Magyar Nemzet, 2010. április (73. évfolyam, 89-117. szám)

2010-04-10 / 97. szám

„Ha a zseni meghal, sírján dudva és barátok nőnek” Alumíniumlant A költészet napja visz ki bennünket a temetőbe, hogy fejet hajtsunk azok előtt, akiknek a magyar nyelv zengését köszönhetjük. Széchenyi mondatát ízlelgetjük: „Ha tudni akarod, hogy egy nemzet mennyire becsüli meg múltját, nézd meg a temetőjét. ” A sírkert valóban árulkodó. Itt leplezetlenül van jelen minden gesztus, amely az élőktől érkezik. is K­fi András________________________________ ikszáth Kálmán egyszerű gránit síremléke előtt ál­lunk. Az író gyer­mekeivel együtt nyugszik itt. Egyi­kük a négyéves korában elhunyt Jánoska. Még nem övezik koszorúk a sírt, hiszen csak május 28-án lesz száz esztendeje, hogy néhány nappal a halála előtt, negyvenéves írói jubileumán így fejezte be beszédét a Vigadó nagy­termében: „méltóztassanak hazaoszolni azzal a tu­dattal, hogy láttak végre egy boldog embert”. Május 28. virágerdőt hoz majd a sírhantra - így képzelem. Az utókor hálás - reménykedem. A Petőfi család nyughelyén idé­zi a kilenc évvel ezelőtti eseményeket Radnainé Foga­­rasi Katalin, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bi­zottság főtitkára. - A Megamorv bizottság DNS-mintát akart ven­ni Petőfi Sándor édesanyjától, hogy bebizonyítsa: a Barguzinban talált csontváz a költő földi maradvá­nya. De végig ellenálltunk, és nem adtuk ki az enge­délyt. Abban az időben Jókai Anna írónő volt az el­nökünk, és ő is azon az állásponton volt, hogy ke­gyeletsértő dolog ilyen szándék előtt meghajolni. - Én viszont azt hajtogattam, mert nagy nyo­másnak voltunk kitéve - jegyzi meg Szakály Sándor történész, a kegyeleti bizottság tagja -, hogy te­gyünk próbát, legyen DNS-vizsgálat, és akkor ki fog derülni a szélhámosság. - Akkor meg azt találták volna ki - teszi hozzá Tóth Vilmos történész, a bizottság munkatársa -, hogy manipulálták a vizsgálatot... A Petőfi család tagjai - Petrovics István, Hrúz Mária, Petőfi István, Szendrey Júlia és Petőfi Zoltán - egyébként 1908 óta nyugszanak közös sírban. - Elült a téma? - Hála istennek, igen - kapom a választ Foga­­rasi Katalintól. A Petőfi-legendák egy része azt­­a hitet melen­gette, hogy Petőfi túlélte a segesvári ütközetet. 1877-ben kelt szárnyra, hogy a költő szibériai ólombányában raboskodik. A közvéleményt fog­lalkoztató eset Mikszáth két elbeszélésében is fel­bukkan. De a segesvári kutatások idején is megje­lent egy elbeszélése A Petőfi-keresők címmel, amelyben abbeli kételyének adott hangot, hogy megtalálják-e a költő földi maradványait. A nagy feltűnést keltő akció 1885-ben futott zátonyra. Ér­dekesség, hogy a Fővárosi Lapok híradásában ez jelent meg: „Jókai kijelentette, hogy az ásatások megkezdésekor jelen akar lenni a segesvári csata­mezőn, mert ő rögtön rá fog ismenni Petőfi kopo­nyájára.” Escher Károly tökéletesen restaurált Pe­­tőfi-portréjának ismeretében valószínűleg így is lett volna. Újabb állomásunk a Jókai-emlékmű. Az író úgy rendelkezett, hogy sírhantján ne legyen semmi a fejfán kívül. Ezt úgy oldották meg a tervezők, hogy stílusosan körbeépítették a sírt. A monumentális emlékmű a főút köröndjén lezár egy szakaszt. Jó­kai első fejfája házának szemöldökfájából készült, de ez már sajnos nincs meg. - Családja is ezen a helyen nyugszik? - fagga­tom Tóth Vilmost. - Nem - feleli. - Jókai