Magyar Nemzet, 2005. június (68. évfolyam, 147-176. szám)

2005-06-02 / 148. szám

4 Szerkeszti: Szényi Gábor i.átó-Tér. 2005. június 2., csütörtök latoter@magyarnemzet.hu Ebek harmincadján a Disznófő Privatizációs kalandok és a semmibe vett közvagyon • A budapestiek a szerzett jog ellenére nem ihatnak a forrás vizéből Már csak a neve emlékeztet arra, hogy a budai hegyvidék legbővizűbb for­rásából évszázadokon át a vándor, a vadász, később a kiránduló frissítő vizet kortyolhatott. Jelenleg magas betonkerítés és betonozáshoz használt rozsdás vasrácsozat zárja el a látogató elől a mindig is köztulajdonban lé­vő Disznófő-forrást és Disznófő éttermet. MStf.fka István___________________________ A legenda szerint Mátyás király szívesen vadászott a zugligeti erdőkben. Egy fárasztó vadkan­vadászat után e forrásnál frissí­tette fel magát. A forrást Döbrentey Gábor nevezte el 1847-ben Mátyás-csurgónak. Er­zsébet királyné is szívesen járt ide, amikor a budai hegyekben kirándult. De mielőtt be­lemélyednénk a forrásnév keletkezésébe, érdemes megtudni, hogy miként került a történelmi múlt hagyományait őrző kirán­dulóközpont magánkézbe. Ez az eset a rendszerváltás körüli évek hazai rablópri­vatizációjának mintapéldája. A hivatali fe­lelőtlenség, a közvagyont bármi áron való kiárusítás szelleme, a környéken lakók aka­ratának semmibevétele, a svábhegyi múlt hiányos ismerete, az ízléstelenség, a termé­szeti értékeinket pusztító magatartás mind-mind fellelhető benne. A történet 1989-ben kezdődött, amikor a tanácsi rendszer végnapjaiban a XII. ke­rületi tanács, Ákos Zsuzsa tanácselnöknő vezényletével, eladta a Disznófő éttermet és a vele egy telken lévő, műemlékvédelem alatt álló forrást is, ami mindig fővárosi tu­lajdon volt. A fővárosi tanács sok millió fo­rintért az eladás előtt helyrehozatta a for­rásházat, nyilván nem azért, hogy mind­össze egy család élvezhesse a csobogó vizet és a látványt. Salamin András, a Zugliget Egyesület elnöke elmondta: az eladásnál a törvény szolgáit mit sem zavarta, hogy a forrás elidegeníthetetlen közvagyon, eladá­sát az akkori törvények is tiltották. Az első tulajdonos rövid ideig igen drága és csak külföldi turisták zsebéhez mért vendéglőt üzemeltetett. Az amúgy tarisznyás turisták fogadására is felkészült vendéglőt mindig is a törzsvendégek tartották fenn, és megjó­solható volt, hogy az „aranyárak” mellett előbb-utóbb bezár. így is történt. Az egye­sület elnöke szerint az 1990-es évek elejére a gyors meggazdagodás illúziója elszállt, bár egy új vendéglátós kissé alacsonyabb árakkal próbálkozott, de ez esetben az éj­szakai vendégkör riasztotta a békésebb lá­togatókat. A harmadik tulajdonosnál a hi­telfelvételnél az ingatlant a bank olyan mér­tékű jelzálogkölcsönnel terhelte meg, ami több lett, mint a terület értéke. 1996-ban a XII. kerület vezetése és a Zugligeti Egyesület kisajátítási el­járással szeretett volna véget vetni az áldatlan álla­potnak. Ez azonban megakadt azon, hogy az önkor­mányzatnak nem volt annyi pénze, hogy a tulajdonos által felvett óriási hitelt kiváltsa, és a tulajdo­nost is kárpó­tolja. Salamin András úgy látja, hogy a műemlék for­rás eladásának törvénytelensé­ge mellett még egy jogszerűtíenség tör­tént, amit a jelenlegi tulajdonos követett el, és semmilyen retorzió nem érte. Mégpedig az, hogy az a telek, amit ő megvásárolt, erdőművelési