Magyar Nemzet, 2011. március (74. évfolyam, 59-88. szám)
2011-03-12 / 70. szám
lapelemzei Magazin 2011. március 12., szombat Akiknek egy kairói háromemeletes palotában ajánlottak állást Szolgálj szeretettel Fogyatékos gyermekek felzárkóztatásának szentelte életét Hagymássy Ilona és Kincses Gyula. Hatvannégy évvel ezelőtt ismerkedtek meg egymással a főiskolán, évtizedeken át hallássérült és gyengén látó gyermekeket tanítottak. Betöltötték a nyolcvanadik életévüket, de panellakásukban gyakorta megfordulnak agyvérzés miatt részlegesen bénult felnőttek s orrhangon beszélő, pösze kisiskolások is. itt V A R r, A Attil A_________________________________ egyedik emeleti lakás Debrecenben. Egyik kis szoba asztalán nagy tükör, abban nézi magát a kislány, s úgy ejti ki a megadott hangokat, majd a szavakat. Ilonka néninek öt éve még tíz-tizenkét házi tanítványa volt, ma már csak öt-hat. Nyitott szájpadlással született, orrhangon beszélő gyermekek járnak hozzá. Most egy első osztályos kisleány van nála, aki pöszeséggel küzd. Maga a pöszeség a természetes fejlődési folyamat egyik stációja, csak nála ez egy kicsit meghosszabbodott. Az explozívákat [zárhangok] és zöngés párjaikat, a sziszegőket gyakoroljuk. Ráadásul Ági az a és az e hangot nyitottabban, szlávosabban ejti, most viszont begyakoroljuk a magyaros ejtést - mondja. Hagymássy Ilona és Kincses Gyula 1947. szeptember első napjaiban ismerkedett meg egymással Budapesten, egy évfolyamon kezdték a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolát. A képzés során minden jelentős gyógypedagógiai ágat meg kellett ismerniük. Tanítottak vakoknál, siketeknél és értelmi fogyatékosoknál. Első munkahelyük Debrecenben 1950 szeptemberétől a siketnémák intézete volt, ahol három-tizenhat éves korú gyerekekkel foglalkoztak. Ilonka néni logopédusként óvodákba is eljárt, mert úgy gondolta, a siketnémákat nem hat-nyolc éves korban kell fejleszteni, hanem már pár hónaposan, hiszen a hallásközpont akusztikus ingerlésével könnyebb lesz kialakítani a hangképzést, megtanítani a hangos beszédet. A süketség, a beszédkészség gátoltsága lehet örökletes és szerzett is. Például a gyermekkori skarlát után nagyon gyakran marad hallássérülés, egyes penicillinszármazékok is okozhatnak károsodást. Megtudom azt is, amelyik gyerek nem mászik négykézláb, később hajlamosabb a diszlexiára, diszgráfiára, mint társai. Ilonka néni később a bentlakásos iskola kollégiumának vezetője lett, otthonossá tetette a folyosókat és szobákat, saját készítésű népi hímzésekkel díszítették a falakat. Nyugdíjazásáig, 1984-ig az intézetben, az utolsó két évben kihelyezett logopédusként az egyik debreceni általános iskolában dolgozott. Nyugdíjasként egy óvodában, gyermekotthonban s egy kézműves szakiskolában számítottak a tudására. Idővel abbahagyta, mert nem akarta elvenni a fiataloktól a munkalehetőséget. - Akinek kedve van hozzám jönni, a mai napig megtalál - szögezi le. Szakmai híre pedig sokakhoz eljutott. Rendszeresen hívták Németországban élő agyvérzéses magyar betegekhez, s még Egyiptomban is dolgozott. - Hetven éven felül adatott meg számomra, hogy eljussak gyermekkori vágyaim helyszínére, Egyiptomba. Ugyanis az én nagyapám nem Jancsiról és Juliskáról mesélt, hanem református papként az Ószövetségről s azon belül Egyiptomról. A hetvenedik születésnapomra a családtól egy nyusi hajózást kaptam ajándékba. Az arab származású idegenvezető arról kérdezgetett, hogy mivel foglalkoztam, majd mikor elmondtam, hogy egyszerű gyógypedagógus vagyok, a Pető Intézetről faggatott. Mondtam neki, hogy a főiskola alatt, 1947 novemberétől ott dolgoztam, s beszámoltam a világhírű intézet munkájáról. Mint kiderült, az idegenvezető hölgy ismert egy olajmágnás családot, ahol a tizenhét gyermekből kettő volt fiú, ám a kisebbik nyitott