egyedül fekszik a sírban. Feleségének családja megütközött azon, hogy a 75 éves író Laborfalvi Róza halála után húszéves szí­nésznőt vett el feleségül, és attól kezdve gyűlölték. Úgyhogy sem a Feszty-, sem a Laborfalvi-rokon­­ságból nincs itt senki. A temető más helyén nyug­szanak. Második felesége, Nagy Bella pedig a má­sodik világháború kitörésekor Londonba költö­zött, és ott is halt meg. „Ha a zseni meghal, sírján dudva és barátok nő­nek” - írta Szabó Dezső Ady Endrével kapcsolat­ban, aki Jókaival átellenben porlad. Az ő sírján mindig van virág. Lehet zimankós tél, zöldellő ta­vasz, perzselő nyár vagy kopár ősz, elképzelhetet­len a síremlék egy-egy szál vörös rózsa nélkül. - A barka is arra figyelmeztet - mondja Szakály Sándor -, hogy nemrég járhattak itt. - Boldog vagy boldogtalan asszonyok rózsái - igazítom meg az egyik szálat. - Jön egy szépasszony, és kidobja az előző szép­asszony virágját... - jegyzi meg Szakály, és való­színűleg igaza van. „A környező népek íróit olvasom - írta Németh László azok ismerték Adyt, s ismertek minket is. Az ő véleményük nyomán könnyű elképzelnem, hogy egyszer az emberiség is így fog ránk mutatni: »Ezek azok, akik Adykat kaptak, s azontúl, hogy megölték őket, nem tudtak mit kezdeni velük.«” - Ady előneve diósadi volt, ami nincs rajta az emlékművön - mondja Tóth Vilmos. - Büszke volt rá. Összevesztek a barátaival a bejgli miatt, és kijelentette, hogy neki a diós bejgli kell, tudniillik ő diósadi. Jókaival ellentétben egyébként az édes­anyja és a testvére nyugszik még a sírban. Lédát is ide temették a Kerepesi úti temetőbe, de ő egyedül van, József Attila közelében. Majd elsétálunk előtte is. Hatalmas tégla alakú kőtömb jelzi a sírját. Rajta Ady néhány sora Az asszony jussából: „Hirdetni fogod szent, nagy jus­sál / A volt nőnek. // Hirdetni fogod, te akartad / S mindent, mi történt, te akartál / S hogy nálam is hatalmasabb vagy / S a Halálnál.” A fejfa mögött ágaskodó, egytövű bokor. Milyen sokszor írják le , hangzik el: „Kerepesi temető”, pedig a sírkert ilyetén emle­getése téves. Amikor 1849-ben megnyitották a te­metőt, még nem volt itt úthálózat. A Duna vonalá­tól számított utolsó pesti épület a Rókus-kórház volt. Viszont Kerepes község felé vitt egy országút, ezért az újonnan létesült sírkertet Kerepesi úti (melletti) temetőként kezdték emlegetni. Ha XIX. századi gyászjelentéseket olvasunk, a Kerepesi úti temető megjelöléssel találkozunk. A XX. század­ban terjedt el, és használatos a mai napig - helyte­lenül -, a „Kerepesi temető” elnevezés. A kerepesi temető ugyanis Kerepesen van. A mai Fiumei utat, ahol a sírkert található, korábban, 1817-ben Li­­niengrabennak (Árokvonalnak vagy Városárok­nak), majd Friedhofstrassénak hívták (az 1840-es évek végén), de nevezték Köztemető útnak is (1874). Móricz Zsigmond sírján piros-fehér-zöld koszo­rúcska van és egy szál fehér szegfű. A mellszobor körül az író regényalakjait felvonultató fríz: Nyilas Misi, Rózsa Sándor és a többiek. Ők addig élnek, amíg lesz magyar irodalom. Kettővel odébb Babits Mihály és Török Sophie nyughelye, a sokat emlege­tett versidézettel: „Nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét.” Szívet melengető a budai ciszterci­ta Szent Imre Gimnázium diákjainak koszorúja és fehér szalagja. Kötelezővé kellene tenni a középis­kolás irodalmi sétákat ebben a sírkertben! A Mó­ricz- és Babits-síremlék mögött Szabó Lőrinc fából készült emlékműve, amelyet „becsomagolt” a csa­lád, védendő a tél viszontagságaitól. A nemzeti panteon létesítésének igényét már gróf Széchenyi István felvetette 1841-ben A kelet népe részleteként, majd két év múlva önálló kötet­ben is Üdvlelde címmel. Romantikus lelke valahol a budai hegyekben képzelte el az „üdvleldét”. Az­tán a Kerepesi úti temető kezdett ilyen szerepet betölteni. 