Magyar Nemzet, 2005. március (68. évfolyam, 58-86. szám)

2005-03-14 / 71. szám

gondolatát dédelgeti magában - úgy érzi, hogy engedni kell. Ferenc Károly főherceg már tárgyalt a Burgba egyedül érkezett Kossuthtal, akinek megígérte, hogy teljesí­tik a magyar kívánságokat. István nádor nyilvánosan is hangoztatja, hogy „azon pil­lanatban, melyben a magyar nemzet felter­jesztett kérései megtagadtatnának, meg­szűnt nádor lenni”. A kamarilla azonban nem lenne önmagához hű, ha kényszerű beleegyezése mögött nem rejlene alatto­mos, ellenforradalmi szándék. „Utóbb azonban, ha a dolgok fejleményei megen­gedik, minden alkalmat meg fognak ra­gadni, hogy az engedményeket egészben, vagy legalább részben visszavehessék” - rögzítik titkos elhatározásukat. A független és felelős magyar miniszté­riumról szóló királyi kézirat kinyerésében március 15-16-án Széchenyinek és Ester­házy Pál hercegnek is múlhatatlan érdeme volt. Amikor a királyi kancellária végez a munkával, s ott a pecsét és a királyi aláírás is az okmányon, valaki elkiáltja az ágyúk­kal és katonákkal tömött Burg ablakából: Megvan! Ferdinánd király hosszú, bam­bán melankolikus arca is feltűnik, kardok repülnek ki hüvelyükből, s a királyhűség határai között mozgó és mégis buzgón forradalmasdit játszó bécsieknek ismét Kossuth szónokol egyenlőségről és sza­badságról, valamint Ausztria és Magyar­­ország közös, alkotmányos jövőjéről. Ké­sőbb, amikor önmagát ünnepeltetendő a magyar küldöttség kikocsizik a városba, Széchenyi jobbján Meszlényi Teréz, Kos­suth nem éppen szép hitvese ül. Mint Ke­rékgyártó János Kossuthról írott, a ’48-as centenárium idején megjelent nagy ívű életrajzában megjegyzi: „A gróf, akit nő­ben a bájos szépség vonzott, fanyar meg­adással viseli el ezt a kocsiutat a merev, öntelt Kossuthnéval. Észreveszi, hogy a mellette ülő asszony reszket. Váljon az örömtől, a diadalmas ujjongástól, vagy őt is az a szörnyű félelem vacogtatná, mely olyan elviselhetetlenül, olyan kínzó éles­séggel gyötri a grófot?...” „A küldöttség - olvashatjuk Szeremlei Samunak az 1867-es kiegyezés évében köz­zétett 1848. és 1849. évi krónikájában - márcz. 17. estére visszaérkezik Pozsonyba, honnan Batthyány első rendeletét írja a tör­vényhatósági elnökökhöz, a közcsend és biztonság érdekében.” Batthyányt, az or­szág első miniszterelnökét Zsófia főherceg­nő gyűlölte, a közhiedelem szerint azért, mert ifjúkorában a gróf az arisztokrata höl­gyek bálványa volt. A kamarilla az ő befo­lyására vette elő az ugyancsak szép és férfi­as Jellasics bárót a horvát határőrvidékről - akinek az 1. báni határőrezred parancsno­kaként szabadidejében még érzelmes ver­sek írására is futotta­­, hogy horvát bánná kinevezve fegyverrel regulázza meg Ma­gyarországot. Hiábavaló közvetítési kísér­letek után az uralkodójától elhagyott kor­mány feje kihirdeti a népfelkelést, s ezzel aláírja saját halálos ítéletét: a szabadság­­harc leverése után a főhercegnő konokan ellenszegül minden közbenjárásnak, amely Batthyányt megmenthetné a hóhértól. Hatásos, a kamarillára jellemző bosszú volt. S az új, rendőrileg biztosított polgár­világban megjelent Háy Gyula Kucsera elv­társának őse, aki besúgóként, Bach-hu­­szárként, föld- és kocsmabérlőként vagy gyárosként kész volt bárki vérét ontani sa­ját jólétéért. Ahogy Ady mondta a ’48-as időkről, „elhibázás” történt. Pest kivilágítása. ,A helytartótanácsnak csak a kaput kellett volna bezáratnia..." feketére cserélték fel, Kossuth-gyászba öl­töztek. Ingvállukra, kenyérkendőikre azonban szép színes hímzőfonalaikkal, a Kossuth-bankó motívumait öltögették. A férfiak - ellenállásuk kifejezésére - Kos­­suth-szakállt növesztettek, a kalaposok Kossuth-kalapot árusítottak. („Kossuth Lajos kis kalapja / Nemzeti szín lobog raj­ta. / Az is azért lobog rajta, / Országunkat igazgatja.”) A Szent Koronát mellőző Kossuth-cí­­mert azonban - hogy, hogy nem - soha nem fogadta el sajátjaként a magyar nép. A Rákóczi-szabadságharc leverése után feledésre ítélt nemzeti szimbólumokat, miután az 1848. évi XXI. törvénycikket visszaállították jogaikba, szinte azon nyomban a szabadságharcra mozgósító jelképeknek tekintették az emberek. A bukás után, az önkényuralom éveiben pedig a nemzeti ellenállás