Magyar Nemzet, 2005. január (68. évfolyam, 1-29. szám)

2005-01-29 / 27. szám

36 Magyar Nemzet • Magazin 2005. január 29., szombat Grób László R­övid hír: nemrégiben a Dr. Asztalos Miklós Művelődési Házban emlékülést tartottak Asz­talos Miklós és felesége, Kócsy Erzsébet szüle­tésének 105., illetve 100. évfordulója alkalmá­val. Vajon ki lehetett az ünnepelt? Asztalos Miklós Erdély fia, akit a trianoni csonkítás űzött el hazájából, hogy előbb Pécsett, majd rövid berli­ni tanulmányút után Budapesten dolgozzék, s végül Körösladányban töltse a száműzetés évtizedeit. Megis­merhette a közép-európai lét minden szélsőségét: volt nagyon fent és nagyon lent, s csak ő maga tudhatta, va­lóban olyannyira megbékélt­e a sorsával, mint ahogy utolsó éveinek tanúi állítják. Aktív évtizedeiben olyan volt, mint az a bizonyos Midasz király: minden arannyá változott, amihez csak nyúlt. A harmincas évek egyik legsikeresebb történésze volt - ismertsége a nagyközönség körében csak Szekfűéhez és Hómanéhoz volt mérhető. Megírta ő is a maga „Hóman-Szekfű”-jét - ezt „Asztalos-Pethő”-ként emlegették­­ A magyar nemzet története címmel. Első megjelenése (1934) után néhány év alatt három kiadást ért meg, s tízezernyi példányt adtak el belőle. Lefordítot­ták olaszra. Asztalos az 1848-ig terjedő részt, Pethő Sán­dor, a Magyar Nemzet alapító-főszerkesztője - ismert új­kortörténész, A szabadságharc eszméi, a Görgey Artúr és más művek szerzője - az 1848 utáni részt írta. Könyve publikálásakor Asztalos már ismert historikus, a fiatal értelmiségi generáció egyik zászlóvivője s közéleti sze­replő is mint a Bartha Miklós Társaság elnöke. Megírta első cikkeit, megjelentette első könyveit Wesselényiről és Kossuthról. Fő témája a nemzetiségi kérdés története, akárcsak sok más pályatársának­­ következő munkái A korszerű nemzeti eszme és A nemzetiségek története Magyarországon. Egyre-másra kapja a felkéréseket: a Rákóczi-évfordulón megjelenik a II. Rákóczi Ferenc és kora című könyve. Kiadója felkéri a középkori magyar birodalom első ötszáz éve külpolitikájának összefoglaló megírására, s elkészül A magyar nagyhatalom történeté­nek hatszáz oldalas kézirata - hogy csak mintegy hetven évvel később lásson napvilágot. Szerkeszti a Jancsó Bene­­dek-emlékkönyvet és A történeti Erdély című nagy ösz­­szefoglaló művet, amelyhez Teleki Pál írja az előszót. Ez utóbbi kapcsán kisebb tudománypolitikai botrány tör ki (az egyik szerzőt meghurcolják a román hatóságok, ezért Asztalos írásbeli fegyelmit kap), úgy érzi, nem állnak ki mellette, s néhány más sérelmével tetézve mindez a tör­ténettudománnyal való szakításra készteti. Az egyik legismertebb fiatal történész pályát változtat. Saját szavai szerint visszatér fiatalkori szerelméhez, az irodalomhoz - drámákat ír. És a sors ismét roppant ke­gyes hozzá: darabjait a Nemzeti Színház játssza rendsze­resen hatalmas sikerrel. Farkaskaland (bemutató 1938- ban Lukács Margittal és Jávor Pállal), Alteregó (bemuta­tó 1939-ben Tőkés Annával és Uray Tivadarral). S a ha­zaiakat külföldi előadások sora követi - joggal állíthatjuk, hogy európai hírű színpadi szerző lett. Mellesleg regényt is ír, szinte ujjgyakorlatként: Alibi címmel jelenik meg. Csuka a vízben És még nem ez az utolsó állomás: kacérkodni kezd a filmmel. Csak egypár a maga korában sikeres filmjei kö­zül: Igen vagy nem?, Lángok, A kegyelmes úr rokona, Életre ítéltek, Estélyi ruha kötelező, Késő, Ördöglovas, Rákóczi nótája; a forgatókönyveket egyedül vagy má­sodmagával jegyzi. Alteregó című színdarabjából 1941- ben magyar (Egy éjszaka Erdélyben) és