Magyar Nemzet, 2007. március (70. évfolyam, 59-88. szám)

2007-03-17 / 74. szám

A kiszombori körtemplom 111, a D­R­­G Emil.___________________________________________K iszombor négyezer lakosú község a Maros bal partján, a Szegedről Makóra vezető út mentén. A település a magyarok honfoglalása óta a Csanád nemzetség birtoka. Az ótörök eredetű Zombor (Zumbur) helynév első ízben 1247-ben szerepel - a szom­szédos Ladány határleírásában egy 1274-ben kelt oklevél szerint a Csanád nembeli Makófalvi család a falu földesura. A XV. században a Telegdiek a birtokosai. Zsigmond király 1418-ban mezővárosi rangra emelte. Oláh Miklós 1536. évi országleírásában városnak nevezte Zombort. A Lázár deák rajzolta 1528-as kiadású, első magyar térképen Zombor névvel látható. 1606-ban már pusztaként került a hadházi hajdúk tulajdonába Bethlen Gábor adománya révén. A tö­rök idők után déli határvidékként a kincstár vette magához, és német ajkú telepesekkel élesztette újra. Zombor templo­mának papja 1334-ben 15 dénár pápai tizedet fizetett, tehát az átlagosnál kisebb lélekszámú egyházas helyek közé szá­mított a település. Nagyot ugorva előre: az államkincstár 1744-ben kis kápolnát építtetett a régi templomhoz, ame­lyet 1776-ban tíz öl (18 méter) hosszú, öt és fél öl (10 mé­ter) széles hajóvá bővítettek. A községet bérlő Oexel­­ ké­sőbb Rónay - família mint a plébánia kegyura ezt a barokk kori épületet 1910-ben lebontatta, és helyébe nagyméretű, neoromán stílusú, tornyos templomot emeltetett. Az Ár­pád-kori épületrészt a hajóhoz kelet felől csatlakozó szen­télyként szerencsére megtartották. A kiszombori Nagyboldogasszony-templom korszerű műemléki rekonstrukciója 1975-ben kezdődött el. A ma­gas talajvízszint miatt a műszaki és a régészeti munkák hosszú kényszerszünetekkel folytak, míg végre 1981 és 1983 között megtörtént az épület teljes feltárása és helyre­­állítása. Az ásatást vezető Kozák Károly( 1922-1989) ku­tatásának figyelme természetesen a román kori, apszis­ként szolgáló traktusra irányult. Falkutatásai nyomán fel­tárult a teljes alaprajz: kívül kilenc és fél méter átmérőjű, kör alakú kápolna, amelynek belső terét szabályos hat­szögre szerkesztett karéjok koszorúja tagolja hat szakasz­ra. A falba mélyedő íveket függőleges szárakra lefutó, bor­dás boltozat borítja. A rotunda építőanyaga lapos, sötét­vörösre égetett falazótégla, illetve a lábazathoz és a falosz­lopokhoz formált idomtégla, kőből csak a boltozat bordáit faragták. Kozák megtalálta a körtemplom nyugati karéjá­hoz eredetileg csatlakozó, ötször öt méteres belvilágú elő­teret; ezen át lehetett bejutni a kápolnába, s innen vezetett lépcső a karzatra, majd tovább a boltozat feletti toronyba. Ez utóbbihoz hasonló megoldást a Zala megyei Kallosd XIII. századi körtemplomában láthatunk, míg a hat belső karéjos rotunda alaprajzi rokonait a bodrogközi Karcsán, az Ungvárhoz tartozó Gerényben, illetve a kolozsmonos­­tori konvent mellett húsz éve kiásott kápolna alaprajzán figyelhetjük meg. A körkápolnát a műemléki bemutatás céljából szét­választották az újkori templomtól, eredeti téglaarchitek­túráját külső lazúrfestés teszi láthatóvá. A belsejét díszí­tő freskók nagy része Telegdi Tamás püspöksége idejé­ben, az 1350-es években, mások a XVIII. században ké­szültek, az oltár közelében lévő töredékes falképek azon­ban a nyolc évszázados kápolnával azonos korúak. Kalotaszeg nagyasszonya , Szt.pf­si Attil. A________________________________________ őry Etelka, asszonynevén báró Gyarmathy Zsigáné (mindig a Zsigáné, sosem