Magyar Nemzet, 2003. június (66. évfolyam, 127-150. szám)

2003-06-28 / 149. szám

Haynau öt évvel élte túl a magyarok forradalmát A­ffér a sörfőzdében A táborszernagy azt hitte, hogy a magyar társadalom a megtorlás során tanúsított kíméletlensége ellenére is megbékél uralmával. Nem így történt. Bajza József versében a Habsburg-ház hű ebének nevezte, s megjósolta: amint nem lesz reá szükség, a császár kiejti kegyeiből í­t. RMANN R­Ö B F. R T­ ulius Haynau írta 1849 augusztusában: pl „... gyökerestül irtom ki a gazt, és egész is­ Európának példát fogok mutatni, hogyan kell bánni a lázadókkal, és hogyan kell rendet, nyugalmat és békességet egy év­századra biztosítani. A magyarok három­száz év óta mindig lázadók, csaknem va­lamennyi Habsburg király idején törtek ki forradalmak. Én vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni. Nyugodt lelkiis­­merettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód in­tő példát szolgáltatni minden jövendő forradalom­nak.” A táborszernagy néhány héten belül bebizonyí­totta, hogy amit leírt, komolyan gondolta. Az olaszor­szági Brescia város felkelésének leverésekor tanúsított kíméletlensége miatt csak bresciai hiénának nevezett Haynau a magyarországi kivégzésekkel - ha lehet - tovább rontott a hírnevén. Ám 1849 októbere után ő maga is konfliktusba került az osztrák kormánnyal s magával a császárral is, ami a leváltásához vezetett. Életének erről a szakaszáról még a történelem iránt érdeklődők sem túlzottan tájékozottak. Az emberbarát 1849. december 10-én Haynau hirdetmény útján tu­datta a nagyközönséggel, hogy az eddig befolyt és a jö­vőben várható pénzösszegekből alapítványt hoz létre a császári és királyi, valamint a honvédsereg háborúban megcsonkult, legénységi állományú tagjai számára. Az alapítványi tőke kamatainak feléből a császári és kirá­lyi, a másik feléből a honvéd rokkantakat fogják támo­gatni. Az alapítvány célja a háborús sebek begyógyítá­­sa volt. A minisztertanács december 15-én foglalkozott az alapítvány ügyével. A miniszterek igen különösnek tartották Haynau azon szándékát, hogy a segélyezést a volt honvédekre is kiterjesszék, hiszen az adomá­nyokat csupán a császári és királyi katonák számára gyűjtötték. Gyulay Ferenc hadügyminiszter azonban azt javasolta, ne szálljanak szembe Haynau szándé­kával, ugyanis a felhívás már a sajtóban is megjelent. Az uralkodóhoz intézett december 21-i feliratában is azt javasolta, hogy Ferenc József hagyja jóvá az alapít­vány létrehozását. A felirathoz mellékelte Haynau in­doklását. A táborszernagy arra hivatkozott, hogy a megrokkant honvédek szintén őfelsége alattvalói, s jelenlegi nyomorúságuk, még ha maguk hibásak is érte, kétszeresen nagy, hiszen ellentétben őfelsége katonáival, sem a tartományi, sem a sebesültgondo­zó intézetek nem állnak rendelkezésükre. Úgy vélte, hogy a szíveket karddal nem lehet meghódítani, jóté­teményekkel azonban igen. Szép gondolatok. Kár, hogy Haynaunak nem 1849 őszén jutottak eszébe. Az uralkodó 1850. január 3-án jóváhagyta az alapítvány létrehozását, s Haynau július 17-én - 11 nappal a leváltása után - írta alá az alapító okiratot. Mint részt vettek az uralkodóház 1849. április 14-i trón­fosztásában. Ám az ítéleteket azonnal kegyelmi zára­dékkal látta el, s a képviselőket szabadon bocsátotta, a többiek ítéletét pedig börtönbüntetésre enyhítette. Ez a kegyelmezési aktus Haynau azonnali nyugal­­maztatását eredményezte. A minisztertanács július 6- án határozott erről, arra hivatkozva, hogy Haynau többször kompromittálta a kormányt, s eltávolítása „nem csupán megérdemelt büntetés, sokkal inkább adminisztratív szükségszerűség”. A határozatról Schwarzenberg értesítette Haynaut. A táborszernagy aznap kelt válaszlevelében közölte, örül nyugalmaztatásának, ám úgy vélte, célszerűbb lett volna, ha azt maga kéri. Július 9-én azonban már arról írt, hogy a nyugalmaztatásával kapcsolatos eljárás igen rossz hatással lehet a hadseregre, amely „a forradalom hidrája által veszélyeztetett trónt és az