Magyar Nemzet, 2005. március (68. évfolyam, 58-86. szám)

2005-03-14 / 71. szám

Magyar Nemzet • Múltidéző2005. március 14., hétfő mmmmmmmmmmmmmmmmmmm.| A forradalmak sikerére nincs recept, kiismerhetetlenek A dunai átkelés alaposan megapasztotta a tömeget, s Lederer báró parancsára a várbeli tüzérek kivonultak ágyúik mellé... __Tamásra PP.tf.r Nagy volt az ideológiai jövés-menés az 1848 márciusa előtti időkben Európában. Már nemcsak a negyedik rendről, a proletariátusról beszéltek, de élesebb szemű megfigyelők, mint Jósika Samu báró, Erdély alkancellárja Párizsból az ötödik rend veszélyeiről levelez a Schwarzenberg hercegekkel, akik közül az idősebbik ág családfője, Felix 1848 decemberében Ferenc József puccsal való trónra emelésével fogja megmenteni a Habsburgokat a bukástól. Az ötödik rend érdekes elegy, amelyet - mint a magyar hadszíntereket is megjárt Friedrich herceg írja - a történelem a forradalmak fizetett zsoldosaiból, azaz modern condottierikből, az egyetemek és a külvárosok félművelt értelmiségéből és a nagyvárosi, a munkáserényeket megvető csőcselékből gyűr öszsze. Ha mindez meg is volt Bécsben - ahol a bécsi Rotschild-ház feje értesült először a párizsi forradalomról, s a tőzsde uraként azonnal lépett a pénzpiacon, Pesten aligha. Bécsben a polgárnak és a munkásnak, azaz a harmadik és negyedik rend képviselőjének elege volt Metternich herceg uralmából és az ultrakonzervatív Szent Szövetség szellemiségéből, ám az ötödik rend szószólóihoz és agent provo- III Lőcsei Gabriella ________________ A vidéki Magyarország érzelmi minősítése szerint olyan történelmi fordulópont volt ugyanis a magyarság életében a Kossuth Lajos által irányított 1848-49-es küzdelem, amelyre emlékezni, s az utódokat emlékeztetni kötelessége mindenkinek. Nincs is más, a népművészet által oly gazdagon megörökített korszaka históriánknak, mint a ’48-as szabadságharc. Dalok, mesék mondák sokasága dicsőítette, majd siratta azt a forradalmat, amely során - a nép így tartotta - „a szabadság ügye döntésre jutott”. Az egyszerű emberek 1848 élményétől felforrósított memóriája - amely tudós vélemények szerint csupán néhány emberöltőt képes átfogni cateurjeihez Rotschild báró pénze szólt: Metternich ment, a bankház maradt. S maradt a kancellár már a svájci polgárháború során vázolt programja - tanulva 1789-ből s a francia arisztokrácia teljes vereségéből -, a forradalmat kézben tartani tudó s a végén győzedelmes, a forradalom végrendeletét is végrehajtani tudó ellenforradalom. Magyarországon minderről csak nagyon tisztán látó és a Nyugatot jól ismerő koponyák - mint Széchenyi vagy Eötvös - sejtettek valamit. Jókai (képünkön) is ráérzett erre, amikor Emléksorok címen kiadott naplójában azt írja, hogy a magyarországi „mozgalom inkább szociális, mint politikai forradalomnak” tekinthető. „Ezért találtak ennek sarkalatos pontjai nagyobb ellenzésre a magyar országgyűlés arisztokratikus frakciói közt, mint a bécsi kabinetben, s ezért maradtak fenn ennek kivívott eredményei a politikai forradalom eleste után is” - vonja le a következtetést az író, aki barátja, Petőfi mellett egyik főszereplője volt március 15. eseményeinek. Maga Pest, ez a birodalmi mértékkel mérve közepes nagyságú, szellemében igen provinciális jellegű város többségében német nyelvű és kultúrájú volt, s céhes polgársága és mesterlegényei csak felületesen érintkeztek