Magyar Nemzet, 2007. március (70. évfolyam, 59-88. szám)
2007-03-17 / 74. szám
A kiszombori körtemplom 111, a DRG Emil.___________________________________________K iszombor négyezer lakosú község a Maros bal partján, a Szegedről Makóra vezető út mentén. A település a magyarok honfoglalása óta a Csanád nemzetség birtoka. Az ótörök eredetű Zombor (Zumbur) helynév első ízben 1247-ben szerepel - a szomszédos Ladány határleírásában egy 1274-ben kelt oklevél szerint a Csanád nembeli Makófalvi család a falu földesura. A XV. században a Telegdiek a birtokosai. Zsigmond király 1418-ban mezővárosi rangra emelte. Oláh Miklós 1536. évi országleírásában városnak nevezte Zombort. A Lázár deák rajzolta 1528-as kiadású, első magyar térképen Zombor névvel látható. 1606-ban már pusztaként került a hadházi hajdúk tulajdonába Bethlen Gábor adománya révén. A török idők után déli határvidékként a kincstár vette magához, és német ajkú telepesekkel élesztette újra. Zombor templomának papja 1334-ben 15 dénár pápai tizedet fizetett, tehát az átlagosnál kisebb lélekszámú egyházas helyek közé számított a település. Nagyot ugorva előre: az államkincstár 1744-ben kis kápolnát építtetett a régi templomhoz, amelyet 1776-ban tíz öl (18 méter) hosszú, öt és fél öl (10 méter) széles hajóvá bővítettek. A községet bérlő Oexel később Rónay - família mint a plébánia kegyura ezt a barokk kori épületet 1910-ben lebontatta, és helyébe nagyméretű, neoromán stílusú, tornyos templomot emeltetett. Az Árpád-kori épületrészt a hajóhoz kelet felől csatlakozó szentélyként szerencsére megtartották. A kiszombori Nagyboldogasszony-templom korszerű műemléki rekonstrukciója 1975-ben kezdődött el. A magas talajvízszint miatt a műszaki és a régészeti munkák hosszú kényszerszünetekkel folytak, míg végre 1981 és 1983 között megtörtént az épület teljes feltárása és helyreállítása. Az ásatást vezető Kozák Károly( 1922-1989) kutatásának figyelme természetesen a román kori, apszisként szolgáló traktusra irányult. Falkutatásai nyomán feltárult a teljes alaprajz: kívül kilenc és fél méter átmérőjű, kör alakú kápolna, amelynek belső terét szabályos hatszögre szerkesztett karéjok koszorúja tagolja hat szakaszra. A falba mélyedő íveket függőleges szárakra lefutó, bordás boltozat borítja. A rotunda építőanyaga lapos, sötétvörösre égetett falazótégla, illetve a lábazathoz és a faloszlopokhoz formált idomtégla, kőből csak a boltozat bordáit faragták. Kozák megtalálta a körtemplom nyugati karéjához eredetileg csatlakozó, ötször öt méteres belvilágú előteret; ezen át lehetett bejutni a kápolnába, s innen vezetett lépcső a karzatra, majd tovább a boltozat feletti toronyba. Ez utóbbihoz hasonló megoldást a Zala megyei Kallosd XIII. századi körtemplomában láthatunk, míg a hat belső karéjos rotunda alaprajzi rokonait a bodrogközi Karcsán, az Ungvárhoz tartozó Gerényben, illetve a kolozsmonostori konvent mellett húsz éve kiásott kápolna alaprajzán figyelhetjük meg. A körkápolnát a műemléki bemutatás céljából szétválasztották az újkori templomtól, eredeti téglaarchitektúráját külső lazúrfestés teszi láthatóvá. A belsejét díszítő freskók nagy része Telegdi Tamás püspöksége idejében, az 1350-es években, mások a XVIII. században készültek, az oltár közelében lévő töredékes falképek azonban a nyolc évszázados kápolnával azonos korúak. Kalotaszeg nagyasszonya , Szt.pfsi Attil. A________________________________________ őry Etelka, asszonynevén báró Gyarmathy Zsigáné (mindig a Zsigáné, sosem a