nemzet • Magazin 2003. január 25., szombat

Next