a magyar nemesi és honorációs értelmiséggel, a dunai kikötő és a vásárok kétes népességét pedig megfelelően ellensúlyozta a nagyszámú helyőrség. Szélsőséges, új jakobinus eszméknek egy ilyen városban a radikális értelmiségieket befogadó Pilvax kávéház falain kívül csak egy pillanatra lehetett sikere: a divatos francia ideológiákat nem lehetett tartósan becsempészni ide. A társadat a kuruc időket is, de még az igazságos Mátyás király uralkodásának korát is felidézte, amikor a szabadságharcot és annak vezető személyiségeit a legkülönbözőbb folklórműfajokban magasztalta. Kossuth Lajos mellett Petőfi Sándort, Bem tábornokot, Klapkát és Perczel Mórt, elvétve még Görgey Artúrt is... Persze, abban, hogy ez a káprázatosan színes népművészeti örökség fennmaradhatott, a XX. század első éveitől fogva körültekintő gyűjtőmunkát folytató néprajzkutatóknak is jelentős volt a szerepük. Bartók Bélától, Kodály Zoltántól, Katona Lajostól, Rajeczky Benjámintól kortársainkig (Juhász Katalin, Tari Lujza, Szabó Zoltán, Ujváry Zoltán, Mándoki László, Sándor István...) igen hosszú a sor, akiket elismerés illet, amiért a XIX. század világraszóló magyar küzdelméről még ma is eleven népművészeti örökség birtokában beszélhetünk. Jókai Mór Szabadság a hó alatt című írásában olvasható: amit énekelnek, az örökké megmarad. Nekünk, a XXI. századi lom szükségszerű megosztottságának okairól szóló olyan történelmi magyarázatot pedig, mint az értéktöbbletét és az azt kisajátító tőkéét - amely kidolgozatlan formájában épp Marx szájából, a forrongó Bécs forró, augusztusi napjaiban fog a „Balkán kapujában” egy munkásgyűlésen az eszmék színpadán először elhangzani - még a Marx köré sereglett vájt fülű lengyel és zsidó condottierik sem értették. (Metternich sértő mondásainak egyike volt, hogy a Landstrassén túl már a Balkán kezdődik.) A március 13-i bécsi forradalom híre március 15-én azonban egy olyan „balkáni” városba robbant be, amely egy pillanatra levetette bőrét, s erőt és vidámságot sugalló vásári maskarába öltözött. A klaszszicista, új városháza felé hömpölygő emberáradat képe már nem a tíz órára hirdetett, Petőfi és Jókai köré sereglett kezdeti, értelmiségi képet mutatt a besúgók tollára váró költőkből, jurátusokból, írókból, egyetemistákból s fiatal ügyvédekből, hanem egy szokatlan és a város német szellemiségétől teljesen idegen, alföldi népgyűlését. Csizmás, fekete ruhás parasztok, falusi magyar iparosok, állatot felhajtó legények özönlöttek hosszú menetben a rákosi negyedéves vásár felől a belvárosba. Rottenbiller alpolgármester pártolta a tüntetők általi követelést, a 12 pont aláírását, amelynek a viharzó tömeg láttán a konzervatív tanácstagok és a sokáig ellenkező Szepesi Ferenc polgármester is kénytelen volt engedni. A tömeg egy része, élén az értelmiségi „élcsapattal”, a Dunán átkelve a várba indult, hogy az ott székelő legfőbb magyar kormányszervvel, a helytartótanáccsal is elfogadtassa a pesti magisztrátus által már aláírt 12 pontot. A forradalmak sikerére nincs recept, kiismerhetetlenek. A dunai átkelés alaposan megapasztotta a tömeget, s Lederer báró parancsára a várbeli tüzérek kivonultak ágyúik mellé, de tüzelésre nem került sor. Mi bénította meg a bárót, hogy egy ágyúzásra kiadott paranccsal véget vessen a re-Európa polgárainak voltaképpen nincs is más teendőnk, csak eszébe juttatni korunknak a ’48-as