a Zsigmond­­né névalakot használta erdélyi szokás szerint) arról nevezetes, hogy ő mentette meg a feledés­től a nevezetes kalotaszegi varrottasokat. A nagyasszony, mert tisztelői csak így nevezték, 1843-ban született Ma­­gyargyerőmonostoron, és 1910-ben hunyt el Kolozsvá­ron. Férjéről annyit tudni, hogy a bánffyhunyadi takarék­­pénztárt igazgatta, Hóry Etelka pedig mindenekelőtt író­ként volt ismert. Édes-bús, mára kissé megfakult novellá­kat - akkori szóval: beszélyeket - írt az ifjúság és a nőol­vasók épülésére. Élete fordulópontja akkor jött el, amikor 1885-ben Pesten szervezték a nagy millenniumi kiállítást, s hogy ott Kalotaszeg is méltóképp képviseltesse magát, elhatározták, ottani nép­­művészeti tárgyakkal és szőttesekkel rendeznek be egy szo­bát. A nagyasszonytól kértek festett cserépkancsókat meg tá­nyérokat és - nem utolsósorban - régi varrottasokat. Azon­nal gyűjteni kezdte a szekrényekben és tulipános ládákban la­puló ódon falvédőket, futókat és párnahéjakat, asztalterítő­ket, blúzokat meg kötényeket. Szomorúan konstatálta ugyan­akkor, hogy bár itt-ott őrzik még a lányok, asszonyok a régi szép darabokat, újabban ilyet már szinte senki sem hímez. A kiállításon­­ a zöld cserépkandallók és bokályok mellett - olyan nagy sikere volt a Háry Etelka gyűjtötte „kalotaszegi varrottasoknak”, hogy Esterházy Pálné, szü­letett Croy Eugenie hercegnő azonnal meg akart venni egy - a kiállítóterem közepén díszelgő - „rózsás abroszt”, Er­zsébet királyné egy „menyasszony lepedőt”, Klotild főher­cegnő pedig úgy döntött: tátrafüredi villáját csupa erdélyi szőttessel és kancsóval fogja feldíszíteni. A baj csak az volt, hogy a kalotaszegi nagyasszony úgy könyörögte ösz­­sze a varrottasokat a környékbeli falvakban, a tulajdono­sok mindet visszavárták. Mit lehetett tenni? Háry Etelka újra nekivágott a falvaknak, és végre sike­rült találnia „egy öreg, sánta asszonyt, aki még értett a ré­gimódi varrottasok készítéséhez”. Őt bízta meg, hogy hi­teles másolatokat készítsen az eladott darabokról, később azzal is, hogy a köréje gyűlő fiatal lányoknak ezt a félig­­meddig már elfelejtett „asszonyi mesterséget” megtanít­sa. Maga szedte össze a szükséges „fodorvásznat, pamutot meg a régi mintákat”. A közös munkának olyan sikere volt, hogy hamarosan ládaszám vitték a szebbnél szebb varrottasokat, s a nagyasszony büszkén mesélhette tiszte­lőinek, hogy a korábban nyomorgó családok biztos meg­élhetéshez jutottak. Herman Ottótól Munkácsy Mihályig, Jankó Jánostól Kós Károlyig sokan felkeresték Háry Etelkát, aki öröm­mel látta, hogy az általa megszervezett közös munka után egyre nő az érdeklődés. Ugyanakkor módszeres gyűjtőmunkába kezdett, s feldolgozta a varrottas ké­szítésének különböző fázisait a fodorvászon szövésétől a nyers varrottasok ványolásáig, sulykolásáig, de azt is, hogy a mintákat „hogyan írják koromba mártott lúdtollal” - innen az „írásos” nevezet. Tarka képek a kalotaszegi varrottasok világából című könyvét a Franklin Társulat adta közre 1896-ban. E munkájában beszámolt a varrottasok újjászületéséről, de arról is, hogy írók, festők és néprajzkutatók, köztük messzi földről érkezettek is, milyen érdeklődéssel fordultak a kalotaszegi nép és annak archaikus szokásai, mester­ségei felé. Előbb csak a varrottasok és bokályok, tányé­rok vitték hírét „a havasok aljának”, ahogy a nagyasz­­szony a szülőföldjét nevezte, vagyis Kalotaszegnek, ké­sőbb már az építkezés, az ünnepi rítusok meg a külön­leges ételek is felkeltették az ide érkező vendégek ér­deklődését. Aki bejárja