terület, és ab­ból maximálisan kétezer négyzetmétert le­het elkeríteni, akkor is, ha magántulajdon­ban van az erdő. De ennek többszörösét ke­rítette el a mostani tulajdonos, így zárták el a Disznófő-forrást. Emiatt a turista egy kes­keny, egyemberes ösvényen tud csak fel­osonni a Normafa felé, mert lekerítették a turistaút egy részét is. A természeti károk­ról is beszélt a Zugligeti Egyesület elnöke. A legnagyobb kár, hogy a budapestiek a szer­zett jog ellenére nem ihatnak a forrás vizé­ből. A forrás mögött van egy karsztvizes barlangrendszer, amely másfél tucatnyi eret fog össze. Ezeket a vízereket tisztán kellene tartani, mert eltömődnek, és más­felé keresnek maguknak utat. Ennek követ­keztében a forrás vize majdnem elapadt. Ezt bizonyítja, hogy a Disznófő­­forrás­­nak a vize táplálta a nem messze lévő Isten szeme tavat, azaz a valamikori Isten szeme fogadónak a gyö­nyörű tavát, ami mára teljesen kiszáradt. A Svábhegyi Egyesület és a Zugligeti Egyesü­let megpróbált változtatni ezen az áldatlan helyzeten, közösen csináltattak egy tervet, hogy megmentsék a vizet adó barlangrend­szert. Szerették volna a kút vízhozamát fel­mérni és a vízereket kitisztítani. Egyik sem sikerült, mert nem lehetett bejutni a terü­letre. Nem árt persze megtudni, hogy a ter­mészetszeretők és a patrióta zugligetiek ed­dig mit veszítettek? Az sem baj, ha megtud­ják azok is, akik romboltak vagy nemtörő­dömségükkel előidézték a jelenlegi helyze­tet, hogy mit hagytak elkótyavetyélni. Az el­ső forrásház építésének idején, az 1820-as években a víz még egy kőből faragott disz­nófejből folyt, ezt cserélték le 1880 körül a vas kanfejjel. A Disznófő neve egy félreér­tésből keletkezett. A fő a régi magyar szó­­használatban nem fejet jelentett, hanem forrást. Ezt a jelentést félreértve szüle­tett meg a korábban használt német el­nevezés, a Sauerkopf (Disznófej). A régi szóhasználat szerint játszva e szavakkal a Disznófő-forrás jelentése „Disznóforrás forrás” lenne. De aztán a német szót ismét magyarra lefordítva jött vissza a koptból a fő, ami viszont valóban fejet jelentett. Amikor az Isten szeméhez címzett foga­dó 1946-ban leégett, ideiglenes jelleggel a Disznófő-forrás mellett építettek egy ven­déglőt. Az ideiglenes megoldásból végleges lett, s a vendéglő - kisebb átalakításokkal ­­több mint 140 esztendeig erdei pihenőhely volt. A forrásházat klasszicizáló stílusban építették meg, ennek a homlokzatára kerültek fel később Vörösmarty Mi­hály verssorai: „ Jókedvében teremté az esten Zugligetet, Gond és Bánat itt kacagásra derül”. Vörösmarty gyak­ran járt a forrásnál, és vendégeskedett a közelben lakó Karacséknál, akiknek Te­réz nevű lánya emlékezett a közös disznófői kirándulásokra, amit Salamin András a Buda-hegyvidéki vasutak című könyvében is idéz: „Riechelné vendéglősné ízletes konyháját élveztük éveken át, aki eleinte Zugligetben a Disznófő-forrásnál volt bér­lő. Társasebédünk rendesen három ételből, például az akkor nagyban divatozó szalon­­nás gombóclevesból, palacsintából és csir­késükből állt, s fejenként fizettünk egy ezüst húszast, s a férfiak, kik bort ittak, ezért külön fizettek. Rendesen ott voltak Vajda Péter és neje, Garay János és neje... Ily alkalommal láttam először Táncsics Mihályt..., de itt láttam meg Kántornét, Dérynét, Szerdahelyit és még többeket. Kantomé a Machbetből rögtönzött, Déry­né, Szerdahelyi