német (Tanz mit dem Kaiser) filmet is készítettek. Ne feledjük, mindez akkor történik, amikor Magyarország filmnagyhatalom, sorra készülnek a közönségsikert arató, „exportképes” magyar alkotások. Asztalos az egyik legismertebb forga­tókönyvíróvá válik, úgy mozog a film és a színház világá­ban, mint csuka a vízben­­ mindenkit ismer, mindenütt jelen van, valódi nagyvilági életet él. S még valami: mindeközben végig állami alkalma­zott, először a Magyar Nemzeti Múzeumban, majd nem­zetiségtörténeti és -politikai ismereteinek köszönhetően tisztviselő. A háború vége felé ő is nyugat felé tart, s míg felesége Budapesten vészeli át az ostromot, Asztalos az ország orosz megszállása után tér haza nyugatról. Hazatér -­s a sors kereke lassan, majd egyre gyorsul­va lefelé fordul: B-listázás, állásvesztés. Felesége zongo­raleckéiből élnek, aki egy ideig magán-zeneiskolát mű­ködtethet pasaréti villájukban. Évekig éli az állástalan értelmiségiek életét. 1951-ben elérkezik a mélypont: ki­telepítik, 48 órát kap a csomagolásra. Felrakják a vonat­ra, amely megindul kelet felé, de a célállomás ismeret­len, így érkezik sokadmagával Körösladányba. Kezdő­dik a küzdelem a napi túlélésért - ekkor már 52 éves. Az osztályellenség Elérkezik 1953: Nagy Imre első kormánya engedélyezi a kitelepítettek visszatérését - csakhogy az Asztalos há­zaspárnak nincs hová visszatérnie: a házukat elvették, kártalanítást ezért soha nem kaptak (örököseik sem...). Gyermekük nem volt, közeli rokonuk sem, akihez me­hettek volna. Maradtak Körösladányban, „szabadon” is először szintúgy nyomorúságos körülmények között, akárcsak korábban kitelepített osztályellenségként, majd 1970-től emberibb létfeltételek közt: ekkor fogadta be őket Papp András és neje az újonnan épült házuk mellett álló régi kis vályogházukba. Asztalosék élete ettől kezdve külsőleg eseménytelen: Miklós bácsi (ma is min­denki így emlegeti őt Körösladányban) a helyi művelő­dési házban ifjúsági színjátszó kört szervez, klasszikuso­kat adaptál, és mesejátékot ír a gyerekeknek, Erzsébet zongorát tanít. Asztalos Miklós 1986-ban hunyt el, fele­sége akkor már néhány éve megtért teremtőjéhez. Mindketten a körösladányi temetőben nyugszanak. Ennyi röviden két élet története, amely olyannyira paradigmatikusan kelet-európai, hogy szinte nem is látszik valóságosnak. Létezett a két világháború között egy felső középosztály - kit születése, kit tehetsége so­rolt oda. Hibáik számtalanok, de erényeik is, amit meg­tapasztalhatunk, ha nemzetünk hagyományait kutat­juk. Ugyanis nem lehet nem visszajutnunk a trianoni trauma utáni tudományos-művészeti-irodalmi teljesít­ményekhez - határokon innen s túl -, azokhoz, ame­lyek megpróbálták feldolgozni a velük történteket, és kiutat keresni a jövőben. Olvassunk bele Asztalos köny­vecskéjébe, A korszerű nemzeti eszmébe, s megdöbbe­nünk az időszerűségén. Vagy vegyük elő A nemzetisé­gek története Magyarországon című rövid munkát, és az a benyomásunk támad, hogy minden érettségizővel el kellene olvastatni. Nem a reveláció erejével ható, kor­szakfordító alkotások ezek, hanem tisztes iparos­munkák, amelyek korrekt összefoglalását adták tár­gyuknak a kor legmagasabb színvonalán, élvezetesen, olvasmányosan. Ha úgy tetszik, szerzőjük „kismester” volt, nem a nagy történeti felfedezések kigondolója vagy grandiózus teóriák látnoka, hanem az összefoglaló, a szintézisteremtő, aki áthidalja az elefántcsonttoronyba zárkózó tudományosság és a közönség tudásvágya kö­zötti szakadékot. Idézzük történetírói ars poeticáját: „... különösen a múlt század második