Magyar Nemzet, 2005. június (68. évfolyam, 147-176. szám)
2005-06-02 / 148. szám
4 Szerkeszti: Szényi Gábor látó-Tér, 2005. június 2., csütörtök Ebek harmincadján a Disznófő Privatizációs kalandok és a semmibe vett közvagyon • A budapestiek a szerzett jog ellenére nem ihatnak a forrás vizéből Már csak a neve emlékeztet arra, hogy a budai hegyvidék legbővizűbb forrásából évszázadokon át a vándor, a vadász, később a kiránduló frissítő vizet kortyolhatott. Jelenleg magas betonkerítés és betonozáshoz használt rozsdás vasrácsozat zárja el a látogató elől a mindig is köztulajdonban lévő Disznófő-forrást és Disznófő éttermet. Matifka István___________________________ A legenda szerint Mátyás király szívesen vadászott a zugligeti erdőkben. Egy fárasztó vadkanvadászat után e forrásnál frissítette fel magát. A forrást Döbrentey Gábor nevezte el 1847-ben Mátyás-csurgónak. Erzsébet királyné is szívesen járt ide, amikor a budai hegyekben kirándult. De mielőtt belemélyednénk a forrásnév keletkezésébe, érdemes megtudni, hogy miként került a történelmi múlt hagyományait őrző kirándulóközpont magánkézbe. Ez az eset a rendszerváltás körüli évek hazai rablóprivatizációjának mintapéldája. A hivatali felelőtlenség, a közvagyont bármi áron való kiárusítás szelleme, a környéken lakók akaratának semmibevétele, a svábhegyi múlt hiányos ismerete, az ízléstelenség, a természeti értékeinket pusztító magatartás mind-mind fellelhető benne. A történet 1989-ben kezdődött, amikor a tanácsi rendszer végnapjaiban a XII. kerületi tanács, Ákos Zsuzsa tanácselnöknő vezényletével, eladta a Disznófő éttermet és a vele egy telken lévő, műemlékvédelem alatt álló forrást is, ami mindig fővárosi tulajdon volt. A fővárosi tanács sok millió forintért az eladás előtt helyrehozatta a forrásházat, nyilván nem azért, hogy mindössze egy család élvezhesse a csobogó vizet és a látványt. Salamin András, a Zugliget Egyesület elnöke elmondta: az eladásnál a törvény szolgáit mit sem zavarta, hogy a forrás elidegeníthetetlen közvagyon, eladását az akkori törvények is tiltották. Az első tulajdonos rövid ideig igen drága és csak külföldi turisták zsebéhez mért vendéglőt üzemeltetett. Az amúgy tarisznyás turisták fogadására is felkészült vendéglőt mindig is a törzsvendégek tartották fenn, és megjósolható volt, hogy az „aranyárak” mellett előbb-utóbb bezár, így is történt. Az egyesület elnöke szerint az 1990-es évek elejére a gyors meggazdagodás illúziója elszállt, bár egy új vendéglátós kissé alacsonyabb árakkal próbálkozott, de ez esetben az éjszakai vendégkör riasztotta a békésebb látogatókat. A harmadik tulajdonosnál a hitelfelvételnél az ingatlant a bank olyan mértékű jelzálogkölcsönnel terhelte meg, ami több lett, mint a terület értéke. 1996-ban a XII. kerület vezetése és a Zugligeti Egyesület kisajátítási eljárással szeretett volna véget vetni az áldatlan állapotnak. Ez azonban megakadt azon, hogy az önkormányzatnak nem volt annyi pénze, hogy a tulajdonos által felvett óriási hitelt kiváltsa, és a tulajdonost is kárpótolja. Salamin András úgy látja, hogy a műemlék forrás eladásának törvénytelensége mellett még egy jogszerűtlenség történt, amit a jelenlegi tulajdonos követett el, és semmilyen retorzió nem érte. Mégpedig az, hogy az a telek, amit ő megvásárolt, erdőművelési terület, és abból