Zsigmondné névalakot használta erdélyi szokás szerint) arról nevezetes, hogy ő mentette meg a feledéstől a nevezetes kalotaszegi varrottasokat. A nagyasszony, mert tisztelői csak így nevezték, 1843-ban született Magyargyerőmonostoron, és 1910-ben hunyt el Kolozsváron. Férjéről annyit tudni, hogy a bánffyhunyadi takarékpénztárt igazgatta, Hóry Etelka pedig mindenekelőtt íróként volt ismert. Édes-bús, mára kissé megfakult novellákat - akkori szóval: beszélyeket - írt az ifjúság és a nőolvasók épülésére. Élete fordulópontja akkor jött el, amikor 1885-ben Pesten szervezték a nagy millenniumi kiállítást, s hogy ott Kalotaszeg is méltóképp képviseltesse magát, elhatározták, ottani népművészeti tárgyakkal és szőttesekkel rendeznek be egy szobát. A nagyasszonytól kértek festett cserépkancsókat meg tányérokat és - nem utolsósorban - régi varrottasokat. Azonnal gyűjteni kezdte a szekrényekben és tulipános ládákban lapuló ódon falvédőket, futókat és párnahéjakat, asztalterítőket, blúzokat meg kötényeket. Szomorúan konstatálta ugyanakkor, hogy bár itt-ott őrzik még a lányok, asszonyok a régi szép darabokat, újabban ilyet már szinte senki sem hímez. A kiállításon a zöld cserépkandallók és bokályok mellett - olyan nagy sikere volt a Háry Etelka gyűjtötte „kalotaszegi varrottasoknak”, hogy Esterházy Pálné, született Croy Eugenie hercegnő azonnal meg akart venni egy - a kiállítóterem közepén díszelgő - „rózsás abroszt”, Erzsébet királyné egy „menyasszony lepedőt”, Klotild főhercegnő pedig úgy döntött: tátrafüredi villáját csupa erdélyi szőttessel és kancsóval fogja feldíszíteni. A baj csak az volt, hogy a kalotaszegi nagyasszony úgy könyörögte öszsze a varrottasokat a környékbeli falvakban, a tulajdonosok mindet visszavárták. Mit lehetett tenni? Háry Etelka újra nekivágott a falvaknak, és végre sikerült találnia „egy öreg, sánta asszonyt, aki még értett a régimódi varrottasok készítéséhez”. Őt bízta meg, hogy hiteles másolatokat készítsen az eladott darabokról, később azzal is, hogy a köréje gyűlő fiatal lányoknak ezt a féligmeddig már elfelejtett „asszonyi mesterséget” megtanítsa. Maga szedte össze a szükséges „fodorvásznat, pamutot meg a régi mintákat”. A közös munkának olyan sikere volt, hogy hamarosan ládaszám vitték a szebbnél szebb varrottasokat, s a nagyasszony büszkén mesélhette tisztelőinek, hogy a korábban nyomorgó családok biztos megélhetéshez jutottak. Herman Ottótól Munkácsy Mihályig, Jankó Jánostól Kós Károlyig sokan felkeresték Háry Etelkát, aki örömmel látta, hogy az általa megszervezett közös munka után egyre nő az érdeklődés. Ugyanakkor módszeres gyűjtőmunkába kezdett, s feldolgozta a varrottas készítésének különböző fázisait a fodorvászon szövésétől a nyers varrottasok ványolásáig, sulykolásáig, de azt is, hogy a mintákat „hogyan írják koromba mártott lúdtollal” - innen az „írásos” nevezet. Tarka képek a kalotaszegi varrottasok világából című könyvét a Franklin Társulat adta közre 1896-ban. E munkájában beszámolt a varrottasok újjászületéséről, de arról is, hogy írók, festők és néprajzkutatók, köztük messzi földről érkezettek is, milyen érdeklődéssel fordultak a kalotaszegi nép és annak archaikus szokásai, mesterségei felé. Előbb csak a varrottasok és bokályok, tányérok vitték hírét „a havasok aljának”, ahogy a nagyaszszony a szülőföldjét nevezte, vagyis Kalotaszegnek, később már az építkezés, az ünnepi rítusok meg a különleges ételek is felkeltették az ide érkező vendégek érdeklődését. Aki bejárja a mai