összmonarchiát megmentette”. Az amnesztiának köszönhetően Haynau körül ki­sebbfajta legendárium is keletkezett, amely abból a - voltaképpen igaz - sejtésből fakadt, hogy a táborszer­nagy csak a bosszú végrehajtója, de nem annak kiötlő­je volt. Bártfay László hallomás után feljegyezte, hogy Haynau állítólag kijelentette: „Eddig jó voltam a rémü­letkeltésre; a kegyelmezés jótéteményét is gyakorolni akarom és a megbékülést elősegíteni.” Nyugalmaztatása után Haynau birtokot vásárolt a Szatmár megyei Nagygécen. „A föld népe nem bántot­ta, hanem nem ment neki dolgozni” - írja az új földes­úrról Pálffy János. Ottani tartózkodásának emléke fennmaradt a néphagyományban: az 1979-ben gyűjtött történetek szerint Haynau házában minden véres volt, s aki bement a kastélyba, az soha többé nem látta meg a napot, mert a kaszatömlöcben összevágták, aztán a Szamos vizével kimosatták a maradványokat. A provokátor Haynau nyugalmaztatása után, 1850-ben rövid ideig a grafenbergi vízgyógyintézetben kúráltatta magát. Itt kapta a hírt felesége haláláról. Ekkor határozta el, hogy körutat tesz Európában. Útiterve szerint Németország­ba, Belgiumba, onnan Angliába, majd Spanyolország­ba kívánt utazni. Németországban jó fogadtatásban ré­szesült. Brüsszelben felkereste Metternichet, aki igye­kezett őt lebeszélni angliai útjáról, mondván, hogy a magyar emigránsoknak köszönhetően Haynau nevé­nek igen rossz csengése van a szigetországban. Neu­mann báró,­ Ausztria brüsszeli követe ugyanígy véleke­dett, miután levelet kapott Koller bárótól, a londoni nagykövettől. Haynau azonban makacsul kitartott útiterve mel­lett. Londonba érkezése után Koller megpróbálta rábe­szélni, hogy legalább nevezetes, hosszú bajuszát vá­gassa le, de Haynau erre sem volt hajlandó. Szeptem­ber 4-én meglátogatta a Barclay and Perkins sörfőzdét. Itt aztán bekövetkezett az, amitől Metternich, Neu­mann és Koller tartott. Osztrák visszaemlékezés sze­rint a munkások között dolgozott egy Gustav von Frank nevű bécsi menekült, aki felismerte Haynaut. Erre a munkások bántalmazták, a bajuszát is megrán­gatták. Haynaunak nagy nehezen sikerült egy közeli házba menekülnie. Rövidesen elhagyta Londont, és Ostendébe utazott. Bécsben a magyarországi hitek szerint azt mondták neki: „bizonyosan magyar menekvők is voltak a nép között, sőt ezeknek kellett az egészet előkészíteni. Haynau nagy indignációval tagadta, mondván, magyar ember a csatában veri meg az ellenséget, de nem teszen aljasságot, s aztán őket a magyarok jobban szeretik, mintsem azt tehették volna.” Szeptember 5-én az osztrák követ jegyzéket intézett Lord Palmerston külügyminiszterhez, amelyben kérte az eset kivizsgálását. Szeptember 11-én az osztrák minisz­tertanács is foglalkozott az esettel, mert Haynau bántal­mazásával magát a császárt is megsértették. Végül úgy döntöttek, hogy felszólítják Koller nagykövetet, tanács­kozzon angol jogászokkal arról, kit kell bevádolni ilyen esetben. Szeptember 12-én Schwarzenberg utasította Kollert, hogy kérjen elégtételt az angol kormánytól. A nagykövet ezután jegyzéket intézett Palmerston­­hoz, mire ez azt válaszolta, hogy az angol kormány saj­nálja ugyan az esetet, ám a bírói vizsgálat lehetetlen, mert Haynau nem akar személyesen felperesként fel­lépni, s a tényállást nem lehet kinyomozni, mivel a bű­nösöket nem lehet megtalálni. Az osztrák kormány kénytelen-kelletlen elfogadta ezt a magyarázatot, s csu­pán annyit tett hozzá, hogy hasonló esetben nem tudja garantálni az elégtételt az osztrák földön jogsérelmet szenvedett brit állampolgárok számára. Maga Palmerston magánlevelében úgy nyilatkozott, hogy Haynau utazása „oly rövid idő múlva olasz- és magyarországi viselt dolgai után ezen ország népe ellen irányzott szántszándékos inzultus volt”. A söröskocsi­sok ugyanakkor hibáztak: „inkább a levegőbe kellett volna őt dobálni egy paplannal, azután a kutyaólban meghentergetni és bérkocsin hazaküldeni őt, megfizet­ve a kocsibért a szállodáig”. Az ügy hullámai csak lassan ültek el. Az osztrák sér­tettséget jelezte, hogy amikor Wellington herceg, a Wa­terlooi győző elhunyt, Ferenc József egyetlen­ tisztet sem küldött el a temetésére, attól tartva, hogy az oszt­rák egyenruha feltűnése újabb inzultusokra adhatna al­kalmat. Az eset egyébként belpolitikai vitát is kiváltott Angliában. Viktória királynő elégedetlen volt Palmers­ton válasznyilatkozatával, s a külügyminiszter majd­nem lemondásra kényszerült. Haynau eközben ismét a grafenbergi vízgyógyinté­zetben próbálta javítani megromlott egészségét. 