a Figaróból énekeltek.” De tudjuk azt is, hogy amikor Kossuth Lajos a császár katonái elől bujkált, a Zugli­get erdeiben keresett menedéket. Valószí­nű ihatott az életet adó Disznófő-forrásból, mivel kétszáz méterre arrébb fogták el, egy szobor is erre az időre emlékeztet. Az erdő­ben felállított Kossuth-szobrot a zugligeti száztíz éves Erdei iskola diákjai gondozzák. Érdekes Lakner Sándornak, a kor króniká­sának a beszámolója az 1845 pünkösdhét­főjén tett kirándulásról, ahol más történetet hallott a Disznófő nevének keletkezéséről a török uralom idejéből: „Mi egyenesen a Zugliget forrásához ballagunk, melly bol­dog gyermekkorunkban egy egyszerű kő­­disznófőből bugyogott. Jelenleg rézcső hul­latja a jéghideg vizet, s fölé kis kápolnasze­rű rideg építmény van emelve. Mondják, hogy sertéshúst vallásuknál fogvást nélkü­löző mozlemek itteni uralkodásuk alatt e helyre szoríták sertéseikkel együtt az üldö­zött keresztényeket, honnét aztán e forrás nevezetét kapta...” Mesék, történetek, legendák százait idézhetnénk Zugliget és a Sváb-hegy külön­leges nevezetességeiről. Éppen ezért mind­annyiunk felelőssége közvetlen környeze­tünk tárgyi és szellemi értékeinek a megőr­zése. Talán kiutat jelent, és a Disznófő-for­rás megmentését szolgálja, hogy dolgoznak a XII. kerületi önkormányzatnál a terület szabályozási tervén. A Zugligeti Egyesület külön kérte, hogy külön szabályozási terv készüljön a barlangrendszer vízereinek ki­tisztítására és arra, hogy a Disznófő-forrás kerüljön vissza ismét közvagyonba. MjSliiiiM ÉMMMMH * 1 1MM M1Ä Wmmm1M * Ki ad pénzt a tudásra? Miközben nyilvánvaló, hogy a tudomány kulcsszerepet játszik a gazdaság versenyképességé­nek megőrzésében és javításában, e terület az utóbbi időben ismét a hazai állami költségvetés mostohagyermeke lett. így a Tihanyban megszervezett, a tudomány finanszírozásáról szóló szemináriumon a felszólalók is leginkább negatív beszámolókat tarthattak. Kevés a hazai ku­tatás-fejlesztésre fordított pénz, alacsony a vállalati szféra részvétele, s ráadásul a kutatók szá­ma is megcsappant. Elhangzott: az ágazat csak a kormányprogramok írásakor kerül elő. U DF.nf.s Zoi.tAn________________________________________ Erősen lehangoló képet festettek a felszólalók a Tihanyi Limnológiai Kutatóintézetben a Tu­­dományfmanszírozás és innovációs lánc címmel szervezett szemináriumon. Az elő­adását elsőként megtartó Meskó Attila, a Magyar Tu­dományos Akadémia főtitkára jelezte, hogy a közeljö­vőben a magyar kutatók határokon belül tartása ha­zánk egyik legfontosabb feladata lesz. Ezt alátámasztva rávilágított, hogy míg Magyarországon egyre kevesebb pénz jut e területre, az unió komoly finanszírozási re­formokat tervez. (Igaz, az úgynevezett lisszaboni stra­tégiában már 2000-ben megfogalmazták azt a célt, hogy az unió váljon a világ legversenyképesebb tudás­alapú gazdaságává. Ez eddig felemás sikereket hozott.) A tervek szerint az unióban dolgozó 1,4 milliós kutatói létszámot 2010-ig 50 százalékkal emelnék. Ez azt is je­lenti, hogy a közeljövőben a nyugat-európai tagorszá­gok mindent megtesznek annak érdekében, hogy or­szágukba vándoroljanak a kutatók. A közösség döntés­hozóinak elképzelései alapján egyébként a jelzett idő­pontig a tagországok jelenlegi nemzeti össztermékéhez (GDP) viszonyított 1,9 százalékos kutatás-fejlesztési ráfordítás mértéke három százalékra