felében... ér­dekes jelenség ütötte fel a fejét. Valósággal megszűnt a történelmi feldolgozás, minden igyekezet az anyaggyűj­tésre és annak kritikai vizsgálatára szorítkozott. Majd­nem az lett a helyzet, hogy a szintézis, a történetírás nem érdekelte a történelmi tudományos módszerekben ki­képzett »tudós« történészeket, és maga a történetírás a laikusokra csúszott át, akik meg sem kísérelték az objek­tivitást, hanem pártállásuknak és liberális ideológiájuk­nak megfelelően végezték az anyagkiválasztást éppen úgy, mint a szövegbeöntést. A történettudósok elzárkóztak a nyilvánosság elől ele­fántcsonttornyaikba, és átengedték a történetírást a laiku­soknak, a publicistáknak. Viszont ezeket a képzetlen vagy kevésbé képzett, alkalmi historikusokat a szívük mélyéből lenézték, és mérhetetlen céhönérzettel zárták ki őket a maguk szűk kis tudományos közösségéből, amelyben az­tán a nagyközönség legkisebb érdeklődése nélkül élhették ki azt a gyönyörűségüket, amelyet nekik a finom tudomá­nyos módszerek vég nélküli alkalmazása okozott. Azt mondhatnánk, hogy életük egy véget nem érő vizsgadol­gozás volt, ahol állandóan arról akartak bizonyságot ten­ni, hogy mennyire járatosak a tudományos módszerek al­kalmazásában. (...) A pozitivista és a természettudomá­nyos világnézetek malomköve közt őrlődve azok a histo­rikusok, akik kitűnő tudományos iskolázottságra tettek szert, és joggal voltak tudományos ambíciókkal telítve, sohasem tartották elégnek az anyagot, és azt hitték, hogy amíg az anyaggyűjtés nincs lezárva, meg sem lehet kísé­relni az összegezést és a szintetikus előadást. Különben is érezték, hogy a szintézisből a szubjektív elemet, önmaguk élménykialakító egyéniségét nem küszöbölhetik ki, tehát természettudományos értelemben soha nem lehet szinté­zisük tudományos jellegű és értékű. (...) De még most is észrevehetően él az úgynevezett »szakkörökben« az az ér­zés, hogy a szintézis »publicisztikai« munka, a szintetikus, tehát a történetíró »nem-tudós«. Még mindig sokkal több a jól iskolázott, de egyéniség hiányában magasabb rendű szintézisre képtelen »történész«, aki mint egy rendi kivált­ságot őrzi azt a hiedelmet, hogy egyedül az ő egyéniség nélküli, hivatalnokszerűen végzett, módszeres gyűjtő- és kritikai munkája a »tudományos munka«. Ezek anatémát mondanak azokra a vakmerő lelkekre, akik szintetikus munkát végeznek. Mintha megtagadva ezektől a maguk tudományos elismerését, több, megélhetést biztosító »tudományos stallumot« menthetnének meg maguknak, a szintetizálni és ezzel a közönség elé lépni merő történet­író kiközösítésével. Ezeknek a Schulmeister lelkületű, hivatalnok-histo­rikusoknak igazuk van abban, hogy a szintézis nem tu­dományos munka. Nem tudományos »leistung«. Ott művészi készségre, művészi adottságokra van szük­ség. .. De hogy több-e vagy kevesebb a történetíró a történeti anyaggyűjtőnél és kritikusnál, ha különben neki is megvan a megfelelő történeti iskolázottsága, ha tehát nem »laikus történész«, annak eldöntését arra a nagyközönségre kell bízni, amely ezeknek a munkáján keresztül jut történelmi ismereteihez, történelmi világ­képéhez, és amely a derék, hasznos, de szintézisképte­len tudósok munkájáról sem nem vesz tudomást, sem nem okul belőle. Fel kell vetni a kérdést, hogy a historikusnak magá­nak kell-e feltétlenül összegyűjtenie és megbírálnia az összefoglaló előadásához szükséges teljes anyagot vagy sem. Ebben az esetben igen valószínű, hogy átfogóbb időre szóló összefoglalásig egyetlen historikus sem jutna el, mert véges emberi élete nem lenne elegendő a meg­előző