Magyar Nemzet, 2005. március (68. évfolyam, 58-86. szám)
2005-03-14 / 71. szám
gondolatát dédelgeti magában - úgy érzi, hogy engedni kell. Ferenc Károly főherceg már tárgyalt a Burgba egyedül érkezett Kossuthtal, akinek megígérte, hogy teljesítik a magyar kívánságokat. István nádor nyilvánosan is hangoztatja, hogy „azon pillanatban, melyben a magyar nemzet felterjesztett kérései megtagadtatnának, megszűnt nádor lenni”. A kamarilla azonban nem lenne önmagához hű, ha kényszerű beleegyezése mögött nem rejlene alattomos, ellenforradalmi szándék. „Utóbb azonban, ha a dolgok fejleményei megengedik, minden alkalmat meg fognak ragadni, hogy az engedményeket egészben, vagy legalább részben visszavehessék” - rögzítik titkos elhatározásukat. A független és felelős magyar minisztériumról szóló királyi kézirat kinyerésében március 15-16-án Széchenyinek és Esterházy Pál hercegnek is múlhatatlan érdeme volt. Amikor a királyi kancellária végez a munkával, s ott a pecsét és a királyi aláírás is az okmányon, valaki elkiáltja az ágyúkkal és katonákkal tömött Burg ablakából: Megvan! Ferdinánd király hosszú, bambán melankolikus arca is feltűnik, kardok repülnek ki hüvelyükből, s a királyhűség határai között mozgó és mégis buzgón forradalmasdit játszó bécsieknek ismét Kossuth szónokol egyenlőségről és szabadságról, valamint Ausztria és Magyarország közös, alkotmányos jövőjéről. Később, amikor önmagát ünnepeltetendő a magyar küldöttség kikocsizik a városba, Széchenyi jobbján Meszlényi Teréz, Kossuth nem éppen szép hitvese ül. Mint Kerékgyártó János Kossuthról írott, a ’48-as centenárium idején megjelent nagy ívű életrajzában megjegyzi: „A gróf, akit nőben a bájos szépség vonzott, fanyar megadással viseli el ezt a kocsiutat a merev, öntelt Kossuthnéval. Észreveszi, hogy a mellette ülő asszony reszket. Váljon az örömtől, a diadalmas ujjongástól, vagy őt is az a szörnyű félelem vacogtatná, mely olyan elviselhetetlenül, olyan kínzó élességgel gyötri a grófot?...” „A küldöttség - olvashatjuk Szeremlei Samunak az 1867-es kiegyezés évében közzétett 1848. és 1849. évi krónikájában - márcz. 17. estére visszaérkezik Pozsonyba, honnan Batthyány első rendeletét írja a törvényhatósági elnökökhöz, a közcsend és biztonság érdekében.” Batthyányt, az ország első miniszterelnökét Zsófia főhercegnő gyűlölte, a közhiedelem szerint azért, mert ifjúkorában a gróf az arisztokrata hölgyek bálványa volt. A kamarilla az ő befolyására vette elő az ugyancsak szép és férfias Jellasics bárót a horvát határőrvidékről - akinek az 1. báni határőrezred parancsnokaként szabadidejében még érzelmes versek írására is futotta, hogy horvát bánná kinevezve fegyverrel regulázza meg Magyarországot. Hiábavaló közvetítési kísérletek után az uralkodójától elhagyott kormány feje kihirdeti a népfelkelést, s ezzel aláírja saját halálos ítéletét: a szabadságharc leverése után a főhercegnő konokan ellenszegül minden közbenjárásnak, amely Batthyányt megmenthetné a hóhértól. Hatásos, a kamarillára jellemző bosszú volt. S az új, rendőrileg biztosított polgárvilágban megjelent Háy Gyula Kucsera elvtársának őse, aki besúgóként, Bach-huszárként, föld- és kocsmabérlőként vagy gyárosként kész volt bárki vérét ontani saját jólétéért. Ahogy Ady mondta a ’48-as időkről, „elhibázás” történt. Pest kivilágítása. ,A helytartótanácsnak csak a kaput kellett volna bezáratnia..." feketére cserélték fel, Kossuth-gyászba öltöztek. Ingvállukra, kenyérkendőikre azonban szép színes hímzőfonalaikkal, a Kossuth-bankó motívumait öltögették. A férfiak - ellenállásuk kifejezésére - Kossuth-szakállt növesztettek, a kalaposok Kossuth-kalapot árusítottak. („Kossuth Lajos kis kalapja / Nemzeti szín lobog rajta. / Az is azért lobog rajta, / Országunkat igazgatja.”) A Szent Koronát mellőző Kossuth-címert azonban - hogy, hogy nem - soha nem fogadta el sajátjaként a magyar nép. A Rákóczi-szabadságharc leverése után feledésre ítélt nemzeti szimbólumokat, miután az 1848. évi XXI. törvénycikket visszaállították jogaikba, szinte azon nyomban a szabadságharcra mozgósító jelképeknek tekintették az emberek. A bukás után, az önkényuralom éveiben pedig a nemzeti ellenállás szimbóluma