Magyar Nemzet, 2010. november (73. évfolyam, 298-326. szám)
2010-11-22 / 318. szám
EB Magyar Nemzet Kultúra 2010. november 22., hétfő Rovatvezető: Muray Gáborkultura@magyarnemzet.hu Erdély, holokauszt, kommunizmus Túlvilági atmoszféra, Závada a falon • A Magyar ünnep premierje a Nemzeti Színházban A múlt hét végén volt az ősbemutatója Závada Pál Magyar ünnepének a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán. Az író Idegen testünk című regényéből készített zenés darabot a Nemzeti felkérésére a Tízparancsolat 4. parancsa alapján. Az előadást Alföldi Róbert rendezte. Plthő Tibor Zavaros eufóriával, illetve szkeptikus iróniával fogadják a szereplők - zsidó, félzsidó és sváb magyarok - a II. bécsi döntés hírét, amint épp a kolozsvári esőben ázó, jóvágású újságíró barátjuk-rokonuk akadozó rádiótudósítását figyelik. Nemsokára kiakasztják a falra a Gábor család fejének joviális hatású fényképét, rajta Závada Pállal, felvételről szintén az író hangját halljuk, amint a munkaszolgálatból választ ad egy-egy hazai levélre. A lendületes kezdés után a zenés előadás szép lassan elnehezül. Rengeteg kardalt zsúfoltak ugyanis az első részbe - feleslegesen. Csupán a nagy vacsorajeleneténél billen a helyére az egyensúly, s válnak nyilvánvalóvá a politikai erővonalak. Innentől lendületesebb a folytatás - 1944, illetve ’46-47 a második részben kap helyet - a holokauszton át a Magyar Közösség peréig jutunk. A színészi gárda jól megoldja a nem könnyű feladatot, különösen Nagy Mari fényképész Weiner Jankája, Znamenák István feltűnő módon Szabó Dezső szellemi bűvkörében élő Flórián ezredese, Mátyássy Bence serdülő Paksija és Söptei Andrea Gábornéja erős, szinte hibátlan. A zene (Bella Máté) az indulónak, a magyar műdalnak, a klezmernek, az egyházi zenének különös szintézise Pintér Béla alkotásait idézi. A beugrató látszat ellenére Závada Pál műve nem történelmi dráma. Jelzi ezt a felszínen már eleve elég szembetűnően, hogy a Magyar Közösség-ügy például alig hasonlít eredetijére, és a papírmalomban sem Kolosváry-Borcsa Mihály államtitkár, hanem a nyilas Flamm Johannka dobja - korabeli szóhasználatot kölcsönvéve a „zsidó irodalmi termékeket” a zúzóba. Ezek után nem meglepő, hogy a hősök nagy részét nem valamilyen eszme, hanem szinte kizárólag a szexualitás irányítja. Ehhez igazodnak a tettek és a hozzájuk gyúrt ideológiák. A cselekmény hangsúlyosan nem az adott korban játszódik, a hősök egy ismeretlen jelenben vagy jövőben idézik meg néhányszor előre elmondva a múlt történéseit. A retrospektivitásnak ez a sajátosan elidegenítő fajtája túlvilági atmoszférát kölcsönöz a jeleneteknek. A kar darabot záró mondata a 62. zsoltár egy sorát - „Irgalmad többet ér, mint az élet” - parafrazeálja. Az ehhez természetszerűleg társuló jézusi gondolat, „mert nem tudják, mit cselekszenek”, helytálló a szereplők magatartását, a darab történelemszemléletét tekintve, s a hangsúlyt a történelem irracionális mivoltára helyezi. Kevésbé világos ugyanakkor, hogyan kapcsolódik mindez, egyáltalán az előadás egésze a 4., Az Úr napját szenteld meg! parancsolathoz. (Závada Pál: Magyar ünnep, Nemzeti Színház. Rendező: Alföldi Róbert.) A beugrató látszat ellenére Závada Pál műve nem történelmi dráma. Különös retrospektivitás és zenei szintézis FOTÓ: GORDON ESZTER ELŐHANGKÉNT BOTRÁNY. A darab bemutatóját politikai botrány előzte meg, a Nemzeti Színház ugyanis lehetővé tette, hogy az Erdély elszakítására emlékező román nemzeti ünnepet a Nemzeti Színházban tartsák Alföldi Róbert a botrány hatására visszavonta döntését, és elnézést kért A kialakult helyzetben a Müpa - közös ugyanis a produkció nem vállalta a témához közvetve kapcsolódó előadás bemutatását így került vissza az utolsó pillanatban a Nemzetibe Závada Pál zenés drámája. 