Kalotaszeget, tapasztalni fogja, hogy a híres varrottas ma is él. Ebben kétség nem férhet hozzá - Gyarmathy Zsigáné Háry Etelkáé a legfőbb érdem. Pápai kártya :FÁY 7.01 u tán________________________________ ára Eötvös József a régi anekdota szerint az ezernyolcszázhetvenes évek- 15 ben egy alkalommal Pápán járt, és a ferencesek házfőnöke meghívta ebédre a kolostorba a nevezetes látogatót. Eötvös el is fogadta a szíves invitálást, de elromlott a zsebórája, és már tizenegykor ott toporgott a barátoknál. A guardián nem jött zavarba, az ebéd elkészültéig körbevezette a vendéget, és megmutatta neki a kolostor régiségeit. A sok értékes liturgikus tárgy között báró Eötvös szeme megakadt egy hatalmas méretű kupán, és rögtön meg is kérdezte, mire használták a valószerűtlen nagyságú edényt. „Kegyelmes uram, a régi barátok bort ittak belőle” - válaszolta a házfőnök. Eötvös báró erre rögvest azt kívánta, hogy a serleget most is állítsák az asztalra. Hiába szabódott a házfőnök, hogy mostanában már senki sem tudná kiinni a kilencléces serleget, a vendég kötötte az ebet a karóhoz, különösen amikor a barátok zavarukban kibökték, hogy talán Eusebius páter meg tudna birkózni a feladattal. „Remek, hívják az asztalhoz Eusebius pátert is” - kérte határozottan Eötvös. Ennek már nem lehetett ellentmondani. Az első fogás után erősen biztatták páter Eusebiust, ne hagyja szégyenben a pápai barátokat, mutassa meg, hogy a maiak között is van olyan, aki fel tudja hajtani a hatalmas serleg tartalmát. Eusebius azonban szabódott. Ugyanez történt a második fogás után is, ám a harmadik után váratlanul felállt a barát, ünnepélyesen felköszöntötte a vendéget, majd egyetlen hajtással kiitta a hatalmas serleget. Az ebéd végén hosszasan faggatták, miért váratott magára ennyi ideig. „Kegyelmes uram - mondta a páter -, előbb nem mertem vállalkozni rá, mert nem tudtam, sikerül-e. De a második fogás után az asztal alatt titokban kipróbáltam, és így már volt rá bátorságom, hogy a feladatot publice is elvállaljam.” Nem szeretném, ha bárki a papok és szerzetesek léhaságára gondolna e történetet hallván, hát még, ha azt is megtudja, hogy a XVIII-XIX. században nem csupán a mai mértékhez képest szokatlan borfogyasztás jellemezte a barátok életét, hanem szabad idejükben szívesen dohányoztak is. Igaz, a XVII. században még szigorúan tiltották a dohányzást, különösen Vili, Orbán és XII. Ince pápa volt ellensége a dohányfüst eregetésének, de XIV. Benedek megszüntette a korábbi tilalmat. Általában pipáztak és szivaroztak a szerzetesek, s egy XVIII. századi levélből kiderül: már a cigarettát is ismerhették. Ez az alighanem első tudósítás egy Zakariás János nevű jezsuitától származik, aki Dél-Amerikába indult, és rendtársait időnként értesítette az utazás során tapasztalt furcsaságokról. Egyik ilyen levelében áll: „Dohány füstjével élnek itt, de nemigen pipával. Miként hát? Postulatum primum (első követelmény - F. Z.): aprítsd hosszacskán a dohánkát, amennyi varró gyűszűbe férhet, azt kisujjad hosszúságára terjeszd ki, de keskenyen. Postulatum secundum: mess tiszta papirost, mint a tenyered szélessége s hosszúsága. Hajtsd be egynéhányszor, úgy, hogy közepiben legyen a dohány. Gyújtsd meg, szopogasd. Mondhatom, ugyanaz a hatása, mint a pipának. De füstit egészen nyeld el, és egy Miatyánk után ereszd ki a torkodon.” Úgy látszik, akkoriban még ilyen tüdejük volt az embereknek. Nálunk azonban cigaretta helyett inkább pipáztak. Sokszor még a klerikusoknak is ott volt a zsebükben a