Magyar Nemzet, 2003. április (66. évfolyam, 76-100. szám)

2003-04-05 / 80. szám

Szenzációs kiállítás nyílt nemrégiben Bécs egyik legszebb barokk palotájában, a Palais Harrachban. Nincs ebben semmi különös, a császárvárosban ma sem ritkák a nagyszerű tárlatok. Olyan azonban nem volt közöttük, amely magyar alkotók műveivel vonzotta volna a látogatók ezreit. mr . Szabó Fernő__________________________ az A feltörekvés ideje című kiállí­tás Bécs és Budapest történetéből 1873-tól 1918-ig mutatja be a his­torizmus és az avantgárd közötti kulturális-művészeti fejlődés kö­zös vonásait, a korszak osztrák mestereinek alkotásai csak jelzés­szerűen szerepelnek. A remekmű­vek többsége ugyanis szerepel a bécsi múzeumok állandó tárlatain. A mintegy ötszáz magyar műtárgy a korszak magyar művészetének csúcsteljesítményei közé tartozik. A bécsi Collegium Hungaricum és a Kunsthistorisches Museum Wien közös kiállításának kurátora F. Dózsa Katalin, a Bu­dapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese. Úgy véli, azért arathattunk ekkora sikert, mert ezúttal nemcsak annak voltunk tudatában, hogy jelentősek az értékek, amelyeket bemutatunk, de megtaláltuk a „láttatás” legmegfelelőbb módját is. Szakmai pálya­futása egyik csúcspontjának érzi, hogy a tárlat meg­valósult, és éppen Bécs e rangos kiállítóhelyén. - Gyakran panaszkodunk, hogy nyelvi nehézségek miatt nem tudjuk megmutatni a világnak a magyar kultúra értékeit. Azt hiszem, most sikerült. Ráadásul ideális módon. Én ugyanis mindig tiltakoztam az el­len, hogy „szigetként” mutassuk be a magyar értéke­ket, ezt zsákutcának érzem. Nagyon fontos a kapcso­latok érzékeltetése, hiszen olyan teljesítményt nyúj­tott számos magyar alkotó, amely önmagában elég az összehasonlításhoz. - Mi hiányzott eddig ahhoz, hogy nemcsak színvo­nalas, de átütő­ erejű tárlatot is rendezzünk - ha nem is a magyar művészet­, kultúrtörténet vagy építészet egészéről, de legalább meghatározó korszakairól? - Igazából eddig sem voltak akadályok, s voltak is jó kiállítások. A helyzet azonban most ért meg ilyen nagyszabású tárlat rendezésére. Nyitottabb lett a kö­zönség, és a szakmai együttműködés is mostanra vált olyan szorossá, hogy a Kunsthistorisches Museum főigazgatója az első pillanattól kész volt az együttmű­ködésre. Igaz, tizenöt év közös munka kellett ahhoz, hogy úgy érezzük, egyenrangúvá váltunk. Magyar részről bőkezűen, mintegy ötvenmillió forinttal tá­mogatta a terv megvalósítását a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, ennek is köszönhető, hogy a legkiválóbb alkotásokat adták oda a tárlatra a magyar múzeumok. A Kunsthistorisches Museum nagyság­rendekkel nagyobb összeget költött a tárlatra, első­rangú katalógust adott ki, és hatásos népszerűsítő munkát végzett. A kiállítás a bécsi utcákon is „jelen van”: szép plakátok láthatók a belvárosban. Hogy a magyar és az osztrák intézmények, szakemberek ez­úttal ilyen eredményesen működtek együtt, abban a kiállítás gondolatát felvető, a szervezés, rendezés minden fázisában aktívan részt vevő Csűri Károly­­nak, a bécsi Collegium Hungaricum igazgatójának van kulcsszerepe.­­ A kiállítás az első világháború végéig ível, így tör­ténelmi cezúrához kötődik. De mi indokolja az 1873- as kezdést mondjuk az 1867-es kiegyezés helyett? - Egyetlen szóval fantasztikusnak mondhatjuk ezt a korszakot, amelyben a legkülönbözőbb irányza­tok, felfogások jelentek meg egymás mellett, és amelyben az ellentétek általában nem voltak felold­­hatatlanok. A historizmustól a modern irányzatokig ível a fejlődésvonal ezekben az évtizedekben. A kiál­lítással átfogott ötven év történelmi léptékkel mérve nem hosszú időszak, de óriási változásokat hozott. Sok tragédiát is, de olyan eredményeket is, amelyek­re gondolva elfeledkezünk a szürkébb árnyalatokról. A