nő. Megjegyzen­dő, hogy mindeközben a magyarországi ráfordítás ­­bár több számot is emlegettek - tavaly alig haladta meg a GDP-hez viszonyított 0,9 százalékot. Meskó Attila szerint mítosz, hogy a kutatás-fejlesztésre (K+F) nem lehet többet fordítani, mert alacsony a GDP. Mint mondta, a hazai gazdaság teljesítménye 1988-tól 1991-ig folyamatosan csökken, s ezzel szinte azonos mértékben - ami egyáltalán nem meglepő - a tudo­mányra fordított összegek is megcsappantak. Ugyan­akkor 1991-től kisebb megtorpanástól eltekintve fo­lyamatosan emelkedő GDP-t tapasztalhattunk, mi­közben a K+F-re fordított összegek továbbra is csök­kentek. (Zárójelben megjegyezhetjük, hogy mivel a polgári kormány a Széchenyi-tervbe beépítette a K+F-et is, 2002-re e területre a GDP 1,1 százalékát fordították, majd a költségvetési gondok miatti elvo­nások eredményeként tavaly már ismét az éves nem­zeti össztermék egy százaléka alá esett a tudomány fi­nanszírozása - a szerk.) Számtalanszor hallhatjuk azt is, hogy a versenyszfé­ra nem fordít eleget a területre. Itt azonban látni kell, hogy a hazai kis- és középvállalatok nyilván nem ér­dektelenség, hanem tőkehiány miatt nem fordítanak kellő mértékű pénzt az innovációra, s eközben az álla­mi hozzájárulás az elvárhatónál sokkal alacsonyabb mértékű. A költségvetés K+F ráfordítása még a GDP 0,6 százalékát sem éri el, miközben az Amerikai Egye­sült Államok GDP-jének 1,05 százalékát, az EU- tizenötök pedig 0,77 százalékát fordítják tudományfi­nanszírozásra. Az alulfinanszírozottság mellett az em­beri erőforrások terén is elmaradás tapasztalható: ha­zánkban 1000 lakosra egyetlen kutató jut, míg az uniós mutató 5,3. Még rosszabb a helyzet, amennyiben a jö­vő kutatóit, a PhD-hallgatók arányát figyeljük meg. Ezer lakosra ugyanis alig 0,13 természettudományi és mérnöki szakirányú PhD-hallgató jut. Meskó Attila ko­moly problémának nevezte, hogy óriási a bölcsészek és nagyon alacsony a természettudományi és mérnöki végzősök száma. Mint mondta, a bölcsészettudományi végzősök magas aránya miatt a rendszerbe van építve egy körülbelül 20 százalékos munkanélküliségi ráta. (Ezt alátámasztják az Állami Foglalkoztatási Hivatal adatai is, amelyek szerint márciusban már több mint 16 ezer diplomás pályakezdőt regisztráltak.) Bendzsel Miklós, a Magyar Szabadalmi Hivatal elnö­ke annak a veszélyére hívta fel a figyelmet, hogy a kuta­tás-fejlesztés csak a kormányprogramok írásakor kerül elő. Magyarországnak meg kellene végre fogalmazni időtálló stratégiai céljait, amelyek az ország kitörési pontjai lehetnek. Amennyiben szétaprózottan állunk az unió elé, komoly forrásoktól, s ezzel fejlődési lehetősé­gektől eshetünk el. A finaszírozás tekintetében remény­teli az innovációs törvény elfogadása, azonban az való­színűleg még komoly vitákat fog kiváltani, hogy súlyos adósságot pótlandó, előbb a regionális felszívóképessé­get kell biztosítani. A hazai stagnáló szabadalmaztatási kedv a vállalkozói tudatosság hiánya mellett az egyelőre alacsony forrásvisszafogással is magyarázható. Az el­hangzottakat támasztotta alá a rendezvény házigazdája, Bíró Péter, a kutatóintézet igazgatója, amikor arról tájé­koztatta a jelenlévőket: éppen a napokban értesítették, hogy a korábbi elvonások után újabb egy százalékkal kurtítják meg az intézmény költségvetését.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék