Magyar Nemzet, 2005. június (68. évfolyam, 147-176. szám)

2005-06-02 / 148. szám

Lássák az unokáim, rendes ember voltam! Holnap 14 órakor az új köztemető 300-as parcellájában helyezik örök nyugalomra Nagy Ernőt. Életét ’56 emlékének őrzése, ápolása töltötte ki. Nev­éhez fűződik a párizsi Nagy Imre­­emlékmű felállítása, a forradalom sajtójának összegyűjtése, kötetekbe rendezése. A forradalom után emig­rációba kényszerített lapot, az Irodalmi Újságot a nyolc­vanas évektől családja készítette, Nagy Ernő otthona pe­dig az emigráció szellemi központja lett. A rendszervál­tozás után hazatért, de a reményteli idők hamar véget értek: a szociáldemokrata pártot, mint annak idején, be­kebelezték, 56 emléke fakulóban. „Lényegében semmi sem változott, csak a párttitkárokból bank- és gyárigaz­gatók , magas funkcionáriusok lettek’’ - nyilatkozta ke­serűen néhány évvel ezelőtt. §B Laczik Erika_____________________________________________________N­ agy Ernő Szegeden született 1918-ban. Szüleit korán el­vesztette, árva gyerekként nőtt fel Brassóban. Iskoláit Erdélyben végezte, kitanulta a vasesztergályos szakmát, és 1938-ban belépett a Szociáldemokrata Pártba. A bé­csi döntés után, 1940-ben került Pestre, az Orion gyárban dolgozott kutatóként. Szociáldemokrataként hitt benne, hogy a világot igaz­ságosabbá lehet tenni, s ez az ember feladata. A falukutatók írásait bújta, s a háború után lelkesen vett részt a földosztó bizottság mun­kájában. Miniszteri biztosi megbízólevelét Nagy Imrétől kapta, aki akkor földművelésügyi miniszter volt. Hamar világossá vált számá­ra, hogy a Rákosi-féle kommunisták „baloldalisága” fényévekre van a szociáldemokrata értékektől. Székesfehérváron polgármes­ternek is jelölték volna, de érzékelve a Szociáldemokrata Párt beol­vasztására irányuló agresszív törekvéseket, már nem vállalt semmi­lyen párttisztséget. A vasmunkások 1953-ban, Nagy Imre első mi­niszterelnökségének idején őt választották meg országos szakszer­vezeti titkáruknak. Az 1956-os forradalom alatt ugyan nem vett a kezébe fegyvert - ezt nem engedte lelkiismerete -, de aktívan részt vett a szervezkedésben, agitált, segített, ahol tudott. November 18- án telefonon figyelmeztették, komoly bajba kerülhet. Másnap feleségével és négy gyermekével elindult Szombathely felé, a zöldhatáron át Ausztriába menekült. Éva lánya tanácsára Franciaországban telepedtek le. Besançonban, az ország egyik leg­híresebb óragyárában hamarosan munkához jutott. Ő készítette el az első robotkart Európában, amit 1959-ben Genfben, a világkiállí­táson be is mutathatott. Később Franciaország legnagyobb számí­tógépgyárának készített alkatrészeket. A 60-as évek elején felépítet­te saját tervezésű - kör alaprajzú, üvegfalú - szerszámgyárát, amelynek statikai számításait is ő végezte. Gázturbinákat gyártott, termékei a világ élvonalába tartoztak. Saját erejéből, akaratából, te­hetségéből lett gazdag, és anyagi erőforrásait a haza ügyének szol­gálatára fordította. A 70-es évek második felében kezdte el össze­gyűjteni az ’56-os forradalom idején megjelent magyar lapokat, saj­tóanyagokat, hogy legyen valamiféle ellensúlya a hazug kádári pro­pagandának. „Agyára ment ’56” - mondták barátai lelkesedését, el­szántságát látva. Ő viszont nem törődött a kishitű kritikákkal. Nya­kába vette a világot, majdnem 70 ezer kilométert utazott a megma­radt relikviák után kutatva. Volt olyan újság, amelynek lapjai szét­­mállottak a kezében. Rendbe tetette, restauráltatta őket. Gyűjtő­munkájának első eredménye, A Forradalom sajtója, 1956 címen először egy vékony kötetben, 1984 nyarán