gerinccel született. Egy idő után megműtötték, de továbbra is képtelen volt ellátni magát. Beszélgetésünket követően Magyarországra hozták, a Pető Intézet nyári táborába. A konduktorok azt ajánlották nekik, mivel több évig fejleszteni kellene, hagyják a gyermeket Budapesten. A szülők azt mondták, nem tudnak nélküle élni, így hazavitték Egyiptomba, engem pedig arra kértek, hogy Kairóban foglalkozzam vele. Mivel idehaza vártak a betegeim meg a családom, egy hónapnál hosszabb időt nem vállaltam. - Egy hónap alatt mit lehetett elérni? - Majdnem semmit. Szépen felkészültem a Petőmódszerből. Feldolgoztam a magyar népmeséket, képeket rajzoltam, tornagyakorlatot rendeltem hozzá, s kis szöveget énekeltünk. Reggel hatkor lovagolt, majd úsztunk, kilenckor kezdődött az amerikai iskola. Érdekes volt számomra, hogy hatvan perc tanulás után hatvanperces szünetet tartottak, a kertben állatokat etethettek, megnézhették az akváriumot és a terráriumot, kisvonatot és gokartot vezethettek, játszhattak, számítógépezhettek, aludhattak. Kairóban egy háromemeletes palotát ajánlottak fel a nyitott gerinccel született kisfiú szülei arra a célra, hogy ott intézetet hozzanak létre súlyosan mozgássérült embereknek. Hagymássy Ilonát úgy hívták tanítani, hogy Gyula bácsit is magával vihette volna, de nem mentek, mert nem tudták itt hagyni a családjukat. Ilonka néni néhány éve agyvérzésen átesett emberekkel foglalkozik. Kevés szakember választja ezt az irányt, hiszen sokkal kellemesebb egy három-öt éves gyermeket az ölünkbe ültetni, megsimogatni, úgy fejleszteni, mint látni, hogy ott fekszik az ágyon egy 50-60 éves magatehetetlen felnőtt, aki korábban belgyógyász főorvosként, mérnökként dolgozott, egyetemen tanított, s most összeborult felette a világ. Említi az egyik betegét, aki orvosként egy nyíregyházi konzíliumról tartott hazafelé, amikor egy lengyel autó beleszaladt a járművébe. Három hónapig kómában volt, nem volt nyelési reflexe, hangot nem tudott kiadni, csak sóhajtani volt képes. Elkezdték a foglalkozásokat. Az orvos eldöntötte, hogy nem akar és nem tud orvosként dolgozni tovább, de fejlesztette a zongoratudását, megtanult festeni, s már vitorlázó repülőgépet vezet. ■ - A főiskola elvégzését követően házasodtunk össze. Mindketten elhivatottak voltunk a gyógypedagógia iránt, úgy éreztük, nincs annál szebb, mint mesterségesen megadni valakinek, amit az élet nem nyújtott számára. A siketeknél például a kommunikáció lehetőségét a hangos beszéd útján - mondja a férj, Gyula bácsi. - Én csak huszonkét évig dolgoztam a siketnémák intézetében. Azt kértem az igazgatótól, hogy egy osztályt tíz éven át én taníthassak a hangképzéstől a szakmaválasztásig. A felelősség is az enyém volt, nem csak az öröm és a szépség. Érdemes volt! A házaspár a hatvanas években azzal a kéréssel fordult a művelődési szervekhez, hogy a beiskolázási körzetben élő hallássérült bölcsődések és óvodások megsegítésére létesítsenek utazó tanári állást az intézetben. Kincses Gyula lett volna az utazó tanár, aki szolgálati Trabanttal járva a falvakat - naponta többszöri lejátszást kérve - korosztályos zenét és szavakat tartalmazó magnófelvételeket adott volna a családoknak, szükség esetén rábeszélve a szülőket, hogy írassák be az intézet óvodai tagozatára a gyereküket. Elképzeléseiket nem támogatták. Gyula bácsi 1972-ben fontos megbízást kapott: felkérték a gyengén látók országos beiskolázású, teljes tagozatú általános iskolájának szervezésére és vezetésére. A gyógypedagógiai főiskolák évfolyamelsőit hívta tanítani. - Huszonhét tanárral, negyvenhárom más munkakörű dolgozóval indultunk. Igyekeztünk otthont teremteni a Barcsról, Mosonmagyaróvárról, Tatabányáról érkező gyengén látó gyermekeknek. Elvileg azok kerülhettek hozzánk, akiknek hetven és kilencven százalék közötti látáskiesésük