kutatómunkához. Fel kell vetni azt a kérdést is, hogy az a historikus, aki anyaggyűjtő és anyagkritikai készségéről megfelelő szaktanulmányaiban és forrás­­közléseiben már bizonyságot tett, vajon tudománytalan emberré válik-e azonnal, ha tudományos iskolázottsá­gának és készségének további birtokában szintetikus előadásra vállalkozik.” (A magyar nagyhatalom, I. Attraktor Kiadó, 2003,16-18.1.) Mintha nem lenne tel­jesen időszerűtlen a közelítés... Vagonba zárva Ugyancsak tisztes iparosnak tűnik Asztalos filmforgató­könyv-írói énje is. De talán a forgatókönyvírás nem „tisztes” és nem „iparos” munka? Tudhatjuk erre jól a választ ma, a szubjektivizmusba és totális öncélúságba belesüppedt magyar filmkészítés sokéves agóniája után. Asztalos sikeres filmeket segített életre hívni - s ezek még ma is nézhetők, semmivel sem kevésbé, mint az 1930-40-es évek más sikerfilmjei. S végül a valódi talány: vajon színdarabjai többek-e, mint pillanatnyi sikerek? Lesz-e helyük egyszer a ma­gyar színjátszás panteonjában? Nemsokára ismét napvi­lágot látnak ezek a szövegek is nyomtatásban - ki-ki el­döntheti majd. De ez még mindig csak az érem egyik oldala. Ott áll az 1945 utáni Asztalos Miklós, aki megjárta a magyar va­lóság bugyrait. Aki ötvenévesen megismerte a napi bete­vőért való kilincselés keserves érzését. A magasan kép­zett, gyakorlott tisztviselő, akit nyilvántartásba vettek, csak éppen negatív előjellel. Az író, akinek egy sorát sem közlik sehol. Az ember, akit kirugdostak otthonából, és vagonba zártak. Asztalos Miklós 1945 után is sok ezer oldalt írt tele: regények és visszaemlékezések születtek. Munkái között vannak páratlan dokumentumok és érdektelen, szemé­lyes memoárrészletek. Vannak regények - kézzel írva és legépelve, sárguló papiroson­­, ki tudja, milyen irodalmi értékkel... Mindez szerteszólva különféle könyvtárak­ban, valamint letéve az örökösöknél. Kezdünk vele vala­mit? S vajon a szerző mit szólna: kezdjünk vele valamit? A körösladányi megemlékezésen megjelent a helyi önkormányzat képviselője, a művelődési ház vezetése, Pomogáts Béla irodalomtörténész, Papp András, Asztalos utolsó éveinek házigazdája, az Országos Széchényi Könyvtár, valamint az Asztalos műveit publikáló Attrak­tor Kiadó egy-egy munkatársa. A Nemzeti Színház a meg­hívás ellenére érdektelenségét jelezve távol maradt... A szerző az Attraktor Kiadó vezetője Békévé oldja? Történettudomány a két háború között: Asztalos Miklós, az egységteremtő S z I G I L ÁG Sándor György Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)Hogyan legyél humoralista (68.) HÁTUTT ÚGY...­­ hogy... kitalálsz például egy remek keretjátékot új önál­ló estedre, aztán természetesen - miután vagy két hóna­pot javítgatod-csiszolod - eldobod végül. (Nem véglege­sen, mert itt leközlöm.) „Óriási ötletem” volt ugyanis: az előtérben várakozó közönséget nem engedik fél nyolckor be, hanem az egyre nagyobb zsúfoltság közepett megszó­lalok - előre felvett hangon - és (majd ha leírom mind­járt, most) a következőket mondom.­­ De még előtte egy kicsit „nyaralok” itt... (Télen telelek...)