1852 nyarán Brüsszelbe utazott a Vauxhallban rendezett koncertre. Az Hotel de Flandre-ban szállt meg, ahol egy magyar menekült felismerte, s nyomban elhíresz­telte, hogy ott tartózkodik. Amikor Haynau a koncert­terembe érkezett, a tömeg előbb csak mozgott, aztán kiáltozni kezdett: „Ki vele! Pfuj, hóhér! Pfuj, asz­­szonyvesszőztető!” Noha a belga király szárnysegédje maga vette védelmébe, Haynau kénytelen volt távozni. Éjszaka tócsányi vért öntöttek a hotel elé, ahol meg­szállt. A magyar emigránsok valóban mindent megtet­tek, hogy megkeserítsék a hóhér európai útjait, de a helyi lakosság részvétele nélkül a tüntetések nem let­tek volna ilyen tömegesek. Haynau kénytelen volt ta­pasztalni, hogy a világ, amelyben él, tökéletlen. Őt, aki annyi áldozatot hozott a birodalom megmentéséért, a birodalom nem képes, de talán nem is akarja megvé­deni az inzultusoktól. A tévelygő Párizsból hazatért Grazba, majd 1852 őszén Veronába utazott. Itt találkozott Radetzkyvel, majd az enyhe ég­hajlat miatt Firenzében töltötte a telet. Amikor 1853. február 18-án értesült a Ferenc József ellen elkövetett merényletről, Bécsbe sietett. Március 12-én részt vett a császár megmenekülése alkalmából rendezett hálaadó istentiszteleten. Amikor Ferenc József meglátta, barát­ságos szavakkal kezet nyújtott neki, mire Haynau mé­lyen, könnyekig meghatva borult a császár kezére. Amikor március 14-én este szállására, a Hotel Munschba visszatért, erős szívdobogást érzett. Éjfél kö­rül elküldte szolgáját, mondván, hogy most már jobban van. Valamivel éjfél után egy pohár vizet kért, de mire az inas odaadta, Haynau már haldoklott. A gyorsan megérkező orvos csak a halál beálltát tudta megállapí­tani. A diagnózis szerint ennek oka „akut agy- és tüdő­vérzés” volt. 1853. március 15-én, annak a forradalom­nak az ötödik évfordulóján, amelynek elfojtásában oly fontos szerepet játszott, Haynau meghalt. Március 17- én temették el a grazi St. Leonhard temetőben. Haynau kiváló és kemény katona volt, ám hadi ér­demeit beszennyezte a megtorlásban betöltött dicste­len szerepe. Tény, hogy amikor másfajta utasításokat kapott Bécsből, az elítéltek visszaemlékezései szerint egyszerre szívélyessé és engedékennyé vált. Amikor pe­dig elbocsátották, azt hitte, hogy a nyugalmaztatását kiváltó amnesztiával megnyerte a magyar közvéle­ményt. „Nemde, a magyarok szeretnek engemet?” - kérdezte egy Magyarországon szolgáló osztrák kor­mánytisztviselőtől. De ezt kérdezgette szatmári birtok­szomszédaitól is. Amikor egyikük felesége csak annyit mondott, hogy ugyan miért szeretnék, Haynau elcso­dálkozott: „De hát mit tettem, hogy ne szeressenek?” „Ha egyebet nem tett volna is - felelt a derék nő -, már a Batthyány kivégeztetése elég volna a gyűlöletre. Haynau erre felpattanva mondta: „Azt nem én tettem, nem, nem! Azt más tette, ebben ártatlan vagyok!” „S hát a tizenhárom tábornok?” - kérdezte a hölgy. „Az már egészen más, azok megérdemelték, mert katonák voltak, kik hűtlenül elhagyták zászlóaljukat” - hang­zott a Haynaura olyannyira jellemző válasz. Ahogy az általa halálra ítéltek, majd kegyelmet ka­pottak egyike, Pálffy János írta róla: „Utolsó volt-e Haynau, ki ily vérvonalt hagyjon maga után Magyar- és Erdélyország történetében? Megelégelte-e a sors a nemzet szenvedését századokon át? Megelégelte-e azon tömérdek véráldozatot, melyen az osztrák zsarnoksága és bosszúdühe véreztetett el három század alatt?