1!/ »9ar Lovas István jegyzete a hatékony államról A TARTALOMBÓL: Gyógyír hajléktalanoknak Moszkva téri terápia Eőry Ajándokkal Széchenyi, a divatfi Felpróbálható XIX. század a Nemzeti Múzeumban Nagyváradi nagy idők Magyar-magyar meccs leírhatatlan fogadtatással November 21-től keresse az újságosoknál! Tosca, avagy a Big P-konstrukció H A N G - K É P g Ókovács Szilveszter__________ S zomorú epilógus, hogy mielőtt imigyen bíbelődtem a Toscával, meghalt a címszereplő. Nyolcvan lett volna Shirley Verrett - a minap pedig hetvenöt Luciano Pavarotti. Újabb alkalma az archívumok feltárásának: még sosem adták ki ezt a Metropolitan-béli, 1978-as előadást. Bocsánatos bűn, ha slágerdarabok és sztárelőadók operafilmjeit kézbe kaparintva néha a bónuszanyagok láttán dobban először, s leginkább a szív? Végül is ki látta közülünk Pavarottit és Verrettet zongorás korrepetíción egyezkedni az „O doki mani”-duett nüanszairól? Vagy Callas legendás Scarpiáját, a nyugdíjas Tito Gobbit rendelkezni? Egy hasonló korú - de legalábbis fizikai állapotú - baritonnal beszélget: ő lesz ma rendőrfőnökünk, Cornell MacNeil. Maga az ólomlábakon járó gálánsság ez az úr. Alapesete a teljesen Gobbi-forma, kérges hangnagybirtokosnak, aki minden rököny vagy mimika dacára egydimenziós zsarnokot fest le a jelemrajzot mégiscsak meghatározó, drabális énekléssel. Mégse könnyű a helyzete a facitárs rendezővel, hisz annak könyvéből alaposan tudható, mennyire élvezte sokféleképp ugyanolyanra építeni saját Scarpiáit: a partner aligha zavarta meg játékait, amelyeket Puccini muzsikájára minuciózusan kitalált. Gobbi minden zenekari figurát érteni vél, szerinte az első felvonási finálét jelentő Te Deum előtti pauza teremti Scarpia pusztító tervét. Ide Tosca gesztusa kerül, elrántja kezét a kézcsók elől: megvan hát a drámai vétek! Nyers indoklás, miként Gobbi és MacNeil hangja is az, így a partitúrára száradt tinta híján esélye se lenne Toscát holmi eleganciával szédíteni - márpedig mitől volna ravasz és rettegett, ha nem kaméleon jelleme miatt? És a szerelmesek? Verzett negyvenhét éves ekkor, idősebb Pavarottinál, tündöklő díva még. Mezzo vagy szoprán parti sose jelentett számára gondot, ám épp ez az adottság nehezíti a dolgát: Tosca csúcshangjai bár kétszer ekkora orkesztert is áthasítanának, aki Azucenát már abszolválta, könnyed szopránállásokat csak távolabbi decibeltartományokból követhet. A bónuszmenü próbája képtelen filmecske: ha van egyáltalán stabil magaviselete Mr. Big P-nek, az megleshetetlen. Vagy a kiskamaszt adja, vagy a sármőr tornatanárt, vagy oly pózokba siklik, amelyeket fakult képeken látni, Krisztus után, Caruso előtt. A színpad más, Pavarotti legszebb rezonanciáival, stílustörés nélkül van jelen e gyakran szétrezetett thrillerben. A deszkákra csak egyetlen viccsóhaja csúszik, nevetteti is a Met szmokingosait: végre sikerült Toscát kituszkolnia a templomból, indulhat az Angelotti-projekt! A harmadik függöny után természetesen majd’ leszakad a mennyezet, de hát megtartja azt is, a produkciót is a Big P- konstrukció