korszak kezdő évszáma rendkívül fontos esemé­nyekhez kötődik, hiszen az 1873-as bécsi világkiállí­tás rendkívül fontos volt a magyar főváros számára is, amelynek neve éppen abban az évben változott Pest-Budáról Budapestre, de mivel nem ragaszkod­tunk mereven a dátumokhoz, építészeti terveket a korábbi évekből is szerepeltetünk a tárlaton. A bécsi világkiállításra való felkészülés miatt az urbaniszti­kai változások már korábban elkezdődtek, akkor ala­kult ki a császárváros egyik nevezetessége, a Ring, de Budapest nagyvárossá válása sem csupán egy-két év­számhoz köthető.­­ Noha a tárlat utal a politikai, ipari, gazdasági változásokra, egyértelműen a művészet áll a közép­pontban. De nemcsak a fő művek a fontosak, hanem az a közeg is, amelyben megszülettek, s amelyben azu­tán további változásokat váltottak ki. Mi indokolta ezt a döntést?­­ - A bécsi és budapesti helyzetre egyaránt jellemző volt, hogy a kultúra ebben a korszakban igen nagy szerepet vitt: a kultúra, ahogyan azt már a felvilágo­sodás korában megfogalmazták, a felemelkedés esz­köze volt. Különösen jelentősnek értékelhetjük ezt a tényt saját korunkra gondolva, hiszen akkoriban sen­ki nem volt büszke kulturálatlanságára. Sőt ahogy emelkedett a polgár a társadalmi ranglétrán, úgy igyekezett fokozott mértékben kivenni részét a kultú­ra támogatásából. Budapesti példa az a máig megőr­zött feljegyzés, amely tanúsítja, hogyan cserélte fel valaki az olajnyomatokat valódi olajfestményre a megfelelő időpontban - de Bécsben is hasonlóak vol­tak a változások. Bécs és Budapest is jelkép: a két or­szág a két, egymáshoz sokban hasonlító fejlődési fo­lyamat szimbóluma. A nagybányai, szolnoki művész­telep alkotói Budapesten találták meg az igazán ran­gos kiállítási helyszínt Magyarországon, de még na­gyobb sikert jelentett, ha Bécsben szereztek hírnevet. Míg az 1910-es években már az is megfigyelhető, hogy olykor megfordul a helyzet, 1912-ben a legmo­dernebb fiatal osztrák művészek, Egon Schiele, Oskar Kokoschka és mások Budapesten rendeztek olyan si­keres tárlatot, amely nemzetközi hírnevüket megala­pozta. Mert addigra itt is kialakultak mérvadó értel­miségi körök, amelyek hatására mások is felfigyeltek az alkotókra. Innen nézve a XIX. század közepén még kisvárosnak nevezhető Pest-Buda átalakulását, iga­zán lenyűgözőnek láthatjuk a fejlődést s benne a kul­túra szerepét. - Egy kiállítás eleve nem vállalkozhat arra, hogy mindent bemutasson e fejlődési folyamatból, még ak­kor sem, ha kétezer négyzetméter áll rendelkezésre. Milyen szempontok alapján szűkítették az anyagot? - Miután a fejlődésben központi szerepe volt a vi­lágkiállításnak, azzal indítottunk, persze elsősorban az építészeti, kulturális vonatkozásokra helyezve a hangsúlyt. „Ipari, mezőgazdasági és művészeti” volt ugyanis a kiállítás. Százharminc év távlatából is el kell ismernünk, hogy kitűnően válogatott anyagot helyez­tek el a bécsi világkiállítás magyar művészeti pavilon­jában. Szerepelt például a mára emblematikussá vált Munkácsy-mű, a Vajat köpülő asszony és a kor szá­mos kvalitásos alkotása. A világkiállítás többek kö­zött azért volt fontos a magyar közgyűjtemények szempontjából, mert ebből az alkalomból jött létre az Iparművészeti, illetve a Néprajzi Múzeum első gyűj­teménye. Magyarország világkiállítást nem tudott ugyan rendezni, de 1885-ben nagy ipari kiállításra került sor, 1896-ban pedig tizennégyezer tárgy szere­pelt a millenniumi kiállításon, olyan sikerrel, hogy a külföldi sajtó lelkesedésének köszönhetően az ország bekerült a nemzetközi köztudatba. Érdemes megem­líteni azt is, hogy az erkölcsi siker mellett anyagi szempontból sem volt sikertelen a vállalkozás.