­ Hogy végül mi­ért nem élek ezzel a játszási lehetőséggel? hogy már az elő­térben kezdődik a műsorom... arra sajnos csak a hosszas „míves” nyűglődés után jöttem rá: lefárasztom még elő­adás előtt a közönséget... Esetleg - ha nem találkozik az ízlésével a bejátszott szöveg-, már be sem jön... (Azt ter­veztem, hogy - mentve a menthetetlent - felajánlom-lát­­tam volna..., hogy most még, akkor, visszaváltják a jegyeket...) Sajnos a másik ötletemet, hogy szünetet is tartok... nem vetettem végül el... így meglehet, egy ve­lencei tükröt kérek majd a színháztól műsorom második részére, hogy egyszemélyes színház lévén, én legyek a már­­teljesen üres nézőtéren az egyetlen közönségem... Talán ez a kihagyott keretjáték-ötlet még belefér e heti cikkembe, meglehet azért húztam csak mostanáig az időt, hogy elég­séges (közepes, elégtelen) legyen a terjedelem... NA HÁT AKKOR... JÖJJÖN­­ az előzőleg már­­ a stúdióban­­ felvett szövegem. Hallgassák, olvassák olyan jóleső, egészséges káröröm­mel, mintha részesei lennének január 30-án, holnap, egy tisztességben (?) megkopaszodott ember húsz év utáni új önálló estjének az első - és egyben utolsó - előadásának. Illetve, még nem az előadásának, hiszen kint várakoz­nak az előtérben... Persze egy grammal sem lesz jobb a most következő szöveg ezzel a rávezetővel... Sőt! (Lásd, mint lent:) TISZTELT - MÁR EGYRE TÜRELMETLENEBÜL - VÁRAKOZÓK! Mielőtt a most itt megjelent népes közönségből majd egyet-kettőt beengedünk... nagy nehezen... Noé bárkájába... hallgassák meg - az előtérben egyelőre -, amit a bárkából már most kiszivárogtathatok... Hogy mit-miket hagyjunk kint­­ a ruhatárban és ve­szendő életünkben... bői... amik miatt végképp el­süllyedne - szégyenében - a hajó. - GONDOLTAM, NEM ÉN, HANEM NOÉ - játssza majd ma este a főszerepet... de, mint József az Újszövetségben, Noé sem szól az Ó-ban, egy árva, de huncut szót sem... (Annál több viszont - ugye - a jó­cselekedete...) - És József, mint ács is, biztosan, utólag besegített... (Nevelt fiáról nem is beszélve...) - Már Máté sem a pénzváltásban, a világ­megváltásban érdekelt... -MOST MEGINT MINTHA... mindent elölről kellene kezdeni... Előttünk az özön­víz! Képletesen, de­­ nemcsak Délkelet-Ázsiában - tény­legesen is. (S ezt én - esküszöm! - még a kinti szökőár előtt írtam! S az itthoni újak előtt...) De nem ízléses ezt a gyarló poént - az egyre feljebb szökő árakat... - ezzel a felfoghatatlan tragédiával „egybemosni”. (Tessék, már megint a víz... „az úr!”) De még inkább vissza egyre szűkebb szűkölő hazánk­ba... Azért nem venném el - ma este sem - az életked­vet teljesen. - Mire lehull az utolsó fügefalevél... vége lesz a háborúknak... (?) - Mindent meggondoltak? Mindent meg...­­ a font is (euro) szkeptikusan zuhan... - Mi volt előbb: a tyúk? a tojás? Vagy a terrorista? (In­kább az anti-terrorista.) Szodoma... Szodo...hol­nap. ..? (Bővebben lásd a bibliofil Bibliában.) -ÉS AKI EZEK UTÁN IS... úgy érzi, esélyt ad a holnaputánjának... bátran lép­jen be... a pártok helyett... a bárkába. - Nem maradjon senki se kinn az előtérben... bárkanélküli-független... Káin nem­­... belügye... Mindenki hozza magával a bár-kabinjegyet... És a jelszót mondja be... Bár egy a jelszónk... (a béke!)­­ Keressék a kabinost... özönvíz előtti fecskéjük­ben. .. Egy fecske nem csinál nyarat... igaz... De ha 10 igaz akad... akikhez sajnos én nem tartozom... az elő­adást megtartom... Azért a többieknek is szól... - Látom, jegyben a 11 még... az egész közönség... - Ne mindenki mindenkivel... mindennel mindenben... de azért egy pár alapdologban legalább értsünk egyet... (A túlélés-kamrában.. .benn.) BENN MÉG MINDIG NEM A BÁRKA LÁTVÁNYA­­ fogadja majd önöket, hanem csak a színház nézőtere... Át kell vészelni még egy előadásnyi időt... a vízöz... bocsánat, a tűzözön előtt... az információ­­özönben... Noé...a... megyek , ön, te is gyere... az utcáról az utcámba be... De - megnyugtatásul -, ahogy egy pap barátom említette a miséje kezdetén egyszer: MA NEM LESZ PRÉDIKÁCIÓ, MERT VALAMIT SZERETNÉK MONDANI NEKTEK...

Next