szabadságharc folklorisztikus emlékeit. Az énekest mindenekelőtt, hogy a modern világ se felejthesse el őket a sok új keletű zenei hatás terrorja alatt. Ne feledkezzék meg a Kossuth-nótáról, amelynek legalább száz szövegváltozata van. (Az egyik így hangzik: „Kossuth Lajos azt szente, / Nincsen elég regimentje. / Ha még egyszer azt izeni, / Mindnyájunknak el kell menni...”) Az Arany János költeménye alapján országosan ismertté lett Süvegemen nemzetiszín rózsáról, vagy a még a kuruc korból való dallamra szerzett szövegről: „Esik eső karikára / Kossuth Lajos kalapjára. / Valahány csepp esik rája, / Annyi áldás szálljon rája, / Éljen a haza!” A szabadságharcnak, azt mondják, szinte az eseményekkel egy időben a jelképei lettek ezek az énekek. Szerepüket, jelentőségüket mi sem tanúsítja jobban, mint az az 1849-es bukás után hozott szigorú rendelkezés, amelynek értelmében tilos volt énekelkiónak? Talán azt érezte, hogy a rendi Magyarország már megérett a pusztulásra, s nincs fegyver és hatalom, amely megmenthetné? S miközben a helytartótanács tagjai beadják derekukat, s Zichy Ferenc ideiglenes helytartótanácsi elnökkel az élen elismerik a követelések jogosságát, még mindig könnyen véget lehetne vetni a forradalomnak. Degré Alajos jurátus, a Pilvax-kör egyik tagja fel is jegyezte, hogy „A helytartótanácsnak csak a kaput kellett volna bezáratnia, hát el van fogva az egész forradalom, minden vezetőivel, minden kezdeményezőivel együtt”. A kapuk nyitva maradtak, a tüzérek kanócai csak díszkivilágításra szolgáltak, harsogott a Rákóczi-induló és a Marseillaise, a Nemzeti Színházban este Jókai ott villogott a nemzet színésznője, Laborfalvi Róza oldalán, s talán csak Kossuth és Székelni e dalokat. Haynau emberei összefogdosták azokat a „Kossuth-kutyákat”, akik a forradalom nótáit a nyilvánosság előtt énekelték. Ott dúdolták vagy harsogták tehát őket a Világos utáni évek búslakodva reménykedő magyarjai, ahol nem hallhatták az önkényuralmi rend őrei a lakodalmakban. Többen is leírják, t nem volt az 1850-es, 60-as években olyan valamirevaló menyegző hazánkban, amelyen éjféltájban rá nem zendített a násznép valamelyik ’48- as dalra. A nyilvánosság előtt pedig olyan nótákkal játszották ki a hivatalos rendeletet, amelyek szó szerint nem utaltak az elfojtott forradalomra, mégis tudta a hallgatóság, miért keseregnek az énekesek: „Duna, Duna, de sok magyar könnye / Hullott immár cseppjeid közé le / Duna, Duna, de sok magyar vére / Omlott hajdan partjaid szélére...” Ezeknek a nótáknak - természetesen - semmiféle perzekutor nem tudott megálljt parancsolni, katonadalokként, de még kortesnóták gyanánt is tovább éltek, olykor az országhatárokon is bhenyi látta, hogy a békés forradalom komfortos sötétjében nagy, elintézetlen kérdések rejtőznek. Mit is keresett hát Kossuth a pesti forradalom napján Bécsben, s miről tárgyalt Ferenc Károly főherceggel? Délután érkezett meg a hajó Pozsonyból Bécsbe a magyar országgyűlés küldötteivel. A forradalmi napok lelkes közönsége várta őket, harsogott a vivát és a hoch, ropogtak az ünnepi taracklövések, egy öreg munkás zokogástól elfulladó hangon kiáltotta: „Éljen Kossuth, a mi szabadítónk!” Kossuth németül szónokol, s a történész ma sem mondhat mást, mint a kortárs ítészek, azt, hogy a forradalom keresztelőbeszédét mondta az ünneplő bécsieknek. „Minden nagyítás nélkül mondhatom - írja egyikük -, hogy Kossuth Lajos a bécsi népnek bálványa s Bécsnek két napig ura volt.” A küldöttséget az ifjú István nádor vezeti az uralkodó, V. Ferdinánd elé, akit ma a társadalomba jól beilleszkedni tudó értelmi fogyatékosnak neveznénk, s aki papírlapról, óvatosan válaszolt a nap hősének. A nádor a „liberális Habsburg” pózában tetszeleg, a kamarilla pedig ez a szűk, nem hivatalos, de minden nagy döntést a kezében tartó arisztokratákból és főhercegekből álló „informális” csoport összeül, hogy megvitassa a magyar kérdést. Ott van köztük Jósika Samu báró és Szőgyény alkancellár, s még a gyűlölködő Lajos főherceg és Zsófia főhercegnő is -aki már fia, Ferenc József mielőbbi trónra lépésének túl. A világosi fegyverletételt gyászoló dallamok („Hej, Világos, vén sötét Világos, / Te miattad a haza oly gyászos”), de a betyárnóták is különösen alkalmasak voltak arra, hogy az idegenben szolgáló magyar legények nehéz sorsát panaszolják. A leghíresebb betyárt, Rózsa Sándort, aki a hozzá hasonló szegénylegényekből szabadcsapatot alakított, s harcolt az idegenek ellen, Kossuthék oldalán, kiváltképpen a szívébe fogadta a dalos lelkű magyarság. Nem egy ének, népballada örökítette meg a tetteit, szerte a Kárpát-medencében, ahol magyarul beszéltek. Gábor Áron hírét is messzire röpítette a dal, de még Görgeyét is, csakhogy az övét negatív értelemben: „Kis pejlovam megérdemli a zabot, / Kétszer kerülte meg Magyarországot. / Harmadszorra is megkerülte volna, / Ha Görgey igaz vezér lett volna.” A szájról szájra terjedő népművészetnek a dalok mellett valóságos kincsestára az a mese- és mondatár, amely a szabadságharc nevezetes történeteit és szereplőit örökítette meg. Az 1848-49-es esztendőkből való népmeséknek is, de a történeti mondáknak is sok kapcsolódási pontjuk van az igazságos Mátyás királyról szóló történetekkel. A Habsburgok trónfosztása után a nép egyszerű fiai ugyanis valóságos mesebeli királyuknak tekintették Kossuth Lajost: „Csatázzatok, ti jó magyar jobbágyok, / Kossuth Lajos lesz a ti királyotok / Ferenc József nem is való királynak, / Mert két ura volt az ő kedves édesanyjának.” Az a gyermeki rajongás, amellyel Kossuth Lajos alakját, majd egyre fényesedő emlékét körülvették idehaza az egyszerű emberek, a mindennapokat is átigazította. A nógrádi asszonyok például színpompás ünnepi viseletüket a szabadságharc bukása után Kossuth a lakodalomban Minden feketének a lakásában ott van Kossuth képe. Jobban tisztelik, mint mi! - így érzékeltette Kossuth Lajos tengerentúli népszerűségét egy amerikás magyar valamikor a XIX. század végén, a XX. század elején. Sosem fogjuk megtudni, hogy igazat szólt-e az elbeszélő, aki szerint a száműzetésben élő kormányzó „neusjorki” beszédével nyerte meg a színes bőrű lakosság rokonszenvét. (Állítólag azt hirdette Kossuth az állati sorban tartott négerek láttán, ha a bőrük fekete is, csak olyan emberek ők, mint mi vagyunk.) Száznegyvenöt év távlatából ugyan ki tudná kideríteni, hogyan gondolkodott Amerika fekete lakossága a magyar politikusról? Volt-e tudomása róla egyáltalán? Azt viszont bizton állíthatjuk, hogy idehaza még a XX. század derekán is ott díszelgett a legtöbb parasztház tisztaszobájában az 1848-49-es szabadságharc vezetőjének arcmása, más égi s földi uralkodók képe mellett. Bagol András faragott botjának ábrái Kossuth beszél a bécsi néphez .Bécsnek két napig az ura volt.