jelent meg. Majd jöttek az újabb és újabb kötetek: a második, a harmadik, majd a negyedik, ami már bőrkötetes díszkiadás volt. Humorát jellemzi, hogy Giromagnyban „Szikra Lapnyomda” néven alapította meg nyom­dáját. A tiltott irodalmat sokan így tudták behozni Magyarországra, hiszen a határőrök és a vámosok a „Szikrában” készített magyar ki­adványokra nem gyanakodtak. A nyolcvanas évek elejétől ott nyomtatták az Irodalmi Újságot is, az ő ötlete alapján a 24 oldalas újságból készítettek egy nyolcoldalas változatot bibliapapírra. Ez azért volt fontos, hogy Magyarországra el tudják küldeni levélben. Nagyrészt az ő anyagi és erkölcsi kiállásának köszönhetően valósul­hatott meg Méray Tibor és Fejtő Ferenc elképzelése. 1988. június 16- án a párizsi Père Lachaise temetőben felavatták a világ első Nagy Imre-emlékművét, amely a jeltelen sírokban elkapart magyar sza­badságharcosoknak is emléket állított. Nagy Ernőt eredetileg csak egy „kis esztergamunkára” kérték fel, végül az egész emlékművet ő készítette el. Később Nagy Imréről több bronzszobrot készíttetett Giromagnyban lévő gyárában. Ezeket francia városokban állították fel. Nem volt híve Mindszenthy /dzse/bíborosnak, de neki is emlék­művet készíttetett, amit Bécsben helyeztek el. Ahogy mondta, Mindszenthy a kommunistáktól szenvedett, és a magyar szabadsá­got képviselte - ezért megérdemli a tiszteletet. A 90-es évek elején hazatelepült. Feleségével és Ibolya lányával éltek ferencvárosi lakásukban. A Történelmi Szociáldemokrata Párt tiszteletbeli elnöke volt haláláig, azt tervezte: a strasbourgi Ember­jogi Bírósághoz fordul, hogy a párt visszakapja „elprivatizált” törté­nelmi lapját, a Népszavát. Magát mindenekfelett magyar hazafinak, szabad polgárnak tartotta, minden erejével az ’56-os szabadságharc emlékének megőrzéséért fáradozott. Azt szerette volna, hogy a sza­badságharcosok és a Szociáldemokrata Párt legendás vezetője, Kéthly Anna mellett nyugodhasson - akinek hamvait szintén ő ho­zatta haza Brüsszelből - az új köztemető 300-as parcellájában. Hogy lássák az unokáim, hogy rendes ember voltam! - mondta. So­ha nem kért semmit, csak adott. Egyetlen kívánsága végül teljesült. N 2005. június 2., csütörtökLátó-Tér • Magyar Swizet Egyenlő mércével kellene mérnünk Az EU-ban is nagy kihívás az emberi jogok érvényesítése . Szarka Ánota_____________________________________ alálmenetek, csontvázzá soványodott kitelepítettek hullahegyei, vérvád, tö­meges kivégzések, égő városok, a kul­turális örökség megsemmisítése - szisztematikus népirtás, faji alapon, a náci genocí­dium előtt harminc évvel. Az örmények szerint másfél millió áldozatot követelő Törökország által elkövetett népirtásra a világ ma sem akar emlékez­ni. Törökország tagad, és a morális felelősség alóli kibúváshoz sokan asszisztálnak az emberi jogi kér­dések tekintetében egyébként ultraérzékeny álla­mok közül is. Nagy a veszélye, hogy Magyarország is a „farizeus” országok sorát fogja gyarapítani, ugyanis az örmény holokauszt elítélésének kérdése még csak nem is juthatott a magyar parlament elé. Hogyan lehetséges ez? - Számomra is megdöbbentő volt ez a fordu­lat. Az örmény kisebbségi önkormányzat Szili Katalin házelnökhöz fordult, aki felkérte az em­beri jogi és kisebbségi bizottságot, hogy készítse el az országgyűlési határozat tervezetét. Azt gon­doltam, hogy sima ügy lesz, hiszen a zsidó, a ro­ma holokauszt - sőt még az ukrajnai, Sztálin ál­tal elkövetett népirtás kérdésében is - teljes volt a négypárti egyetértés. Amikor elkezdtünk az üggyel foglalkozni, úgy tűnt, hogy az örmények esetében is így