maximálisan kétezer négyzetmétert lehet elkeríteni, akkor is, ha magántulajdonban van az erdő. De ennek többszörösét kerítette el a mostani tulajdonos, így zárták el a Disznófő-forrást. Emiatt a turista egy keskeny, egyemberes ösvényen tud csak felosonni a Normafa felé, mert lekerítették a turistaút egy részét is. A természeti károkról is beszélt a Zugligeti Egyesület elnöke. A legnagyobb kár, hogy a budapestiek a szerzett jog ellenére nem ihatnak a forrás vizéből. A forrás mögött van egy karsztvizes barlangrendszer, amely másfél tucatnyi eret fog össze. Ezeket a vízereket tisztán kellene tartani, mert eltömődnek, és másfelé keresnek maguknak utat. Ennek következtében a forrás vize majdnem elapadt. Ezt bizonyítja, hogy a Disznófőforrásnak a vize táplálta a nem messze lévő Isten szeme tavat, azaz a valamikori Isten szeme fogadónak a gyönyörű tavát, ami mára teljesen kiszáradt. A Svábhegyi Egyesület és a Zugligeti Egyesület megpróbált változtatni ezen az áldatlan helyzeten, közösen csináltattak egy tervet, hogy megmentsék a vizet adó barlangrendszert. Szerették volna a kút vízhozamát felmérni és a vízereket kitisztítani. Egyik sem sikerült, mert nem lehetett bejutni a területre. Nem árt persze megtudni, hogy a természetszeretők és a patrióta zugligetiek eddig mit veszítettek? Az sem baj, ha megtudják azok is, akik romboltak vagy nemtörődömségükkel előidézték a jelenlegi helyzetet, hogy mit hagytak elkótyavetyélni. Az első forrásház építésének idején, az 1820-as években a víz még egy kőből faragott disznófejből folyt, ezt cserélték le 1880 körül a vas kanfejjel. A Disznófő neve egy félreértésből keletkezett. A fő a régi magyar szóhasználatban nem fejet jelentett, hanem forrást. Ezt a jelentést félreértve született meg a korábban használt német elnevezés, a Sauerkopf (Disznófej). A régi szóhasználat szerint játszva e szavakkal a Disznófő-forrás jelentése „Disznóforrás forrás” lenne. De aztán a német szót ismét magyarra lefordítva jött vissza a kopfból a fő, ami viszont valóban fejet jelentett. Amikor az Isten szeméhez címzett fogadó 1946-ban leégett, ideiglenes jelleggel a Disznófő-forrás mellett építettek egy vendéglőt. Az ideiglenes megoldásból végleges lett, s a vendéglő - kisebb átalakításokkal - több mint 140 esztendeig erdei pihenőhely volt. A forrásházat klasszicizáló stílusban építették meg, ennek a homlokzatára kerültek fel később Vörösmarty Mihály verssorai: „ Jókedvében teremté az esten Zugligetet, Gond és Bánat itt kacagásra derül”. Vörösmarty gyakran járt a forrásnál, és vendégeskedett a közelben lakó Karacséknál, akiknek Teréz nevű lánya emlékezett a közös disznófői kirándulásokra, amit Salamin András a Buda-hegyvidéki vasutak című könyvében is idéz: „Riedelné vendéglősné ízletes konyháját élveztük éveken át, aki eleinte Zugligetben a Disznófő-forrásnál volt bérlő. Társasebédünk rendesen három ételből, például az akkor nagyban divatozó szalonnás gombóclevesből, palacsintából és csirkésükből állt, s fejenként fizettünk egy ezüst húszast, s a férfiak, kik bort ittak, ezért külön fizettek. Rendesen ott voltak Vajda Péter és neje, Garay János és neje... Ily alkalommal láttam először Táncsics Mihályt..., de itt láttam meg Kántornét, Dérynét, Szerdahelyit és még többeket. Kantorné a Machbetből rögtönzött, Déryné, Szerdahelyi a Figaróból