volt. De felvettük azokat is, akik ennél valamivel jobban láttak, hiszen ha azt nem korrigálja az intézet főállású szemorvosa, akkor tovább romlott volna az állapotuk. Kincses Gyula igazgatóként végre megvalósíthatta az utazó tanári szolgálatot. A pedagógusok a gyengén látó gyermekeket kutatták fel a falvakban. Beletekinthettek a rendelőintézetek szemészeti kartonjaiba, majd felkeresték a szülőket. Mindaddig működött ez, amíg a rendszerváltozást követően nem hivatkoztak egyre többen a személyiségi jogokra, és nem tagadták meg a közreműködést. Ma már nincs ilyen utazó tanár, sok gyermek pedig nem jut el a megfelelő iskolába. ■ 1972-ben minden gyermekkel törődő környezetet hoztunk létre. 1932-ben voltam elemista. Akkor a pápaszemes, rosszul halló vagy mentálisan sérült gyermekeket az utolsó padba ültették. Ha látott valamit, látta, ha hallott valamit, hallotta, ha értett valamit, értette. Nem juthattak el a képességüknek megfelelő szintre, miután befejezték az iskolát, a paraszti gazdálkodásban is csak egyszerű munkát végezhettek. A mi volt tanítványaink viszont, akik súlyos deficittel kerültek az iskolába, a pedagógiai munkának és az orvosi segítségnek köszönhetően leérettségiztek, jogászok, lelkészek, tanárok, hivatalnokok, iparosok, kereskedők lettek belőlük - mondja a volt igazgató úr. Az általa vezetett iskolában a portásnak, mosónőnek, konyhai kisegítőnek, takarítónőnek ugyanúgy nevelnie kellett, mint a pedagógusnak. Kincses Gyula a nyolcvanas években sok vizsgálatot végzett, amelyek eredményeit nemzetközi szakmai folyóiratok is közölték. Mérték például a gyermekek tanulási eredményeit fehér s más színű falak mellett. Alapérték volt a kellemes sárga szín, okkersárgánál emelkedett a teljesítmény, zöldnél még inkább. Az érzelmekre ható pirosnál a logikai koncentrációjuk csökkent, a szürkészöldnél még lejjebb süllyedt. Kék színnél újra emelkedett a koncentráció szintje, fehérnél ismét visszaesett. Bizonyos színek hatással vannak a gyermek teljesítményére, érzelmi és értelmi világára. Ám a megszokás nagy úr, egy idő után bármelyik szín unalmassá válik. Kincses Gyula hatvanegy évesen ment nyugdíjba. Néhány hete ünnepséget szerveztek egykori, ma már Kettessy Aladár nevét viselő iskolájában 85. születésnapja tiszteletére. Ott voltak a régi és az új kollégák, azok a fiatal pedagógusok, akik Gyula bácsit csak szakmai híréről, példamutató pedagógiai munkásságáról ismerik. Azóta tanterem és a szociálisan rászoruló látássérültek ösztöndíja viseli a volt iskolaigazgató nevét. Az utóbbi húsz évben szülőfaluja, Pocsaj történetét kutatta, a felejtődő szavakat, régies kifejezéseket gyűjtötte, megírta a görög katolikus, a református és a zsidó iskola történetét, a numizmatikai társaság tagjaként pedig könyvet írt Az Árpád-házi uralkodók pénzverése és királysága, valamint Pénzverés II. Rákóczi Ferenc felségterületén címmel. Most a Pocsajon az 1700-as évek végén, 1800-as évek elején működött kántorkocsma történetét kutatja. Erős a gyanúja, hogy az egyházi tizedet borban rótták le az emberek, s az efféle bevételt mérték ki az ilyen létesítményekben. ■ Lassan véget ér az óra. A kicsit pösze kislány édesanyja kíséretében, akinek karján a nyolc hónapos öcs szunyókál, végigcaplat a lakás folyosóján, majd puszit nyom tanárnője arcára. Máris alig várja, hogy újra találkozzanak. - A szakmai dolgokat mindig megbeszélték a férjével? - kérdezem Hagymássy Ilonától. - Amikor a házasságkötésünk szóba került, édesanyám azt mondta, hogy a szerelem mellett fontos a közös szakmai érdeklődés is. Valóban volt miről beszélnünk. Ráadásul a szülői házból mindkettőnket úgy indították útnak, hogy szolgálj szeretettel... A SZERZŐ F E LVÉTELE Hangképzés a tükör előtt. Hagymássy Ilona és Kincses Gyula életműve a példamutató pedagógiai munkáról szól