­­ A korszak másik nagy látványosságát a történel­mi ihletésű felvonulások, a Festzugok jelentették. Mind a magyar, mind az osztrák eseményeket gazdagon do­kumentálják a kiállítás első termeiben... - Emlékezetesek például Hans Makartnak, a kor­szak ünnepelt festőfejedelmének XVIII. századi jele­neteket idéző művei, amelyek Ferenc József és Erzsé­bet királyné huszonötödik házassági évfordulójára készültek. E látványosság párhuzamba állítható a ko­ronázási és a millenniumi felvonulásokkal, ugyanak­kor különbségek is megfigyelhetők: az osztrák polgá­rok kosztümös jelenetei a korszakból való elvágyó­dásnak is tekinthetők, a magyar nemesek azonban el­sősorban a történelmi tradíciók folytatására vállal­koztak. Ezt jól érzékelteti a XVII. századi díszruha, amelyet nem lemásoltak, hanem átalakítottak egy ünnepség alkalmából. A látványos ünnepek különö­sen értékes dokumentumai Székely Bertalan vázlatai Ferenc József 1867-es koronázásról, de hasonlóan ér­tékes alkotások születtek 1916-ban, amikor Rippl- Rónai József festett igen expresszív képet IV. Károly koronázásáról.­­ Hogyan fért meg egymással az új művészeti érté­kek igénye és a köteles tisztelet a politikai nagyságok, az uralkodó és környezete iránt? - Kevesebb volt akkoriban a harc a régi és az új tö­rekvések között. Talán azért is, mert Budapesten, el­lentétben például Párizzsal, nem volt igazán erős el­lenállás az új művészettel szemben. Szinyei Merse Pál vagy Rippl-Rónai József művészetének például jelen­tős értelmiségi réteg vált a támogatójává. Bécsben Makart korai halála után Gustav Klimt művészete és személyisége került a középpontba, ő érzékeny volt a fiatalok törekvései iránt, még akkor is, ha olyan „ne­hezen kezelhető” alkotókkal szembesült, mint pél­dául Oskar Kokoschka. De azt is el kell ismerni, hogy Ferenc József, noha meglehetősen konzervatív volt az ízlése, uralkodóként nyitott volt, úgy vélte, sokféle ér­ték érdemli meg a támogatást. Beszédes anekdota, hogy Ferenc Ferdinánd felháborodott Egon Schiele egyik kiállításán, és be akarta csukatni azt. Az osztrák sajtó tudta, hogy az uralkodó ezt nem engedné meg, így minden lap írt a bezáratás szándékáról, s Ferenc József valóban intézkedett is, mondván, kritizálni le­het, de bezárni nem. Ez a szabadság is hozzájárult Bécs nemzetközi centrummá válásához. - És hogyan járult hozzá Ferenc József és Erzsébet királyné gyakori személyes jelenléte a birodalom má­sodik fővárosa, Budapest fejlődéséhez? - Meggyőződésem, nagyon sokat jelentett, hogy évente több hónapot töltöttek Magyarországon. Má­ria Terézia kétszer járt itt, I. József egyszer. Budapest mellett Gödöllő is fontos tartózkodási helyükké vált, főként szeptemberben, a vadászat idején, s a magyar arisztokrácia vezető rétege ilyenkor oldott körülmé­nyek között találkozhatott az uralkodó környezeté­vel. Akárcsak Budapesten, a nem hivatalos reziden­ciában karácsony körül vagy a februári báli szezon­ban, amikor fontos osztrák személyiségek is elkísér­ték őket. Felgyorsult az újfajta házak, a reprezenta­tív bérpaloták építése, a tulajdonos első emeleti lak­osztálya a középosztály számára is példát jelentett. A Sugár út a belvárost kötötte össze a kocsizó­helyként is népszerű Ligettel, s földalatti is épült alatta, mert hát villamos nem volt való ilyen elegáns útra. Ha pedig az ország színe-java Budapesten tar­tózkodik, akkor minden irányból szívesen jön ide a tőke, amint azt ma is látjuk, s a fejlődés hullámai a külsőbb kerületeket is elérik. Pezsgett az élet a Nagykörút körüli háztömbökben, sorra nyíltak a ká­véházak, persze Bécsben is, és nemcsak üzleteket kötöttek vagy verseket írtak a márványasztalok mel­lett, de egyszerűen ott érezték jól magukat az embe­rek. Életforma volt ez, ahogyan életforma a miénk is - televíziós életforma. - A kávéházak szaporodásában azért a szűkös la­káshelyzetnek is volt szerepe... Mindenesetre mindkét fővárosban páratlanul gyors volt a