szimbóluma lett a piros-fehér-zöld színű kokárda, a nemzetőrkarszalag és a zászló is. A koro­nás címerhez azonban minden időben ragaszkodtak az emberek. Akkor is, ha szűzre varrták, akkor is, ha bútoraikra faragták, dísztálaikra,­­korsóikra fes­tették... A trónfosztásról határozó radi­kálisoknál is, de a náluk mérsékeltebb el­veket valló politikusoknál is jobban tud­ták talán a kis falvak lakói, a névtelen művészek és kézműves mesterek, hogy a Szent Korona nem a pillanatnyi politikai akaratok leképezésére vagy elleplezésére szolgál, hanem magyarságunk kinyilvá­nítására. Ott a helye tehát a címer fölött, a fiúi tisztelettel körülvett Kossuth La­jossal egyetértve, vagy neki ellentmond­va. Néprajzi gyűjteményeinkben számos tárgy emlékeztet ma is erre a konok népi következetességre, a XIX. század utolsó negyedében ugyanis az egyik legkedvel­tebb díszítőmotívum lett a hagyomá­nyos paraszti művészetben a koronás magyar címer. Palócföldről származó áttört támlájú pad, koronás címerünket és huszárokat ábrázoló kazettás díszítménnyel 92005. március 14., hétfő Múltidéző • Magyar Herzet Sikkasztó vagy vértanú? Cs. Farkas Tamás H­aynau táborszernagy első aradi áldozata Ormai Norbert ezredes volt. A vadász­ezredek főfelügyelőjét a rögtönítélő bíróság halálos ítélete után, 1849. október 21-én akasztották fel a csalai erdő­ben. Ormai, vagy eredeti nevén Auffenberg ezredes a szabadságharc egyik legellent­mondásosabb alakja. Szinte egyedül neki köszönhető a honvédsereg vadászezredei­nek létrejötte. De milyen áron? Ormai (Auffenberg) Norbert 1813- ban született Csehországban, egy nemesi származású katonacsaládban. Szinte tör­vényszerűen tizenöt éves korában már ő is tisztjelölt volt, egy­ császári-királyi gyalog­ezredben. 1839-ben léptették elő hadnaggyá, azonban a tiszti beosztásával járó feladatokat nem sokáig végezhette, ugyanis a következő év­ben már letartóztatták, mert kapcsolatot tartott a lengyel függetlenség helyreállításáért szervezkedő ha­zafiakkal. Az ügy azonban bonyolultnak bizonyult, mert a had­bíróság csak 1847-ben hozott ítéletet. Ormai súlyos, tizennégy éves, vasban letöltendő várfogságot kapott. Büntetését Munkács várában kezdte meg, ám 1848. május 5-én a magyar kormány közbenjárására kegyelmet kapott. Felkereste Kossuthot, aki számára egy volt politikai elítélt, ráadásul még katona, rendkívül megbízhatónak és használha­tónak tűnt. Ormait júliusban előléptették századossá, és a Mieczyslaw Woroniecki her­ceg által Pesten szervezett önkéntes vadászcsapatban kapott beosztást. E csapat köte­lékében került Délvidékre, ahol a következő hónapokban a szerb felkelőkkel vívott há­borúban vett részt. A harcok alatt is tovább folyt a csapat kiegészítése, de nem túl nagy sikerrel. Ennek az lett a következménye, hogy átalakították honvédzászlóaljjá. Ormai ennél, a 38. zászlóaljnál azonban már nem szolgált, hanem Pestre került, ahol őrnagy­ként Kossuth karsegéde lett. Kedvező állását kihasználva december közepén elérte, hogy egy komolynak tetsző, önálló beosztást szerezzen magának. Kossuth december 22-én bízta meg egy vadászez­red megszervezésével. Egyelőre egy zászlóaljnyi erőt kellett felállítania, erre kiutaltak számára százezer pengőforintot. Ezen összeg havi bontásban állt rendelkezésére. Ormai hatalmas lendülettel kezdte munkáját. Azonnal felhívást bocsátott ki Kossuth nevében „Magyarország lövészeihez”, hogy jelentkezzenek vadásznak. A vadászok a könnyűgya­logos csapatnemet alkották. Feladatuk - nyitott harcrendben - az ellenség sorainak cél­zott lövésekkel való megbontása, ezzel a roham bevezetése volt. A magyar seregben elszórtan, kisebb vadászkötelékek már voltak, köztük a Vitalis Soll őrnagy vezette tiroli vadászok. Ormai valószínűleg ezeket is be kívánta olvasztani szervezendő zászlóaljába, legalábbis ez a hír terjedt el. Ez volt­­ többek között - annak az éles hangú levélváltásnak az oka, amely december végén Kossuth és Görgey között történt. Görgey vádjai között ezen túlmenően az is szerepel, hogy Ormai ezt „kicsinálta magának”, és ezért 16 krajcár napidíjat kap. Kossuth mindezen vádakat kereken vissza­utasította. Január végén Kossuthnak újabb Ormaival kapcsolatos híresztelésekre kellett válaszolnia: ezúttal azzal vádolták, hogy túl drágán szerzi be a fegyvereket. Ezen vádak sem bizonyosodtak be. Ekkor Ormai már Nagyváradon szervezte zászlóalját. A szüksé­ges létszám biztosítása érdekében azonban nem igazán válogatott az eszközökben. Hon­védzászlóaljak tisztjeit bízta meg, hogy más zászlóaljak katonái között toborozzanak. Ez óriási felháborodást okozott. Olyat, amit már Kossuth sem tudott elsimítani, ezért Or­mait zászlóaljával együtt Debrecenbe rendelte, és a további szervezést felfüggesztette. A vadászok parancsnoka azonban nem törődött bele ebbe a helyzetbe. Kossuth fiait, a nyolcéves Ferencet és az ötéves Lajos Tódort kineveztette számfeletti vadász hadna­gyokká, és egyenruhát is csináltatott számukra. Ugyancsak az OHB elnökének kegyeibe igyekezett visszakerülni azzal, hogy február 13-án felajánlotta a vadászokat Kossuth melletti állandó testőrségi szolgálatra. Miután Kossuth ezt jó ötletnek találta és elfogad­ta, február 15-én engedélyezte Ormai számára a szervezőmunka folytatását. Február végén már kétezer főből állt a vadászzászlóalj. Ez Kossuth számára annyi­ra imponáló volt, hogy Ormait elő is léptette alezredessé, aki újabb 12 ezer pengőforin­tot kért a további szervezésre, melyet március 23-án Kossuth ki is utalványoztatott. Áp­rilis elején azonban újabb botrány tört ki, Ormai ugyanis Menyhárt Antal ezredes fele­ségének egy nyakláncot ajándékozott. Menyhárt a hadügyminisztérium előléptetése­kért felelős osztályának, a katonai osztálynak volt a vezetője. Rögtön felmerült a meg­vesztegetés gyanúja. Ormainak erről igazoló jelentést kellett írnia, amit meg is tett egy öt és fél oldalas levélben. Ebben bizonygatta ártatlanságát és jóhiszeműségét. Ormai április 19-én újabb megbízást kapott. A vadászezred szervezését be kellett fejeznie, il­letve Erdélyben további két ezredet kellett felállítania. Ezután április 21-én előléptették ezredessé és kinevezték a vadászezredek főfelügyelőjévé. Másnap Ormai már úton volt Erdélybe. Székhelyét Kolozsvárra tette, ahol megérkezése után azonnal felhívásokat bocsátott ki. Erdély-szerte folyt a szervezőmunka, közben Kolozsvárott sorra rendez­ték a bálokat. Mint Kossuth dorgáló levelében írta: „még mulatságokban is minden kö­vetkezetesség nélkül, mint kegyjeleket úgy osztogatá a tiszti kinevezéseket.” Elvette tiszttársának, Rozsváry Lajos őrnagynak Vilma nevű 18 éves leányát, aki miatta bon­totta fel előző házasságát. Közben persze Ormai ismét óriási lendülettel szervezett, a meglévő létszám már a 4. ezred felállításának elkezdését is lehetővé tette. A felszerelés kérdése azonban sok nehéz­séget okozott. Különösen a vadászfegyverek beszerzése okozott gondot. Kapcsolatba lé­pett egy magyar származású török tiszttel, aki hajlandó lett volna tízezer fegyvert átad­ni, darabját 16 pengőforintért, de aranyban, ezüstben vagy osztrák pénzben. Ormai ezt megírta Kossuthnak, aki ki is utaltatott húszezer osztrák pengőforintot 1000-1200 kézi­fegyver beszerzésére. Június végén Ormai­­ Bem utasítására - felszereletlen seregével elhagyta Erdélyt. Jú­lius elején Nagyváradon, majd Hódmezővásárhelyen tartózkodott. Többszöri sürgetés­re augusztus 7-én nyújtotta be elszámolását a számára eddig kiutalványozott 220 ezer pengőforintról. Ugyanekkor lemondott a vadászezredek további felügyeletéről, és bete­get jelentett. Egy következő napon írt levelében adósságai kifizetésére még 25 271 pen­gőforintot kért. Kossuthnak Pankotáról írt levelében személyes meghallgatásért is folya­modott. Erre azonban már nem került sor, augusztus 12-én a császáriak fogságába esett. Ormairól Mészáros tábornok a következőket jegyezte fel: „... egész élete alatt csak Haynau által történt felakasztásakor mutatott bátorságot s a kit a hadügyér aljas tet­teiért elűzni készült. Ez tömjénezni tudván mindkétnemű hamis isteneknek, oly nagy kegyben állott az attila- s szoknya előtt, hogy büntetés helyett nagyobb csalási térrel tiszteltetett meg Erdélyben...” Ormai jellembeli hibái ellenére megszervezett négy vadászezredet, hozzávetőleg nyolcezer fővel, ami óriási teljesítmény. És bár valóban sokat költött, amiről csak nehezen tudott elszámolni, inkább tarthatjuk könnyelmű­nek, mint csalónak. Ormai Norbert

Next