énekeltek.” De tudjuk azt is, hogy amikor Kossuth Lajos a császár katonái elől bujkált, a Zugliget erdeiben keresett menedéket. Valószínű ihatott az életet adó Disznófő-forrásból, mivel kétszáz méterre arrébb fogták el, egy szobor is erre az időre emlékeztet. Az erdőben felállított Kossuth-szobrot a zugligeti száztíz éves Erdei iskola diákjai gondozzák. Érdekes Lakner Sándornak, a kor krónikásának a beszámolója az 1845 pünkösdhétfőjén tett kirándulásról, ahol más történetet hallott a Disznófő nevének keletkezéséről a török uralom idejéből: „Mi egyenesen a Zugliget forrásához ballagunk, melly boldog gyermekkorunkban egy egyszerű kődisznófőből bugyogott. Jelenleg rézcső hullatja a jéghideg vizet, s fölé kis kápolnaszerű rideg építmény van emelve. Mondják, hogy sertéshúst vallásuknál fogyást nélkülöző morlemek itteni uralkodásuk alatt e helyre szoríták sertéseikkel együtt az üldözött keresztényeket, honnét aztán e forrás nevezetét kapta...” Mesék, történetek, legendák százait idézhetnénk Zugliget és a Sváb-hegy különleges nevezetességeiről. Éppen ezért mindannyiunk felelőssége közvetlen környezetünk tárgyi és szellemi értékeinek a megőrzése. Talán kiutat jelent, és a Disznófő-forrás megmentését szolgálja, hogy dolgoznak a XII. kerületi önkormányzatnál a terület szabályozási tervén. A Zugligeti Egyesület külön kérte, hogy külön szabályozási terv készüljön a barlangrendszer vízereinek kitisztítására és arra, hogy a Disznófő-forrás kerüljön vissza ismét közvagyonba. UDF.nf.sZol.tAn________________________________________ E rősen lehangoló képet festettek a felszólalók a Tihanyi Limnológiai Kutatóintézetben a Tudományfinanszírozás és innovációs lánc címmel szervezett szemináriumon. Az előadását elsőként megtartó Meskó Attila, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára jelezte, hogy a közeljövőben a magyar kutatók határokon belül tartása hazánk egyik legfontosabb feladata lesz. Ezt alátámasztva rávilágított, hogy míg Magyarországon egyre kevesebb pénz jut e területre, az unió komoly finanszírozási reformokat tervez. (Igaz, az úgynevezett lisszaboni stratégiában már 2000-ben megfogalmazták azt a célt, hogy az unió váljon a világ legversenyképesebb tudásalapú gazdaságává. Ez eddig felemás sikereket hozott.) A tervek szerint az unióban dolgozó 1,4 milliós kutatói létszámot 2010-ig 50 százalékkal emelnék. Ez azt is jelenti, hogy a közeljövőben a nyugat-európai tagországok mindent megtesznek annak érdekében, hogy országukba vándoroljanak a kutatók. A közösség döntéshozóinak elképzelései alapján egyébként a jelzett időpontig a tagországok jelenlegi nemzeti össztermékéhez (GDP) viszonyított 1,9 százalékos kutatás-fejlesztési ráfordítás mértéke három százalékra nő. Megjegyzendő, hogy mindeközben a magyarországi ráfordítás - bár több számot is emlegettek - tavaly alig haladta meg a GDP-hez viszonyított 0,9 százalékot. Meskó Attila szerint mítosz, hogy a kutatás-fejlesztésre (K+F) nem lehet többet fordítani, mert alacsony a GDP. Mint mondta, a hazai gazdaság teljesítménye 1988-tól 1991-ig folyamatosan csökken, s ezzel szinte azonos mértékben - ami egyáltalán nem meglepő - a tudományra fordított összegek is megcsappantak. Ugyanakkor 1991-től kisebb megtorpanástól eltekintve folyamatosan emelkedő GDP-t tapasztalhattunk, miközben a K+F-re