1867 és 1910 között épültek fel a nagy mauzóleumok (Ganz, Batthyány, Deák és utoljára Kossuth sírépítménye), valamint a szecessziós ár­kádsor.­­ A XX. század első évtizedeiben volt egy nagy felszámolási hullám a temetőben - mondja Tóth Vilmos -, és a hírességek nagy részét díszparcel­lákba csoportosították. Hasonló felszámolás kö­vette ezt az 1960—70-es években, amikor a kom­munista hatalom megpróbálta legitimálni a nem­zeti sírkertet, és meghatározták a fenntartható sí­rok körét, majd nekiálltak kiszórni a többi sírem­léket. Sokakat a családjuk temettetett át más teme­tőkbe, főként a Farkasrétre,­­ így aztán egy sor kiváló ember máshová ke­rült, vagy egyáltalán nem maradt sírjele - állapítja meg Szakály Sándor. - Még mindig sok a jeltelen sír - informál Fo­­garasi Katalin. - Bizottságunk egyik fő törekvése, hogy pénzt szerezzen a megjelölésükhöz, ami vagy jelképes tábla elhelyezésével, vagy új síremlék fel­állításával valósulhat meg. Sajnálatos módon az utóbbi években a költségvetésünk nem ad lehető­séget ilyen jellegű feladatok elvégzésére, a támoga­tás kiszámíthatatlan, eseti jellegű. Gyönyörű platánsor vezet Kosztolányi Dezső sír­jához. A fák még csupaszak, és kissé hátradőlve nyitnak utat a sétálóknak. A költő születésének 125. évfordulóját ünnepeltük a minap, éppen ezért szo­morú látvány fogad: az ünnepnek ugyanis semmi nyoma! Koszorúkat vártam, írószövetség, iskolák, minisztérium, egyéb intézmények koszorúját, és ta­láltam két elszáradt fehér szegfűt és három elszá­radt piros rózsát. A modern vonalú síremléken régi, viharvert nemzetiszínű szalag. „Bírjuk mi is, ha ők kibírják” - szól Kosztolányi sírfelirata (Ének a sem­miről). Keresem a dörgő hang s a szégyen szavait. Az írásban rejlő erőt - de nem találom. Nem a ke­gyeleti bizottság feladata az emlékezés, jóllehet né­ha kezdeményezi az évfordulós ünnepek megtartá­sát, de létezik például nemzeti évfordulók titkársá­ga is. Minden időknek megvannak a szégyenfoltjai. A fal mellett, a temető végén nyúlik el a 41-es parcella. Valamikor közparcella volt, mostanában díszsírhelyeket adományoznak ezen a helyen. Fo­­garasi Katalin szerint azonban a közelmúltig ször­nyű állapotok uralkodtak itt. - Amikor megalakult a bizottságunk, és kiad­tuk első könyvünket a sírkertről, Radnóti Miklós sírja nem kerülhetett be, mert a bozóterdő miatt megközelíteni sem volt egyszerű - emlékezik a fő­titkár asszony. - Meddig tartott ez az állapot? - Még így volt 2001-ben! Ismeretes, hogy a költő holttestét 1944. novem­ber elején az abdai tömegsírban hantolták el, ame­lyet 1946. június végén tártak fel. Innen vitték át földi maradványait a győri zsidó temetőbe. Har­madjára 1946. augusztus 14-én temették a Kerepe­si úti sírkert 41-2-44. számú sírhelyére. - Radnóti sírját 2002-ben hozattuk rendbe - folytatja Fogarasi Katalin. - Özvegye nem adott engedélyt arra, hogy másik síremléket állítsunk. F­O­T­Ó : PÖRNECZI BÁLINT

Next