a mai Kalotaszeget, tapasztalni fogja, hogy a híres varrottas ma is él. Ebben­­ kétség nem férhet hoz­zá - Gyarmathy Zsigáné Háry Etelkáé a legfőbb érdem. Pápai kártya :­­F­Á­Y 7.01 u tán________________________________ ára Eötvös József a régi anekdota sze­rint az ezernyolcszázhetvenes évek- 15­ ben egy alkalommal Pápán járt, és a ferencesek házfőnöke meghívta ebédre a kolostorba a nevezetes látogatót. Eötvös el is fogadta a szíves invitálást, de el­romlott a zsebórája, és már tizenegykor ott toporgott a barátoknál. A guardián nem jött zavarba, az ebéd elkészültéig körbevezette a vendéget, és megmutatta neki a kolostor régi­ségeit. A sok értékes liturgikus tárgy között báró Eötvös szeme megakadt egy hatalmas méretű kupán, és rögtön meg is kérdezte, mi­re használták a valószerűtlen nagyságú edényt. „Kegyelmes uram, a régi barátok bort ittak belőle” - válaszolta a házfőnök. Eötvös báró erre rögvest azt kívánta, hogy a serleget most is állítsák az asztalra. Hiába szabódott a házfőnök, hogy mostanában már senki sem tudná kiinni a kilencléces serleget, a vendég kötötte az ebet a karóhoz, különösen amikor a barátok zavarukban kibökték, hogy talán Eusebius páter meg tudna birkózni a feladat­tal. „Remek, hívják az asztalhoz Eusebius pátert is” - kérte határozottan Eötvös. Ennek már nem lehetett ellentmondani. Az első fogás után erősen biztatták páter Eusebiust, ne hagyja szégyenben a pápai barátokat, mutassa meg, hogy a maiak között is van olyan, aki fel tudja hajtani a hatalmas serleg tartalmát. Eusebius azonban szabódott. Ugyanez történt a második fogás után is, ám a harmadik után váratlanul felállt a barát, ünnepélyesen felköszöntötte a vendéget, majd egyetlen hajtással kiitta a hatalmas ser­leget. Az ebéd végén hosszasan faggatták, miért váratott magára ennyi ideig. „Kegyel­mes uram - mondta a páter -, előbb nem mertem vállalkozni rá, mert nem tudtam, si­kerül-e. De a második fogás után az asztal alatt titokban kipróbáltam, és így már volt rá bátorságom, hogy a feladatot publice is elvállaljam.” Nem szeretném, ha bárki a papok és szerzetesek léhaságára gondolna e történetet hallván, hát még, ha azt is megtudja, hogy a XVIII-XIX. században nem csupán a mai mértékhez képest szokatlan borfogyasztás jellemezte a barátok életét, hanem szabad idejükben szívesen dohányoztak is. Igaz, a XVII. században még szigorúan tiltották a dohányzást, különösen Vili, Orbán és XII. Ince pápa volt ellensége a dohányfüst erege­­tésének, de XIV. Benedek megszüntette a korábbi tilalmat. Általában pipáztak és sziva­roztak a szerzetesek, s egy XVIII. századi levélből kiderül: már a cigarettát is ismerhet­ték. Ez az alighanem első tudósítás egy Zakariás János nevű jezsuitától származik, aki Dél-Amerikába indult, és rendtársait időnként értesítette az utazás során tapasztalt furcsaságokról. Egyik ilyen levelében áll: „Dohány füstjével élnek itt, de nemigen pipá­val. Miként hát? Postulatum primum (első követelmény - F. Z.): aprítsd hosszacskán a dohánkát, amennyi varró gyűszűbe férhet, azt kisujjad hosszúságára terjeszd ki, de keskenyen. Postulatum secundum: mess tiszta papirost, mint a tenyered szélessége s hosszúsága. Hajtsd be egynéhányszor, úgy, hogy közepiben legyen a dohány. Gyújtsd meg, szopogasd. Mondhatom, ugyanaz a hatása, mint a pipának. De füstit egészen nyeld el, és egy Miatyánk után ereszd ki a torkodon.” Úgy látszik, akkoriban még ilyen tüdejük volt az embereknek. Nálunk azonban cigaretta helyett inkább pipáztak. Sokszor még a klerikusoknak is ott volt a zsebükben