­­ Bíz­zunk Istenben és saját okulásunkban!” Haynaut a rendőrség menti meg üldözőitől. Részlet a Vasárnapi Újság 1869-es összeállításából A kegyvesztett hóhér A Schwarzenberg miniszterelnök és Haynau közötti el­lentét 1850 elején bontakozott ki. Haynau és a minisz­tertanács között már korábban voltak bizonyos feszült­ségek. Az uralkodó azonban ezekben az esetekben mindig a fővezér pártjára állt. Ferenc József 1850. március 26-án 36 magyar tisztet kegyelemben részesített. Haynau saját kegyelmezési jogkörében érezte sértve magát, s tiltakozott a határo­zat ellen. A minisztertanács ezt elutasította. Haynau húzta-halasztotta az amnesztia végrehajtásának idő­pontját: csak június 15-én jelentette a tisztek szabadon bocsátását. Ettől kezdve állandósultak a hatásköri összetűzé­sek. Bach belügyminiszter április 16-án felszólította Haynaut, állítson össze egy listát a politikai elítéltekről. Haynau azonban elfektette a felszólítást, mire Bach jú­nius 14-én megsürgette nála a választ, majd június 28- án maga az uralkodó intézett leiratot ez ügyben Haynauhoz. A lista ezután július 4-re elkészült. Schwarzenberg július 5-én figyelmeztette Haynaut, nehogy az uralkodó végső határozatát megelőző intéz­kedést hozzon. A figyelmeztetés azonban elkésett. Haynau Schwarzenberg levele keltének napján halálra ítélt 34 vádlottat, köztük 23 képviselőt, akik a vád sze­ Frei és dossziéja Frei Tamás (37) így fogalmazta meg újságírói hitvallását a Magyar Narancsnak 2001 tavaszán adott interjújában: „Én egy lendületes, szókimondó, üzleti alapon, pragmatikusan gondolkodó újságíró vagyok, aki a televíziózást nem népnevelői küldetéstudattal közelíti meg, hanem szórakoztatásnak, és amilyen mértékben információ belecsem­pészhető, informatív műfajnak is tekinti. Utazom a világban, és mivel ezt pénzügyi alapon művelem, pénzügyileg jobban vagyok szituálva, továbbá népszerű vagyok.” Riportjait a kezdetektől érte kritika, a bírálók főként a hitelességüket kérdőjelezték meg. Már-már legendás az a „meneküléses jelenet”, amelyről Frei azt állította, hogy Dél-Amerikában egy drogkartell és a hadsereg tűzharca kö­zepette készült. A legemlékezetesebb a bérgyilkosokat bemutató műsora volt. Az RTL Klubon 2001. április 23-án felvonultatott interjúalanyok egyikéről, bizonyos Andrejről Juszt László tévériporter azt állította, hogy 600 dolláron megvásárolt statiszta, aki Moszkvában bolti eladóként dolgozik, a Frei által szintén orgyilkosnak titulált másik (ma­gyar) személy „foglalkozását” pedig Garamvölgyi László, az Országos Rendőr-főkapitányság kommunikációs igaz­gatója cáfolta. Frei ebben a műsorában tette fel azt a nem kis politikai vihart kavaró kérdést orosz „bérgyilkos” in­terjúalanyának, hogy mennyi pénzért ölné meg Orbán Viktor miniszterelnököt Az adás miatt az Országos Rádió- és Televíziótestület ötmillió forint kötbér megfizetésével és tízperces képernyő-elsötétítéssel sújtotta az RTL Klubot. A botrány miatt lemondott a kereskedelmi csatorna program- és vezérigazgatója. Frei Tamás tavaly ősz óta a Tv 2 számára készít riportfilmek­et, amelyeket alkalmanként 1,5-2 millió néző tekint meg. Legutóbb Vargyas Gábor, az MTA Néprajzi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa, a Pécsi Tudo­mányegyetem néprajz tanszékének vezetője bírálta a Magyar Narancsban Frei malajziai riportfilmjét és az abban megszólaló Hangay György szakértőt a szakmai hibák és a bennszülöttekre nézve minősíthetetlen hangvétel miatt. Egyik tavaszi „dossziéjában” Amerikában kereste fel Haynau egyetlen élő leszármazottját, egy idős hölgyet, aki részben Magyarországon töltötte a gyerekkorát, ám elmondása szerint akkor is, majd később is a család kíméletből elhallgatta előle az aradi hóhér viselt dolgait. A hölgy a vele készült interjúban bevallotta, hogy lényegében semmit nem tud Haynau tevékenységéről, történelmi szerepéről, az 1848-49-es magyar szabadságharcról gyakorlatilag nem is hallott. Az interjúban például elhangzott, hogy Haynaut élve boncolták fel, s a koponya felnyitása után az agya még lüktetett. • 33 Matar Nemzet Magazin 2003. június 28., szombat

Next