és Verrett élményművészete. Azt meg reggelre úgyis feledjük, hogy a Gobbi-rendezés utolsó taktusaiban a jelentéktelen Spoletta ügynökre fókuszál: sok a jó itt akkor is, ha a vége rossz. (Puccini, Tosca, Decca,2010.) Lajtha László és az egyenes út szépsége KÉPERNYŐ MI Hegyi Zoltán________________ Két fontos sorozat fut újra szombatonként az m2-n, még nem késő bekapcsolódni, viszont rendkívül tanulságos. A Sebő Ferenc szerkesztésében készült hagyományőrző sorozat legutóbbi része Lajtha László munkásságába engedett bepillantást. Hogy Lajtha életműve mit jelent a magyar kultúra számára, szinte felbecsülhetetlen. Bartókkal gyűjtött népzenét és táncokat, ő gyűjtött először botolót, Bartókkal és Kodállyal elindította a Pátria sorozatot (az akkoriban 78-as fordulatszámú lemezre készített anyagok ma is hozzáférhetők CD-ROM-on), és tevékenyen részt vett a magyarság szellemi néprajzának összeállításában. A táncok dokumentálása mellett azok szavakkal történő leírásával is foglalkozott, az eredményt pedig igencsak egyéni módszerrel tesztelte. A Néprajzi Múzeumban lévő dolgozószobájában egész egyszerűen letáncoltatta az éppen arra járó gépíró kisasszonyokkal és altisztekkel. Ma nehezebb dolga lenne, tekintve, hogy mindkét foglalkozás megszűnt eredeti formájában. Lajtha energikus, kemény személyiség volt, nem ijedt meg a saját árnyékától. Ha valahová belépett, akkor berobbant, ha kilépett, szinte kiröppent. Autonóm lény, akinek az volt a hitvallása, hogy „egyenes úton kell haladni, ami ugyan nehezebb, de szebb”. Az ötvenes években is, amikor megfosztották állásaitól és legtöbben a proletár felmenőiket keresgélték, úgy viselkedett, mint egy huszártiszt. Kevéssé köztudott, hogy Lajtha zeneszerzőként is maradandót alkotott, egy szimfóniája filmzerseként Arany Oroszlánt is nyert Velencében. Nagyrészt ennek hatására ez a „kellemetlen” ember Kossuth-díjat kapott, és Révaiék megpróbálták visszacsalogatni vezető pozícióba. De mivel magára valamit is adó karakter harmadszorra nem rúgatja ki magát, inkább ismét a gyűjtést választotta. És gyűjtött is, többek között virrasztó énekeket Sopron környékén, Erdélyi Zsuzsannával, egészen haláláig. A filmben a csodálatos archív bejátszások mellett kortársai (Illyés Gyulától Ferencsik Jánoson át Kodolányi Jánosig) idézték meg egy kiveszőben lévő embertípus emlékét, Sebő Ferenc pedig szintén teszi a dolgát: menti, ami még menthető. Mint ahogy Vári Attila rendező, szövegkönyvíró, narrátor is pompás, Orbán Balázs nyomában című sorozatával. A második részben Udvarhelyszéken jártunk, Szentmártonon, unitáriusok között, a Homoród menti falvakban, az Ugronok régi kúriájában, Szejkén, Orbán Balázs hajdani birtokán és persze Énlakán, az 1600-as években rovásírással díszített kazettás mennyezet alatt. Egyszer csak felbukkant Lajtha László neve is, aki ugyanazt tette, mint Orbán, hiszen a zenei anyanyelv és a tárgyak anyanyelve azonos. Vári Attilát az a múlt foglalkoztatta, ami a megmaradást segíti. Nem öltöztette népviseletbe az embereket, nem hallgatta el a XX. század végének romboló balkanizálódását, látjuk, hogy a Székelyföldön több tízezer ásványvízforrás folyik bele a semmibe, még a lovak is azt isszák, azt mondják, nehéz is őket eladni. A székely őserő így is átüt a filmen, a kérdés csak az, ki őrzi tovább a kincseket. (Lajtha László és a népzene, m2, nov. 20., 11.35; Orbán Balázs nyomában, m2, nov. 20., 13.10.)