a dohánytartó küszök. Az egyik igen jámbor, XVII1. század végi egri szemináriumi igazgatóról jegyezték fel klerikusai, hogy az illető kanonok annyira szemérmes volt, hogy soha egyetlen kétes szó nem hagyta el a száját, s így amikor va­lamely növendékét arra akarta figyelmeztetni, hogy a dohányzacskója sallangja kilóg a zsebéből, így szólt: „Amire, tisztelendő úr, kérem, dugja el annak a kos izének a caf­­rangját!” Érthető, hogy az illető kanonokot szent borzadás fogta el, amikor klerikusait kár­tyajátékon kapta. Hiszen - ha már a káros szenvedélyekről van szó - be kell valla­nunk, hogy a XVIII-XIX. században természetesen nemcsak jól bírták a bort, nem­csak vígan fújták a füstöt, hanem még kártyáztak is a papok és szerzetesek - akárcsak mindenki más. Persze a harminckét levelű biblia forgatását időnként szigorúan tiltot­ta az egyház, és nem is ok nélkül, hiszen rengeteg ember életét tette tönkre a játék­­szenvedély. Ugyanakkor a kedélyes társaság elengedhetetlen kelléke volt a kártya, s egy-egy szerzetesi közösség szabad óráit éppúgy bearanyozta a játék, mint bármely más társaságét. Az egri szemináriumi igazgató azonban úgy gondolta, hogy hasznosabb elfoglaltsá­guk is lehetne a klerikusoknak. A kispapok persze elővigyázatosak voltak, és ha az elöl­járó közelgett, eltüntették a kártyát. Az igazgató eszén mégsem lehetett túljárni, el is panaszolta a szeminárium spirituálisának: „Képzelje, Clarissime! Kártyáznak az isten­telenek! Mégpedig mit kártyáznak? Ferblit játszanak a kárhozatosak! Mikor megleptem őket, éppen akkor kiáltotta el magát az egyik: Pagát ultimo!” Igaz, a kolostorokban élők számára olykor szigorúbban tiltották a kártyát, mint az egyházmegyés papságnak vagy pláne a híveknek, de a XVIII-XIX. században már itt is elő-előfordult. Talán ennek az ingadozásnak, az időnkénti engedélyezésnek, majd tiltásnak köszönhető, hogy rengeteg olyan hajdanvolt kártyával találkozhatunk régi szerzetesi könyvtárak könyveit lapozva, amelyeket, noha láthatóan jó állapotúak, az egykori felhasználóik játékra teljesen alkalmatlanná tették. Ezek a kártyalapok ugyanis könyvjelzőként fejezték be földi pályafutásukat, méghozzá a mai könyvjel­zőktől eltérően nem a lapok közé kerültek, hanem a beléjük vágott hasíték segítségé­vel egyenesen rácsúsztatták őket a lapokra. Az így átszabott kártyákkal aztán soha többet nem lehetett játszani, viszont jó hasznát vették egy-egy vaskos kötetben való eligazodásnál. Nemrég a pápai ferencesek egyik szép fólió méretű kötetében találtam ilyen könyv­jelzővé alakított kártyalapot. Hogy mikor kerülhetett a könyvb­e, nehéz lenne kideríte­ni, de talán nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy a XIX. század elején, amikor egy húsvéti szentgyónást igazoló nyomtatványt is becsúsztattak könyvjelzőül. A legér­dekesebb azonban maga a könyv, amelyben a kártyakönyvjelző található: ez ugyanis nem más, mint Ligouri Alfonz (1696-1787) Theologia morálisa, amelyet a római Remondini nyomda készített 1767-ben. A korszakalkotó munkának már a hatodik, ja­vított kiadása volt ez, amely még a rendalapító szerző életében jelent meg. Talán jobb helyre nem is kerülhetett volna az átalakított kártyalap, mint a nagy szent morális tan­könyvébe, amely óvatos egyensúlya a janzenizmus szigorának és a megengedőbb szemléletnek. A pápai barátokat dicséri a tény, hogy ezt a rendkívül fontos munkát még 1772-ben megvásárolták, és mint a két könyvjelző, valamint a sok kis apró bejegy­zés mutatja, gyakran használták is. Könyvjelzővé alakított lap

Next