lesz. Aztán belépett a képbe a kül­ügyi apparátus. Törökország megkereste a kül­­ügyet, hogy ne szüless­en elítélő határozat... Et­től kezdve a kormánypárti képviselők obstruál­ták a kérdést. „Egyelőre ne foglalkozzon vele a­ bizottság” - ez volt a hozzáállásuk. A munka tel­jes mértékben lehetetlenné vált. A szituáció több mint kellemetlen volt, hiszen maga a házelnök, Szili Katalin kérte fel a bizottságot a határozat­­tervezet elkészítésére... - Az Európai Unió fundamentumát éppen az emberi jogok minden körülmények közötti tiszte­letben tartása adja. Magyarország az unió tagja. Az Országgyűlés viszont hallgatásával - mond­hatni - pártfogásába vesz egy népirtást... - Az Európai Parlament még 1987-ben hatá­rozatban ismerte el és ítélte el az örmény genocí­diumot. 2001-ben az Európa Tanács közgyűlése szintén így tett, de elítélte az örmény holo­­kausztot többek között Kanada és Franciaország is. Nekünk, magyaroknak már történelmünk okán is erkölcsi kötelességünk lenne az üldözött kisebbségek melletti mindenkori határozott ki­állás, a velük való szolidaritás. Ehelyett homá­lyos politikai, nagyhatalmi érdekek mentén kis­stílű helyezkedés folyik...­­ Pedig a szocialisták - de főképp a szabad de­mokraták - a legtöbbször mindenféle egyéb érde­ket határozottan alárendelnek a „liberális, de­mokrata” emberi jogi dogmáknak. Úgy látszik, bizonyos kérdésekben kiállásuk mégsem ennyire rendíthetetlen... Mi lehet ennek az oka? - Nem tudom. Nyilván a régi, zsigeri beideg­ződések is szerepet játszanak. Itt van például a tibeti kérdés. Ezzel is úgy jártunk, mint az örmé­nyek ügyével. Kezdetben négypárti konszenzus alakult ki a bizottságban a kínai agressziót elíté­lendő. Ilyen tartalmú állásfoglalást hozott ko­rábban az Európai Parlament is. Aztán ismét színre lépett a hazai külügyi apparátus, az SZDSZ-es képviselők kitartottak, de a szocialis­ták meghátráltak az apparátus nyomása előtt. Mindig volt valami kifogás, ami miatt tisztelet­ben kellett tartani a „kínai érzékenységet”. Ép­pen Kínába utazott valaki tárgyalni, vagy éppen onnan tért haza... Pontosan mint Törökország esetében. Pedig az örmény holokauszt, aminek során másfél millió - török források szerint „csak” háromszázezer - embert mészároltak le üzemszerűen, a sztálini és hitleri népirtásokat megelőlegező, figyelmeztető tragédia volt. De a világ nagyhatalmai „taktikai okokból” nem na­gyon figyeltek oda rá. Most a törökök azt mond­ják, üljenek össze független történészek, és tár­gyalják meg, mi is történt valójában. Vajon mit szólna a világ, ha a zsidó, illetve a roma holokauszt kapcsán kezdenénk el „történész­­kedni”? Morális szempontból lehet-e különbsé­get tenni az áldozatok száma szerint? Ez a gon­dolkodásmód súlyosan sérti az emberi méltósá­got. Egyenlő mércével kellene mérni. A magyar Országgyűlés az örmény népirtásról való méltó megemlékezéssel, szolidaritásának kinyilvánítá­sával hozzájárulhatott volna a megbékéléshez. Vannak olyan ügyek, amelyek megítélésekor a képviselőknek, a parlamentnek a napi politikai aktualitásokon felülemelkedő, autonóm döntés­hozó testületként kellene megnyilvánulnia - akár a kormány elvárásaival is szembefordulva. Úgy tűnik, nálunk ez még nem működik. - Az örmény holokausztot elítélő határozat az évfordulóra nem kerülhetett a parlament elé. Van-e esély ön szerint arra, hogy a koalíciós pár­tok megváltoztatják álláspontjukat? - Bízom benne. Az emberi jogi bizottság nem vette le végleg napirendjéről a kérdést. Az ősz fo­lyamán, ha egy kicsit megkésve is, talán megszü­lethet ez a határozat. Mint bizottsági elnök a leg­fontosabbnak