fordított összegek továbbra is csökkentek. (Zárójelben megjegyezhetjük, hogy mivel a polgári kormány a Széchenyi-tervbe beépítette a K+F-et is, 2002-re e területre a GDP 1,1 százalékát fordították, majd a költségvetési gondok miatti elvonások eredményeként tavaly már ismét az éves nemzeti össztermék egy százaléka alá esett a tudomány finanszírozása - a szerk.) Számtalanszor hallhatjuk azt is, hogy a versenyszféra nem fordít eleget a területre. Itt azonban látni kell, hogy a hazai kis- és középvállalatok nyilván nem érdektelenség, hanem tőkehiány miatt nem fordítanak kellő mértékű pénzt az innovációra, s eközben az állami hozzájárulás az elvárhatónál sokkal alacsonyabb mértékű. A költségvetés K+F ráfordítása még a GDP 0,6 százalékát sem éri el, miközben az Amerikai Egyesült Államok GDP-jének 1,05 százalékát, az EU- tizenötök pedig 0,77 százalékát fordítják tudományfinanszírozásra. Az alulfinanszírozottság mellett az emberi erőforrások terén is elmaradás tapasztalható: hazánkban 1000 lakosra egyetlen kutató jut, míg az uniós mutató 5,3. Még rosszabb a helyzet, amennyiben a jövő kutatóit, a PhD-hallgatók arányát figyeljük meg. Ezer lakosra ugyanis alig 0,13 természettudományi és mérnöki szakirányú PhD-hallgató jut. Meskó Attila komoly problémának nevezte, hogy óriási a bölcsészek és nagyon alacsony a természettudományi és mérnöki végzősök száma. Mint mondta, a bölcsészettudományi végzősök magas aránya miatt a rendszerbe van építve egy körülbelül 20 százalékos munkanélküliségi ráta. (Ezt alátámasztják az Állami Foglalkoztatási Hivatal adatai is, amelyek szerint márciusban már több mint 16 ezer diplomás pályakezdőt regisztráltak.) Bendzsel Miklós, a Magyar Szabadalmi Hivatal elnöke annak a veszélyére hívta fel a figyelmet, hogy a kutatás-fejlesztés csak a kormányprogramok írásakor kerül elő. Magyarországnak meg kellene végre fogalmazni időtálló stratégiai céljait, amelyek az ország kitörési pontjai lehetnek. Amennyiben szétaprózottan állunk az unió elé, komoly forrásoktól, s ezzel fejlődési lehetőségektől eshetünk el. A finaszírozás tekintetében reményteli az innovációs törvény elfogadása, azonban az valószínűleg még komoly vitákat fog kiváltani, hogy súlyos adósságot pótlandó, előbb a regionális felszívóképességet kell biztosítani. A hazai stagnáló szabadalmaztatási kedv a vállalkozói tudatosság hiánya mellett az egyelőre alacsony forrásvisszafogással is magyarázható. Az elhangzottakat támasztotta alá a rendezvény házigazdája, Bíró Péter, a kutatóintézet igazgatója, amikor arról tájékoztatta a jelenlévőket: éppen a napokban értesítették, hogy a korábbi elvonások után újabb egy százalékkal kurtítják meg az intézmény költségvetését. MjSliiiiMMMMMMH * 11MMM1AWmmm1M * Ki ad pénzt a tudásra? Miközben nyilvánvaló, hogy a tudomány kulcsszerepet játszik a gazdaság versenyképességének megőrzésében és javításában, e terület az utóbbi időben ismét a hazai állami költségvetés mostohagyermeke lett, így a Tihanyban megszervezett, a tudomány finanszírozásáról szóló szemináriumon a felszólalók is leginkább negatív beszámolókat tarthattak. Kevés a hazai kutatás-fejlesztésre fordított pénz, alacsony a vállalati szféra részvétele, s ráadásul a kutatók száma is megcsappant. Elhangzott: az ágazat csak a kormányprogramok írásakor kerül elő. latoter@magyarnemzet.hu