fejlődés egészen a századfordulóig. Akkortól azonban visszaesés, politi­kai válságok sora következik. Mi volt ennek az oka? - Az ember olvas ezekről a válságokról, de a való­ságban másképpen működtek a dolgok. Megfigyelhe­tő, hogy a XIX. század utolsó évtizedeiben pártoló-se­gítő szándék irányult Bécsből Budapest felé, az anya­gi és kulturális javak kölcsönös áramlása éppen úgy jellemző volt, ahogy az emberek ide-oda utazása, át­­telepedése. Kiváló művészek, építészek dolgoztak a „másik” városban, összefonódtak a gazdasági vállal­kozások. Ez a kölcsönösen jóindulatú együttműködés 1900 körül tényleg megtört. Mintha a magyarok nemcsak felnőttek volna, de ezzel mintha ingerelték volna osztrák szomszédaikat. Jól érzékelteti a kölcsö­nös értetlenség erősödését, hogy az 1873-as világkiál­lítás osztrák-német magyarságképét, a csárda, a pap­rikás emblematikáját ekkoriban a magyarok már korszerűsíteni szerették volna, a szomszédok azon­ban továbbra is ragaszkodtak ehhez a képhez. A kap­csolat, legalábbis ami a kultúrát, a művészetet illeti, a tízes években a fiataloknak köszönhetően válik újra harmonikussá. Amikor például a Hagenbundban vagy a Wiener Werkstattében úgy dolgoztak együtt németek, osztrákok és magyarok, hogy föl sem me­rült a kérdés, ki honnan érkezett. Egyenlő felek kö­zötti, partneri kapcsolat volt ez, amelynek szerves ré­sze a már említett osztrák modern művészeti kiállítás Budapesten vagy később a Kassák-kör bécsi jelenléte, melyet szintén a korszakhatár átlépésével dokumen­tálhattunk. - A politikailag kényszerű, de a magyar alkotók számára termékeny együttműködésről a magyar szak­­irodalom eddig is tudósított. De tudatosult-e a közel­múlt vagy a jelen osztrák szakembereiben, hogy mi­lyen fontos szerepet játszott Bécs a modern magyar művészet fejlődésében? - Azt lehetett érezni, hogy az osztrákok keveseb­bet tudnak a magyar művészetről, mint például a franciák, annak ellenére, hogy szomszédok vagyunk, sőt kevesebbet tudnak, mint a hasonló értékű cseh vagy lengyel teljesítményekről. Ez azonban nem baj, dolgozni kell azért, hogy ne maradjon így. Láthatóan nyitott a közönség is, amiben talán az Európai Unió­ba való közeli belépésünknek is szerepe van. A biza­lom, az érdeklődés további erősítésében sokat segít­het ez a kiállítás, elsősorban azzal, hogy megmutatja, milyen jelentős értékeket hozott létre a magyar kultú­ra, művészet nyolcvan, száz, százhúsz évvel ezelőtt. F. Dózsa Katalin Budapest és Bécs ötven évéről, a műveltség presztízséről és a magyarságkép megújításáról A feltörekvés kora F. Dózsa Katalin művészettör­ténész, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese. Született 1942-ben. 1970-ben vég­zett az ELTE művészettörténet, 1971-ben a magyar nyelv és irodalom szakán. 1971-1994 között a Magyar Nem­zeti Múzeum textilgyűjtemé­nyében muzeológus, 1975 óta gyűjteményvezető. 1994 óta a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese. Fontosabb kiállítások, amelyek rendezésében részt vett: 1984: Mária királyné menyegzői öltözéke. Magyar Nemzeti Mú­zeum, Budapest. 1989: Vigyázó szemetek Párizsra vessétek, A francia forradalom és a magyarok. 1989. Magyar Nemzeti Múzeum. 1991: Pesti nő a századfordulón. Magyar Nemzeti Múzeum, Bu­dapest. 1996: Budapest 1100 éve­­ a mil­lenniumi földalatti vasút 11 ál­lomásán. 1998: Egy nagyváros születése. Budapesti Történeti Múzeum. 2000: A budavári Királyi-palota évszázadai. Budapesti Törté­neti Múzeum. 2001: „Un château pour un ro­­yaume - Histoire du château de Budapest”. (Egy palota a király­ságért - a budai vár története.) Párizs, Carnavalet múzeum. 2002. „Zeit des Aufbruchs, Wien und Budapest zwischen Histo­­rismus und Avantgarde”. Har­­rach-palota, Bécs. ( FOTÓ: GÁLOS VIKTÓRIA Matar N­emzet • Magazin Eb 2003. április 5., szombat

Next