azt tartom, hogy az emberi jogok tekintetében minden körülmények között mér­jünk egyenlő mércével, de hogy ez megvalósul­jon, még sokat kell dolgozni. Le kell győzni a rossz beidegződéseket. A mi bizottságunk vi­szonylag békésnek mondható, sokszor nem ér­tünk egyet, de azért minden tagunk elkötelezett az emberi jogok tekintetében. - A hazai, tradicionálisan jogvédőnek tartott balliberális pártok Janus-arcú emberi jogi politi-Elképzelhető-e, hogy a német érzé­kenységre tekintettel valahol ne ítél­jék el a náci népirtást? Idén - amikor a zsidó holokauszt hatvanadik évfor­dulójáról az egész világon megemlé­keztek - a magyarországi örmény közösség azzal a kéréssel fordult a magyar parlamenthez, hogy foglal­jon állást az örmény holokauszt kér­désében, ítélje el a kilencven éve tör­tént, a későbbi náci és kommunista holokausztot előrevetítő népirtást. A kezdeményezés a „török érzékeny­ségre” tekintettel lévő koalíciós pár­tok képviselőinek köszönhetően az emberi jogi kisebbségi és vallásügyi bizottságban megfeneklett, nem ke­rülhetett a parlament elé sem. Szász­falvi Lászlóval, a bizottság elnökével, a Fidesz országgyűlési képviselőjével arról beszélgettünk, vajon meddig tartható a kettős mérce. Milyen kö­vetkezményei vannak, ha a gazdasá­gi és politikai érdekek rendszeresen felülírják az alapvető morális szem­pontokat? Am S ' * ’ 1 \ i­­zálása mintha összecsengene bizonyos globális trendekkel. Az örmény népirtás megítélésében az Egyesült Államok, az emberi jogi etalon, amely állam fegyverrel is küzd a demokratikus értéke­kért, Törökország álláspontját képviseli, Ankara fontos NATO-szövetséges. Izrael, amely állam ép­pen a zsidóüldözés tragédiáját követően jöhetett létre, szintén tagadja az örmény holokausztot. Németország számtalanszor követte meg az egy­kori német bűnök miatt a zsidóságot, szintén a török „holokausztrelativizáló” álláspontot osztja. Tudjuk, állampolgáraik között nagy számban képviseltetik magukat a törökök. Eközben az em­beri jogok, kisebbségi jogok megsértése legitim ok mondjuk egy ország szétbombázására. A farizeu­sok jutnak az ember eszébe... - A kétarcúság tagadhatatlanul jelen van az egész világon. Az emberi jogok standardjai el­méletben a demokratikus társadalmak funda­mentumai. Ám a gyakorlat során a gazdasági, politikai, nagyhatalmi érdekek mentén csorbul­nak. Az „érdek” gyakorta sajnos felülírja a leg­főbb értéket. A legnagyobb kihívás az - az Euró­pai Unióban is -, hogy hogyan tudjuk megvéde­ni, érvényesíteni az emberi jogokat a folyamatos gazdasági, politikai nyomás ellenében. Tibet az „állatorvosi ló” esete, jól megmutatja az anomá­liákat. A tudathasadásos állapotot modellezi a százezrek életét tönkretevő Benes-dekrétumok ügye is: a kollektív bűnösség elve elvetendő, ez nem lehet vitatéma. Mégis, mit látunk? Az em­beri jogokra oly kényes Európai Unióban tagok lehetnek olyan országok, amelyekben a mai na­pig érvényben vannak ezek a passzusok. És ami­kor az ENSZ emberi jogi bizottsága napirendre tűzi az ügyet, éppen a Magyar Köztársaság hát­rál ki a kérdés megtárgyalása mögül - annak el­lenére, hogy kutya kötelessége lenne a meghur­colt felvidéki magyarság érdekeinek védelme. Ha ez nem így történik, az unión belül is na­gyobb súllyal lehetett volna fellépni a németeket, magyarokat etnikai alapon megbélyegző dekré­tumok ellen. Kérdés: meddig lehet ezt folytatni, hol a határ? A politikai, szellemi erőket meddig lehet a megalkuvásra rávenni? Mit kezdünk a globális demoralizáló hatással, ami az elmélet és a gyakorlat folyamatos ellentmondásából követ­kezik? Szászfalvi László

Next