dohánytartó küszök. Az egyik igen jámbor, XVII1. század végi egri szemináriumi igazgatóról jegyezték fel klerikusai, hogy az illető kanonok annyira szemérmes volt, hogy soha egyetlen kétes szó nem hagyta el a száját, s így amikor valamely növendékét arra akarta figyelmeztetni, hogy a dohányzacskója sallangja kilóg a zsebéből, így szólt: „Amire, tisztelendő úr, kérem, dugja el annak a kos izének a cafrangját!” Érthető, hogy az illető kanonokot szent borzadás fogta el, amikor klerikusait kártyajátékon kapta. Hiszen - ha már a káros szenvedélyekről van szó - be kell vallanunk, hogy a XVIII-XIX. században természetesen nemcsak jól bírták a bort, nemcsak vígan fújták a füstöt, hanem még kártyáztak is a papok és szerzetesek - akárcsak mindenki más. Persze a harminckét levelű biblia forgatását időnként szigorúan tiltotta az egyház, és nem is ok nélkül, hiszen rengeteg ember életét tette tönkre a játékszenvedély. Ugyanakkor a kedélyes társaság elengedhetetlen kelléke volt a kártya, s egy-egy szerzetesi közösség szabad óráit éppúgy bearanyozta a játék, mint bármely más társaságét. Az egri szemináriumi igazgató azonban úgy gondolta, hogy hasznosabb elfoglaltságuk is lehetne a klerikusoknak. A kispapok persze elővigyázatosak voltak, és ha az elöljáró közelgett, eltüntették a kártyát. Az igazgató eszén mégsem lehetett túljárni, el is panaszolta a szeminárium spirituálisának: „Képzelje, Clarissime! Kártyáznak az istentelenek! Mégpedig mit kártyáznak? Ferblit játszanak a kárhozatosak! Mikor megleptem őket, éppen akkor kiáltotta el magát az egyik: Pagát ultimo!” Igaz, a kolostorokban élők számára olykor szigorúbban tiltották a kártyát, mint az egyházmegyés papságnak vagy pláne a híveknek, de a XVIII-XIX. században már itt is elő-előfordult. Talán ennek az ingadozásnak, az időnkénti engedélyezésnek, majd tiltásnak köszönhető, hogy rengeteg olyan hajdanvolt kártyával találkozhatunk régi szerzetesi könyvtárak könyveit lapozva, amelyeket, noha láthatóan jó állapotúak, az egykori felhasználóik játékra teljesen alkalmatlanná tették. Ezek a kártyalapok ugyanis könyvjelzőként fejezték be földi pályafutásukat, méghozzá a mai könyvjelzőktől eltérően nem a lapok közé kerültek, hanem a beléjük vágott hasíték segítségével egyenesen rácsúsztatták őket a lapokra. Az így átszabott kártyákkal aztán soha többet nem lehetett játszani, viszont jó hasznát vették egy-egy vaskos kötetben való eligazodásnál. Nemrég a pápai ferencesek egyik szép fólió méretű kötetében találtam ilyen könyvjelzővé alakított kártyalapot. Hogy mikor kerülhetett a könyvbe, nehéz lenne kideríteni, de talán nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy a XIX. század elején, amikor egy húsvéti szentgyónást igazoló nyomtatványt is becsúsztattak könyvjelzőül. A legérdekesebb azonban maga a könyv, amelyben a kártyakönyvjelző található: ez ugyanis nem más, mint Ligouri Alfonz (1696-1787) Theologia morálisa, amelyet a római Remondini nyomda készített 1767-ben. A korszakalkotó munkának már a hatodik, javított kiadása volt ez, amely még a rendalapító szerző életében jelent meg. Talán jobb helyre nem is kerülhetett volna az átalakított kártyalap, mint a nagy szent morális tankönyvébe, amely óvatos egyensúlya a janzenizmus szigorának és a megengedőbb szemléletnek. A pápai barátokat dicséri a tény, hogy ezt a rendkívül fontos munkát még 1772-ben megvásárolták, és mint a két könyvjelző, valamint a sok kis apró bejegyzés mutatja, gyakran használták is. Könyvjelzővé alakított lap