lett a piros-fehér-zöld színű kokárda, a nemzetőrkarszalag és a zászló is. A koronás címerhez azonban minden időben ragaszkodtak az emberek. Akkor is, ha szűzre varrták, akkor is, ha bútoraikra faragták, dísztálaikra,korsóikra festették... A trónfosztásról határozó radikálisoknál is, de a náluk mérsékeltebb elveket valló politikusoknál is jobban tudták talán a kis falvak lakói, a névtelen művészek és kézműves mesterek, hogy a Szent Korona nem a pillanatnyi politikai akaratok leképezésére vagy elleplezésére szolgál, hanem magyarságunk kinyilvánítására. Ott a helye tehát a címer fölött, a fiúi tisztelettel körülvett Kossuth Lajossal egyetértve, vagy neki ellentmondva. Néprajzi gyűjteményeinkben számos tárgy emlékeztet ma is erre a konok népi következetességre, a XIX. század utolsó negyedében ugyanis az egyik legkedveltebb díszítőmotívum lett a hagyományos paraszti művészetben a koronás magyar címer. Palócföldről származó áttört támlájú pad, koronás címerünket és huszárokat ábrázoló kazettás díszítménnyel 92005. március 14., hétfő Múltidéző • Magyar Herzet Sikkasztó vagy vértanú? Cs. Farkas Tamás Haynau táborszernagy első aradi áldozata Ormai Norbert ezredes volt. A vadászezredek főfelügyelőjét a rögtönítélő bíróság halálos ítélete után, 1849. október 21-én akasztották fel a csalai erdőben. Ormai, vagy eredeti nevén Auffenberg ezredes a szabadságharc egyik legellentmondásosabb alakja. Szinte egyedül neki köszönhető a honvédsereg vadászezredeinek létrejötte. De milyen áron? Ormai (Auffenberg) Norbert 1813- ban született Csehországban, egy nemesi származású katonacsaládban. Szinte törvényszerűen tizenöt éves korában már ő is tisztjelölt volt, egy császári-királyi gyalogezredben. 1839-ben léptették elő hadnaggyá, azonban a tiszti beosztásával járó feladatokat nem sokáig végezhette, ugyanis a következő évben már letartóztatták, mert kapcsolatot tartott a lengyel függetlenség helyreállításáért szervezkedő hazafiakkal. Az ügy azonban bonyolultnak bizonyult, mert a hadbíróság csak 1847-ben hozott ítéletet. Ormai súlyos, tizennégy éves, vasban letöltendő várfogságot kapott. Büntetését Munkács várában kezdte meg, ám 1848. május 5-én a magyar kormány közbenjárására kegyelmet kapott. Felkereste Kossuthot, aki számára egy volt politikai elítélt, ráadásul még katona, rendkívül megbízhatónak és használhatónak tűnt. Ormait júliusban előléptették századossá, és a Mieczyslaw Woroniecki herceg által Pesten szervezett önkéntes vadászcsapatban kapott beosztást. E csapat kötelékében került Délvidékre, ahol a következő hónapokban a szerb felkelőkkel vívott háborúban vett részt. A harcok alatt is tovább folyt a csapat kiegészítése, de nem túl nagy sikerrel. Ennek az lett a következménye, hogy átalakították honvédzászlóaljjá. Ormai ennél, a 38. zászlóaljnál azonban már nem szolgált, hanem Pestre került, ahol őrnagyként Kossuth karsegéde lett. Kedvező állását kihasználva december közepén elérte, hogy egy komolynak tetsző, önálló beosztást szerezzen magának. Kossuth december 22-én bízta meg egy vadászezred megszervezésével. Egyelőre egy zászlóaljnyi erőt kellett felállítania, erre kiutaltak számára százezer pengőforintot. Ezen összeg havi bontásban állt rendelkezésére. Ormai hatalmas lendülettel kezdte munkáját. Azonnal felhívást bocsátott ki Kossuth nevében „Magyarország lövészeihez”, hogy jelentkezzenek vadásznak. A vadászok a könnyűgyalogos csapatnemet alkották. Feladatuk - nyitott harcrendben - az ellenség sorainak célzott lövésekkel való megbontása, ezzel a roham bevezetése volt. A magyar seregben elszórtan, kisebb vadászkötelékek már voltak, köztük a Vitalis Soll őrnagy vezette tiroli vadászok. Ormai valószínűleg ezeket is be kívánta olvasztani szervezendő zászlóaljába, legalábbis ez a hír terjedt el. Ez volt többek között - annak az éles hangú levélváltásnak az oka, amely december végén Kossuth és Görgey között történt. Görgey vádjai között ezen túlmenően az is szerepel, hogy Ormai ezt „kicsinálta magának”, és ezért 16 krajcár napidíjat kap. Kossuth mindezen vádakat kereken visszautasította. Január végén Kossuthnak újabb Ormaival kapcsolatos híresztelésekre kellett válaszolnia: ezúttal azzal vádolták, hogy túl drágán szerzi be a fegyvereket. Ezen vádak sem bizonyosodtak be. Ekkor Ormai már Nagyváradon szervezte zászlóalját. A szükséges létszám biztosítása érdekében azonban nem igazán válogatott az eszközökben. Honvédzászlóaljak tisztjeit bízta meg, hogy más zászlóaljak katonái között toborozzanak. Ez óriási felháborodást okozott. Olyat, amit már Kossuth sem tudott elsimítani, ezért Ormait zászlóaljával együtt Debrecenbe rendelte, és a további szervezést felfüggesztette. A vadászok parancsnoka azonban nem törődött bele ebbe a helyzetbe. Kossuth fiait, a nyolcéves Ferencet és az ötéves Lajos Tódort kineveztette számfeletti vadász hadnagyokká, és egyenruhát is csináltatott számukra. Ugyancsak az OHB elnökének kegyeibe igyekezett visszakerülni azzal, hogy február 13-án felajánlotta a vadászokat Kossuth melletti állandó testőrségi szolgálatra. Miután Kossuth ezt jó ötletnek találta és elfogadta, február 15-én engedélyezte Ormai számára a szervezőmunka folytatását. Február végén már kétezer főből állt a vadászzászlóalj. Ez Kossuth számára annyira imponáló volt, hogy Ormait elő is léptette alezredessé, aki újabb 12 ezer pengőforintot kért a további szervezésre, melyet március 23-án Kossuth ki is utalványoztatott. Április elején azonban újabb botrány tört ki, Ormai ugyanis Menyhárt Antal ezredes feleségének egy nyakláncot ajándékozott. Menyhárt a hadügyminisztérium előléptetésekért felelős osztályának, a katonai osztálynak volt a vezetője. Rögtön felmerült a megvesztegetés gyanúja. Ormainak erről igazoló jelentést kellett írnia, amit meg is tett egy öt és fél oldalas levélben. Ebben bizonygatta ártatlanságát és jóhiszeműségét. Ormai április 19-én újabb megbízást kapott. A vadászezred szervezését be kellett fejeznie, illetve Erdélyben további két ezredet kellett felállítania. Ezután április 21-én előléptették ezredessé és kinevezték a vadászezredek főfelügyelőjévé. Másnap Ormai már úton volt Erdélybe. Székhelyét Kolozsvárra tette, ahol megérkezése után azonnal felhívásokat bocsátott ki. Erdély-szerte folyt a szervezőmunka, közben Kolozsvárott sorra rendezték a bálokat. Mint Kossuth dorgáló levelében írta: „még mulatságokban is minden következetesség nélkül, mint kegyjeleket úgy osztogatá a tiszti kinevezéseket.” Elvette tiszttársának, Rozsváry Lajos őrnagynak Vilma nevű 18 éves leányát, aki miatta bontotta fel előző házasságát. Közben persze Ormai ismét óriási lendülettel szervezett, a meglévő létszám már a 4. ezred felállításának elkezdését is lehetővé tette. A felszerelés kérdése azonban sok nehézséget okozott. Különösen a vadászfegyverek beszerzése okozott gondot. Kapcsolatba lépett egy magyar származású török tiszttel, aki hajlandó lett volna tízezer fegyvert átadni, darabját 16 pengőforintért, de aranyban, ezüstben vagy osztrák pénzben. Ormai ezt megírta Kossuthnak, aki ki is utaltatott húszezer osztrák pengőforintot 1000-1200 kézifegyver beszerzésére. Június végén Ormai Bem utasítására - felszereletlen seregével elhagyta Erdélyt. Július elején Nagyváradon, majd Hódmezővásárhelyen tartózkodott. Többszöri sürgetésre augusztus 7-én nyújtotta be elszámolását a számára eddig kiutalványozott 220 ezer pengőforintról. Ugyanekkor lemondott a vadászezredek további felügyeletéről, és beteget jelentett. Egy következő napon írt levelében adósságai kifizetésére még 25 271 pengőforintot kért. Kossuthnak Pankotáról írt levelében személyes meghallgatásért is folyamodott. Erre azonban már nem került sor, augusztus 12-én a császáriak fogságába esett. Ormairól Mészáros tábornok a következőket jegyezte fel: „... egész élete alatt csak Haynau által történt felakasztásakor mutatott bátorságot s a kit a hadügyér aljas tetteiért elűzni készült. Ez tömjénezni tudván mindkétnemű hamis isteneknek, oly nagy kegyben állott az attila- s szoknya előtt, hogy büntetés helyett nagyobb csalási térrel tiszteltetett meg Erdélyben...” Ormai jellembeli hibái ellenére megszervezett négy vadászezredet, hozzávetőleg nyolcezer fővel, ami óriási teljesítmény. És bár valóban sokat költött, amiről csak nehezen tudott elszámolni, inkább tarthatjuk könnyelműnek, mint csalónak. Ormai Norbert